„Befejezetlen levelek nincsenek.
Csak olyanok, amiket nem írtak tovább.”
(részlet James Francis Leathersock Szitokszünet című szatírájából)

Lucretia di Sacrato még mindig nem került elő. Idestova öt napja egész Velence őt kereste. Az egyetlen ember, aki talán látta, most Pietro Segugio detektívet várta a cellájában. Először Dominico Compagna, Segugio segédje ért oda. Nem kérdezett semmit, leült a rácsok elé készített rozoga, cédrusból faragott padra, és már ketten vártak. Elővette zsebóráját, felnyitotta, hogy menyasszonya arcképét nézze.

Ekkor a tömlöc falának háttal ülő Coscienza szenvtelen hangon megszólalt.

– Ő is hiányzik valakinek. Nem bánom, hogy leszúrtam azt a mocskot.

Compagna egyetértően hümmögött. Ha rajta múlik, gondolkodás nélkül elengedi a fickót. Nem rajta múlt. Léptek hallatszottak a folyosó végéről. Megismerte felettese járását. Feltápászkodott a padról, a börtönőrtől kapott kulccsal kinyitotta a cella ajtaját, és maga elé engedte a detektívet.

Négy éve voltak társak. Ennyi idő bőségesen elég volt, hogy ne lepődjön meg Segugio azon furcsa szokásán, hogy minden évszakban ugyanazt a fekete kabátot viselte. Bár az állandó használattól inkább volt szürke, mint fekete. Alatta ingujjra tűrt világossárga, világoszöld, vagy világoskék inget hordott.

Biccentéssel üdvözölték egymást. Semmitől sem zavartatva helyet foglaltak Coscienza jobb, illetve bal oldalán. A férfi tudja jól, hogy mit akarnak tőle, nem is teketóriázott sokat, mesélni kezdett a gyilkosságról.

–  Aznap rajtam volt a sor, hogy átvigyem azt a Ratto nevű szemétládát a folyó túlpartjára. Megint volt nála egy zsák. Azt hittem, hogy a vásárban szerzett portékával indul haza, de a zsák többször is megmozdult. Nyögéseket is hallottam. Ratto csak megköszörülte a torkát. Azt mondta, hogy evezzek tovább. Én meg azt, hogy egy métert sem megyek, amíg ki nem nyitja a zsákot.

Erre a kése után nyúlt. Követtem a példáját, mi mást csinálhattam volna, és én voltam a gyorsabb. A tenyerével tapasztgatta a gyomrán ejtett sebet. Higgyék el, uraim, nem egy szúrt sebet láttam már, ezért meg tudom állapítani, hogy melyiket lehet túlélni. Azt nem lehetett.

A gondolás elmondta, hogy mire utasa kiszenvedett, addigra átért a partra, ahol egy ismeretlen férfi már várt rájuk. Kivette a zsákot, és mire Coscienza feleszmélt, az alak el is tűnt a tömegben. Arra a kérdésre, hogy Ratto saját szakállára dolgozott-e vagy valaki másnak, nem tudott válaszolni.

A detektív barátságosan megveregette a vállát, majd a fülébe súgott valamit. Felállt, és távozott. Segédje utána. Kérdezősködni kezdett, hogy mit mondott az elítéltnek. A válasz cseppet sem döbbentette meg, sőt, örült, hogy így alakult. Segugio ugyanis azt közölte Coscienzával, hogy nem zárják vissza cellájának ajtaját, illetve, hogy melyik úton tud anélkül megszökni, hogy akár egyetlen őrrel is találkozna. Siker esetén pedig tűnjön el a városból. Hacsak nem akarja, hogy kivégezzék.

Az utcára érve a fény és a hangzavar egyszerre csapta arcon mindkettőjüket. A karnevál hangulata életre kelt, megtestesült minden tekintetben, minden mozdulatban. Még a galambok turbékolásában is.

Szótlanul ballagtak, nem egymás mellett. Segugio haladt elöl, Compagna pedig követte. Fogalma sem volt, hová tartanak. A patológián kötöttek ki. Benovio, az orvos, illedelmesen tudakolózott, hogy mikor érkeztek, meddig maradnak és vajon életben lehet-e még a kislány. Elvégre a karnevál ideje alatt a felnőttek sincsenek teljes biztonságban, egy tízéves lánykának pedig egyenesen életveszélyes odakint kószálni.

Persze – tette hozzá Benovio –, ha fogva tartják, még járhatnak szerencsével.

A halott összes holmiját kiterítette eléjük egy boncasztalra. Semmi érdekeset nem találtak. A doktor ezután a hullához vezette őket. Segugio odahajolt az élettelen test szájához és megszagolta. Karon ragadta Compagnát és valósággal letolta a fejét a még mindig bűzlő szájhoz, majd jelentőségteljes pillantást vetett segédjére. Elköszöntek az orvostól, és a folyó felé vették az irányt.

– Remélem tudja, hová megyünk – törte meg két sikátor múlva a csendet Segugio.

– Feltételezem úticélunknak köze van a dohányhoz – felelte Compagna.

A detektív helyeselt, és elmagyarázta, hogy a Ratto szájából áradó szag nem akármilyen dohánytól származik. Történetesen a thuoc lao nevűből, amit egész Olaszországban csak két városban lehet kapni. Milánóban és Velencében. És azt is mindenki tudja, hogy ha ritka dohányra akar szert tenni, akkor Sinora Vecchiót kell felkeresnie. Mivel csak aznap érkeztek, nem igazodtak ki teljesen az utcákon. Aggodalomra azonban nem volt okuk, készséggel útba igazították őket a nagy népszerűségnek örvendő Sinora Vecchióhoz.

Segugio azonnal a tárgyra tért. Elmondta kicsoda, miért jött Velencébe, és mit vár az asszonytól. A detektív gyanúja beigazolódott, amikor megtudta, hogy egyetlen ember van a városban, aki azt a bizonyos dohányt hajlandó csak vásárolni. Nem ok nélkül. Alig van ember az országban, aki meg tudja fizetni az árát. Velencében pedig a hercegen kívül csak egyvalakinek volt rá elegendő pénze. A herceg, káros szenvedélyek híján, nem volt gyanúsított. Segugio tehát megtalálta azt, aki felelős Lucretia di Sacrato eltűnéséért, és esetleges haláláért. Hírből már ismerte, hallott legendákat róla, de nem sok hitelt adott nekik. Compagnának felvázolta az egyszerű teendőket: várnak. Most, hogy Ratto halott, csak türelemmel kell lenni, míg megjelenik az emberük, aki, mint megtudták, isten tudja mióta nem mozdult ki otthonából. Vendégeket sem fogadott, egyedül azt, aki többé nem teszi tiszteletét nála. A tabacco árus bódéja mögött rejtőztek el, és füleltek. Sötétedéskor, mikor Sinora Vecchio épp elpakolta volna áruját, egy rikácsoló hang tíz unciát kért a méregdrága vietnámi dohányból. Ahogy léptei halkulni kezdtek, a detektív és segédje követni kezdték. Kőfal állta útjukat, mikor megérkeztek az ismeretlen kastélyhoz. Megint vártak, ezúttal arra, hogy az emberek elkotródjanak. Ekkor odamerészkedtek a kerítés tövéhez. Compagna bakot tartott Segugiónak, majd miután az a fal tetején volt, felhúzta a társát. Az összes ajtót zárva találták, ezért egy ablakot kellett betörniük, hogy bejussanak. A kastély belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívülről. Ketten kétfelé indultak, és megegyeztek, hogy amint megtalálják a lányt, szó nélkül elindulnak vele kifelé, és mikor éjfélre harangoznak, találkoznak az utcán.

Compagna az emelet felé indult meg, Segugio pedig a pince irányába.

A detektív előhúzta kovás mordályát és lépésről lépesre, a legnagyobb csendben araszolt lefelé a lépcsőfokokon. Néma, feszült perc telt el, mikor tűzropogást és cuppogást hallott. Mint mikor valaki a húst szopogatja le a csontról. Fény áradt ki egy félig nyitott ajtón. Belépett rajta. Hibátlanul azonosította be az evés hangjait. Egy hosszú asztalon, pirosra sütve, Lucretia di Sacrato feküdt, hason. Szájában alma. Megtörtént hát a legrosszabb. A kislány nem csak eltűnt. Gyilkosa alatt majdnem összeroskadt a szék, annak súlyától. Dagadt ujjai mindegyikén pecsétgyűrű villogott, hüvelyk és mutatóujja között Lucretia egy ujjának felét szorongatta, másik felét szorgalmasan rágta. Tokája rezgett a rágástól.

Pietro Seguigo a hústorony fejéhez tartotta mordályát, és higgadtan ennyit mondott:

– Szóval maga az a híres Don Giovanni.

 

 

A borítókép forrása: Link.