Alkonyatban lépked,
amikor ősz rajzol
macskaszíneket.
Első alkalommal
soha nem csókol meg,
csak odahajol
arcodhoz, mint mikor
közel száll egy méh,
szempilla-szárnyával
finoman simogat.

*

Szigorúnak tűnt,
haját kontyba csomózta,
senki sem tudta,
hogy bokáig ér;
féken tartott zuhatag,
felgöngyölített vízesés.
Kívülről egyszerű, szürke
fehérneműi
vörös bársonnyal voltak bélelve.

*

Tudja,
hogy a lángokból apró
tűzpollen száll
a földre,
de mégsem lesz belőle
tűzliliom.
Tudja, hogy
hogy a haldoklók
előtt megjelenik
a tenger,
akkor is, ha soha életükben
nem látták.
Szerelemben nem hisz,
de tudja, hogy rabság ez is.
Tudja, hogy az is szabadság,
ha halála után
a szélben
szétszórják hamvait.

 

Psyché Velencében

Ahol a nap a saját köldökében kel fel,
és felhőkig zendülnek a hegyek,
kertek szegfűszeg-tüdeje,
kamarazöldek elegáns melankóliája,
a színek vonzata a kövekben
feledteti, hogy a nappalikban itt
szombatonként átlebeg a világtörténelem,
és a polgárok puha álomhuzatokkal
takaróznak a nagy hőségben,
ott, ahol a szárított időt
kis tasakokban tartják a polcokon,
ahol egy kéz évszázadokat
vezetett át a magasba.
Ahol túl sok a templom,
és a só az áhítat
a tenger sötétjében.

Madárimágók pusztulása,
egy űrhajó szállt az arcra,
öregedtünk maszkban
és szkafanderben,
akkor jött a péntekóriás,
azt mondta, tilos repülni,
hölgyem, ne álmodjon
pusztulásról, nem illik.
Megjönnek a sírásók is,
ne mélyre áss, magasra,
kiabálják egymásnak.
Zsákmélyébe bújik az utca,
emitt ül egy macskadonna.
Csipkerózsikák álomkaranténban
és fehérségig kitakart táj.

 

(Illusztráció: Sandra Lett: Fire Lily)