„A pestis életérzés, tagadás nincs.”

(részlet James Francis Leathersock Földszagú Úristen című eposzából)

Megfáradtan tapadt a gerendára, tüdeje a nagy zihálástól majd’ szétrepesztette potrohát. A rongyos újság és durva szitkok elől való menekülés azonban megérte a fáradságot. Színültig zabálta magát a kutya ürülékével. Hosszú idő után végre újra érezhette az utánozhatatlan zamatot. Manna volt a rothadó húshoz vagy gyümölcshöz képest. Egyetlen étel íze múlta felül a bizsergetően fanyar kutyaürülékét: a legalább három nap óta a tűző nap martalékává vált patkány testében érő salakanyag. Összes szárnyát odaadta volna, ha ismét érezheti gyerekkorának meghatározó ízét. Szentül hitte, hogy az az íz határozta meg fejlődését, repüléseinek útvonalát, meneküléseit, nappalait és éjszakáit. Mintha ő maga egy üres hüvely lenne, s azzal szállta volna meg valamiféle démon. Ez a démon mintha napról napra gyengült volna benne, de mielőtt teljesen eltűnik, még pusztító függést akar kényszeríteni rá. Megszállott lett. Nem tudta, hogy amit keres, az egyszeri csoda rövid életében, s ezt hajszolni a legnagyobb hiba, ami megeshet a világban. Nem akart átlagos lenni, mint a cipőtalppal másvilágra utasított társai. Egyenesen isten akart lenni, a saját istene. Akarata erős volt, ahogy elhatározása is: az Úr 1804. esztendejének utolsó havában, a második napon úgy fog felkelni, mint egy hártyás szárnyú főnix. Három napot virrasztott át az álmatlanságtól, s ha képes lett volna izzadni, bizton hihetjük, hogy egy emberes méretű tócsát produkált volna maga alá. Amint éjfélt ütött az óra, rögvest megérezte. Minden álma, vágya egy zeuszi villámba gyúrva csapta meg. Szárnyai megzizzentek, testén az apró szőrök égnek meredtek, s agya mintha élénkebben végezte volna véghetetlen dolgát. Mindent érzett. A szomszéd falu híresen bűzös trágyadombjának legkisebb részét is orrában érezte, sőt, a tehenekből még ki sem préselődött gané illatanyagait és félig már az izét is. Előre érezte azt is, hogy már az ő bélrendszerét gazdagítja az, ami most még egy patás jószág terhe. Értette az univerzum összefüggéseit. Kétségtelen volt tehát, hogy akarata diadalt aratott a természet törvényei felett. Isten létére belátta ostobaságát. Sokkal előbb kellett volna ennyire akarnia. Amint ezt kikövetkeztette, mosolygott magán. Elvégre jobb istennek lenni, mint nem annak lenni. Elvarázsolták az eddig felfedezetlen összefüggések, okok, okozatok. Feltehette magának legégetőbb kérdéseit, és hang nélkül tudott válaszolni rájuk. A gyönyörtől kis híján a padlóra zuhant. Ekkor tudta megfogalmazni azt is, hogy milyen megrészegülni valamitől. Imádta. Imádta magát. A következő kérdésen járt az agya, mikor hányinger fogta el. Isten lévén tudta, hogy az isteni lét fárasztotta le szinte halálosan. Nyelt egy hatalmasat, a gerendák is megremegtek. Ahogy azt előre megjósolta magának, a földre zuhant. Csontos koppanás hallatszott, de senki nem volt, aki hallja. Így merült fel a kétely, hogy valóban lehetett-e hallani azt a koppanást, vagy csak kitalálta, hogy minél jobb színben állítsa be fáradt istenségét. Akárhogy is történt, az biztosra vehető, hogy mire a kakas a harmadikat kukorékolta, ő már a Notre-Dame székesegyházban volt. VII. Pius pápa épp császárrá koronázta.

Borítókép: Egor Kamelev.