James Francis Leathersock összegyűjtött írásai

Prosztakovné asszony: Atyuskám, ő már
kisgyerek kora óta szereti a történeteimet.
Szkotyinyin: Ebben rám üt a gyerek.
Fonvizin: A Nemesúrfi

A kiadó előszava

Mikor hozzáláttunk, hogy sajtó alá rendezzük J. F. Leathersock elbeszéléseit, amelyeket itt nyújtunk át a közönségnek, egyúttal el akartuk látni a gyűjteményt a megboldogult szerzőnek legalább rövid életrajzával, hogy ezzel is segítsük kielégíteni a hazai irodalomkedvelők tudnivágyását. Ezért Zachariah Elliot¹ naplójának néhány részletét közöljük, akinél kevesen ismerhették jobban J. F. Leathersockot.

„James Francis Leathersock 1886-ban született Birminghamben, a Ladywood negyedben. Édesapja, Carl Arthur Leathersock, hentesként, édesanyja, Kathy White, varrónőként dolgozott. Hét testvére közül ő volt a harmadik legidősebb.² (…) Amerikai rokonaitól örökölt pénzét utazásra költötte. A világot járta, így szerezte be történeteit. Hagyatéki tárgyalásokon ismeretlenek leveleit vásárolta meg, ivókban, fogadókban a folyton mesélni vágyó öregek társaságát kereste, és általában mindenkiét, aki valami érdekes mesével tudott szolgálni. Majd lejegyezte a történeteket, kevés alakítással, ferdítéssel, és nevének kezdőbetűit tüntette fel a végükön, középső nevének kezdőbetűjének kihagyásával, titokzatosságot kívánva sugallni ezzel.³ (…)  Rengeteg művet elkezdett, különböző műfajokban, de nem fejezte be őket. Ezeknek töredékeiből választott, sokszor egyáltalán nem odaillő mottót az adott történethez.(…) Hiába vállaltam kevesebb pénzért a munkát, elbocsájtott. Egyre elhatalmasodó süketsége mindinkább ellehetetlenítette mindennapjait, ezért inkább megvált tőlem. Emlékszem, a harminckettedik születésnapom volt, Mr. Leathersock meg a 74-et töltötte. Mióta Londonba költöztem nem hallottam róla, de még most is, öt év után, a legjobbakat kívánom neki. Soha nem volt tehetséges, de a történetek szeretete valahogy olvashatóvá tette műveit.”

Mivel nem lehetünk biztosak a szerző novelláinak pozitív fogadtatásában, alapos válogatás után került a kötetbe az a kevés, amelyet az olvasó most a kezében tarthat. Bízunk benne, hogy arra a kevés időre, míg a valóban rövid novellák olvasása tart, némi szórakozást tudunk nyújtani a kedves olvasónak.

¹ Kezdetben istállószolgája, később inasa J. F. Leathersocknak.  – a szerk. megj.
² Leroy Leathersock, J. F. Leathersock legfiatalabb fivére is írói pályára lépett, műveinek magyarra fordítása egyelőre nem történt meg.
³ Természetesen az eredeti kéziratokról van szó.

 

A Morgue utcai kettős igazság

„– Kapitány, süllyed a hajó!
– Nyugalom, fiam. Ez nem a Titanic.”
(részlet James Francis Leathersock Hullámsírfelirat című regényéből)

Nyájas olvasó!

Hogy levelem témája halaszthatatlanul fontos, sőt egyenesen életbevágó, arra mi sem ékesebb bizonyíték, mint hogy, pirulva bár, de bevallom: a szükség rajtam van, de lelkiismeretem nem enged könnyíteni magamon, míg eléd nem tártam a kendőzetlen igazságot. Azt, ami mindenkinek egyetlen, s legnagyobb igazsága, függetlenül attól, hogy lapos vagy gömb alakú bolygóban van hite.

Ezt az igazságot üknagyapám tanította nekem, isten nyugosztalja, s nem nyughatom, míg át nem adom neked, nyájas olvasóm.

Az örök igazság hordozója üknagyapám halála után én lettem, s lám, most eléd tárom:

a világon minden irodalmi műnek csupán a cselekménye fikció, szereplői viszont sosem. Mind valósak. Ámbátor, ez nem teljesen igaz, hiszen előfordul, hogy egy irodalmi cselekmény megtörtént esetet ír le, csak nem úgy, ahogyan az valóban megtörtént.

Egy ilyen történetet osztok most meg veled, kedves olvasó. Most, hogy tudod az igazságot, képes vagy belátni, hogy az igazság ismerete nélkül képtelen lennél befogadni, és hitelesen kezelni.

Bizonyára ismered a Morgue utcai kettős gyilkosság történetét. Ha így van, jobb, ha elfelejted. Amit ismersz, az az ördög hazugsága. Ha pedig nem ismered, úgy elméd nyitottabb, s tisztább, hogy azonnal magadévá tedd a valóságot. Ne kérdezd, honnan tudom, hogy az egész csak koholmány, egy elferdített, néhol kiszínezett, néhol megfakított mese. Üknagyapám mesélte. Hogy ő honnan tudta? Ő volt a novellában a gyilkos. Természetesen abszurd lenne, ha kiderülne, hogy az üknagyapám egy orángután. Felháborító hazugság. Az üknagyapám nem volt orángután, s így beláthatod, tisztelt olvasó, hogy a történet, amit ismerni vélsz, egy átformált félhazugság.

Az emlékezet esedékessége miatt nem ígérhetem, hogy megboldogult üknagyapám szavait hűen vissza tudom adni, de olyannyira belém égtek, hogy napjában tucatszor is elmondom magamnak.

Nem tudom, melyik évben történt, ezt ugyanis üknagyapám – akit ezentúl hadd nevezzek papónak, ahogy mindig is tettem – sem tudta megmondani. Egy Borogyin nevű zeneszerző tiszteletére tartottak estélyt Párizsban. Papó szerint ez inkább volt orgia, mint tisztességes estély. Ő maga szégyen nélkül bevallotta, hogy annyi ópiumot szívott aznap éjjel, amennyi egy cirkusznyi elefántot is Charón ladikjába ültetett volna. Roppant strapabíró szervezete volt. Szerinte a több liternyi kókuszvíztől, amit naponta megivott, szerintem viszont valami égi hatalom kegyeltje volt.

Nyájas olvasó, kérlek bocsásd meg illetlenségemet, hisz be sem mutatkoztam! Védelmemre szolgáljon, nevem a történet szempontjából nevetségesen jelentéktelen. Ha viszont úgy tetszik, gondold azt, hogy a nevem fülednek kellemesen hangzik. S ha történetem végén azt gondolod, hogy szélhámos vagyok, hát nevezz aztán annak.

Ott tartottam tehát, hogy papó szervezete különösen erős volt. Arra nem emlékezett, hogyan jutott be az estélyre, amire meg sem volt hívva. Emlékei onnantól voltak, hogy fejét egy puncsostálból húzták ki, meg ne fulladjon. Ezután hosszú percekig vízzel itatták, s csodával határos módon egyre józanabb lett. Ekkor történt, hogy a balsors keze megragadta a grabancát, és egyre csak tuszkolta egy asztal felé, ahol – és most az ő szavait idézem – „egy szimpatikus ördög ült bajuszkával, fekete szemekkel és beesett arccal”. A gyomra kavarogni kezdett, ugyanakkor mintha megbabonázta volna a sötétszürke vászonkabátos férfi, s akaratlanul leült asztalához. Az nem szólt, keverte tovább a nála lévő pakli kártyát. Papót mindig kirázta a hideg, amikor ehhez e részhez ért, mert a titokzatos idegen paklijában minden egyes lap pikk dáma volt. Pár percnyi néma csend után a férfi kezei abbahagyták a keverést, tekintete azonban továbbra is a pikk dámákra fókuszált. Jellegtelen hangon megkérdezte üknagyapámtól, hogy bátornak, és, ami fontosabb, jó kézügyességűnek tartja-e magát, s ha igen, kössenek fogadást. A díj egyforma volt a nyertesnek és a vesztesnek is: számoljon el a lelkiismeretével.

Úgy hiszem, kedves olvasó, már sejted, mit kellett megtennie az én jóságos papómnak. A fogadás tárgya bizony az volt, hogy képes-e két eleven testet betuszkolni alulról egy kéménybe. És innen már ismered a történetet. A fogadást elvesztette, és bűntudata halála napjáig gyötörte. Az ördög kényszerített eme borzalmas tettre, akit azután hiába keresett, mintha kámforrá vált volna. Papó egy évvel később olvasott egy történetet E. A. Poe tollából, s ördögének tüstént lett neve. Tudta, hogy a történet az övé, de nem úgy, ahogy megtörtént. Legbelül hálás volt ennek a Poe nevű írónak, hogy története nem leplezte le, de bosszús is volt, mert a saját felelősségéről szót sem ejtett.

Miért kellett mindezt elmondanom neked, nyájas olvasóm? Hogy az igazság ne vesszen a feledés homályába, és könyörögve kérlek, add tovább te is gyermekeidnek, unokáidnak, hogy ők is megismerjék azt. Senkim nincs, kinek örökségül hagyhatnám ezt a történetet, választásom ezért esett rád. Az utolsó vagyok a fajtámból. Az utolsó hablar csimpánz.

 

 

Illusztráció: Poppy Thomas Hill.