Jung István összes bejegyzése

1989-ben születtem. Jelenleg Felvidéken, a Selye János Egyetemen tanulok, magyar nyelv és irodalom szakon, elsőévesként. Korábban kezdtem már tanulmányokat a veszprémi Pannon Egyetemen, de be nem fejeztem. Sportszervezőként dolgoztam a kisbéri sportcsarnokban, katonaként szolgáltam Tatán, majd egy oroszlányi víztisztító cégnél dolgoztam. 2016-ban döntöttem úgy, hogy visszamegyek tanulni, hiszen eredetileg is ez volt tervben.

Disznósajt

Közöltem vele, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért azt a darab sörtés, bőrkés valamit letuszkoljam a torkomon. Azzal a lendülettel kilöktem a tányérból, és a földön csattant a rozsdaszínű préssajt. Ha lett volna pofája, azzal lefele ér talajt, hibátlan gyakorlattal. Kiflinek, a szálkásszőrű tacskónak kétszer sem kellett mondani, repült az általam ételnek csúfolt falat után.
Mintha láthatatlan falba ütközött volna, nyüszögve szaltózott át rajta, és iszkolt vissza a sarokba, ronggyá rágott szőnyegére. Nem egy finnyás jószágnak ismertem meg a nálunk töltött hat éve alatt, de ha ez a förmedvény neki sincs ínyére, akkor egy felhasználási módja maradt, hogy ne a kukában végezze. Mondjuk én már az elején megmondtam, hogy az ilyet csak mosléknak lehet értelmesen felhasználni, a disznók talán szívesen eszik. Pontosabban zabálják. Aki látott már disznót „enni”, az tudja miről beszélek. Két lábbal, ami általában a saját szaruktól díszített, beleállnak a moslékos vályúba, és úgy kaffogják meg türcsögik befele azt a bármit, amit odaborítanak nekik. Nem undorító, sőt, akár meg is jöhet az ember étvágya, hiszen jóízűen vetik bele a rózsaszínű sonkáikat, szaros patáikat, meg turcsi orrukat a malackánaánba. Beledobtam egy kisebb pléhvödörbe a belőlük készült sajtot, nem törődve a vödör alján tanyázó penésszel, amit magába szívva a disznósajt még több tápértéket tartalmaz. Az csak jó, hadd hízzon a malacok mája, meg a sonkája. Az a legfinomabb. Meg a pecsenye. Meg a kolbász, jó csípős mustárral, és friss, ropogós fehér kenyérrel.
Egyedül egy korábbi társukkal megvendégelve úgysem lakhattak volna jól vágásra ítélt párák, úgyhogy a tápos vödörjükbe dobtam az immár halott rokonukból készült étket, és korpával meg vízzel egészítettem ki. Ahogy vártam, a malacok Messiása lettem, és visítva üdvözöltek, böködték a lábamat, húzták a nadrágomat, majd szinte szabályos sorba rendeződtek a vályúnál, várva a mennyei mannát.
Jól végzett dolgomat, ahogy a malacok, bamba vigyorral konstatáltam, aztán elindultam vissza a házba. Megkérdeztem mi lesz az ebéd. Mondhattam volna, hogy tejes levesre van gusztusom, de szerettem volna ha felajánlják. A reggeli fejésből viszont nem maradt tej, a délutáni meg még messze volt. Majd’ éhen vesztem, de a kenyeres aznap nem járt, és ami volt maradék, azt éjjel kútvízbe áztatva elmajszoltam. Nem tehetek róla, meleg volt, és nem tudtam aludni. Ha gyengébbek a szemeimet helyén tartó idegek, akkor biztosan kiesett volna mind a kettő, annyira csavarta a gyomromat az a francos éhség. A füstölt kolbász csak egy hónap múlva lesz jó, a babot meg áztatni kell. Csalódottan vánszorogtam a speizba, és imádkozva nyitottam ki a hűtő ajtaját. Megelégednék egy kis sózott vajjal is, vagy aludttejjel. A hűtő lámpájának fénye elérte a szemeimet, és láttam az üres hűtőszekrényt. Ríni tudtam volna. Aztán megláttam a polcon egy egész hengernyi disznósajtot…