„Sosem a szőr mennyisége dönti el, hogy mi állat, vagy állatias.”
(részlet James Francis Leathersock Fekete kakasok című drámájából)

Joe Macombal becsületes néger volt. Hétfőtől szombatig farönköket úsztatott le a Mississippin, napi egy dollár tizenhat centért. Egyáltalán nem volt veszélytelen munka, de a főnöke, Chester Sullivan, folyton azt hajtogatta, hogy ennyi pénz egy négernek több, mint elég.

Joe egy jazz bár feletti egyszobás lakásban élt a Notre Dame utcában. Hébe-hóba ő is trombitált a bárban, hogy szerény fizetését megtoldja egy kicsivel. Nem volt ügyetlen, de a virtuóztól messze járt.

Nővére, Jama, vele lakott. Krisztusi korban járt, három évvel volt idősebb öccsénél. Életében egyszer volt férfival, igaz, akkor rögtön hárommal. Kilencedik születésnapján hazafelé tartott egy barátnőjétől, mikor az akkori seriff huszonegy éves fia, és annak két cimborája megerőszakolta. Jó heccnek tartották. Jama zokogva, combjairól csöpögő vérrel, erőtlenül tántorgott haza. Szüleinek semmit nem kellett mondania. Tudták, mi történt, de nem tehettek semmit. Négerek voltak. Attól a naptól kezdve Jama semmi másra nem vágyott, csak a bosszúra. Annak szentelte minden idejét és energiáját, hogy vudu papnő lehessen. New Orleansban született, ott pedig ez volt az uralkodó vallás a feketéknél. Mikor a kötelező szertartás keretében mamba, azaz papnő lett, nem kellett sokat várni a seriff fiának és barátainak halálára. Mindhárman megfulladtak. Holttestük mellett egy-egy háncsból készült babát találtak, ami vérrel átitatott rongyokkal volt kitömve, a nyakában pedig fekete selyemkötél lógott. Utána sosem használt többé vudu mágiát.

Vallásának szellemeiről mintázott figurák varrásával kereste meg a kenyerét. Olyanok is vásároltak tőle, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi fán terem a vudu. Szépen dolgozott, így babái kelendőek voltak. Joe volt az egyetlen testvére, és az egyetlen ember is az életében. Egy-két szerelemtől eltekintve ez fordítva is igaz volt.

A tragédia előtti második napon vibrált a levegő a forróságtól. Miután Joe bekapcsolta nadrágszíját, munkába indult. Megérkezett a folyóhoz. Ingének színe két árnyalattal sötétebb lett az izzadtságtól. Köszöntötte a többieket, és nekilátott a terelgetésnek. Annyira jól haladt, hogy előbb tarthatta az ebédszünetet. Alig hogy befejezte a két almából és egy karéj kenyérből álló étkezését, tűzpiros Buickjával megjelent Sullivan lánya, Gemma. Apjának hozott ebédet. Joe látta már többször is, de nem figyelt oda rá különösebben. Eddig. Akkor valahogy vonzotta a tekintetét.

Gemma tanárnőként dolgozott, és minden férfi álma volt. Szőke hajú, kék szemű, leheletnyi barnás árnyalattal pupillái körül. Barátságos mosoly kíséretében köszönt Joe-nak, aki csak biccentéssel felelt. Nézése kimerítette az illetlenség fogalmát, de nem figyelt oda magára.  Társai füttyögésére tért észhez. A munkát folytatni kellett.

Alkonyodott, mikor végére értek az aznapi adagnak. Indulás előtt Sullivan hívatta.

Nem egyszerűen kirúgta. Azt mondta, hogy egy ilyen állat nigger ne bámulja az ő Gemmáját, és ha még egyszer előfordul hasonló, hát megnézheti magát.

Joe maga sem tudta, hogy akar-e egyáltalán védekezni valamivel. Akárhogy is, nem tette. Józan esze azt diktálta, hogy bármit mond, ő csak egy nigger. Örülhet ha mindjárt agyon nem lövik, aztán balesetnek vagy önvédelemnek állítják be a meggyilkolását.

Másnap Jama leküldte a piacra gyertyáért és rózsáért. A virágosnál összefutott Gemmával. Bőrszínének hála nem látszott rajta, hogy elpirult. Megemelte kalapját, majd elnézést kért, amiért előző nap annyira bámulta a lányt. Noha Joe nem így tervezte, Gemma megkérte, hogy kísérje haza, ügyet sem vetve apja fenyegetésére, amelyről a férfi mesélt neki. Megígérte Joe-nak, hogy beszél az apjával, és azt is, hogy visszakapja majd a munkáját.

Hajnalban kétségbeesett kopogás hangja rázta meg az ajtót. Jama kikászálódott az ágyából, belebújt köntösébe, és résnyire nyitotta az ajtót. Gemma állt ott, zihálva. Mikor Joe, Jama hívására kiment hozzá, a lány pedig egy érthetetlen történetbe kezdett, amelyből ő csak annyit értett, hogy bújjon el, mert meg akarják ölni. Minden csitítgatás hasztalan volt, Gemma egyre csak azt hajtogatta, hogy el kell bújni, minél messzebbre menekülni, nehogy az apja és annak csatlósai megtalálják, mert akkor Joe Macombal életének vége. A férfi, csak hogy megnyugtassa, megígért mindent. Gyötörte a lelkiismeret, hogy a lány ennyire felzaklatta magát miatta, és átkozta saját fejét, amiért elkísérte hazáig ezt a tüneményt.

Déli tizenkettőkor Joe Macombal holttestét megtalálták a Mississippi partján, nem messze onnan, ahol két nappal azelőtt még rönköket úsztatott. Jamát behívták, hogy azonosítsa a testet. Kivörösödött szemekkel bámult maga elé, és annyit rebegett, hogy felismeri az öccsét.

Egy órával később gyógyteát készített, a csésze felénél kábulatba sírta magát és szellemeivel álmodott. Éjfél tájékán ismét kopogást hallott. Két idegen állt a folyosón egy letakart hordággyal. Rögtön tudta, hogy a testvérét hozták, azt viszont nem, hogy miért. Nem volt szokás. Akkor elé állt Gemma Sullivan, és halkan, alig érthetően ennyit mondott:

– Kérem, keltse életre Joe-t. Úgy mondták, maga képes rá. Kérem!

Azzal Jama teljesen kitárta az ajtót. A két idegen férfi becipelte a hordágyat, Gemma mögöttük haladt. Alakja a szoba homályába veszett. Az ajtó becsukódott, és a folyosó halotti csendjében hallani lehetett a zár kattanását.

 

Illusztráció: Jose Blanco.