„Figyeljetek csak:
Billy Pilgrim kiesett az időből.”
(Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd)
– A szentségit, Billy! – fakadt ki a legyek monoton búgásában fürdő folyosón Weary.
Ketten ültek már csak a sárga, műanyag székekkel telezsúfolt helyiségben, várva arra, hogy végre sorra kerüljenek. Billy nyakkendő nélkül, kócosan, álmos szemekkel, esetlen „nemtörődöm” görnyedtségével fordult Weary felé. A pittsburghi fiú feje csak még vörösebb lett, mikor meglátta az anyabaszogató érdektelen arcát. Roland Weary szótárában a Billyre használt anyabaszogató a finom megszólítások közé tartozott, gyakoriság szempontjából pedig a kurva anyád és a süket barom mögött csak a harmadik helyet foglalta el. Természetesen most is szalonnaszagot árasztott.
Egy újabb, válogatott és cifra káromkodás akadt meg Weary torkán, mikor az iroda ajtaja végre kinyílt, azonban senki nem jött ki rajta, a kiszűrődő zenét kivéve. A rádió élénken recsegte a Fox on the run dallamait. Egy rikkantás jelezte, hogy valaki azért mégiscsak van bent.
– Billy Pilgrim! – kurjantotta egy ismerős hang. – Azonnal jöjjön be!
Billy becsoszogott, és a neki háttal az ablaknál ülő figurát kezdte tanulmányozni.
– Maga meg mit keres itt? Optometrikusi meghallgatásra jöttem, nem science-fiction értekezletre. – bökte ki végül hüledezve.
– Nézze, Billy! – kezdte mondókáját Kilgore Trout – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.
– Figyelmeztetni? Mégis mire?
– Önt meg akarják ölni, és hamarosan ki fog esni az időből.
Trout beszéd közben mutatóujját böködte egy tollal, aztán levette szürke kalapját, és Billy legnagyobb megdöbbenésére ráírta azt, amit Billy még a tralfamadoriaknál tanult. Így megy ez.
I don’t wanna know your name, süvöltött egyre hangosabban a rádió hangszóróiból, Billy körül pedig egyre inkább forogni kezdett a világ. A formák folttá redukálódtak, homállyá egyszerűsödtek, a fények kezdtek kihunyni. Fox on the run…
– Mr. Pilgrim, jól van? Tudja, a helyzet az, hogy…
Billy abban a pillanatban hanyatt vágódott, és nem jutott el hozzá Kilgore Trout hangja, sem a The Sweet számának hátralevő refrénje.
Mikor feltápászkodott, nem tudta hol van, a füle sípolt, az arcába, fogai közé föld verődött fel. Egy kéz, aminek a gazdáját nem látta, visszarántotta a talajra.
– Ha miattad megdöglök, esküszöm, kinyírlak, te anyabaszogató!
– Weary? – nézett körbe szokásos értetlenségével Billy. – Azt hiszem megint kiestem az időből – kezdte magyarázni.
Körülöttük holttestek hevertek, és talán így jártak jól. Egyesek ugyanis kezükben egy másik végtagjukkal felcserért üvöltöttek, egyesek meg lángolva és sikítva rohantak, valósággal menekültek, talán épp a saját maguk égett bőrének és húsának szaga elől.
– Miket beszélsz, te idióta? Ha nem fogod be a pofád, én lőlek agyon, nem a nácik!
Kúszva haladtak tovább, de Billynek fogalma sem volt merre mennek, vagy, hogy melyik frontvonal borzalmaiba esett ezúttal. Nem messze tőlük repeszek csapódtak be, a német mozsárágyúk szabályos köpködéseinek közbenjárására. Billy azzal nyugtatta magát, hogy egy másik pillanatban ő most biztonságban van. Talán a Tralfamadoron, Montanával egy kalitkában, vagy talán a lánya, Barbara győzködi ismét, hogy vonuljon be egy öregotthonba. A gondolat, ha elviselhetővé nem is tette jelen helyzetét, de valamennyire újra saját világába zárkózott. Weary számára is jól hallhatóan annyit mondott:
– Csipcsirip.
Weary erre megfordult, de többé már nem Weary volt és még csak nem is katona. Egy kantáros munkaruhát, alatta kockás inget viselő férfi. A kezét nyújtotta.
– Üdvözlöm, Mr. Pilgrim.
Billy tétován, akár egy utolsókat rángó erőtlen hal, megrázta a fickó kezét. Az illedelmesen bemutatkozott:
– A nevem Yon Yonson,
lakhelyem Wisconsin,
munkahelyem fűrésztelep.
Ha az utcán megkérdeznek:
”Hát te ki vagy, és hogy hívnak?”
Erre én csak így felelek:
A nevem Yon Yonson,
lakhelyem Wisconsin…
Billy percekig hallgatta, majd úgy döntött, elég jól ismeri Mr. Yonsont ahhoz, hogy tovább haladjon. Alig egy méter múlva a repeszek, lövedékek, sikolyok, felcsert hívó üvöltések tangójában, előlépett egy bokorból Kilgore Trout. Német tiszti egyenruhában feszített.
– Mr. Pilgrim, kövessen, ha kérhetem.
Hangja a végtelenségig nyugodt és szórakozott volt, majd, mintha Billy valami fontos esemény még fontosabb vendége lenne, kezével mutatta az utat. Billy négykézláb tette meg a távolságot a bokorig, Trout pedig betessékelte egy kalitkába. Ahogy a lakat kattant a rácsokon, Billy mélységes mély álomba zuhant. Vagy talán csak megint kiesett az időből.
Óriási lélegzetet véve, mint aki a víz alól jön fel oxigénért, magához tért. Az éjjeli szekrényen álló óra szerint hajnali negyed kettő lesz nemsokára. Ismerős volt az ágy, és a nő is, aki benne feküdt. Gyengéden, már-már gyermeki ártatlansággal, mintha Montana Wildhack nem is pornószínésznő lenne, Billy szólítgatni kezdte.
– Montana, tényleg te vagy az?
A nő hosszú szempillái megmozdultak, és Billyre irányította tekintetét, majd elmosolyodott. A férfi atlétája csurom víz volt, haja kócos. Görnyedten ült az ágyon.
– Persze, hogy én vagyok, ha ezt szeretnéd. Megint utaztál? – kérdezte lágyan Montana.
– Igen – felelte Billy –, a háborúban voltam.
Ritmusos kopogás zavarta meg a szinte még el sem kezdődött beszélgetést. Billy és Montana egyszerre fordították fejüket az ajtó irányába, ahonnan Carlos Gardel klasszikusát, a Por una Cabezat énekelte a késői vendég. Mikor befejezte a dalt, ami egyébként tetszett Billynek, nyájas hangon megszólalt:
– Billy Pilgrim, engedj be! Megígértem egy haldokló barátomnak, hogy eljövök érted és kicsinállak.
Billy Montana kezére csúsztatta az izzadt tenyerét, és egy félszeg mosolyt követően arcon csókolta.
– Most mennem kell – mondta halkan. – Ez a férfi megígérte, hogy megöl és talán már meg is haltam. Egy másik pillanatban. Tudod, mit mondanak a tralfamadoriak a halottakra?
Montana a fejét rázta.
– Így megy ez.
(Illusztráció: tmtrvl)
