„– Egy hulla van az erkélyen
– Mi köze ennek a sétapálcámhoz?”
(részlet James Francis Leathersock Sátánmacska című elbeszéléséből)
Homály fonta körül, ahogy kinyitotta szemeit. Amint az lenni szokott, szemhéja ólomnehezéknek tűnt. Fogait csikorgatta, hogy nyitva tudja tartani őket. Ismeretlen hangok tódultak fülébe, nem tudta kihez, kikhez kapcsolni őket. Emlékezni akart valamire, de semmi nem jutott eszébe. Nyugtatóan ható, lágy női hang trillázott el hozzá, közölve, hogy sárgaházba került. Nem tudta, mit higgyen. Száraz, akadozó hangon, nagy erőlködések közepette, meg tudta kérdezni, hogy mi okból.
A válasz kupán vágta: azért került be, mert azt hiszi magáról, hogy ő Miguel de Cervantes.
Ahogy fokozatosan magához tért a hír okozta sokkból, és látótere is kitisztult, gondolatai rendeződni kezdtek. Egyre valószerűbbnek tűnt, hogy ő valóban Cervantes. Mivel nem voltak emlékei, készséggel elfogadta nevét. Nem tudott róla, hogy a név foglalt lenne, büszkén kezdte hát viselni, egyre öntudatosabban. Az ablaküvegből visszatükröződő fizimiskát látva bizton állította nagyjából három perce viselt nevéről, hogy máshoz nem is illene, mert máshogy nem is nézhetne ki egy ilyen nevet viselő illető.
Hirtelen borért kiáltott, páncélját és lovát követelte. Kikérte magának, mikor szembesült vele, hogy nem hajlandók teljesíteni kérését. Bele is nyugodhatott volna a dologba, de úgy vélte, jobban teszi, ha cselhez folyamodik. Kiküldött szobájából mindenkit. Játszotta a sértődöttet, hogy még egy pohár vörösbort is sajnálnak tőle, és ha így van, akkor legalább hagyják magára. Elég csapás érte eddig is.
Bor és páncél. Többet nem mondott.
Végre egyedül maradt a szobában húgyszagú lepedőjével és a szoba többi lakójával, a víg csótányokkal. Szemvillanás alatt kipattant ágyából, és keresni kezdte ruháit, vagy valami öltözködésre alkalmasat. Páncél híján kénytelen volt megelégedni egy kopott, barna szövetnadrággal, egy szürke, izzadságfoltos inggel és egy pár fekete bőrcipővel. Természetes, hogy megkötni nem tudta. Hogyan is tudná Miguel de Cervantes megkötni a cipőjét? A gondolat is abszurd. Még ha lovat kéne kikötnie…
Kicsit kijárt a sarka a lábbeliből, de nem túlzottan zavarta. Szökése tartotta lázban. Aztán bevillant egy név, és hozzá egy hozzá tartozó sziluett. Érdekes módon az alak szamárszagot árasztott, a hozzá tartozó név pedig a Sancho Panza volt. Most már muszájból is szöknie kellett, utánajárni a pufók sziluettnek és gazdájának.
A szoba ajtajához osont, közben csitítgatta a csótányokat, nehogy istentelen nagy lármájukkal leleplezzék. Sikerrel eljutott a küszöbig, gúvadt szemekkel tekintett ki a folyosóra, először jobbra, aztán balra. Eszébe jutott, hogy csakugyan kéne neki egy ló. Szorult helyzetében a legkehesebb is királyi paripának számított volna. Sehol sem látott lovat, így maradt a bőrcipő, amiből kissé kijárt a sarka.
Esze ágában sem volt magára terelni a figyelmet, ezért, mint aki jól végezte dolgát, zsebre dugott kézzel – az érzés kellemességén maga is meglepődött –, fütyörészve indult el a végeláthatatlannak tűnő útvesztőben. Azt persze nem tudta, hogy merre induljon, így azonnal visszafordult a szobába. A csótányok mintha tapssal köszöntötték volna visszatértét.
Felfeszegette az ablakot és kimászott a párkányra. Egy kupac levél várta, hogy Sancho Panza keresésének első fázisaként – valójában az első az elhatározás volt a szökésre, az ugrás csak a második – belevesse magát. A levelek zizzenve nyelték el huppanását.
A kakas kukorékolására Rocinante felnyitotta hosszú pillájú szemeit, és a földön fekvő gazdájára tekintett. Az békésen hortyogott a pislákoló tűz mellett.
Illusztráció: Gabriel Mbulla.