Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú.
A lány csak remélni tudta, hogy az öreg minél később támolyog haza a kocsmából. Akkor, amikor már olyan részeg, hogy nem tud ütni, sem ordítani, csak bedől az ágyba és horkol másnap reggelig. Az ilyen napokat szerette, mert csak kicsit kellett félni. Nem úgy akkor, amikor már kora délután otthon volt az apja. Ha csak megverte, azt még elviselte valahogy. Legtöbbször megúszta néhány közepes méretű pofonnal. Ha nagyobbat kapott és nyoma maradt, az iskolában másnap azt mondta, hogy elesett és megütötte magát. Senki nem törődik a másikkal. Az emberek lehajtott fejjel járnak az utcán, inkább néznek farkasszemet a kutyaszarral, mint egymással. Az egyik felől egész nyugodtan megdögölhet a másik, ugyan, kit érdekel? Az ordibálás rosszabb volt. Azt viselte a legnehezebben. Mert az apja kérges hangja és a mocskos szavai szögesdrótként vájtak a húsába. Tizenkét éves volt, nem értette, miért kapja ezt. Egyszer megkérdezte az apjától, hogy miért bántja folyton, mire az öreg azt ordította, hogy „azér’, mer’ megszülettél, hogy szakadtál volna az anyádba, te!”. Az anyja három műszakban dolgozott, jobbára abból éltek, amit ő keresett, mert az öregnek az utóbbi években már munkája se volt. Mire az asszony hazaért, lopakodva, mint valami tolvaj, és ő is mindig lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve, az apa már régen aludt, részeg horkolása betöltötte az egyetlen szobájukat. A lány a sarokban egy ócska kanapéágyon feküdt. Ha ébren volt is, nem szólt egy szót sem. Nem akarta terhelni az anyját a gondjaival. Csak reggelente beszélték meg, hogy mi volt az iskolában, vagy a munkában, de komoly dolgokról soha nem esett szó, ahogy az apáról sem. Az anya úgy dugta homokba a fejét, hogy még a gyereke testén időnként megjelenő zúzódásokat sem vette észre.
A lány gyűlölte az apját. És gyűlölte az anyját is, mert szótlanul tűrte mindezt, és mert soha nem állt ki se érte, se önmagáért. Talán még jobban gyűlölte, mint azt a mocskos állatot. De legjobban önmagát gyűlölte. A szomorú, nyomorult kis lényt, akit soha senki nem ölelt még meg úgy igazán. Akiért soha senki nem jött az iskolába. Az osztályban különcnek tartották, pedig csak csendes volt, visszahúzódó, és könnyű, mint az árnyék. Nem akart látszani. Pedig valójában csak arra vágyott, hogy egyszer végre észrevegyék.
Az egyik délután az apja a szokottnál is agresszívabb volt, órák óta ordított már. A lány befogta mind a két fülét, hogy ne hallja, ám az öreg, talán megunva a saját egyhangú üvöltését, odament a lányhoz és belerúgott egyet, majd megint egyet. Aztán megfogta a haját és ráncigálni kezdte. „Tessék, te büdös kölyök, te ingyenélő koszos féreg, hát hogy képzeled, hogy nem figyelsz arra, amit ugatok?” A lány a földre rogyott és úgy kuporodott össze, mint egy kis batyu. Nem szólt egy szót sem, csak azt várta, hogy legyen vége már. Az öreg akkor még kétszer belerúgott, de túl részeg volt ahhoz, hogy tovább folytassa a verést, eltántorgott az ágyáig és úgy, ahogy volt, koszosan, büdösen, beledőlt. Egy perc múlva már aludt. A lány föltápászkodott a földről. Könnyes szemekkel, taknyosan, némán zokogva odament a konyhában lévő törött tükörhöz, hogy megnézze magát benne. Ezúttal jóval többet kapott, mint szokott. Fájt az oldala és a háta is a rúgásoktól, a szája felrepedt, és a feje vérzett ott, ahol az öreg megtépte a haját. A homlokán egy púp volt. Egy ideig még nézte magát a tükörben, majd hirtelen megfordult, és a konyhaszekrény felé vette az irányt. Kivett az egyik fiókból egy kést, hogy lenyomja vele a dudort. Nagy kenyérvágó kés volt. Forgatta egy darabig a kezében, nézte, egyre csak nézte, amíg már belefájdult mind a két szeme. Aztán eldobta és a másik fiókból elővett egy hatalmas, rozsdás ollót. Odament az öreghez. Látta, hogy fekszik az ágyban, elterülve, mocskosan, izzadt mellkasa föl-le emelkedik, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Látta, hogy kicsordul a nyál a száján. Nem gondolkodott, csak fogta az ollót, és teljes erejéből belevágta az öreg mellkasába, pontosan a szívébe. Nem tudta, de ezzel az egyetlen szúrással azonnal megölte az apját. Kihúzta az ollót és belevágta még egyszer. Aztán még egyszer, és még egyszer. Már nem csak a mellkasát és a szívét célozta meg, hanem összeszurkálta mindenhol, ahol csak érte. Óriási ereje őt magát is meglepte, de csak szúrt, majd újra szúrt, és újra és újra, egészen addig, amíg már csak egy hatalmas, véres, élettelen húscafat feküdt előtte.
…
Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú….

(Illusztráció: broken)

Ott álltam előtte, fölé magasodtam, csak a karomat kellett volna kinyújtanom, hogy lerántsam róla, hogy mögé pillantsak. Egyértelműen számítottam valamire. Rettentően izgultam, és közben vártam, hogy aminek le kell lepleződnie, az lelepleződjön.
Zavart a dolog persze, hogy nincs semmi formája. Nem elég, hogy ez a valami, amire mindennél jobban vágyom, el van rejtve előlem, fehér posztóval van beborítva, ezen borításon túl a még formáját is elveszítette. Nem lehet kitalálni róla, hogy gömb, négyszög alapú tárgy, esetleg kocka formájú lehet-e, vagy valami más, hogy talán minden irányba egyenlő kiterjedésű, középponttal rendelkező, szimmetrikus síkokra osztható dolog, semmit. Elképzelésem sem volt, összezavarodtam, féltem. És közben mindennél jobban akartam az egészet.
Valaki küzd, akar, toporzékol, végig járja az utat, aztán mikor úgy látja, végigjárta, eleget küzdött és toporzékolt, és még mindig akar, úgy érzi, a viszontagságok nem szegték kedvét, akkor felszítja magában újra az akaratot, hogy hozzá jusson a vágyott tárgyhoz. S e tárgyat itt a leginkább elvont értelemben kell venni, bármihez, ami lehetséges. Vagyis: küzdeni tovább, nyughatatlanul.
Egy barátom elkeseredetten vette tudomásul, hogy a szer, a bódító hatású folyadék, amit fogyaszt, ami állandóan ott van a hűtőjében, ami jó magányos estékre, koncert előttre, filmnézéshez, olvasáshoz, keféléshez, evéshez, sétához, zenehallgatáshoz, elveszítette nála a hatását. Félt tőle, attól az újabb hatástól, mely miatt mindenkit óva intenek ettől a löttytől, hogy fogyasztásában tulajdonképpen a valóságtól való elfordulás fejeződik ki. Bár ő szerette azt mondani, hogy éppen amiatt él vele, mert segíti elmélyíteni a valósággal való kapcsolatát. Elmesélte, hogy túlságosan is rutinossá vált nála a fogyasztás, ugyanazokat a köröket futotta nap, mint nap, ugyanazokat a körülményeket teremtette meg estéről-estére, hogy a végén már csak egy-két esetben használta, és elmaradt az események széles kavalkádja, belesüppedt a hétköznapi rutinba, akár a mocsárba, ahelyett, hogy szárnyalt volna a magasban. Magányossá vált, és elszomorodott, mert mindemellett tudta, hogy nem akar tovább lépni, mélyebb és erősebb adagokat vagy komolyabb szereket alkalmazni, más folyadékokat magához venni. És tudta persze, hogy az egész rajta múlik, hogy a valóság mélységeinek meglátása, igazából rajta áll, a szer mindegy, az anyag és a mennyiség mindegy, akár vele akár nélküle, a feladat adott: neki kell változtatnia, egy csavart vinni az egészbe. Aztán eljött ide, és ajánlotta, hogy jöjjek el én is, mert meg fogom tudni, amit meg kell tudnom.
Felemeltem a kezem, hogy a végére járjak az ügynek. Aztán mégis leengedtem. Izgultam, és egyre jobban, egyre gyötrőbben, egyre elkeseredettebben tudni szerettem volna, hogy mi van mögötte, alatta. Végtelenül kíváncsi voltam, mit rejt a rejtély. Szerettem volna odaérni, azonosulni vele, birtokba venni, elmerülni benne, olyan élményként magamba szívni a tudást, melyet hordoz, hogy ha vége szakad, ha tovább állok, érezzem, hogy mássá lettem, valamit megtudtam, és megnyugodjak, hogy képes vagyok rá, hogy még érdekelnek a dolgok, hogy van még mindig van itt számomra valami. „De hát hogy is ne érdekelnének”, tettem fel magamnak a kérdést, „mikor éppen itt állok előtte, mi más volna az érdeklődés, ha nem a lepel felemelésének vágya?”
Újból nekifeszültem, újból leálltam. Sodortam, majd rágyújtottam egy cigire, leültem. A fokozáson elmélkedtem. Lehet-e másképp fokozni, mint időhúzással, az információ és a vágy visszatartásával? Mi más volna alkalmasabb bárminek a fokozására, mint egy cigaretta elszívása? Ilyenkor a dolgok rendes mozgása lelassul, a viszonyítási pont a filter végén, a száj és a termék találkozásánál, egy parázsló tömegközéppontba húzódik vissza. Onnan tör fel a játékos füst, az egyetlen, ami ilyenkor mozog: a szünet szomorúan üres szimbóluma.
Arra gondoltam, „nem lehet, nem hagyhatom, hogy egy számomra ismeretlen valami ilyen mértékben uralkodjon felettem”. „Ennyire nem unatkozhatom, ennyire nem lehetek önállótlan. Igenis meg tudom én tölteni az életemet a saját rejtélyeimmel.” Elhatároztam, hogy véget vetek ennek, lesz, ami lesz.
Felálltam, hogy rövidre zárjam, és magam mögött tudjam az egészet. „Csak még ezt az utolsót”, gondoltam, akár úgy utolsó szál cigit. De az utolsó szálat sosem előre nevezzük meg, később derül ki, hogy melyik volt az. A legutóbbi és a következőnek szánt között történik valami, aminek következtében a legutóbbiból a legutolsó lesz. A földre dobtam a csikket, elnyomtam a talpammal, mint egy nyomozó, mielőtt belép a tett helyszínére, ledorongolja az előtte érkezőt, az alatta állókat, hogy aztán csendben körbejárjon, figyeljen, felmérjen, kiadja az utasításokat, megnevezze a rejtély lehetséges értelmezéseit, majd kijöjjön a sodrából és újból rágyújtson, elkönyvelje: megoldotta a rejtélyt. Tudja: már ő maga a rejtély. Mindenki rá figyel. „Vajon mire jutott, mit titkol el, mit tart vissza”, kérdezik magukban, „mondja már”, szólítják fel félve.
„Na majd most”, gondoltam. És ennyi. Itt a vége. Aztán hazamegyek és majd csak lesz valami.
Lehet-e még tovább, egészen az utolsó másodpercig fokozni? Félek, hogy valami borzalmasat találok. Megváltozom-e bármit is találok? De talán csak szomjoltás az egész, a lepel felemelésében pedig egy  réges-régi örökség fejeződik ki, egy vallásos igény, egy törzsi reflex, a rettegés az addigi ismeretlentől és megnevezetlentől, félelem a fenséges világtól. Vagy egy még elemibb cselekedet: a rejtekhelyről, a fa, a szikla mögül való kipillantás több ezer éves, genetikailag kódolt ős-eseménye munkál bennem. Talán nem is a megpillantani vágyott dolog az, ami el van rejtve, hanem én magam. Nem is a lepel alatti antropomorf üresség itt a titok és a lényeg, sokkal inkább ez az unatkozó szarházi, én, aki nem tudja jobb dolgokkal eltölteni a idejét, mint hogy ilyen semmitmondó, unalmas installációkba lépjen be. Kár az egészért, kár a jegyért. „De azért még a végére járok”, gondoltam.
Újból rágyújtottam, és odaálltam közvetlenül az állvány elé. Utoljára megbámultam a tárgyat, a titkot, ezt a fogalmam sincs, micsodát. Eldobtam a csikket. Arra gondoltam, hogy vissza kérem a jegy árát és elküldöm a szervezőket a fenébe. Zsebre tettem a kezeimet. Az egyiket kivettem, megdörzsöltem a szemöldökömet. Körbefordultam, mintha azt lestem volna, hogy figyelnek-e. Nem csináltam semmit, nem nyúltam a lepelhez. Megfordultam, és gyors léptekkel az ajtóhoz siettem, kiléptem a teremből. Ennyi.
A kijáratnál álló hölgy rám nézett, látta, hogy zaklatott vagyok. Sokat mondóan mosolygott. Köszöntem, majd elindultam. Arra gondoltam, „mára elég, haza megyek”. Úgy éreztem, „soha többet”.
Ám ekkor bevillant valami. Az ajtó becsukásával minden világossá vált, letisztult az esemény, összeállt bennem a komplexum. Arra gondoltam: „bazmeg, ez beteg, ez zseniális, ez egy igazi remekmű”. Pár lépés után megfordultam, visszamentem az ajtóhoz, benyitottam és annyit mondtam a nőnek: „meg van, köszönöm.” Ő pedig csak mosolygott tovább. Talán nem is teremőr volt, talán egy angyali tartozék. Kezemben a jegy: A lepel művészete. Újabb lépés az absztrakció teraszán.

Nem emlékszem, hogyan ébredtem ma sem, pedig erőszakoltam az agyam, mindhiába. Elvétett alkalmakkor dolgozik a memória, sikerrel – megjutalmazom okkal-móddal –, mint egy igen bonyolult concerto, mondjuk a Rachmaninoff hármasának megejtése, a monstrum, hasonlómód van evvel minden emberfattya-fője, mint a születéssel a törlésig bezáróan, mert ott sincsenek impériák, csupa hályog; az imént esett terminus technicus mellesleg az óvoda nagycsoportjában lép érvénybe, asziszem; a kezdeteket nem igen tanácsos firtatni, egy újfajta szerveződésről – paralizál, paroliláz –, parolázom, ami egy szikra momentum történése, tehát megfoghatatlan. Szimpla átesés, ahogy szűkös tudatom felfogni képes egy minutum tört részét, s bevallom, hasonlómód érzek a halál beállásának pillanata illetőségében is, melynek gondolata olyik alkalmakkor megrettent, máskor felbátorít, amiként a diafilmet bámészom majdan, ha a kaszás igényt és módot formál irányomba, netán én ő felé, mert szalad a szem a harisnyán, egyszer elhúzzák a függönyt, véget ér a marionette-darab, nem lesz továbbiakban mi feszegesse a húrokat ilyen, s olyan megfontolással. Nos, ahogy mondtam, van ama eset a törléssel, ahogy Csé szavajárása volt akkor távol, merenge múltban, meg a pszichológus banyáé, akivel akkor kavarta össze a málnaszörpöt a ribiszkével, úgymond, s lett volt akkor gyomorégés, égésre szódabikarbóna, arra meg fanyar arcra rajzolt fintor; én, ami engem illet, én csüggöttem az ajkán patakzó információhalmaztól eltelve, már-már sok volt, kértem, ne tovább; nem a skolasztikus értelembe vett dizőz – micsoda dilettáns elegy. Egy Luther a maga megnyerhetetlenségével és hamarjában a Moulin Rouge mind ama macája egy közös pictura kedvéért.

Visszakanyarodva a félbe fércelt szembeszédhez, fájdalom, én nem vagyok minden ember, csak arra terjed az emlékezet, ami engem illet és igazol, hogy tudniillik itt vagyok az ágy bal felén az ajkamra meg a vállaim vonalára biggyedt együgyűn kábító csököny érzéssel törökülésben, már úgy, amiként új napra kelt a bolygó Naptól innen eső fele és mély fájdalmamra még mindig egzitálok, holott posztumusz vágyni vágyom, vagyis nem exitáltam eleddig. Egy martaléknyi kedvvel sem kecsegtet a Nap és a nap, talán a Pannónia ementáli az ég egy szegletén; ahogy éjjel a függönyrésen át lestem, világvégét sürgető vérnarancsra asszocicáztam, mégsem machinált tenni akként, felkelt, és elrontotta a napomat!

A jövővel nincs közös ügyem, nem úgy fogom fel jelenlevésem, amiként a létezés kitevője, sokkal inkább mókus lereszelt fogakkal, karommal – még tán kárt tenne magában, a rácsos ágyakat és a sokkolót kiiktatták – egy kerékben, aki nem a tetszése okán kerekezik, hanem, hogy végelgyengülésben átadja magát a fene pusztulatnak.

Lennék mondjuk…, lennék birkapásztor, inkábban, esetleg madárijesztő, maflás, netán Földmunkás, házat vennék Genitália fennsíkján. Ennyi és nem több, relatíve inhumánusabb szenvtelen britannikul happening.

Alvadt-szagos pizsamában állópózba helyezem tagjaim, megrázom magam, a pápaszemem után kapok, kipislantok a függöny alatti reggeli derengésbe, a napsugarak erős hévvel bombázzák a szemhéjamat, napalm, mégis hideg, nyomakodnak az erkélyről befelé. A hömpölygő szellő tisztára suvikszolta az azúr eget, veszem eszembe alattom. A szellő szárnyán, kiterített makula nélküli lepedő – Jozef Attila mamája mosott – tejfehér az ég, hóra áll. Nem viselem a havat, a téllel jött didere szederjes-piros arcokat, a szipirtyók, akik esernyővel védik fodrásztól szalajtott lilában tarkálló kóc bohócsörényüket, azt az íztelen madárfészket, még szó éri a ház elejét, ha tán a zimankó letapodná. Micsoda dráma! Másért gyűlölöm a természet alkotmányát, ugyanis a buckalakók irányában sem kíméletes, a hó alatt lakók felé, gondolázom. Puha cicák bújtak meg legott, ezúttal halálukat akartam, csipetnyi kólé és melasz keserédes ízével számban, akárha epét köptem az imént. Mert újfent aberrált empíriák sejlettek fel bennem.

Vakos a tér, mint az opálosodott Ouzo, ha bekanyarítom a mélyhűtőbe a csülök mellé.

Pucér lábamat szőrmés papucsba csúsztatom, fényt csinálok, ami annyiban áll, elhúzom a firhangot, elkacsázom a főzőfülkébe; a hetes tekintélyes mosatlantól jobbra a sparherd, odateszek egy megviselt félig telt vagy – a vita puszta kedvéért, mert egyes fők a negativizmust, mások a derűlátást olvassák ki a meghatározásából – egy félig üres pléh ibriket kávékotyvasztás alkalmából. Amíg a csapvíz forrásba kezd végezetre, arra jutok, micsoda marhaság, hogy tulajdonképpenileg bármily eszköz, ami képes bárminemű liquid anyag befogadására, már úgy értem, tárolására, amely félig telik, az semmi esetre sem lesz félig teli ’agy üres. Az félig leszen, ahogy egy borderline-ember sem lehet más és több határesetnél, pszichózis és neurózis mezsgyéjén. Tudom, pisológiából értesült lennék, mifene, amiként eset.

A franciaerkélyt veszem célul, a fagy-hideg kovácsoltvas választ csupán a szabadeséstől, kedvem, s rendeltetésem szárnyalni három-négy minutára, majd elegant a flaszteron szétkenődni innen alattam, a földszintről, bár ez csupáncsak vágyfoszlány, magam, pongyolásan, még álomittasan, megreszkírozom a gondolatot, elteszem nehezebb időkre, helyében cigarettára sercintek, karomba oltom el, felszisszenek, szaruszag, s egyszeriben újra érzem, élek, egy másikra gyújtok, hát persze, kimaradt az esti pirula adag, attól támadt a zavar, magam alatt terpesztek.

Kávémagányom türelmetlen vár mindenesetre a talpalatnyi konyhafülkében, meleg narancsszínben spílázó apró helyiség, ott a pulton fél grapefruit és korpás kenyér az anorexiásnak, hogy mégis legyék rendszere a semminek, óda az idilli nihilhez, ha úgy jobb’ tetszik, a nihilli idillhez, tej, a szőrmanya macska nem issza, én magam laktóz érzékeny.

A fakír és szoba-, lakásmagánya megfoghatatlan, plasztikus teste stigmaként tetszeleg, akár egy tetova, patkányszemem feketéje, amiként a sebek csontkarjaimon, s ama felnagyított hodályárny, ami biggyeszkedik, csüng le a plafonról, magába óhajt szippantani, s én nem, most még nem engedem. Talán akad még dolog túl a robotokon, amit meg kelletik tennem, nem halhatok meg, várok egy leheletnyit.

Alapjaiban tetszik a közhelyektől való elszakadás gondolata; a szeparáció, pszichologice izoláció lételemem mára, tettekben élem ki, ha van még rajtam kívül, aki így áll a világhoz, az emberhez, aki belepiszkolt, akihez nem kell idomulnunk, hogy aztán részesei legyünk a főáramnak, azt mondom, még fellélegezhetek, a lakatlan szigetre gondolt gumitutajom porosodhat egy darabig még a szekrényben. Azt sose tudni, persze, meddig; amíg nem válik terhessé, ameddig akarunk. Valamit. Egy kevéssel annál többet; kitartás, erő, állhatatosság kérdése csupán.

Lefejtem magamról a pongyolát, lerúgom a papucsot, visszagubódzom az ágyba, még nem keltem ki, pillangó tán sose, esetleg moly; mely mégsem komoly.

A magány esetemben szükségszerűség, tán másképp még belefulladnék, hiszen úszni is csak kutyában tudtam megtanulni, az egyedülvalóság jó  barátom, szeretőm, bátyám, anyám és nagyanyám.

(Illusztráció: Monica Galvan)

A Nap már az utolsókat nyalta az ég lakmuszpapírján, mielőtt az egész horizont teljesen belilult volna. A helység ablakában ide-odalibbent egy termetes árnyék. A test mögött világító apró lámpa fénye éppen át tudta ölelni az íróasztal lapját. Az előtte fel-lemasírozó alak egy pillanatra megállt az általa papírhordaléknak nevezett kézirat mellett, majd a szeme elé emelte a kupac aljáról kibányászott lapot. Tekintete a mondatai után loholt, majd eszébe jutott a tegnapi nap és a kabátjában lapuló összehajtogatott papír.

Nem kellett volna a Múzeum kertben vásárolt magvakat ott elszórnia. Zsebre vághatta volna, senki nem szólhatott volna egy szót sem, még Pásztor sem, hiszen kifizette a madáreleség-árusítónak a csomagot. Eltehette volna, vagy önthetett volna rájuk vizet, nézhette volna, ahogy kicsíráznak, majd ahogy üvegessé válnak. A lapot egymás utáni cirádák tarkították. Kissé dőlt, csipkézett tetejű szavak és írásjelek tülekedtek a mondat elejére, de a vonalak ívébe belerepült és belegabalyodott egy tintapaca. Átütötte a vékony anyagot, mindkét szél felé folyt. Ezért göngyölítette össze és tekert tölcsért belőle.

Most egy papírkúpot tett a fejére, mint a gyerek, aki az őserdőt felfedező tudós kalapjaként tekint az összetekert alkalmi fejfedőre. Ezért elhatározta, újra meg akarja tapasztalni a szelídítetlenül burjánzó növényzetet. Pár pillanat múlva már a lépcsőház korlátja rázkódott, ahogy elrobogott mellette, remélte, hogy még nyitva találja kertet.

Szerencséjére nyitva volt még és az eleséges asszonytól vásárolt szemeket a pacája, a betűi és mondatai közé szórta. Ezután csippentésenként szórta maga elé, a madarak lassan merészkedtek közelebb. Maszatos ujjai matattak újra és újra a tölcsér torkában. A papír bőségszaru öklendezte magából a madárparadicsom gyümölcseit, ahogy az ujj egyre mélyebbre fúrta magát benne. Az anyag meghódítója elérte az alsó gégefőt, a labirintusokat tenyésztő ujjbegy pedig végigsimította a rubinszínű felületet. A légcsőben vihar tombolt, a syrinx kamráiban szél sertepertélt, az idegennek tetsző test betüremkedése során kettejük nászából összefonódva kiszöktek a hívóhangok. Újra és újra robajlással érkeztek meg az egyszerű dallamok, amikre a madarak odafigyeltek.

Reggel állandó zajfelhő úszott a Nemzeti Múzeum kertjében. Trillák terjesztették koncentrikusan középpontjukat, követték a madarak reptét. A természet vissza akarta követelni, ami az övé volt. Szinkópák szántották fel a levegőt. A hangok területet követeltek, kisajátították a rügyező fákat, ráültek a tél utolsó csapásait magán viselő padokra, ütemtelenül pattogtak az ereszcsatornákban, majd mollról dúrra váltottak, amikor ismét szabadon voltak. A szélrózsa elvitte őket a vasrácsig, ott lebucskáztak a satnya fűbe, elgurultak a bokrok alá, a földhöz lapultak, végül ebben a magasságban maradva cirkálni kezdtek. Szimatolták az idegen hangzatokat.

            A testek, amelyekből útjukra indultak, továbbra is a csupasz ágakon gubbasztottak. Tollazatukat a tegnapi eső horpasztotta meg. A hímek nem voltak kíváncsiak a nőstényekre, mindössze a területüket felügyelték. Odalenn az avarban cikázó hangfajzatok új, eddig ismeretlen zörejre bukkantak. A pacsirták többször hívták vissza magukhoz őket, minduntalan arra jutottak, hogy a beazonosíthatatlan zajtömeg veszélyes.

A rikoltozás egész éjjel tartott, a betolakodó vagy betolakodók területszerzési szándékát elhárították. Új elképzelések kezdtek alakot ölteni a fák lakóiban: megszilárdítás, a visszatámadás lehetőségét egyelőre csak latolgatták. Az öt madár szétrebbent, a sötétben külön fákra telepedtek, ahonnan a hangvédelmi egységeiket irányíthatták. A hanglövöldözésnek a hajnal vetett véget, amikor a Múzeum körúton végigsétáló rendőr elhúzta gumibotját a rácsokon ezzel megtörve az összhangzatot, ami eddig a kertet jellemezte.

            Alig nyitotta ki az egyik bicegő, fehér pofaszakállú veterán a kaput, az író már a rács mellett türelmetlenkedett. Molnár meg akarta érteni ezt a bonyolult jelrendszert, amivel a pacsirták kiálltak a területükért és arra biztatták fajtársaikat, csatlakozzanak hozzájuk. A repkedés, az állandó madárhang-zavar, a levegőben bizonytalan röppályán alászálló piszok hozzájárultak ahhoz, hogy a fák alatt egyre kevesebben ültek le pihenni. Csak most vette észre a másik madárrajt, a verebekét. Be-berepült egy-egy példány a Muzi kertjébe. Csivitelés, csattogás, csettegés, majd ének és ellen-ének. Az öt pacsirta magasabbra szállt, mint az idegenek. Egy fáról leselkedtek, fejüket billegették, végül levitorláztak az invázió előőrséhez.

            Néhány veréb leszállt a földre, onnan hangoltak a védőkre. Egy kisebb méretű barna folt landolt hangos szárnycsattogással, majd énekelni kezdett. Kisvártatva egy óriási fütty hangzott, majd az öt pacsirta dala összetekeredett és szétzilálta az apró verébcsippanásokat. A lerombolt hangfalak mögött ott rejtőzködtek a csupasz vágyak: a diadal porában fürdőzés, ahogy a menádok tehették azon a hajnalon, hátrasandítás, hogy követ-e, akiért bármikor háborúba mennék és elcsalás, hiszen a területről elmondják, kié, ám ez mindössze jelentés a fejükben, amit meg kell változtatni. Kicsiny jelenések a tudásukban, amiért énekünk küzd addig, mígnem meghódítják a territóriumot.

            A verebek tovább repültek. Molnár figyelemmel kísérte a területért folytatott viaskodást. Egy kissé gyerekes, vélte először, majd kiterítette magában a hallottakat. Szemlélődött. Nézte a játszó gyerekeket, ahogy sorversennyel múlatják az időt, a golyózókat, ahogy üdvrivalgásban tört ki némelyik, amikor jól célzott és a karikázók karikájának egy pontját, amint visszaér ugyanarra a pontra. Majd feltápászkodott és elindult haza.

            Másnap megint visszatért, de már késő délelőtt volt. Egy kisebb pacsirta feküdt padja alatt. Felemelte, elővette a pacás papírt, amiből az előzőekben etette kis csapatát, és belefektette. Összeszorította a csomagot, hengergette a két tenyere közt, amíg a tinta, a vér, a belsőségek és a madárszar keveréke ki nem bukott belőle. A kismadár pokolra ment helyette, megmentette őt, hívóhangjával kicsalogatta a tudást. Figyelmeztette, ne nézzen hátra, miután alászállt, mesélt neki leendő utazásáról, végül hagyta kisétálni a múzeumkertből, hogy írja meg mindezt. A Muziba most már csak egyedül Pásztor járt.

(Illusztráció: Aini Tolonen)