Címke: irodalom

Egy anya, egy őrült, meg egy néma falu – 35. fejezet

Marcost igazán nem lehetett nagy társalgónak nevezni. Rozoga régi Citroënje volt, az úgynevezett „Kacsa”, erre a képzettársításra csak ráerősített a citromsárga szín. Vikinek mindig is tetszettek ezek a kocsik, sokkal inkább, mint a modernebb formájúak. Volt bennük valami esetlen kedvesség. Marcos maga is elég esetlennek tűnt. Hogy érezhette magát két gyönyörű emberpéldány mellett a munkahelyén? Antónióra valószínűleg kicsit féltékeny lehetett, csodálta, és felnézett rá, de igazán nem irigyelte. Nem volt irigy természetű, vagy ha mégis, ügyesen leplezte.
Viktória nem bánta, hogy Marcos alig szól hozzá. Mikor kiléptek az estorili ház kapuján, úgy érezte, mintha hosszú betegségből épült volna fel, sápadt volt, gyenge és nagyon fáradt. Legszívesebben hotelbe ment volna arra a két éjszakára, de nem akarta feleslegesen költeni a pénzt, azt sem tudta, mennyit kell majd pontosan fizetnie az új albérletben, Conceição úgy tájékoztatta Antóniót, hogy több üres szoba is van a házban, majd Viki kiválasztja az ízlésének és pénztárcájának megfelelőt.
Chão de Maçãs, António szülőfaluja, mely magyarul annyit tesz: az almák földje, arról nevezetes, hogy vasútállomásának névtáblájára Fátima is ki van írva, ugyanis itt van a kegyhelyhez legközelebbi állomás, ahonnan busszal lehet továbbmenni. Az úgynevezett északi vasútvonal megy át a falun, ennek köszönhetően a vasútállomás a helység méreteihez képest hatalmas, sőt van egy nevezetes alagút is itt, ráadásul a település egyszerre két megyéhez is tartozik. Vikinek az volt a benyomása a falu láttán, hogy valami különös álomba csöppent. A poros utcákon szinte senkit nem lehetett látni. A környék száraz volt, a talaj tele kövekkel, olyannyira terméketlennek tűnt, hogy még állatok legeltetésére sem látszott alkalmasnak – talán, ha kecskéket lehetett tartani. Kicsit Görögországra emlékeztetett az egész, a lány szinte az ókorban érezte magát. A földeken derékmagasságú falak emelkedtek, mint később Viki megtudta, ezek a birtokhatárokat jelezték, de tulajdonképpen csak azért rakták egymásra a parasztok a sok követ, hogy nyerjenek egy kis termőterületet. Nagy kertkultúra elképzelhetetlen lett volna (ezért is olyan ironikus a falvacska romantikus neve), de különböző fenyők, magyaltölgyek és olajfák meg tudtak kapaszkodni a terméketlen talajban. Viktória érezte a táj mozdulatlanságát, keménységét, reménytelenségét és vad szépségét. Mert valóban gyönyörűek voltak a kis ligetek, amelyekben az olajfák árnyéka és egy forrás hűsítő lehelete képes volt némi enyhet adni az általános nyerseség közepén. Viki nem csodálkozott túlságosan azon, hogy pont egy ilyen tájon jelent meg a Szűzanya. Illetve hogy egy ilyen tájon vélte őt látni három szerencsétlen, éhségtől és fáradtságtól gyötört, a papok által megfélemlített mezítlábas pásztorgyerek. Sosem hitt abban, hogy a Szűzanya, ha valóban megjelenik, arra biztat szerencsétlen hat-hét éveseket, hogy azt a kevés kenyeret, amit egy napra kapnak, a birkáknak adják a bűnös lelkek üdvössége érdekében. Egy normális anya soha nem mondott volna ekkora hülyeséget. Vagy a saját fiát is arra biztatta, hogy éhezzen a negyvenfokos júdeai hőségben? Talán nem lehet éppen a szervezetük legyengülésére fogni, de a spanyolnátha a pásztorgyerekek közül kettőt nemsokára el is ragadott. A harmadik akkor, mikor Viki a környéken járt, még mindig élt, persze szigorú klauzúrában, karmelita nővérként. Fátima pedig az Iria-barlang jelenéseinek és a napcsodának köszönhetően Portugália legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásává nőtte ki magát.
Mindezt persze Viki nem egyszerre tudta meg, mikor megérkezett a faluba, csak halvány fogalmai voltak a környékről. Egy kicsi, földszintes házba vitte Marcos, épp csak kitette a csomagjait, köszönt az egyenes tartású, szikár, fekete kendős és gyászruhás asszonynak, António anyjának, és már ment is vissza Lisszabonba.
Dona Maria Aparecida ritkán mosolygott, és Viki ezen ritka alkalmak egyikét sem tapasztalhatta meg. Szigorúan, csaknem megvetően mérte végig a külföldi kisasszonyt, és intett neki, hogy lépjen be.
– Nem tudom, a fiamnak mi jutott eszébe, hogy ideküldött, kislány – mondta barátságtalanul. – De azt előre megmondom, hogy itt tisztességesen kell ám viselkedni.
A vékony textilfüggönyökön átszűrődő nap fényében fürdő, szegényes berendezésű, elég tágas szobába vezette Viktóriát. A szoba talán nappaliként szolgált, több heverő is volt benne, elég ocsmány rajzolatú virágos ágytakarókkal lefedve. A sarokban egy nyáladzó öregasszony ücsörgött, valami kézimunkával a kezében, amelyen azonban legkevésbé sem dolgozott. Zilált, ritkás, szürkés haja apró kontyba volt fogva, ráncai a napfényben kegyetlen pontossággal rajzolódtak ki. Az ürességbe bámult, és járt az állkapcsa, ugyanakkor egyfolytában dünnyögött, és csóválta a fejét.
– Ez itt Teresa, az unokanővérem. Amint látod, gyengeelméjű szegény. De nagyon jó megfigyelő. Szemmel tart majd téged is. Rendkívül kíváncsi.
– Nagyon megnyugtató – felelte Viki jobb híján. Úgy érezte, ennél lehangolóbb helyen és emberek között még sosem járt.
– Itt fogsz majd aludni – mutatott Dona Aparecida egy heverőre az ajtótól jobbra. Mi a hálóban, António meg a régi gyerekszobában. Ne is próbálj meg átmenni hozzá éjjel, mert Teresa néni észreveszi, és sikítozni fog. Nagyon kellemetlen hangon tud sikítozni.
– Eszembe sincs átmenni éjjel Antónióhoz. Csak pihenni szeretnék. És köszönöm, hogy befogadnak erre a két napra.
– Nem mondhatnám, hogy szívesen. De most már mindegy, az én nagyfiamtól nem tudok megtagadni semmit.
Az asszony arca egy pillanatra ellágyult, felsejlettek benne egy valamikor nagyon szép nő vonásai, egy nőé, akit olyan keménnyé edzett az élet, hogy már egy mosolyt sem engedélyezett magának. A gyerekei elhagyták, a férje rég meghalt, és gondoskodnia kellett egy gyengeelméjűről, akivel még az ágyát is megosztotta, valószínűleg, mert félt, hogy amikor ő nincs ébren, valami őrültséget követ el, mondjuk, felgyújtja a házat. Viktóriát nem sértette, hogy az asszony betolakodót lát benne. Valóban az is volt.
– Te tudod, hogy Antóniónak menyasszonya van, ugye? – kérdezte az asszony újra kemény arccal és metsző hangon.
– Raquelre gondol, Dona Aparecida?
– Tehát ismered.
– Ismerem.
– Én még nem. António soha nem hozta le ide. Biztos szégyelli, ahogy élünk.
Tárgyilagosan mondta ezt, sajnálkozás nélkül.
Viki nem mondott ellent. És eszébe sem jutott, hogy közölje, Raquel már nem António menyasszonya.
– Gőgös lány lehet – jelentette ki Dona Aparecida. – Kis francia. Nem csoda, hogy finnyás idejönni.
Teresa ekkor hirtelen iázni kezdett, mint egy valódi szamár, egyébként sem szabályos arca eltorzult. Dona Aparecida odalépett hozzá, és a homlokára tette a kezét, halkan dünnyögött, mintha állatot csillapítana.
– Menj ki a kertbe, Vitória, idegesíti a jelenléted. Majd szólok, ha lecsillapodott.
Viki gyorsan kikapott egy könyvet a táskájából, és kiszaladt a kertbe. Kegyetlenül tűzött a nap. A lány behúzódott egy hatalmas fa, talán magyaltölgy árnyékába, és leült az ott felejtett kisszékre. Hogy fogja ezt kibírni? Miért bünteti így a sors? A pokol egyik bugyrába is le kell szállnia, mielőtt újra elindulna felfelé? Vagy így kell megtisztulnia a paráznaság ocsmány fertőjétől? Ebben a szikár, szúrós kövekkel teli siralomvölgyben?
Nagy sokára kijött érte Dona Aparecida.
– Lenyugodott, el is aludt. A hálóban fekszik. Csöndben kell maradnunk, nehogy felébredjen.
Viki szinte lábujjhegyen ment vissza az asszonnyal, aki a konyhában ültette le. Ez a konyha akár lehetett volna középkori is, fekete volt a sok füsttől, amely az évek során megrekedt benne. Csak az ajtón keresztül szellőzött. Fafűtéses tűzhelyen készültek az ételek, és kolbászok, oldalasok függtek szabadon az alacsony plafonról.
– Éhes vagy? – kérdezte Dona Aparecida.
– Egy kicsit.
– Tudsz főzni?
– Magyar ételeket igen. Portugálokat még nem.
– Antóniónak sosem főztél?
– Nem.
– Szeretném, ha a menyasszonya tudna főzni.
– De én nem vagyok a menyasszonya.
– Lehet, hogy még nem. De ha idehozott… Nem veszett össze azzal a kis franciával?
– Ha összeveszett, majd ő elmondja, nem az én tisztem, hogy erről beszéljek.
– Vagyis összeveszett.
– Én ilyet nem mondtam.
– Látom rajtad. És azt is látom, hogy rossz a lelkiismereted.
– Kérem, Dona Aparecida, muszáj erről beszélnünk? Nem szeretném…
– Tudnom kell, hányadán állunk. A fiam nem sokat mond el nekem az életéről. Azt hiszi, nem érteném meg.
Viki hallgatott.
– Egyél – tett elé egy szelet kenyeret Dona Aparecida. – Tessék, van itt házi kolbász is. Magam készítettem.
– Köszönöm.
– Kérsz egy kis cikóriakávét? Mi itt azt szoktunk inni. Tejjel.
– Igen, nagyon jól fog esni.
Az asszony feltette a vizet, és elővette a friss tejet a hűtőből. Viktória addig észre sem vette a hűtőt, valahogy annyira belesimult a cseppet sem modern környezetbe.
– Friss tehéntej, a szomszédból hozom.
Viki remélte, hogy nincsenek benne baktériumok, de nem merte volna visszautasítani a tejet csak azért, mert nem pasztörizált.
Az asszony nézte, ahogy eszik, ő maga nem is ült le.
– António a legidősebb fiam.
– Igen, mondta, hogy van két fiatalabb testvére.
– Amikor az apja meghalt, el kellett mennie Lisszabonba, hogy eltartson bennünket. Ezért nem tanulhatott, nem válhatott belőle doktor.
– Még mindig válhat belőle, ha szeretné – mondta Viki.
– Harmincéves.
– Sosem késő.
– Túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, mikor késő.
Az asszony kemény mondata elnémította Vikit.
– Nem akarom, hogy a menyem lenézze a férjét – folytatta az anya.
A lány tiltakozni akart.
– Én nem…
– Te külföldi vagy. Nem tudom, honnan jöttél, de nem is érdekel. Szeretném, ha békén hagynád a fiamat.
– Eszem ágában sincs férjhez menni hozzá.
– Miért, talán olyan sokra tartod magad?
– Nem erről van szó. Csak barátok vagyunk.
– Ismerem azt, amikor egy lány és egy férfi barátok. Lehet, hogy falusi özvegy vagyok, de én is láttam már kiszívott nyakat az életemben.
Viktória mélyen elpirult. Ő nem vette észre, hogy egy hatalmas vörös folt éktelenkedik a nyakán. A szerelmi játék egy árulkodó jele. Lesütötte a szemét, még rágni is elfelejtett.
– Egy férfinak megvannak a maga testi szükségletei. Ha a lányom lennél, véresre vernélek. De nem vagy a lányom. És nem akarom, hogy a menyem légy.
– Dona Aparecida, nyugodjék meg, nem leszek a menye! – emelte fel a hangját Viki.
– Hallgass! – sziszegte az asszony. – Még felébreszted Teresát.
Csöndben voltak pár pillanatig, hogy meggyőződjenek róla, a bolond alszik-e még. Nem hallottak semmi zajt.
– Én megmondtam a véleményemet. Remélem, te is tartod ahhoz, amit állítottál. A fiam a legjobbat érdemli. Csak a legjobbat.
Viki hallgatott. Az asszony vad szeretete meghatotta és elszomorította. Közelebb érezte így magához António anyját, mintha kedvességgel vette volna körül, és csupa mosoly lett volna egykor szép arca.
António délután érkezett meg. A három nő némán ült a nappaliban. Dona Aparecida kötőtűi szorgalmasan koccantak egymáshoz, Teresa ostoba tekintete mereven Viktóriára szegeződött, aki erről igyekezett nem tudomást venni: olvasni próbált. Amikor meghallották az autó kézifékjének hangját, Dona Aparecida kötőtűi lelassultak. Teresa ingatni kezdte a fejét. Viki felnézett a könyvéből.
– Anyám! Hogy van? És Teresa néni? Nem volt ma rohama? Volt? Súlyos? Na, akkor jó. Most már nyugodt lesz, Teresa néni, ugye? Hoztam magának egy kis süteményt Lisszabonból. A kedvencét.
– Nem kellene elhalmoznod édességekkel, fiam.
– Ugyan már, anyám, szegénynek legyen valami öröme ebben az életben. Nos, Teresa néni, kér belőle?
A gyengeelméjű asszony csak helyeslően makogott, de az arca földöntúli boldogságot sugárzott, Viktória úgy gondolta, inkább António megjelenése, mint a süti miatt, amelyet egészben akart betömni a szájába.
Dona Aparecida majdnem mosolygott. De csak majdnem. Igyekezett szigorú maradni, nehogy imádott fia észrevegye, mennyire örül neki. A két nő mégis valósággal kivirágzott António jelenlétében. A férfi nem is sejti talán, milyenek, ha ő nincs ott.
– Vick – fordult végre a lány felé. – Pihentél egy kicsit?
– Persze. Egész nap nem csináltam semmit.
António leült mellé a heverőre. Szórakozottan a kezébe vette a kezét. Dona Aparecida rosszallóan vette tudomásul a gesztust, de nem szólt semmit.
– Te viszont nagyon fáradt lehetsz – súgta oda a férfinak Viki. – Hány órája vagy talpon?
– Már nem is tudom.
– Fiam, nemsokára vacsorázunk. Kimegyek megmelegíteni a levest. Addig figyelj Teresára.
– Rendben, anyám.
Viki arra gondolt, hogy Dona Aparecida tulajdonképpen fordítva gondolta: Teresának kell szemmel tartania őket. António hátradőlt a heverőn, és ezzel a lendülettel hátrébb húzta Vikit is.
– Nagyon hiányoztál – súgta oda neki, és megszorította a kezét.
A lány Teresát leste, az meg őt. Néhány süteménymorzsa ott ragadt az állán, és a nyelvét nyújtogatta, hátha eléri őket.
– Anyád figyelmeztetett, hogy itt tisztességesen kell viselkednem – súgta vissza Viki.
António halkan nevetett.
– Letámadott?
– Szigorú asszony. És valósággal istenít téged. Fél, hogy hozzád akarok menni.
– Nem talált méltónak?
– Szerinted van olyan nő, akit méltónak találna hozzád?
– Nem tudom – sóhajtotta António –, valószínűleg nem.
– Ezért nem nősültél meg eddig?
– Nem. Fogalmam sincs. Valahogy nem jött össze.
– És Raquel? Anyád szerint a menyasszonyod – volt. Megsejtette, hogy összevesztetek.
– Raquel soha nem volt a menyasszonyom. De anyám ilyen kategóriákban gondolkodik. Én meg ráhagyom.
– Szerintem sokkal többet tud az életstílusodról, mint gondolnád. És sokkal jobban megérti.
– Úgy találod? Annyit beszéltetek?
– Nem, sokat nem beszéltünk, de elég egyértelműen fogalmazott.
– Ne haragudj rá. Nagyon kemény élete volt.
– Tulajdonképpen kedvelem anyádat. Ugye, meglep? Pedig igaz. Valahogy illik ebbe a tájba.
– A tájba?
– Mintha ő is a táj része lenne. Olyan kemény és vad, mint ez a köves talaj.
– Megihletett a falu, úgy látom.
– Félelmetes egy hely.
– Vacsora után elviszlek valahová, ami tényleg félelmetes. Már ismerem az ízlésedet, tudom, hogy szereted a vad dolgokat.
Dona Aparecida megjelenése vetett véget a sugdolózásnak. A vacsoránál nem sok szó esett, leginkább Teresa szörcsögését hallgatták. Viki felajánlotta, hogy elmosogat, de Dona Aparecida nem akarta, hogy láb alatt legyen a konyhában. António pedig még naplemente előtt el akarta vinni arra a félelmetes helyre.
Gyalog indultak neki. Hamar kiértek a faluból, botladoztak a köves talajon, kerülgették a szúrós aljnövényzetet, António ismerte minden fa és bokor nevét, néha felhívta Viki figyelmét egy-egy madárra, pillangóra, a kövekről és a terméketlen talajról beszélt. Végül egy hatalmas, kiégett fenyőhöz értek, amely feketén meredt az ég felé, alatta kisebbfajta szakadék nyílt.
– Hogy tetszik?
A fenyő valóban különleges látványt nyújtott.
– Nagyon romantikus.
– Romantikus?
– Mint odafent, a mór várban. Ott is nagyon romantikus volt.
– Tényleg?
– Kár, hogy nem egy olyan férfival voltam…
– Most is valaki mással szeretnél itt lenni?
Viki a férfi arcába nézett.
– Ne beszéljünk erről.
– Persze, ne beszéljünk. Nem is azért hoztalak ide, hogy beszéljünk.
Hirtelen átfogta a derekát, és csókolni kezdte, ismerős, mégis meglepő vadsággal. Viki megtántorodott, nem tudta, hogyan reagáljon, a teste már hozzászokott António minden porcikájához, ismerte a ritmusát, a leheletét, a szagát. Néhány pillanat múlva mégis visszakozott.
– Ne, most ne!
– Miért?
– António, kérlek. Vége ennek az őrült hétnek. Magamhoz kell térnem. Elég volt ebből az állandó… paráználkodásból.
A férfi elengedte. Leült egy kőre.
– Nem értelek. Azt hittem, szereted csinálni.
– Nem azt mondom, hogy nem szeretem. De ez nem normális, amit mi műveltünk. Nem szeretjük egymást. Nincs semmi közünk egymáshoz.
– Mi az, hogy semmi közünk egymáshoz?
– Nem ezt akartam mondani. Én nagyon kedvellek, és hálás vagyok neked. De hétfőn visszatérek a normális életembe.
– És ebben a te normális életedben nekem már nincs helyem? Ezt akarod mondani?
– Nem. Persze, hogy nem.
António automatikusan az ingzsebébe nyúlt, és bosszankodva fedezte fel, hogy nem hozott cigarettát.
– Nézd, Vick, nem értelek. Tegnap még szívesen dugtál velem, most meg úgy tolsz el magadtól, mint valami leprást. Pedig ma este semmi más programod nincs. Ha anyám miatt aggódsz, megnyugodhatsz, itt senki nem lát meg minket.
– Anyád tisztában van azzal, milyen kapcsolat volt vagy van köztünk.
– Valóban?
– Igen. Kiszívtad a nyakamat.
– Á, hát persze. És anyám tudta, hogy ez mitől van?
– Tudta.
A férfi nevetett.
– Sose gondoltam volna.
– Azt hiszem, nem ismered anyádat valami jól.
– Lehet, de ennek mi köze a mi dolgunkhoz?
– Ő azt gondolja, hogy el akarom vetetni magam veled.
António csóválta a fejét.
– Félreértelmezi a helyzetet, mi?
– Én biztos, hogy nem akarom elvetetni magam. De az, hogy idehoztál, tényleg gyanússá tehet a szemében. Nem akarok semmi olyasmit elkövetni, ami megbotránkoztatná. Azt hiszem, ennyit megérdemel. Tartsuk tiszteletben a kívánságát.
António felállt.
– Jól van, Vick. Értem én. Most meg anyám mögé bújsz. De te tudod. Gyerünk, nincs kedvem tovább itt maradni.
Viki szótlanul követte a karcsú férfialakot. Egész hazaúton nem beszéltek.
Az éjszaka nyomasztóbb volt, mint a nappal. Viki éberen feküdt a nagyszobában, szinte megmozdulni sem mert, nehogy Teresa úgy értelmezze, éppen Antónióhoz akar sompolyogni. Este már nem is ivott, hogy ne kelljen vécére mennie. Mivel a budi a házon kívül volt, elég körülményes lett volna eljutni oda.
Úgy érezte, az őrült Teresa szeme mindenütt ott van. Mikor végre elnyomta az álom, a gyengeelméjű zavaros tekintetét látta, ahogy közeledik, egyre közeledik, miközben gyűlölködő sziszegést hallat. Teresa nem tudott beszélni, Viki most mégis azt hallotta: átkozott légy, átkozott légy! Olyan mérhetetlen iszonnyal töltötte el ez a látomás, hogy nyögve riadt fel. Álmában lerúgta magáról a takarót, és a hálóinge rácsavarodott a testére. Halk parkettaropogást hallott. Talán most jön az őrült Teresa! Lehet, hogy kés van nála! Vagy gyufa! Fel akarja gyújtani a házat?
– Vick, rosszat álmodtál?
A lány felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. António. Felparázslott a jól ismert pici fény. A férfi leült a nyitott heverő szélére.
– Igen, rémálmom volt. Teresa nénéd megátkozott.
– Ugyan már, képzelődsz.
– Tudom, hogy képzelődöm, anyád alaposan rám ijesztett.
– Szegénykém, te meg mindent olyan komolyan veszel.
– António, nem szabadna itt lenned.
– Miért? Valami rosszat csinálunk tán? Hozzád sem érek.
– De ők… De anyád megtiltotta.
– Hogy beszéljek veled egy kicsit? Mikor olyan kétségbeesetten nyögsz álmodban? Ez csak keresztényi együttérzés.
– Nem is értem, hogy hallottad meg. Nem aludtál?
– Persze, hogy nem.
– De hát huszonnégyóráztál. Még mindig nem vagy fáradt?
– Nem, fel vagyok spannolva. Annyira, hogy képes lennék órákig szeretkezni veled.
– Ezt már megbeszéltük.
– Tudom.
– Próbálj meg pihenni.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
– Jobb, ha visszamész a szobádba. Mielőtt anyád vagy Teresa felébred.
– Ó, anyám biztos nem alszik. Valószínűleg egész éjjel egyenes derékkal ül, és hallgatózik.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Dehogynem. Még egy nőt sem hoztam le ide. Neki ez hatalmas esemény. Ezért is képzel mindenfélét. Például, hogy feleségül akarlak venni.
– Látod, hiba volt, hogy idehoztál. Csak megzavartad anyád nyugalmát.
– A nyugalmát? Ez neked nyugalom? Ez a rohadt élet, amiben része van?
– Nem tudom, valamiféle nyugalmat biztos érez. Vagy beletörődést.
– Néha kedvem lenne meggyilkolni Teresa nénit.
– Miket beszélsz!
– Miért, talán nem lenne jobb neki is, ha itt hagyná ezt az árnyékvilágot?
– Azt nem tudhatjuk. Lehet, hogy ő boldog.
– Marhaság. Itt senki sem lehet boldog. Még egy gyengeelméjű sem.
– Sosem gondoltatok arra, hogy beadjátok egy otthonba?
– Anyám nem hajlandó rá. A testvéreim ki tudnának fizetni egy jó helyet is, de anyám szerint a családnak kell gondoskodnia az elesettekről.
– Vagyis neki.
– Ő az egyetlen, aki erre hajlandó.
– Valahol csodálatra méltó.
– És közben tönkreteszi magát. Gyűlölöm, hogy semmit nem tudok tenni érte. Semmit.
Vikit meghatotta a férfi önmarcangolása. Megmozdult benne valami, talán gyengédség? Talán szeretet? Carlosra gondolt. Miért facsarja össze a szívét ennyire, ha egy férfi szenved? Helyesebben mondva: ha egy vonzó férfi szenved?
– António. Ne kínozd magad!
Feltérdelt az ágyban, és odakúszott hozzá, hátulról átölelte a vállát. Sokáig maradtak így, mozdulatlanul.

Szúra-átiratok

1. Szúra      al-Fátiha – A kezdet
1. Az irgalmas és kegyelmes Isten neve által;
2. aki a Mindenséget alkotta és tartja fenn,
3. a legkegyelmesebb, a legirgalmasabb,
4 a Végítélet Napjának Ura!
5. Imádunk, és kérjük oltalmadat,
6. mutasd meg a való utat,
7. azokét, kiknek a kegyelmedet adtad, akik soha
             nem tévedhetnek el, s kiknek része nem a harag.
94. Szúra       A kitárás
       Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. A kebledről elszabadul,
2. levétetik a súly,
3. mely a földhöz szögez;
4. látod, most tisztelet övez az emberek között.
5. A küzdéstől könnyű leszel.
6. A teher felemel.
7. Kezdd újra, ami véget ért,
8. az Uradat imádd és vágyva féld.
99. Szúra     A földindulás
     Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Mikor a Föld minden rengésével rendülve megremeg,
2. kilöki magából a terheket,
3. s kérded a Földtől: “mi történt veled?”,
4. azon a napon válaszol a Föld,
5. mert úgy sugallja néki Istened.
6. Majd egyenként szólítanak
                          nézni tetteitek, ha eljön az a nap.
7. Aki szemernyi jót is tett, meglátszik az.
8. Aki szemernyi rosszat tett, meglátszik az.
100. Szúra    A száguldók
     Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Azokra ‘kik száguldanak,
2. hogy szikrázik a pata tört kavicsokat,
3. s a reggel vágtató csapat
4. a porfelhő alatt
5. a másik sereg közepébe kap.
6. Urával megátalkodott az ember.
7. S maga ellen tanúskodik,
8. akit csak a zsákmány vágya szorít.
9. És ha felnyittatnak a sírok,
10. eljön, ki a szívekbe lát, eljön a Nap,
11. és Uruk rájuk ismer.
101. Szúra    A kataklizma
     Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. A kataklizma!
2. Mi az a kataklizma?
3. Honnan fogod megtudni, mi a kataklizma?
4. Ha az ember olyan lesz, mint a moly – szórtan lebeg,
5. a hegyek pedig, mint a vatta.
6. Ha akkor súlyt mutat a mérleged,
7. források közt, kertekben élsz tovább,
8. de ha nem mozdul a hullád alatt,
9. akkor háwíya az anyád.
10. Hogyan fogod megtudni, hogy mi az?
11. Ha majd beléd harap – a Láng.
110. Szúra    A győzelem
       Alláh, a könyörületes és az irgalmas nevében.
1. Ha majd Alláh hódítása elérkezik,
                                     és a győzelemre segít,
2. s ha látod, hogy az emberek
                                      tömegei követik a hitet,
3. akkor adj hálát, dicsérd, kérd bocsánatát,
                                      mert készen áll, és megbocsát.

Egy utazó

Megállt az egyik peron melletti padnál, letette hatalmas utazótáskáját és rágyújtott. Ilyen hosszú utazás után nem árt szusszanni egyet, gondolta. Ez az utazás sokáig képtelenségnek tűnt föl előtte, olyasminek, aminek nincsen semmilyen reális alapja. A könyvekben ugyan olvasott hasonlóan hosszú utazásokról, de azt, amit olvasott, sosem hitte el teljesen. Az írók, gondolta, csak saját képzeletbeli utazásukat írták le anélkül, hogy bizonyították volna, egyáltalán lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. Később inkább álomként gondolt az egészre. Az álmok természetesen sokkalta hihetőbbek, mint a könyvek, hiszen azokat mi magunk látjuk. De még ekkor sem hitt azoknak, akik szerint az álmok valóra válthatók lennének, hiszen az álmok, ezt bárki könnyen beláthatja, csak éppen akkor valóságosak, amikor álmodunk. Aztán ahogyan érlelődött benne saját regényének gondolata, egyre közelebbinek érezte a lehetőséget, hogy elhagyja szülőfaluját és a fővárosba utazzon, ahol kiadót találhat a könyvének.
És végül megérkezett.
A regény, mint ahogy gyermekkorában olyan sokszor az ébredés utáni másodpercekben, sorról sorra a fejében volt.
Most képzeletben végigpörgette a vaskos papírköteget, majd mélyen letüdőzte a cigarettát.
Amíg csak álmodta, hogy írja, emberfeletti megerőltetésnek tetszett fölidézni, amit egyetlen éjszaka alatt, vagy talán csak az ébredés előtti percekben álmodott meg. Tudta, mindez hosszú évek keserves munkája után nyerheti el olvasható formában is az alakját. És napról napra igyekezett minél több sorra visszaemlékezni, azt hozzáilleszteni a tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti álomhoz, míg végül odáig jutott, hogy képzeletébe tudott idézni több ezer sort is. Az utóbbi pár évben nem volt olyan órája, perce a napnak, amikor ne a könyv mondataival bíbelődött volna magában. Így most már csak a tényleges papírra vetés volt hátra.
Úgy tervezte, ha ki tud bérelni egy megfelelő szobát, egy-két év alatt sikerül megírnia az első kötetet. Bizakodva indult az aluljáró felé. Az első hirdetőoszlopról leszakította az első hirdetést, amit megpillantott, megnézte régi, kirojtosodott térképét, majd gyalog indult neki a hatalmas városnak, hogy megtalálja a Borz utcát. A zebrákon néha megállt, elmerülten bámulta a hídról alácsorgó végtelen kocsisort, a feliratokat, amelyek valamilyen idegen nyelv ismeretlen betűhalmazainak tűntek, a hatalmas plakátokat, amelyek bizonyára ugyanezt az idegen nyelvet beszélő emberek összejöveteleiről adtak hírt. Az emberek néha belébotlottak, valószerűtlenül nagy szemeket meresztettek rá és káromkodtak. De ő nem haragudott rájuk.
Meg kell értenem őket, gondolta, hogy ők is megértsenek majd engem.
Sokáig bolyongott így, megfeledkezve arról, hogy kövesse a térkép útvonalát.
Pár óra múlva kissé elbizonytalanodva megkérdezte az egyik szembe jövő, idősebb hölgyet:
– Elnézést asszonyom, erre van a Borz utca?
De a hölgy idegesen legyintett, mint aki kikéri magának, hogy ilyen kérdésekkel zaklatják, majd szó nélkül tovább ment. Ő is mosolygott, hiszen úgy érezte, máris többet tud a fővárosiak gondjairól, bajairól. Ezek szerint nem illik ilyen nyíltan a saját kérdésével előhozakodnia, talán előbb a hölgy egészségéről kellet volna érdeklődni, esetleg fölajánlani, hogy elkíséri egy darabon vagy segít a csomagjait cipelni. A következő hölgyet már udvariasabban köszöntötte:
– Kellemes délutánt kívánok, asszonyom! Nem akarja, hogy elkísérjem egy darabon, esetleg segítsek a csomagok cipelésében? – s már vette volna ki a szatyrot a hölgy kezéből, mire az ijedten sikoltozni kezdett, „Tolvaj, lakásmaffia, szatír!” és hegyes orrú cipőjével úgy rúgta bokán, hogy maga is felsikoltott.
Hm, hm, töprengett, s közben befordult az egyik mellékutcába, hogy mielőbb eltűnjön a hölgy körül összeverődött kis csoport szeme elől. Öt-hat sarok után végre biztonságban érezte magát, leült az egyik patinás épület lépcsőjére, ahol kétfelől két hatalmas kőmókus nézett le rá és végre alaposabban tanulmányozni kezdte a főváros térképét.
Néhány szál cigaretta után elindult arra, amerre, bár nem láthatta a magas tömbházaktól, a lenyugvó napot sejtette. Nyúl utca, Csíz utca, Rigó utca, Galamb köz, Rókafiak sarok, Medve tér, Hattyú park…, ismételgette hangosan a neveket, amelyeken keresztül céljához kellett érkeznie.
Közben sötétedni kezdett, s pár órai bolyongás után elkeseredetten döbbent rá, hogy megint eltévedt. Észrevette, hogy a forgalom egyre gyérebb, az utcák szűkebbek és a világítás is halványabb, amiből arra következtetett, hogy távolodik a belvárostól. Talán most már mégiscsak közelebb vagyok a Borz utcához, gondolta, amely a térkép szerint legalábbis jócskán távol esik a centrumtól. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy vajon jó irányba távolodik-e.
Karvaly utca, Sólyom utca, Turul köz, kezdte elölről a nevek ismételgetését, de végül úgy döntött, inkább iszik valamit az egyik kiskocsmában, ahonnan heves szóváltás hangjai szűrődtek ki. A barlangszerű helységben azonban csak egy ősz hajú, szakállas, vén alkoholista ült az egyik sarokban, a hangok a rádióból származtak. Éppen neves építészek és politikusok vitatkoztak a fővárosban építendő legújabb épületekről, városkép-tervekről, a közérzetről meg az új utcanév-táblák ízléses elrendezéséről. Érdekes, gondolta, egyetlen új táblát sem láttam egész nap, majd leült szemközt az öreggel. Bizonyára csak egyes kerületekben cserélték le a táblákat.
De miközben ezen töprengett, arra lett figyelmes, hogy az ősz hajú egyre csak őt bámulja besüppedt, karikás szemeivel. A szemgolyóit nem is látta a gyenge világításban, csak a két fekete szemüreget. Talán barátkozni akar. Vagy kunyerálni. Az öreg azonban meg se moccant.
Felhajtotta az italát és odalépett az asztalához:
– Ne haragudjon, hogy megzavarom! A Borz utca 12-t keresem. Nem tudná megmondani, hogy merre találom?
Az öreg komótosan föltápászkodott és intett, hogy kövesse. Az ajtóhoz lépve a szemközti házra mutatott. Majd a köszönő szavak után jóságos és megértő mosollyal nézett rá.
Kilépett a szabadba és megint rágyújtott. Elsétált az utca sarkáig, hogy megbizonyosodjon, tényleg ez-e a Borz utca. A sarki ház falán valóban ott állt a rozsdás felirat: Borz utca, 10-től 22-ig.
A 12-es számnál csöngetett, rekedt hang érdeklődött a kilétéről, majd berregni kezdett a kapucsengő. Elégedetten gondolt arra, hogy többnapos utazása után végre megpihenhet, holnaptól pedig hozzákezdhet a regény tényleges megírásához, és elindult fölfelé a hatodik emeletre. Apropó, a regény! Meglepve tapasztalta, hogy az utóbbi néhány órában amíg a városban bolyongott, egyetlen-egyszer sem gondolt a regényre, a térkép, az utcanevek, a városban való tájékozódás teljesen összezavarta, s megfeledkezett arról, ami az utóbbi években egyetlen pillanatra sem kerülte el a figyelmét.
Hogyhogy megfeledkezhettem róla? És éppen most, egy ilyen fontos pillanatban? De válasz helyett csak az utcanevek képe villogott a szeme előtt: Nyúl utca, Rigó utca, Nyest sétány… S közben egyre halványabban lobogtak azok a sorok, amelyeknek a leírásához holnap kezd hozzá. Talán csak a fáradtság, meg az idegen környezet, gondolta bizakodva, ám éppen ekkor ért föl a hatodik emeletre.
A megfelelő ajtó résnyire nyitva volt, bent már várta az öregasszony és megmutatta a szobát, amit ő rögtön kibérelt. Még teával is megvendégelte, amit halk kopogás után belépve a szobájába az asztalra tett. Teáztak.
Még sokáig a szobában maradtak így, kettesben, s ő, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébredne, lassan kezdte fölismerni saját otthoni szobáját: a régi, karcolásoktól érdes, terítő nélküli asztalt, a könyvespolcot gyermekkora kedvenc kalandregényeivel, a kopott perzsát, a festményt, melyen egy férfi áll frakkban háttal a nézőnek, szemben a viharzó tengerrel … a háromlábú hamutálat… a székeket.
Az öregasszony csendben ült vele szemben és nézte. Megértően és jóságosan, mint az öregember a kocsmában. Emlékezete előtt lassan oszladozni kezdett a fátyol, valami érthetetlen meggyőződés, valami ismeretlen, néma félelem kerítette hatalmába. Az öregasszony tekintetéből lassacskán ki tudta olvasni, hogy most valami történik vele. Az öregasszony pedig azért ül vele szemben némán és jóságosan, hogy mindezt tudassa vele. Egy idő után meg is kérdezte rekedt, túlvilági hangján, mintha a gyomrából beszélne:
– Most már tudod? – de ő még nem mert válaszolni. Nem merte kimondani azt az ostoba és bugyuta szót, a hely nevét, ahova érkezett.
Mintha tényleg csak álmodta volna, álom lett volna minden, amit valóságnak, eddigi életének gondolt. És most, úgy tűnik, vége. Sírni akart, de érezte, ez is értelmetlen lenne.
– A legtöbben ebben a fázisban zokogni kezdenek – mondta az öregasszony.
Milyen szép is volt… s milyen békésnek tűnik innen az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen észrevétlenül jön. Én hülye, még boldog is voltam, hogy végre megérkezhetem. De az öregasszony elébe vágott a gondolatainak:
– Nem volt igazad. Látod, mégiscsak lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. De ha átléped a határt, vállalnod kell a lemondást meg a következményeket.
A vonat, a város, az utazás … mind azt hittem, valóságosak…
Az öregasszony arca világított, akár egy ikon. Ahogy nézte, megnyugvást érzett, hogy itt legalább nincsen egyedül.
– Tényleg, én már ott vagyok? – kérdezte, hogy bizonyosságot szerezzen végre. De rögtön megijedt, hogy ki akarta mondani azt az ostoba szót.
– Igen, itt vagy – felelte férfiasan dörmögve Perszephoné, a vénséges öregasszony.

Baldachin

   Hirtelen, ahogy megtorpan a pókhálósan finom csönd, az űrbe veti magát egy beméretlen, név nélküli csillag, vagy elpusztul egy gyanútlan hal, majd lassan a víztükörre fúvódik tenyérnyi, piros oldalával, nevető hiénák foga közt ketté törik az antilop gerince, egyszer csak a tenger sötét vonala alól föltámad a nedves szél és megkoccannak az olajfák ágai, buborékozni kezd a forrongó-folyékony égbolt (aqua sky), csapzott, nehéz madár mozdítja faroktollát, és suhanva irányt vált, alapjáraton koppan valami a vasmén váltóházában vagy egy borzas, részeg halál tör a kedélyre, kisebesedett láb merül a laguna sós vizébe, észrevétlenül és selymesen olajfoltra rohan az ellentartott első kerék, véget ér/elkezdődik egy szerelem, kialszik a fölfeslett alkonyi nap, elfogy a test alig megszaporodott melege és megmerevedik a pupilla, kéjes nyöszörgés tör föl, megremeg boldogan az öntudat, összehúzza magát egy szimatoló, az éjszakai országúton önmaga mellé gömbölyödő sündisznó, Morpheusz a gondosan megterített asztalhoz ül, elrugaszkodó könnycseppel kiszakad egy hosszú-gyönyörű szempilla is, szóval hirtelen, egészen hirtelen, a mostnál is előbb Jamató Legbátrabbja (Jamató-take-ru) hatalmas méretű baldachinos ágyában a hátára fordult, és a pehelypaplant combja közé gyűrve, minden érzékével Shiori liliom illatát kóstolgatta; hol a nyelvére vette, és kiszakadt, keményen göndörödő szőrszál szúrósságában érezte kapálózó viháncolásának részegítő, fanyar-édes ízét (Cinzano, dry), hol álmosan a bizsergető virágillatba (Kenzo, Flower) vetette magát, és a testén végighullámzó lúdbőr csillóin az orgazmus kapujáig osont, ott meg némi ártatlan simogatást kicsikarva lábát maga alá húzta, és Shiori fülcimpájába csimpaszkodva 183 lovas R1-ének mélyre szerelt kormánycsutkáitól kihorzsolt és megkékült tenyerével, utolsó erejét összeszedve titkon és alattomosan fehéren vérző boldogságba markolta magát, valahol az ébredés vagy az elszenderedés málna tapintású bársonyhatáránál, éppen ott és akkor, amikor a Neverin végigsöpört a megszaggatott habtükör fölött hintázó sirályok tollán, a halászhajók az öböl felé fordultak, és a visszahagyott hálókból rákok kitépett ollója merült a világ nyugalmasan zúgó sötétségébe… A Hold-sziget partjainál véletlenül megtalált mitikus bárányok bégettek, a csillagok meg mind összekucorodtak, mint amikor a hiányzó felhőpaplan melegét lomha, kövér-fekete testébe szívja a déli éjszaka, egyetlen pontba zsugorodik az emlékezésszerű látás, amely akár egy vágyakozó vagina, megfelelő fekvés esetén fölfénylik-ébred, vagy könnyesen elszenderedik, kagylókat álmodik-remél, a szamuráj vak tapogatózása közepette megtalálja katanája markolatát, hideget, mesét hasít a lecsüngő selyem egyhangú mintázatába, ibolyaszínű, kipattanó erekció mutatja az álom világosságát, amely beragyogja a szürkületet, akár alkony, akár hajnal előtt.
    
   Így aztán Jamato-take-ru azt sem értette, mit keres ő ebben a puhaságban, honnét a szálldosó tollak, miért nem a földön alszik/ébred, hová tűnt a keménység, miféle pazar boldogság ez…

A szép Eusebia

− Graz és Velence illatos hölgyei, gyermekkorom parasztmenyecskéi, a hadseregek nyomában járó, halálos bajt hozó markotányosnők, ezek a női ruhás démonok elfeledtették-e velem a szilaj erdőket, melyeket a lemenő nap, a magányosság von bíborfénybe? − kezdte a Hang nagyon ünnepélyesen. Várakoztam az erdőben. Lábam előtt sötét violák nyíltak, és tudtam, befed a kék ég, mint egy hatalmas koporsó. Apró vadász a Dráva-parti mocsarakban. Körülöttem a háború, amely úgy parázslik, mint szikra az augustusi bozótban. Vagy mint a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél is.
De messze volt Trakostyán! Messze a mulatós Draskovics birtoka! A mocsarak mögött vártam a törökre, és elképzeltem Draskovics házát, szép hölgyemet, Eusebiát, kit a versekben Violának neveztem. Beh egyedül vagy, Esusebia, sóhajtottam. Lapulsz az erdő mélyén, mint lehajtott fejű ibolya. Csak az én szemem lát, ama titkos tekintetem, amely úgy lebbenti fel majd a fátylat az arcodról, mint a füveket simogató szél. Elképzeltem reménybeli mátkámat, amint egyedül sóvárog a Draskovics-ház tivornyás zűrzavarában.
Ám nem indulhattam Trakostyánba se ősszel, se télen, se a következő tavasszal. Csak versekben vigasztaltam az én szomorú violámat. Ezek hajnali versek voltak, reménykedők és mégis boldogak, mert a tél lecsupaszítatta a földet, és lecsupaszította a vágyakat − láttam fátyol és párta nélkül az én violámat. Volt egy szörnyű álmom: Draskovics vendégei, a tivornyázó horvát, stájer urak felosonnak a szobájába. A falak szétnyílnak, Eusebia hajfürtjeit erős szél cibálja.
De ez az éjszakai virág más volt, más, mint amilyennek Violámat tavaszidőben láttam. A sötétkék párta alatt éjjel gorgófej villogott, az álmokat lihegés verte fel, nemcsak az enyém, hanem egy harmadiké, aki sóváran figyelt engem a termek mélyén. Ám nem indulhattam a következő tavasszal sem, mert újrakezdődött a háború. Nem indulhattam nyáron, mert Bécsbe kellett mennem Péter öcsémmel. Nem indulhattam el ősszel, mert Draskovics azt üzente, igen beteg.
Talán forral valamit ellenem, talán Trakostyánban más mátkát várnak. Talán Draskovics más vőlegényt, a Frangepánt látná szívesen, tépelődtem. Nappal elképzeltem bánkódó, szelíd Violámat, éjszaka a kegyetlent, akinek kamrácskájába – mindig ettől féltem – részeg urak surrannak fel. De Eusebia se valóságos, se titkos mátkám nem lehetett: Draskovics még nem adott végleges választ, én magam helyett verseket küldtem követségbe. Aztán jött új tavasz, új nyár. A magyarok véreztek, a törökök véreztek, csak az én Violám maradt az erdők mélyén félelmes, ismeretlen.
De a kutya Draskovics nem válaszolt. Még mindig nem válaszolt. Lesunyta a füleit, megült Trakostyánban, engem türelemre intett, követeimet álnokul etette mézes szavakkal. Tél volt, szikrázó hideg, a törökök mind eltakarodtak, talán a fagyos ujjaikat dörzsölgették. Én egyedül maradtam a szikrázó hóban, a decemberi ég alatt a gondjaimmal. Nem írtam verset az égre süvöltő kerecsensólymokról, mert zavaros álmot láttam. Fordulok magányosan egy kedves dombocskához, és három vércseppet látok az úton. Semmi se mozdul, szellő se rebben, csak tündöklik a vércsepp a nagy fehérségben, és én tudom, hogy a domb mögött rettenetes fenevad leskel.
Vitt a bánat, mint erős szájú ló, vitt egyre messzebb. És hiába vártam a tavaszt, a tündöklő nyarat, nem jött hír Violámtól. Követeket hiába küldtem, azokat Draskovics mézes szavakkal megetette. Más mátkákat ajánlottak, pártás-gyöngyös szépségeket, de Viola a rejtőzködéssel megkötötte a szívemet. Nem mehettem Trakostyánba: a váramban tanulmányoztam Tacitust, a cselvetések, a színlelés művészetét. Aztán az erősítés- és utánpótlástant, a hadviselést, a sok jó fejedelem tetteit. Ültem termeim mélyén, és hallgattam a szép hazám szívéből felhangzó jajszavakat − ez a szép beteg asszony talán jobban megérdemelné szerelmemet, mint az álnok Viola. Fordultak a napok, fordultak az évek, és mihelyt tavasz lett, Draskovics Gáspár megizente, úgy fordult a sor, hogy szívesen látna vejének.
Készült hát a kerek világ és az én szívem a mennyegzőre. De bármit is főztek ki a Draskovicsok, az én Violám csak tovább kegyetlenkedett. Lovagolok vele a trakostyáni rengetegben. Szép mátkám egy szót se szól, ha kérdezem, csak rám villantja gúnyos, megvető tekintetét. És nem volt ez a szem gyengéd és meleg. Sürgető, hideg kék fények villogtak benne. Míg én szép személyét olasz szavakkal becézgettem, míg Marinót idéztem lelkesedve, éreztem, hogy ezek a kékes fényű szemek bizony nem bánnák, ha megrántanám a ló kantárját, és Draskovics Gáspár leányát a földre dönteném.
Nem szerettem ezeket a kilovaglásokat. Eusebiát gyanús népség vette körül, dalmát, horvát, stájer, olasz lovászai. És könnyelmű uraságok. Tekintetük húzta-vonta a mátkámat, akinek arca csak akkor derült föl, ha a vadászkürt felharsant, és a lovászfiúk élén a vad után iramodhaott.
Majd szelídül, majd megenyhül, gondoltam, mikoron a mennyegző után az ágyasházamba vezetem, és megfogadtam, jóllakatom élvezetekkel. Hisz nem csak ölelni tudom, gondoltam. Majd lecsillapul, ha olasz verseket olvasok fel. Majd megszelídíti a szenvedélyt egy ékes, idegen nyelv, és látni fogja, nagyobb érdem egy kegyes, művelt udvar, mint élen járni a vadászatban. Majd eljő az idő, és szívünk nemcsak a szilaj szerelmeskedésben, hanem a mise szavaiban is eggyé olvad. De mikor először öleltem, asszonyom hörgése, a kéj, a havon látott három vércsepp, amelyet emlékezetem rárajzolt Violám testére, eszembe véste, hogy nőm a szavaknál is erősebb.
Ám nem törődtem bele ebbe oly könnyen. Ha hazatért a vadászatról, hol lovászai élén riogatta az erdőt, magamhoz vontam, és olasz szavakkal becéztem, de ilyenkor komor lett, mint a sólyom, kit szűk kalickába zárnak. Talán ily sebes szívet a szavak nem nyugtatnak meg, és megpróbáltam Violámat jóllakatni ígéretekkel: nádorfeleség lehetsz, fejedelemasszony, királyné, védeni fogjuk ezt a sebzett, agyonkínzott országot, még jobban, mint ősöm, a Szigeti Hektór. Eusebia csak megrázta a fürtjeit, láttam, még idéztem volna pár verssort Marinótól, de láttam, Violám elszunnyad.
Eltelt a tavasz, a nyár, aztán új tavasz jött, új nyár. A háború nem csillapult, török betörések haraptak a földjeimbe, minden tavasszal fegyvert vettem a kezembe, minden télen új könyveket rendeltem, építkeztem, izzadtam, olvastam, tárgyaltam – de a Trakostyáni Diana nem nyugodott. Eltűrte, ha hozzáértem, de elaludt, ha verssorokat idéztem. Rideg volt hozzám, a szívét nem derítette fel semmi más, csak az erdő és a vadászok kürtje. Jött újabb tavasz, újabb nyár, de akárhányszor ezt a szilaj asszonyt megöleltem, eszembe jutott, miért nem siettettem jobban az esküvővel Draskovics Gáspárt – Eusébiámtól mindig is féltem. Ahogy telt az idő, Eusebia csontos lett, tagbaszakadt, és bármily különös, még szebb. Már nem hívtam Violának, mert ez a vad szépség már nem rejtőzködött előttem, átnézett rajtam; ha beszéltem hozzá, a saját vállait simogatta.
Provokálom a fátumot, gondoltam, és éreztem, mily magam vagyok. Hagymázas, meleg, párás, esős tél jött, a parasztok jajongtak, az erdőben a vadak megzavarodtak, de márciusban – láss csudát! – a hó elöntötte a Dráva menti erdőket. Leszakadt a tájra a hideg, én a vezéreimmel az új portyák tervét latolgattam, de hallom ám az ablakból a vadászkürtök hangját. Láttam, hogy Eusebiám a vadászai élén nagy vidáman kilovagol. Háború lesz, meglátja kegyelmed, mondta Trankóczi Balázs. De én most nem láttam a háborút, csak nejem vörös ruháját, meg mögötte a lovászfiúk pökhendi, víg arcát.
Folytatjuk, urak, majd később folytatjuk, mondtam Trankóczynak. Utánamegyek, őutána megyek, mondtam magamnak. Talán Eusebia hálás lesz, ha osztozom a szórakozásában, talán örülni fog, ha dárdásan lát. De igazából a pimasz mosolygás kergetett nejem után, a féltékenység, amely a Lélek szerint erősebb a szerelemnél. Korai, megfagyott virágokon tapodott a lovam, mire a havas úton elértem a dombhoz, oda, ahol álmomban a vércseppeket láttam. De most nem ijedtem meg, mentem az elejtett vad nyomába, és pontosan azt láttam, amit az álmaim mélyén mindig is láttam. Elejtett nyulak, vérző tetemek fölött csókolta feleségemet az egyik vadász. Keze a mellébe markolt, nőm nevetett.
A vadászokat (mind a hármat) megöltem a tisztáson. Irdatlan dühömben még a lovászgyereket is leszúrtam, aki a kötőféket tartotta. Zokogó nőmet megkötözve vittem Csáktornyára, az udvarbeliek pedig – akik tegnap még bókoltak neki – elégedetten nézték, ahogy asszonyomat az udvar közepére állítom. Nyilvánosan, mindenki szeme előtt kellett ítélkeznem fölötte, ha én megtaláltam a domb fölött, más is tudhatta, mit művelt.
Három óra múlva halott leszel, vagy a kardomat vagy a mérget választod, mondtam – akárhogy döntesz, utoljára látlak téged. Szerettem volna, ha rimánkodik, szerettem volna, ha a szemében a kék fények is megijednek. De Eusebia legyőzte a sírást, csak annyit mondott, mérget akar, és nem is nézett rám többet. Folytassuk, urak, mondtam Trankóczynak, és a térkép fölé hajoltam, hogy ne lássam, ahogy Violám tetemét eltakarítják. Utána boldog, vad gyönyört éreztem, láttam, katonáim elnémult ajakkal tiszteltek Nőm sírjára drága pármai ibolyakoszorút rendeltem, és csak unott szájjal, fél füllel, hallgattam a temetésen átkozódó Draskovicsokat.
Megtettem, mert szabad volt megtennem. Második nőm egy szelíd, szőke asszony lesz, fogadkoztam. Viola emlékét belefojtom majd a portyák izgalmába, a szpáhik jajkiáltásába, a lapok zizegésébe a könyvtárszobában. Ám Viola szembejött velem minden álmom mélyén. Szép volt, üde, könyörtelen, de éreztem, hogy néhány perc múlva a vonásait halálos méreg torzítja el.
Miért tetted ezt velem, kiáltottam, de éreztem, nem fog válaszolni, pár pillanat múlva halott lesz. Betakartam őt virágszirmokba, betakartam őt saját szavaimba, úgy gyászoltam őt, ahogy nem engedte a világ meggyászolni a házasságtörő nőket – és akármerre mentem, akármit olvastam, akármit terveltem, éreztem, egy halott nővel élek. Hadmérnökök érkeztek, császári követek, megjött az új feleség, de én már egyedül jártam az erdőket, mert ha megláttam egy kerecsent, szilaj feleségem jutott az eszembe.
Akármerre mentem, a bánat összetépett. Mindennap végzett velem a méreg, mindennap valamit megfertőzött bennem. Inkább megbocsátok, kiáltottam a gondolataimban bujkáló nőnek, akit hiába kerestem a rengeteg, az erdők szívében, mert felbukkant, s aztán eltűnt, mint könnyű köd a forgószél előtt. Láttam, ahogy tagjait a nehéz föld megemészti, de tudtam, amíg én emlékezem, addig az ő arca is emlékezik. Annyit gondoltam rá, mint a thrák Orpheusz Eurüdikére. Könyörögtem az isteneknek, hadd pillantsam meg, még ha az a pillanat a halálom is lesz. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár, eltelt az ősz. Úgy borult rám a kék ég, mint a koporsó – de még annyi tennivaló volt!
Avagy most, avagy sohasem! Köprili Ahmed hadjárattal indul Magyarország ellen. Talán majd nem kívánom többet, talán majd elfelejtem, nem marad más, mint egy szilaj gyereklány emléke, avagy a tenger, az elérhetetlen, messzi tenger a szívemben. De lettem bár a dicsőség rabja, az álnok arcú Fortuna igába hajtója, mint a legnemesebb szerelem, úgy kísértettek engem a vércseppek. Megint engem kísért, gondoltam, ha a vad tavasz illata belecsapott az arcomba. És tudtam, az egyik vadászaton a nyomába eredek, és bár minden fegyverem ott van a kezemben, tehetetlen leszek.
 

Ahogy Filostrato a grófot hallgatta, eszébe jutott egy részlet az isteni Alighieritől. Bár nem volt szokása, most mégis dalra fakadt, és elénekelte a hölgyeknek:

 

Göndör, fonott fürtjét, ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kímélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja a kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szívére.

 

Nyál

nyál [fgr] fn. A szájban képződő, az emésztést segítő színtelen váladék. A nyálat három mirigypár termeli. Mennyisége kb. 1 l/nap: ennek 99,5%-a víz. Egyéb összetevői: különböző sók, emésztőnedv szerepű keményítőbontó enzimek, szerves alkotórészek, sőt még C-vitamin is. /Larousse/

de vajon milyen képzetünk van a nyálról? hogy képzeljük el? úgy, mint a szánkban mindig jelen lévő valami? vagy úgy, hogy milyen undorító, ha valaki köp? és ha igen, akkor az azért undorító, mert egy belső testnedvét hozza világra, mutatja meg mindenkinek, és ezt senki nem akarta? vagy azért undorító, mert egy kisebb tócsa marad ott, ahova köpött, és abba bárki beleléphet? nem hiszem, hogy ez utóbbi lenne a helyes. hiszen akkor nem undorodnánk el, ha mondjuk valaki homokba, vagy puha földre köp, ami szinte azonnal beissza ezt a testnedvet. egyébként érdekes kérdés a nyál keverése is. elsősorban nem a csók folytán történő testnedvcserére gondolok, bár valószínűleg épp ezért alakult ki ez a teljesen elfogadott, bár belegondolva, finoman szólva, kissé érdekesnek titulálható szerelemkimutatás. nem, elsősorban azokra az esetekre gondolok, mikor például csokit eszünk, szörpöt iszunk, vagy egyéb intenzív ételszínezéket tartalmazó bármit fogyasztunk. köptél már utána? még undorítóbb volt, mi? nem elég, hogy nyál, még barna/piros/kék stb is. és köptél már fogmosás után? fehér. miért nem undorító? a szádból távozó kis ’csomagban’ ott van a nyálad és a fogkrém. és ez mégis „normális”. egyébként szerintem a nyálban épp az a legszebb – és ez magam számára kvázi definícióként aposztrofált megfogalmazás – hogy önálló élete van. kiköpöd a fogkrémet, és ha utána kicsit megállsz, és lenézel, látod, ahogy szép lassan folydogál lefelé, egészen a lyukig, amibe egy végső határozott mozdulattal behatol. a fehér, sűrű nyálad. ki lehetne fejteni, mire emlékeztet ez, de gondolom nem kell sok fantázia és gondolkodás, hogy titeket is arra emlékeztessen. aztán van ugye az a tény, hogy a szádban van. állandóan. és néha elkezd felgyülemleni. egy profán példaként: ha mondjuk valami számodra nagyon finomat látsz nagyon éhesen. de sok ilyen eset van. és olyankor kezdened kell valamit vele. két lehetőség áll fenn: lenyeled, vagy kiköpöd. érdekes, ezt megint párhuzamba tudnám állítani valami ehhez sokban hasonlóval. de a lényeg nem is a párhuzam, hanem az önálló élet. a nyálad késztet téged tudatos cselekvésre. köpj vagy nyelj! ha egyiket sem teszed, akkor felgyülemlik, és kicsordul, vagy lecsordul, de mindenekelőtt megtelít úgy, hogy már beszélni sem tudsz. késztet. cselekedned kell. és persze nem feledkezhetünk meg a kaja lebontásáról sem. mi kezdi el és hol? a nyál a szádban. nem te, tudatosan, hogy akkor én most lebontom. közöd nincs hozzá. te csak nyomod az arcodba, csócsálod a rántott húst, ő pedig dolgozik. fáradhatatlan. lefogadom egyébként, hogy a nyál nem szereti a rágót. olyan lehet neki, mint Sziszifusznak felgörgetni a sziklát a hegy tetejére, hogy aztán az visszagurulhasson. parancs: bontsd le! nyál: jó!…mit? parancs: ezt! bontsd! nyál: próbálom, de nem megy. parancs: márpedig ezt kell tenned, míg ez a téged körbevevő hústömeg rágózik. ilyenkor sajnálom a nyálat. és hogy még egy példát hozzak a nyál önálló életűként való aposztrofálására, illetve a félig-meddig undorodásmentes megnyilvánulására, felteszem a kérdést: mi a helyzet az ökörnyállal? tudjátok, ami tavasszal illetve nyáron szálldogál a levegőben. olyan, mint egy pókháló. de nem: az ökörnyál! jó, persze undorító, mert rádragad meg izé meg fujj, ugyanakkor a név teljes mértékben elfogadott. ökörnyál. és ez miért? valaki csak elnevezte ezt is. miért pont így? az ökörnek ilyen sokat lóg ki a nyála a szája szélén? ezt most komolyan kérdezem. nem nagyon láttam még ökröt, és ha láttam is, akkor sem ezt figyeltem. ezek szerint van valaki, aki úgy aposztrofálja az ökröt, hogy az az állat, akinek nyál lóg a szája szélén? akkor a kutyám is ökör néha. vagy ő azért nem, mert neki csak néha? ennyi különbözteti meg az ökörtől a kedves névalkotó szerint? Titusz nevében kikérem magamnak. senki ne hasonlítgasson egy labradort egy ökörhöz. azért van különbség. de akkor miért ökörnyál? ismétlem magam: önálló élete van. igaz, a szél adja meg a kezdő löketet neki – mint ahogy mi a nyálunknak a szánkkal – de onnantól fogva, hogy elindult, megy és tapad és ragad és száll és szakad és kapcsolódik és megpihen és megáll. él.