(H. P. Lovecraft emlékének)

 

Táncoltak a halott fűszálak talpunk alatt. Rojtos éj-lepedők foszlányai. A megfojtott fák arcára hegedt néma sikolyok. Alávaló lélegzetvételeink száma egyre csak sértette a látomásként remegő kastélyt. A nem-emelkedő súlypontunk arra engedett következtetni, hogy lebegünk. Vagy érzékeink összezavarodtak, mint az iránytűk a Bermuda-háromszögben. Milliárdnyi fekete kötőtűje az éjszakának. A hold már feltöltötte magát. Megkopaszodott faágakon csikorgó kötélhangok, ütemes suhanások lehelete. Az ágak még mindig dísz nélkül vigyorognak ocsmány emlékeikkel. Az akasztásoknak reggelre lehet, hogy mi is szószólói leszünk, metronómként himbálózva valamelyik könyörületesnek hazudott faágon. Az ajtóig parancsol valami, lépnünk nem kell. Mintha testünk középpontja láthatatlan fonállal volna körbetekerve, és benne mi vagyunk a henger, ami most kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul közelít egy ősi kéz-forráshoz. A teremből kihallatszik egy óra éjfél-ütése, mire az ajtó tudja évszázados dolgát: megnyílik két újabb kárhozott kalandor előtt. Társam, Mr. L., rendületlen kézzel tartotta lámpását, bízva testi erejében, és abban a hitében, hogy sem Isten, sem ördög nem létezik, ahogyan vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok, és valójában semmi sem, csupán az ember. Arca verítékezett, pedig az éj hűvös volt, a kastély bejáratánál állva jegesség futott végig gerincünkön, egér a tartógerendán.

Mielőtt a hatalmas tölgyfaajtó a hátunk mögött becsapódott volna, összenéztünk, hátha valamelyikünk tekintetében ott pislog a kutyaként szűkölő kétely és a bizonyosság, hogy a kíváncsiság nem éri meg a halál kockázatát. Talán, mert egyikünk sem akart gyávának tűnni a másik szemében, vagy talán a moirák szőtték így életünk fonalát, nem rohantunk fejvesztve vissza fogadóbeli szállásunkra. Ó, pedig kellett volna.

Az ajtó embertelen dörrenéssel tudatta döntésünk ostobaságát és véglegességét. Alig ocsúdtunk fel azonban a kastély dohos és félelmetes varázsának kábulatából, hegedű és énekszó vonta el figyelmemet társamról, aki ezt a dallamot nem hallotta, máskülönben nem egy közeli lépcsőn indult volna felfelé, ahol sok-sok éve a grófnő szobája és börtöne volt. Intett, hogy kövessem. Miért nem nézett hátra, hogy megbizonyosodjon, vele tartok-e… Okolhatnám balgaságát, amiért egy ilyen helyen elkövette ezt a hanyagságot, de még inkább okolhatom saját gyengeségemet. Az énekszó a fejemben és a szívemben szirének kórusaként zengett, és bárhogyan próbáltam, nem tudtam ellenállni hívásának. Mintha egy megcsontosodott komornyik-kéz kormányzott volna vállamnál fogva, úgy haladtam, magatehetetlenül a bálterem felé.

Valami kifacsart, groteszk dallam vált a korábbi hegedűszóból, az ének helyét pedig átvette a sikoltozás és a már nem-emberi hörgések hangzavara. Fejem lüktetett, hiába tapasztottam a tenyeremet a fülemre, az ijesztő „rémszerenád” csak fokozódott, míg végül nem bírtam tovább, és elájultam. Társam kiáltására ébredtem, homályos tudattal, és próbáltam betájolni az irányt, honnan jöhetett a hang. Azonban bármerre indultam, sehol nem találtam az ajtókat, amik pedig korábban ott voltak! Hiába kerestem már-már félőrült állapotban a lépcsőt, ahol társamat utoljára láttam felmenni, a kastély minden emelete egyszerűen eltűnt. A következő hang a tölgyfaajtó félelmetes csapódása volt, ahogy kinyílt. Nem várhattam tovább, rohantam felé, ahogyan erőmből telt. Éreztem, hogy valaki, vagy inkább valami megragadja a karomat, hogy visszatartson. Hisztérikus félelmemben ezzel sem törődtem, a legkevésbé számított, hogy az ingem elszakadt, sikerült kiszabadulnom a szorításból. Valósággal kizuhantam az ajtón, ami most nem záródott be mögöttem. Az éjszaka hűvöse csak erősödött azóta, mégis, mintha egész lényem egy óriási fáklya lett volna. Elértem a csupasz fákig, amik még mindig ontották magukból az ütemes kötélhangok suhanását. Az egyik ág morbid zenéje lassabb volt a többinél. A hold teljes fényt adott, tudatom egyre tisztább lett, így szemügyre vehettem ezt az ágat, amin… Társam lógott felakasztva, arcán pedig egy örökre-bennmaradt sikoly torz, szürke képe. Ugyanazon az ágon, egy másik kötélen… ó, iszonyat, saját magamat láttam, egy társaméhoz hasonló sikoly kópiájával!

Ezután hallottam meg ismét a tölgyfaajtó csapódását, ahogy kinyílt két alak előtt. Mielőtt beléptek volna, egymásra néztek, valamiféle bizonyosságot keresve.

Az oldalra fordult arcokban felismertem társamat, és magamat…

 

Illusztráció: Miranda-kastély.