Jung István összes bejegyzése

1989-ben születtem. Jelenleg Felvidéken, a Selye János Egyetemen tanulok, magyar nyelv és irodalom szakon, elsőévesként. Korábban kezdtem már tanulmányokat a veszprémi Pannon Egyetemen, de be nem fejeztem. Sportszervezőként dolgoztam a kisbéri sportcsarnokban, katonaként szolgáltam Tatán, majd egy oroszlányi víztisztító cégnél dolgoztam. 2016-ban döntöttem úgy, hogy visszamegyek tanulni, hiszen eredetileg is ez volt tervben.

James Francis Leathersock Összegyűjtött Írásai – Kórság

 

(a párbeszéd D. és D. között zajlik)

„– Úristen!
– Ide az kevés lesz.”
(részlet James Francis Leathersock Cesariada című drámájából)

Kérlek, oltsd el a fáklyát. Nem tudok dolgozni. Meddig vacakolsz még vele? Lassan hatodik napja gyömöszölöd azt a sarat. Türelem, testvér. Rómát sem egy nap alatt építik. Annak oka van. Miből gondolod, hogy hasznos lesz? Ó, nem az a fontos, hogy hasznos-e. Hanem? Kielégíti-e az elvárásaimat. Ígérd meg, hogy eldobod, ha nem így lesz. Hallod? Ígérd meg! Ne aggódj, bizonyára hasznos is lesz. Ha pedig nem… Bele sem merek gondolni. Én mikor próbálhatom meg? Ehhez finom kezek kellenek. Ha éjfélig nem fejezem be, átadom neked. Akkor pedig ne siess. Magamnak akarom. Tudod jól, hogy kontár vagy. James Francis Leathersock Összegyűjtött Írásai – Kórság bővebben…

James Francis Leathersock összegyűjtött írásai – Előszó – A Morgue utcai kettős igazság

 

James Francis Leathersock összegyűjtött írásai

Prosztakovné asszony: Atyuskám, ő már
kisgyerek kora óta szereti a történeteimet.
Szkotyinyin: Ebben rám üt a gyerek.
Fonvizin: A Nemesúrfi

A kiadó előszava

Mikor hozzáláttunk, hogy sajtó alá rendezzük J. F. Leathersock elbeszéléseit, amelyeket itt nyújtunk át a közönségnek, egyúttal el akartuk látni a gyűjteményt a megboldogult szerzőnek legalább rövid életrajzával, hogy ezzel is segítsük kielégíteni a hazai irodalomkedvelők tudnivágyását. Ezért Zachariah Elliot1 naplójának néhány részletét közöljük, akinél kevesen ismerhették jobban J. F. Leathersockot.

„James Francis Leathersock 1886-ban született Birminghamben, a Ladywood negyedben. Édesapja, Carl Arthur Leathersock, hentesként, édesanyja, Kathy White, varrónőként dolgozott. Hét testvére közül ő volt a harmadik legidősebb.2 (…) Amerikai rokonaitól örökölt pénzét utazásra költötte. A világot járta, így szerezte be történeteit. Hagyatéki tárgyalásokon ismeretlenek leveleit vásárolta meg, ivókban, fogadókban a folyton mesélni vágyó öregek társaságát kereste, és általában mindenkiét, aki valami érdekes mesével tudott szolgálni. Majd lejegyezte a történeteket, kevés alakítással, ferdítéssel, és nevének kezdőbetűit tüntette fel a végükön, középső nevének kezdőbetűjének kihagyásával, titokzatosságot kívánva sugallni ezzel.3 (…)  Rengeteg művet elkezdett, különböző műfajokban, de nem fejezte be őket. Ezeknek töredékeiből választott, sokszor egyáltalán nem odaillő mottót az adott történethez.(…) Hiába vállaltam kevesebb pénzért a munkát, elbocsájtott. Egyre elhatalmasodó süketsége mindinkább ellehetetlenítette mindennapjait, ezért inkább megvált tőlem. Emlékszem, a harminckettedik születésnapom volt, Mr. Leathersock meg a 74-et töltötte. Mióta Londonba költöztem nem hallottam róla, de még most is, öt év után, a legjobbakat kívánom neki. Soha nem volt tehetséges, de a történetek szeretete valahogy olvashatóvá tette műveit.” James Francis Leathersock összegyűjtött írásai – Előszó – A Morgue utcai kettős igazság bővebben…

Kahlil Gibran: A madárijesztő

Egyszer így szóltam egy madárijesztőhöz, „Biztosan fáraszt,
hogy e magányos mezőnek
cölöpje vagy.”
Azt mondta, „A rémítés élvezete mély és tartós,
fáradalmat nem ad.”
Egy percnyi hezitálás után így feleltem,
„Igaz; nagyon is jól ismerem
ezt az élvezetet.”
Azt mondta, „Ha szalmából szőttek, csakis akkor ismerheted.”
Magára hagytam, nem tudva, bókja bók volt-e vagy lenéző semmi.
Eltelt egy év, s a madárijesztőből filozófus lett.
És mikor utam ismét arra vitt, láttam, hogy kalapja alá két varjú
fészket épített.

Jung István fordítása

Kastély

 

(H. P. Lovecraft emlékének)

 

Táncoltak a halott fűszálak talpunk alatt. Rojtos éj-lepedők foszlányai. A megfojtott fák arcára hegedt néma sikolyok. Alávaló lélegzetvételeink száma egyre csak sértette a látomásként remegő kastélyt. A nem-emelkedő súlypontunk arra engedett következtetni, hogy lebegünk. Vagy érzékeink összezavarodtak, mint az iránytűk a Bermuda-háromszögben. Milliárdnyi fekete kötőtűje az éjszakának. A hold már feltöltötte magát. Megkopaszodott faágakon csikorgó kötélhangok, ütemes suhanások lehelete. Az ágak még mindig dísz nélkül vigyorognak ocsmány emlékeikkel. Az akasztásoknak reggelre lehet, hogy mi is szószólói leszünk, metronómként himbálózva valamelyik könyörületesnek hazudott faágon. Az ajtóig parancsol valami, lépnünk nem kell. Mintha testünk középpontja láthatatlan fonállal volna körbetekerve, és benne mi vagyunk a henger, ami most kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul közelít egy ősi kéz-forráshoz. A teremből kihallatszik egy óra éjfél-ütése, mire az ajtó tudja évszázados dolgát: megnyílik két újabb kárhozott kalandor előtt. Társam, Mr. L., rendületlen kézzel tartotta lámpását, bízva testi erejében, és abban a hitében, hogy sem Isten, sem ördög nem létezik, ahogyan vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok, és valójában semmi sem, csupán az ember. Arca verítékezett, pedig az éj hűvös volt, a kastély bejáratánál állva jegesség futott végig gerincünkön, egér a tartógerendán. Kastély bővebben…

Az optometrikus

 

„Figyeljetek csak:

Billy Pilgrim kiesett az időből.”

(Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd)

 

 

– A szentségit, Billy! – fakadt ki a legyek monoton búgásában fürdő folyosón Weary.

Ketten ültek már csak a sárga, műanyag székekkel telezsúfolt helyiségben, várva arra, hogy végre sorra kerüljenek. Billy nyakkendő nélkül, kócosan, álmos szemekkel, esetlen „nemtörődöm” görnyedtségével fordult Weary felé. A pittsburghi fiú feje csak még vörösebb lett, mikor meglátta az anyabaszogató érdektelen arcát. Roland Weary szótárában a Billyre használt anyabaszogató a finom megszólítások közé tartozott, gyakoriság szempontjából pedig a kurva anyád és a süket barom mögött csak a harmadik helyet foglalta el. Természetesen most is szalonnaszagot árasztott.

Egy újabb, válogatott és cifra káromkodás akadt meg Weary torkán, mikor az iroda ajtaja végre kinyílt, azonban senki nem jött ki rajta, a kiszűrődő zenét kivéve. A rádió élénken recsegte a Fox on the run dallamait. Egy rikkantás jelezte, hogy valaki azért mégiscsak van bent.

– Billy Pilgrim! – kurjantotta egy ismerős hang. – Azonnal jöjjön be!                     

Billy becsoszogott, és a neki háttal az ablaknál ülő figurát kezdte tanulmányozni.

– Maga meg mit keres itt? Optometrikusi meghallgatásra jöttem, nem science-fiction értekezletre. – bökte ki végül hüledezve.

– Nézze, Billy! – kezdte mondókáját Kilgore Trout – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.

– Figyelmeztetni? Mégis mire?

– Önt meg akarják ölni, és hamarosan ki fog esni az időből.

Trout beszéd közben mutatóujját böködte egy tollal, aztán levette szürke kalapját, és Billy legnagyobb megdöbbenésére ráírta azt, amit Billy még a tralfamadoriaknál tanult. Így megy ez.

I don’t wanna know your name, süvöltött egyre hangosabban a rádió hangszóróiból, Billy körül pedig egyre inkább forogni kezdett a világ. A formák folttá redukálódtak, homállyá egyszerűsödtek, a fények kezdtek kihunyni. Fox on the run…

– Mr. Pilgrim, jól van? Tudja, a helyzet az, hogy…

Billy abban a pillanatban hanyatt vágódott, és nem jutott el hozzá Kilgore Trout hangja, sem a The Sweet számának hátralevő refrénje.

Mikor feltápászkodott, nem tudta hol van, a füle sípolt, az arcába, fogai közé föld verődött fel. Egy kéz, aminek a gazdáját nem látta, visszarántotta a talajra.

– Ha miattad megdöglök, esküszöm, kinyírlak, te anyabaszogató!

– Weary? – nézett körbe szokásos értetlenségével Billy. – Azt hiszem megint kiestem az időből – kezdte magyarázni.

Körülöttük holttestek hevertek, és talán így jártak jól. Egyesek ugyanis kezükben egy másik végtagjukkal felcserért üvöltöttek, egyesek meg lángolva és sikítva rohantak, valósággal menekültek, talán épp a saját maguk égett bőrének és húsának szaga elől.

– Miket beszélsz, te idióta? Ha nem fogod be a pofád, én lőlek agyon, nem a nácik!

Kúszva haladtak tovább, de Billynek fogalma sem volt merre mennek, vagy, hogy melyik frontvonal borzalmaiba esett ezúttal. Nem messze tőlük repeszek csapódtak be, a német mozsárágyúk szabályos köpködéseinek közbenjárására. Billy azzal nyugtatta magát, hogy egy másik pillanatban ő most biztonságban van. Talán a Tralfamadoron, Montanával egy kalitkában, vagy talán a lánya, Barbara győzködi ismét, hogy vonuljon be egy öregotthonba. A gondolat, ha elviselhetővé nem is tette jelen helyzetét, de valamennyire újra saját világába zárkózott. Weary számára is jól hallhatóan annyit mondott:

Csipcsirip.

Weary erre megfordult, de többé már nem Weary volt és még csak nem is katona. Egy kantáros munkaruhát, alatta kockás inget viselő férfi. A kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm, Mr. Pilgrim.

Billy tétován, akár egy utolsókat rángó erőtlen hal, megrázta a fickó kezét. Az illedelmesen bemutatkozott:

– A nevem Yon Yonson,

lakhelyem Wisconsin,

munkahelyem fűrésztelep.

Ha az utcán megkérdeznek:

”Hát te ki vagy, és hogy hívnak?”

Erre én csak így felelek:

A nevem Yon Yonson,

lakhelyem Wisconsin…

 

Billy percekig hallgatta, majd úgy döntött, elég jól ismeri Mr. Yonsont ahhoz, hogy tovább haladjon. Alig egy méter múlva a repeszek, lövedékek, sikolyok, felcsert hívó üvöltések tangójában, előlépett egy bokorból Kilgore Trout. Német tiszti egyenruhában feszített.

– Mr. Pilgrim, kövessen, ha kérhetem.

Hangja a végtelenségig nyugodt és szórakozott volt, majd, mintha Billy valami fontos esemény még fontosabb vendége lenne, kezével mutatta az utat. Billy négykézláb tette meg a távolságot a bokorig, Trout pedig betessékelte egy kalitkába. Ahogy a lakat kattant a rácsokon, Billy mélységes mély álomba zuhant. Vagy talán csak megint kiesett az időből.

Óriási lélegzetet véve, mint aki a víz alól jön fel oxigénért, magához tért. Az éjjeli szekrényen álló óra szerint hajnali negyed kettő lesz nemsokára.  Ismerős volt az ágy, és a nő is, aki benne feküdt. Gyengéden, már-már gyermeki ártatlansággal, mintha Montana Wildhack nem is pornószínésznő lenne, Billy szólítgatni kezdte.

– Montana, tényleg te vagy az?

A nő hosszú szempillái megmozdultak, és Billyre irányította tekintetét, majd elmosolyodott. A férfi atlétája csurom víz volt, haja kócos. Görnyedten ült az ágyon.

– Persze, hogy én vagyok, ha ezt szeretnéd. Megint utaztál? – kérdezte lágyan Montana.

– Igen – felelte Billy –, a háborúban voltam.

Ritmusos kopogás zavarta meg a szinte még el sem kezdődött beszélgetést. Billy és Montana egyszerre fordították fejüket az ajtó irányába, ahonnan Carlos Gardel klasszikusát, a Por una Cabezat énekelte a késői vendég. Mikor befejezte a dalt, ami egyébként tetszett Billynek, nyájas hangon megszólalt:

– Billy Pilgrim, engedj be! Megígértem egy haldokló barátomnak, hogy eljövök érted és kicsinállak.

Billy Montana kezére csúsztatta az izzadt tenyerét, és egy félszeg mosolyt követően arcon csókolta.

– Most mennem kell – mondta halkan. – Ez a férfi megígérte, hogy megöl és talán már meg is haltam. Egy másik pillanatban. Tudod, mit mondanak a tralfamadoriak a halottakra?

Montana a fejét rázta.

Így megy ez.        

 

 

 

(Illusztráció: tmtrvl)

Köpet

– Olvasta a Zabhegyezőt? – kérdezte az öreg, letüdőzve az utolsó slukkot a „kölcsönkért” cigarettából.
– Hogyan, kérem? – értetlenkedett az újságíró. – Ne haragudjon, nem értettem tisztán a kérdést.
– Azt kérdeztem – kezdte hangosan, szinte szótagolva –, hogy olvasta-e a Zabhegyezőt? Tudja, amit az a Salinger írt, és John Lennont lelőtte miatta az a Chapman.
Matthew Turner egóját sértette, hogy hülyének nézi őt ez a tüdőrákos, amputált karú, fél szemére vak férfi, akinek arca a sok dohányzástól olyan ráncos volt, mint egy kutya szájából kirángatott lepedő, és fél lábbal már a koporsóban táncolt. Nem ma kezdte a szakmát, és fiatal kora ellenére több tiszteletet érdemel, legalábbis ezt hitte. Jogtalannak érezte a lekezelő hangnemet, függetlenül attól, hogy sosem olvasta a Zabhegyezőt. Abból indult ki, hogy a mindenkinek kijáró tizenöt perc hírnév, amit most megadhat a magatehetetlen veteránnak, felhatalmazza bármire, mitöbb, felsőbbrendűvé teszi riportjának alanyánál. Egész életében díjak, és oklevelek mögé bújt, ezekben mérve a sikert, értéket, épp ezért nem is volt több díjak és oklevelek soránál. A helyzet az volt, hogy a vele szemben ülő John Furio véres köpetében előbb lehetett volna valódi tartalmat találni, mint az ő életének bármelyik pillanatában, a születést is beleértve. Gazdag családból származott, magánklinikán született, a legsterilebb körülmények között. Magániskolába járt, magántanárok képezték otthon, egyszóval mindenből kijutott neki a legjobb, legfeljebb megszületnie volt nehéz. Erre mondják, hogy aranykanállal a seggében született. Sablonosan ellenszenves, a legkevésbé sem életszagú éveket tudott maga mögött. Nem úgy, John Furio, aki másodpercekkel azután született, hogy anyjának egy rabló átvágta a torkát. Ha léteznek becsületes gyilkosok, az a férfi az volt: az újszülött Furiót sajátjaként nevelte feleségével, és sosem beszéltek neki igazi anyjáról. Pechükre egy ismerősük részegen elmesélte a fiúnak a történetet, John pedig kérdőre vonta szüleit. Vagyis akiket annak hitt. A válaszuk előtti hezitálás végzetesnek bizonyult, aznap mindketten meghaltak egy rejtélyes lakástűzben.
– Ahá, a Zabhegyező! – kiáltott fel unott érdeklődéssel Turner. – Nem, nem olvastam. Csak hallottam róla.
– Na, abban van egy rész – mondta rekedt hangján az öreg – amikor a végén a főhős arról beszél, hogy sajnálja elmesélni a történetet, mert mindenki hiányozni kezd neki. Tudja, akikről mesélt. Hát ez is pont olyan. Pontosan olyan.
Már most unta a még el sem kezdett mesét, amit végig kell hallgatnia az egykori katonától, ezért remélte, hogy olyan sztorit kap, amivel tovább gyarapíthatja díjait. Egy Pulitzer jól jönne. Szalagcímek sorjáztak a fejében. „Az utolsó vietnámi veterán igaz legendája”, „Vietnám mohikánja”, „Hiénák Vietnámban”. „Vietnámi zabhegyező”, persze… Magában jót röhögött rajta.
– Volt maga katona? – kérdezte Furio, és egy újabb köpéssel tovább növelte a hintaszéke mellett kialakult vértócsát.
Turner a fejét rázta.
– Nem, nem voltam.
– Hát, akkor maga nem tudja milyen az igazi család – érkezett az újabb sértés. – Nincsen erősebb kötelék a bajtársiasságnál. A szerelem, a vérrokonság szart se számít a lövészárokban született családhoz képest. Ezt egy magához hasonló tejfölösképű úgysem érti, de nem is ez a fontos. Olyan kötelék ez, amit az Isten se szakít szét. És a halál sem.
Mereven maga elé bámult, Turner pedig látta a szemein, hogy egykori társaira gondol. Üvöltött parancsok, felrobbant testrészek, repeszek, bepisált újoncok, átlőtt sisakok, és minden, ami háború, ott volt az öreg szemében. Irigyelte ezért. Egy poklot megjárt és túlélt emberrel beszélhet. Diktafonjára nézett, bő fél órányi anyagra volt még elég az elem. Bízott a legjobbakban.
– Volt egy Tamlinson nevű felcser. Tudja, ilyen harctéri orvos. Részegen mindig azt mondogatta, hogy három ember van, akiért tűzbe menne. A felesége, a lánya, meg én. Azt mondják a részegek, és a gyerekek mindig igazat mondanak. Fingom sincs mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat. Emberként viselkedtem vele, de hát… máshogy nem is tudok. Na, tudja, mindig meghallgattam ha panasza volt, ha nekem volt cigarettám, akkor neki is, és fordítva. Egyszóval jó barátságba kerültünk. A kislányáról készült képeket is csak nekem mutogatta. Egyszer sikerült megmentenem az életét.
Turner szeme felcsillant ennél a mondatnál. A nagy sztori, ami végleg híressé teheti itt van a küszöbön, és bírni fogja elemmel.
– A lövészárokban készültem összeszarni magam, és a térdeim közé akartam dugni a fejemet, nehogy kapjak az ellenséges tűzből. Akkor látom, tudja, hogy az a nagy melák mászik ki az árokból, hogy egy fejlövést kapott tisztet megvizsgáljon menthető-e. Na, ezt észrevette a vietkong is, láttam, hogy mutogatnak rá. Rajta volt a karszalag, persze, ki akarták lőni. Tudja, orvos nélkül félkarú a sereg. Nem tudom, hogy mi a rosseb ütött belém, de mikor megláttam, hogy beirányozzák a mozsárágyút, kirohantam az árokból. Azt mondják, hogy az adrenalin megnövelheti az ember fizikai erejét. Hát, az enyémet aztán megnövelte. A sisakszíjánál fogva rángattam vissza Tamlinsont az árokba, és abban a pillanatban már kráter volt a földben ott, ahol pár másodperce elkaptam a grabancát. Akkor vettem csak észre, hogy közben bepisáltam. Jobb volt, mintha véreztem volna, és nem voltam ezzel egyedül. Ha nem is volt divat, de az a sok rohadt helyzet nem a húgyhólyagnak volt való. Tudja, akkoriban azt se bántuk, ha összefossuk a gatyánkat. A halálnál minden jobb volt.
De ez sem igaz. Amíg Tamlinson háborúzott, addig a testvére viselte gondját a feleségének, és a kislányának. Annyira, hogy Tamlinson egy nap levelet kapott. Ebben közölte vele Janet, a felesége, hogy elhagyja, nem bírja tovább a katonafeleségek életét, és elköltözik közös házukból Tamlinson bátyjához, vele köti össze az életét, ha egyszer Tamlinson hazaér a frontról, és elintézik a válási papírokat. Egy ilyen hír után mindenki szar passzban lenne. Tudja, Tamlinson aznap este hülyére itta magát. Mi meg vele ittunk. Monarty, Hoob, Holand, és Kisorov is. Az orosz eléggé magának való volt, ezért is volt nagy szó, hogy csatlakozott hozzánk. A parancsnok nem tudta miért vagyunk búval baszottak, mikor egy újabb napot húztunk ki, és egész tűrhető viszkit iszunk. Egy pohárra leült közénk, de a fagyos hangulatot nem bírta. Inkább azokhoz ült oda, akik énekeltek meg gitároztak.
Tamlinson minden korty után megköszönte, hogy ott vagyunk vele. Mi meg minden korty után megveregettük a vállát, és nyugtattuk, hogy „minden rendben lesz, testvér”. Szomorúan mosolygott. Bár ne láttam volna. Akkor talán nem jönne vissza éjjelente, mikor normálisan próbálok aludni.
Kidőltünk a piától, és persze a fáradtságtól. Tudja, akkor még az életben maradás is rohadtul fárasztó tudott lenni. A saját horkolásomra ébredtem, akkor láttam meg Tamlinsont feltápászkodni a fekhelyéről. Valami azt súgta, követnem kell. Próbáltam halkan osonni utána, kiküszöbölve a viszki okozta egyensúlyproblémákat. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, a parancsnoki sátor melletti dombnál. Abba az irányba mentem tovább, amerre utoljára láttam. Mire rátaláltam már egy fán lógott. Tudja, felkötötte magát. Nem tudtam, mit csináljak. Láttam a háborúban bőven halált, de ez más volt. Mindegyik más, de ez mélyebb volt. „A kurva életbe”, ennyit tudtam kinyögni. Csak azután rohantam, hogy levágjam. Nem hagytam, hogy a teste a földre zuhanjon, amennyire bírtam megtartottam. Szólítgattam, láttam, hogy a szemei nyitva vannak. „A kurva életbe”, igen ezt mondtam. Tudja, nem azért voltak nyitva a szemei, mert még élt. Én is tudtam, csak nem akartam, hogy igazam legyen. Nem tudtam megmenteni. Egy egész kibaszott háborút túlélt. Vadásztak rá, ránk, és kihúztuk, napról napra. Erre miért hal meg? Mert van egy felesége, aki nem szereti eléggé, és van egy testvére, aki nem szereti és nem tiszteli eléggé. Ők adták a kezébe a kötelet. Igen, a kurva életbe.
Felső ajkán csillogtak a sós könnyek, és csak most, a történet végén köpött egy istentelen nagy pirosat. Ez is a tiszteletadás egy jele volt; nem piszkított bele a történetbe.
Turner a diktafonra nézett. Negyed órája lemerült. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Úgy érezte elpocsékolt egy értékes délutánt, egy hétköznapi meséért. Ugyanakkor röhögni tudott volna saját szerencsétlenségén, mikor azt hitte, hogy egy hatalmas sztorit fog kapni. A hétvégét rágódással töltötte, fogalma sem volt mit kezdjen az öreg Furio történetével. Szomorú, meg minden, de mi az istent lehet kihámozni belőle, ami hasznára válik?
Hétfőn korábban ment be a szokottnál. Újra meg akarta hallgatni a hanganyagot, hátha sokadik alkalommal eszébe jut valami ötlet. Leült íróasztalához, kihúzta a felső fiókot, és kikerekedett szemekkel nézte az oda nem illő tartozékát a fióknak. Kiemelte belőle Salinger Zabhegyezőjét, kinyitotta, és az első oldalon, a cím alatt a következő sort olvasta:
„Igen, a kurva életbe. J. F.”
Matthew Turner szája mosolyra húzódott, és megértett valamit az egészből. Ha csak egy keveset is, de elég volt ahhoz, hogy tudja, a lélek amputált karja, vak szeme, és tüdőrákja az a véres köpet, ami ennek a kurva életnek a célja.

 

 

 

(Illusztráció: The Catcher in the Rye)