áramszünet

sohasem voltál az apám
csak egy ember
aki férfi
aki mégis
az apám
egy iskolai adatlapon
félrehányt szövegben
alatta
csöpp bekezdésben
én félrehányt
gyerek vagyok
mert a neved
rosszul kötött
kardigán vállamon
inkább csak súlya
semmint melege van

nézz oda
lehetnél
idegen az utcán
aki a villódzó
zöldnél rohan át
foltos ingben
mert képtelen mosni és
már nincs aki
mosson rá

vagy
kábult tinédzser
felemás zokniban
ül az állomáson
hónapok óta tudja
hogy az apja
nem az apja

ezért a lányodnak majd
te sem leszel az
csak kezet emelsz
vagy rákiáltasz
hogy ne sírjon
nőjjön fel az istenit
és én hatéves vagyok akkor
te harminchat már
nézek rád
nézel rám

a sötétségben
mint vízben
lebeg a hajam
vagy te fogod talán
és markod körül
égnek a gyertyák
a falak vékonysága
szűk héjként
feszül körénk

a szomszéd nő
most is
énekelve fürdik
és hat óra
harminchat perckor
én abbahagyom a sírást

 

februári dal

csak a csendes penészfolt
kíséri árva lépteim
amikor ágyadhoz térek
és két elgyöngült lábam alatt
vádlón
megreccsen a fa

fakón még érzem
két nehéz tenyerem alatt
susogó szép szavaidat
lecsurranni
megfáradt torkomon

tört derekam csöpp
ajkadként görbül és
fejem ágyadra nem öledbe
hajtom ó
két nedves pillám

alatt láttalak utószor

 

(Illusztráció: Duy Huynh: Counting on the Cosmos)