– Olvasta a Zabhegyezőt? – kérdezte az öreg, letüdőzve az utolsó slukkot a „kölcsönkért” cigarettából.
– Hogyan, kérem? – értetlenkedett az újságíró. – Ne haragudjon, nem értettem tisztán a kérdést.
– Azt kérdeztem – kezdte hangosan, szinte szótagolva –, hogy olvasta-e a Zabhegyezőt? Tudja, amit az a Salinger írt, és John Lennont lelőtte miatta az a Chapman.
Matthew Turner egóját sértette, hogy hülyének nézi őt ez a tüdőrákos, amputált karú, fél szemére vak férfi, akinek arca a sok dohányzástól olyan ráncos volt, mint egy kutya szájából kirángatott lepedő, és fél lábbal már a koporsóban táncolt. Nem ma kezdte a szakmát, és fiatal kora ellenére több tiszteletet érdemel, legalábbis ezt hitte. Jogtalannak érezte a lekezelő hangnemet, függetlenül attól, hogy sosem olvasta a Zabhegyezőt. Abból indult ki, hogy a mindenkinek kijáró tizenöt perc hírnév, amit most megadhat a magatehetetlen veteránnak, felhatalmazza bármire, mitöbb, felsőbbrendűvé teszi riportjának alanyánál. Egész életében díjak, és oklevelek mögé bújt, ezekben mérve a sikert, értéket, épp ezért nem is volt több díjak és oklevelek soránál. A helyzet az volt, hogy a vele szemben ülő John Furio véres köpetében előbb lehetett volna valódi tartalmat találni, mint az ő életének bármelyik pillanatában, a születést is beleértve. Gazdag családból származott, magánklinikán született, a legsterilebb körülmények között. Magániskolába járt, magántanárok képezték otthon, egyszóval mindenből kijutott neki a legjobb, legfeljebb megszületnie volt nehéz. Erre mondják, hogy aranykanállal a seggében született. Sablonosan ellenszenves, a legkevésbé sem életszagú éveket tudott maga mögött. Nem úgy, John Furio, aki másodpercekkel azután született, hogy anyjának egy rabló átvágta a torkát. Ha léteznek becsületes gyilkosok, az a férfi az volt: az újszülött Furiót sajátjaként nevelte feleségével, és sosem beszéltek neki igazi anyjáról. Pechükre egy ismerősük részegen elmesélte a fiúnak a történetet, John pedig kérdőre vonta szüleit. Vagyis akiket annak hitt. A válaszuk előtti hezitálás végzetesnek bizonyult, aznap mindketten meghaltak egy rejtélyes lakástűzben.
– Ahá, a Zabhegyező! – kiáltott fel unott érdeklődéssel Turner. – Nem, nem olvastam. Csak hallottam róla.
– Na, abban van egy rész – mondta rekedt hangján az öreg – amikor a végén a főhős arról beszél, hogy sajnálja elmesélni a történetet, mert mindenki hiányozni kezd neki. Tudja, akikről mesélt. Hát ez is pont olyan. Pontosan olyan.
Már most unta a még el sem kezdett mesét, amit végig kell hallgatnia az egykori katonától, ezért remélte, hogy olyan sztorit kap, amivel tovább gyarapíthatja díjait. Egy Pulitzer jól jönne. Szalagcímek sorjáztak a fejében. „Az utolsó vietnámi veterán igaz legendája”, „Vietnám mohikánja”, „Hiénák Vietnámban”. „Vietnámi zabhegyező”, persze… Magában jót röhögött rajta.
– Volt maga katona? – kérdezte Furio, és egy újabb köpéssel tovább növelte a hintaszéke mellett kialakult vértócsát.
Turner a fejét rázta.
– Nem, nem voltam.
– Hát, akkor maga nem tudja milyen az igazi család – érkezett az újabb sértés. – Nincsen erősebb kötelék a bajtársiasságnál. A szerelem, a vérrokonság szart se számít a lövészárokban született családhoz képest. Ezt egy magához hasonló tejfölösképű úgysem érti, de nem is ez a fontos. Olyan kötelék ez, amit az Isten se szakít szét. És a halál sem.
Mereven maga elé bámult, Turner pedig látta a szemein, hogy egykori társaira gondol. Üvöltött parancsok, felrobbant testrészek, repeszek, bepisált újoncok, átlőtt sisakok, és minden, ami háború, ott volt az öreg szemében. Irigyelte ezért. Egy poklot megjárt és túlélt emberrel beszélhet. Diktafonjára nézett, bő fél órányi anyagra volt még elég az elem. Bízott a legjobbakban.
– Volt egy Tamlinson nevű felcser. Tudja, ilyen harctéri orvos. Részegen mindig azt mondogatta, hogy három ember van, akiért tűzbe menne. A felesége, a lánya, meg én. Azt mondják a részegek, és a gyerekek mindig igazat mondanak. Fingom sincs mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat. Emberként viselkedtem vele, de hát… máshogy nem is tudok. Na, tudja, mindig meghallgattam ha panasza volt, ha nekem volt cigarettám, akkor neki is, és fordítva. Egyszóval jó barátságba kerültünk. A kislányáról készült képeket is csak nekem mutogatta. Egyszer sikerült megmentenem az életét.
Turner szeme felcsillant ennél a mondatnál. A nagy sztori, ami végleg híressé teheti itt van a küszöbön, és bírni fogja elemmel.
– A lövészárokban készültem összeszarni magam, és a térdeim közé akartam dugni a fejemet, nehogy kapjak az ellenséges tűzből. Akkor látom, tudja, hogy az a nagy melák mászik ki az árokból, hogy egy fejlövést kapott tisztet megvizsgáljon menthető-e. Na, ezt észrevette a vietkong is, láttam, hogy mutogatnak rá. Rajta volt a karszalag, persze, ki akarták lőni. Tudja, orvos nélkül félkarú a sereg. Nem tudom, hogy mi a rosseb ütött belém, de mikor megláttam, hogy beirányozzák a mozsárágyút, kirohantam az árokból. Azt mondják, hogy az adrenalin megnövelheti az ember fizikai erejét. Hát, az enyémet aztán megnövelte. A sisakszíjánál fogva rángattam vissza Tamlinsont az árokba, és abban a pillanatban már kráter volt a földben ott, ahol pár másodperce elkaptam a grabancát. Akkor vettem csak észre, hogy közben bepisáltam. Jobb volt, mintha véreztem volna, és nem voltam ezzel egyedül. Ha nem is volt divat, de az a sok rohadt helyzet nem a húgyhólyagnak volt való. Tudja, akkoriban azt se bántuk, ha összefossuk a gatyánkat. A halálnál minden jobb volt.
De ez sem igaz. Amíg Tamlinson háborúzott, addig a testvére viselte gondját a feleségének, és a kislányának. Annyira, hogy Tamlinson egy nap levelet kapott. Ebben közölte vele Janet, a felesége, hogy elhagyja, nem bírja tovább a katonafeleségek életét, és elköltözik közös házukból Tamlinson bátyjához, vele köti össze az életét, ha egyszer Tamlinson hazaér a frontról, és elintézik a válási papírokat. Egy ilyen hír után mindenki szar passzban lenne. Tudja, Tamlinson aznap este hülyére itta magát. Mi meg vele ittunk. Monarty, Hoob, Holand, és Kisorov is. Az orosz eléggé magának való volt, ezért is volt nagy szó, hogy csatlakozott hozzánk. A parancsnok nem tudta miért vagyunk búval baszottak, mikor egy újabb napot húztunk ki, és egész tűrhető viszkit iszunk. Egy pohárra leült közénk, de a fagyos hangulatot nem bírta. Inkább azokhoz ült oda, akik énekeltek meg gitároztak.
Tamlinson minden korty után megköszönte, hogy ott vagyunk vele. Mi meg minden korty után megveregettük a vállát, és nyugtattuk, hogy „minden rendben lesz, testvér”. Szomorúan mosolygott. Bár ne láttam volna. Akkor talán nem jönne vissza éjjelente, mikor normálisan próbálok aludni.
Kidőltünk a piától, és persze a fáradtságtól. Tudja, akkor még az életben maradás is rohadtul fárasztó tudott lenni. A saját horkolásomra ébredtem, akkor láttam meg Tamlinsont feltápászkodni a fekhelyéről. Valami azt súgta, követnem kell. Próbáltam halkan osonni utána, kiküszöbölve a viszki okozta egyensúlyproblémákat. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, a parancsnoki sátor melletti dombnál. Abba az irányba mentem tovább, amerre utoljára láttam. Mire rátaláltam már egy fán lógott. Tudja, felkötötte magát. Nem tudtam, mit csináljak. Láttam a háborúban bőven halált, de ez más volt. Mindegyik más, de ez mélyebb volt. „A kurva életbe”, ennyit tudtam kinyögni. Csak azután rohantam, hogy levágjam. Nem hagytam, hogy a teste a földre zuhanjon, amennyire bírtam megtartottam. Szólítgattam, láttam, hogy a szemei nyitva vannak. „A kurva életbe”, igen ezt mondtam. Tudja, nem azért voltak nyitva a szemei, mert még élt. Én is tudtam, csak nem akartam, hogy igazam legyen. Nem tudtam megmenteni. Egy egész kibaszott háborút túlélt. Vadásztak rá, ránk, és kihúztuk, napról napra. Erre miért hal meg? Mert van egy felesége, aki nem szereti eléggé, és van egy testvére, aki nem szereti és nem tiszteli eléggé. Ők adták a kezébe a kötelet. Igen, a kurva életbe.
Felső ajkán csillogtak a sós könnyek, és csak most, a történet végén köpött egy istentelen nagy pirosat. Ez is a tiszteletadás egy jele volt; nem piszkított bele a történetbe.
Turner a diktafonra nézett. Negyed órája lemerült. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Úgy érezte elpocsékolt egy értékes délutánt, egy hétköznapi meséért. Ugyanakkor röhögni tudott volna saját szerencsétlenségén, mikor azt hitte, hogy egy hatalmas sztorit fog kapni. A hétvégét rágódással töltötte, fogalma sem volt mit kezdjen az öreg Furio történetével. Szomorú, meg minden, de mi az istent lehet kihámozni belőle, ami hasznára válik?
Hétfőn korábban ment be a szokottnál. Újra meg akarta hallgatni a hanganyagot, hátha sokadik alkalommal eszébe jut valami ötlet. Leült íróasztalához, kihúzta a felső fiókot, és kikerekedett szemekkel nézte az oda nem illő tartozékát a fióknak. Kiemelte belőle Salinger Zabhegyezőjét, kinyitotta, és az első oldalon, a cím alatt a következő sort olvasta:
„Igen, a kurva életbe. J. F.”
Matthew Turner szája mosolyra húzódott, és megértett valamit az egészből. Ha csak egy keveset is, de elég volt ahhoz, hogy tudja, a lélek amputált karja, vak szeme, és tüdőrákja az a véres köpet, ami ennek a kurva életnek a célja.

(Illusztráció: The Catcher in the Rye)

A forróság tüskéi gőzölgő vibrálássá változtatták a levegőt, az úttest aszfaltja szinte ragacsos masszává olvadt. Pontosan huszonkét perce csodálta a jelenséget, miközben anyjára várt. A rádióban most Ronnie Milsaptől recsegtettek valami romantikusat. Archie-t nem zavarta, oda se bagózott rá.
Archie Heeks majdnem átlagos kissrác volt. Massachusetts államban élt mióta megszületett, azaz hat éve. Természetesen a Red Soxnak szurkolt, mint minden helybéli kölyök, és még milliók. Pisze orra, világosbarna hajának fürtjei szakaszott kicsinyített másává tették anyai nagyapjának, aki egyik oka volt annak, hogy idestova két éve nem beszélt.
Az újságok 1984 nyarának legmelegebb napjáról cikkeztek, Archie pedig épp ezért az anyjától kikönyörgött karamell ízű jégkrémmel a kezében sprintelt befelé a házba, miután anyja kint maradt bezárni a garázst. A karamell azonban pillanatok alatt könnyé és sikoltássá változott. Anyja berohant a házba, és meglátta, amit Archie. Eltakarta a fiú szemét, de az pont annyit számított, mint holtnak a csók. Késő volt ahhoz, hogy ne raktározza el magában a képet. Néhány filmet látott már, amiben történt gyilkosság. Jól tudta, hogy az nem a valóság, a szereplők a nap végén nevetgélve ülnek be meginni egy sört valahová. Igen, a filmek ilyenek. De ez nem film volt, hanem egy kimerevített rémálom. Nagyapja a konyha és a nappali közt feküdt, tarkóját piszkavas döfte át, ami az ádámcsutkán keresztül jött ki a torkán. Másfél hónapos öccse egy konyhakéssel a falhoz szegezve. Kifehérdett bőrén a vörös vér úgy hatott, mint a koromfekete éjszakát megkorbácsoló villám. Anyja elfojtotta a sírást, Archie csak a szemét takaró remegő kéz mozgásából tudta, hogy képtelen parancsolni az idegeinek, agyának, és az egész testének. Csoda volt, hogy eszébe jutott fiának szeme elől eltakarni a horrort.
Archie azóta csak akkor adott ki hangot, ha tüsszentett, vagy köhögött. A temetésen némán peregtek arcáról a könnyek, kicsi vállai meg-megrázkódtak, de egy szót sem szólt.
Most anyját várta, hogy egy másik pszichiáterhez vigye, olyanhoz, aki nem a városban lakik. Az eddigi hasztalan próbált előre lépni a kezelésben. Negyvenöt percen keresztül járatta a száját, hogy ne síri csendben üljék végig a kötelező időt. Archie kisfiú volt, de nem hülye. Minden alkalommal az járt a fejében, hogy Mr. Hills kecskéjét több értelme lenne kezeltetni, mert az legalább reagálna dr. Stenlon kérdéseire. Bután nézne, vagy mekegne, megenné a szék kárpitját, vagy a karfát… Mikor erre gondolt, sajnálta a kecskét is, mert dr. Stenlon pocsék pszichiáter volt.
Nemsokára anyjának Fordja a ház elé kanyarodott, megszólalt a duda, Archie pedig fogta a nagyapjától kapott táskáját, amin John Wayne volt cowboy kalapban, meg egy idézet: „Az igazi férfi azt teszi, amit tennie kell”.
Az ajtót bezárta, miután kijött a házból, és beült az anyósülésre. Anyja egy puszit nyomott Archie feje búbjára, majd elindította a kocsit. Néhány mérföld után, ahogy a forgalom nagyobb lett, Archie kezdte kellemetlenül érezni magát. Gyomra nem csak összeszorult golflabda nagyságúra, de belei, és minden belső szerve liftezett, ágyékától a torkáig, mikor szembe jött velük egy másik autó. Végig az az érzése volt, hogy a következő sofőr nekik kormányozza a járgányát, és halálra nyomja őt a műszerfal. Az érzés feszítette, egyre jobban belepréselte az ülésbe. Már-már valóságként nyalogatta, ahogy könnyű csontú mellkasának nyomódik a Ford eleje, bordái átszúrják a bőrét, és szétkenődik, mint a béka, ha téglát ejtenek rá. Kékülő ajkáról egy könnycsepp csordult le a pólójára.
Anyja a rendelő parkolójában leállította a motort, és finoman megrázta Archie vállát, aki úgy tűnt, alszik. Feje a válláról a mellkasára hanyatlott. Anyja szólítgatni kezdte, egyre erősebben rázta. Pipere holmijai közül kikereste a sminkes tükröt, és Archie szája elé tartotta. Az üveg nem párásodott be.

(Illusztráció: Jay Belmore)

Vörös ajkai közt kilátszottak kissé kiálló középső metszőfogai. Az összképet nem csúfította. Barna haja finoman omlott csupasz vállaira. Világoszöld felsőjét a mellrésznél bőrszíjak fűzték össze. Hangja nem volt angyalian csengő, mégis szirénként vonzotta a füleket. Tipikusan az a nő volt, akit egy füstszagú, olcsó sörtől ázó kocsma mosdójában hátulról csinál meg az ember. Állva, ruhában persze. Nem a vécén ülve, ölben lovagoltatva. Abban már valamiféle intimitás van. A lényegen nem változtat: fél perc állatias lihegés, vagy hörgés, mielőtt a legnemesebbnek tartott férfi testnedv kilövell. Egy kocsmában ne keressen senki úriembert, ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Nem lesz olyan, aki veszi a fáradságot, hogy az utolsó pillanatban megszakítsa az aktust, és a nő derekára, vagy combjára élvez.
Kisugárzása a legmélyebb értelemben kimerítette az erotikus fogalmát, hátrányára. Az útjába akadó férfiak egytől-egyig egy darab húsnak tekintették, amit mohón kell felzabálni, mert azonnal akarod. Nem törődtek azzal, mit érez miközben magukévá teszik. Erre mondják azt, hogy nincs szerencséje a szerelemben. Vágyott rá, annyira, hogy ez a vágy a legutolsó szarházit is herceggé varázsolta, még ha girhes lovon is.
– Leülhetek? – kérdezte. Valójában már akkor Sancoeur mellett ült, mikor a kérdést feltette. Mosolygott. Combközépig érő farmerszoknyája alól térdig futó tövises szár eredt, térdkalácsán rózsában végződve.
Sancoeur egy újabb feles tequilát ürített ki, immár hatra emelve az előtte felhalmozott üres poharak számát. A kikért körből még három maradt. Egyet a nő elé tolt, közben rá sem nézett.
– Hosszú nap? – próbált beszélgetést kezdeni, még mindig mosolyogva.
– Szar nap – dünnyögte Sancoeur. Gondolataiban a nő sikítva nyögött alatta, ujjait a szájába téve, hogy a férfi ráharaphasson. Magához intette a csapost, még két tequilát rendelt. Mire elé került az újabb két pohár, az előző rendelés maradékát gyors egymásutánban felhajtotta. Két teli poharából egyet megint a nő elé tolt. Egy pillanat alatt kiürítette a magáét, pénzt halászott elő zsebéből, és a pultra tette. Szó nélkül felállt, aprót dobott a zenegépbe, kiválasztotta kedvenc Guns N’ Roses számát. Az első refrénig várt, majd az értetlenül pillantgató nőre nézett. Aztán kisétált a kocsma hátsó kijáratán.
Második Gitanesét szívta, a falnak támaszkodva, mikor nyílt az ajtó. A tetovált comb láttán azonnal eldobta a cigarettát, bal kezével elkapta a nő csuklóját, és magához rántotta. Jobb kezével betapasztotta a száját, lábát a nő combjai közé rakta, hogy az ne tudja összezárni őket. A falhoz nyomott nő hátának vetette mellkasát, kezével felrántotta a szoknyát, és kigombolta a sliccét. Jobb kezét még mindig a nő száján tartotta, hogy ne sikítson. Némi akadozás után bevezette hímtagját a hüvelybe. Amilyen halkan csak tudott, úgy lihegett, végig a nő fülébe, a tizenhárom lökés és huszonkét másodperc alatt.

 (Illusztráció: rs)

A lépcsőn ült, maga sem tudta mióta. A nyári zápor bizsergető dobolással kopogott a bőrén. Jól eső érzés volt, egy pillanatra piszok másnaposságáról is megfeledkezett. A meleg, szinte forró, égi áldás, az esőcseppek hőmérséklete az előző éjszakai neonszőke kurva száját hozta vissza emlékezetébe. Mélyvörös ajkai szinte égették, ahogy szájával körül fonta a szerszámát. Ötven dollárér retúrjegyet vett a mennyországba. Nem először volt a lánnyal, egy ideje már csak őt hívta. Meg volt vele elégedve. Nem számított felárat a csókért, az ötven dollárban benne volt a közös zuhanyzás, a kétszeri élvezés, és a kölcsönös francia. Az igazi nevét nem tudta, csak azt, amelyiken futtatták: Gemma. Drágakövet jelent. Néha, mikor elég fáradt volt beszari gátlásosnak lenni, beszélgetett vele. Akkor kérdezte a nevéről, és hogy van-e jelentése.
Feje irtózatos lüktetése felhívta a figyelmét az eső elálltára. Megint olyan volt, mintha bölények akarnának kitörni koponyájából. Úgy érezte, ha tovább próbálkoznak, sikerrel járnak. Ő szépen lefordul a lépcsőről, agyának szivacsos darabkái meg kipotyognak az ázott betonra, de már majdnem száraz betonra, hogy a kóbor kutyáknak legyen mit zabálniuk. Onnantól kezdve pedig csak idő kérdése, hogy mikor kapnak rá szemgolyóira, hasára, aztán ha az orruk a köldöke helyén már befér, a félig emésztett sonkából és tojásból jut nekik is. Ha ugyan még ki nem hányta.
Hajnaltájt vette a bátorságot, hogy ide jöjjön, azóta még mindig nem tudta mennyi idő telt el, de az élet az utcán kezdett megindulni. Chuck, az újságos, libafos színű biciklijén hordta ki a tejet, Petey meg gyalog az újságot. Valaki ellopta a bringáját a templom elől. Vannak még akasztani való faszfejek.
Több járókelő is hosszasan nézte, ahogy sápadtan, ázottan a lépcsőn kuporog. Szemei a fájdalomtól félig csukva. Az optimisták szerint természetesen félig nyitva. Nem értette mire fel a nagy bámészkodás. Nem láttak még szar passzban lévő, tisztességes adófizetőt? Úgy érezte, hogy a másnaposság lesz a mai nap folyamán a legkisebb gondja. Látatlanba is biztosra vette, hogy nagyon meg fogja szívni ezt a napot. A szerelem mindig szívás. Hülyére kellett innia magát, hogy legyen bátorsága ide jönni, Gemma lakásához, és nincs itthon. Minél tovább vár, annál józanabb lesz. Minél józanabb lesz, annál gyávább is. Minél gyávább… Így megy ez.
El akarta mondani a lánynak, hogy jobb sorsot érdemel. Egy olyat, ahol nem azért adnak neki pénzt, hogy leszopjon valakit, és megbasszák, hanem azért, hogy új ruhákat vegyen magának. Egy olyat, ahol virággal kedveskednek neki, vacsorázni viszik, moziba, meg ilyenek. Ő ezt mind meg is tenné. A lány talán érezte ezt együttléteik alkalmával, de nem adott jelet róla. Lehet azért, mert nem érzett semmit.
Nem akart haza menni. Mi van, ha soha a büdös életben nem lesz többé mersze, hogy elhatározza magát? Most megtette, és dögöljön meg, ha nem mondja el amiért jött. Vajon hogy fogadja majd? Megijed? Vagy ami még rosszabb, mosolyog, és azt mondja, hogy aranyos. Egy aranyos férfit nem lehet komolyan venni. Aranyos férfit még nem is látott a világ, ezért ha egy nő ilyet mond, az a lehető legnagyobb lefokozásnak számít. Egy kisbaba lehet aranyos, vagy egy kölyökkutya, pelyhes csibe stb., de egy férfi? Akinek olyannak kellene lennie, mint egy ezüsthátúnak? Na, azt aztán nem. A gondolattól is elpirult. Részben a még be sem következett szégyen miatt, részben pedig a dühtől.
Agyának forgatókönyvéből igyekezett kitörölni ezt a verziót. Szótárából pedig az aranyost, annak minden rokonával együtt: cuki, édes, drága, zabálnivaló, kedves… A szerelem nem ilyen szavakkal dobálózó hülyék játéka, és minden épelméjű tudja ezt, ergo Gemmának kutya kötelesség komolyan vennie mondandóját.
Az óra nyolcat ütött, a közeli Old North templom harangjátékából tudta. Ekkor látta meg Gemmát befordulni a Salem Streetre. Barna vászoncipőjének fűzője lógott, mindkét lábán. Haját hátul copfban fogta össze, pólójáról Marilyn Monroe kacsintott vissza. A lány látványától nem pillangók röpködtek a hasában. Úgy érezte, mintha egy osztagnyi rohamrendőr lövöldözné belülről gumilövedékkel. Lábai úgy döntöttek feláll a lépcsőről, abban a pillanatban, hogy Gemma elindult a zebrán. Most, hogy itt van a nagy pillanat, a nagy ővel, a következményeket latolgatta. Mi van, ha Gemma semmit nem érez iránta? Vagy talán valamit, de nem azt, amit ő. Kevesebbet, és azt is máshogy. Egyre közelebb értek egymáshoz. Gemma mosollyal üdvözölte, bár még méterek voltak köztük. Hogyan köszöntse? Vagy köszöntse egyáltalán? Ha túl fáradt most egy ilyen vallomáshoz? Az aranyosság, és elutasítás rémképe elkezdett egyre mélyebbre fúródni benne. Hat lépés. Ennyi választotta el a… nem is tudta mitől.
Arra gondolt, hogy ha a lány elutasítja, még mindig van ötven dollárja.

 (Illusztráció: knf)

Ahogy már nyolc éve, mióta a Bespoleznyy utcában lakott, Borisz Boriszovics azon a reggelen is pontban hatkor felült az ágy szélére, kinyújtózott, aztán lakása egyetlen ablakához csoszogva kitárta azt. Nagyobbnál is nagyobbat szippantott a friss, pimasz, reggeli levegőből. A tizenegyedik emeletről az utcára tekintve az emberek ganajtúró bogárnak látszottak, pont, mint Borisz Boriszovics a szomszédjai, munkatársai, ismerősei és feljebbvalói számára. Mégis minden egyes nap büszkén kihúzva magát (néha még fütyörészett is!) rozsdabarna aktatáskájával a kezében kilépett az ajtón, nekigyürkőzött az előtte álló napnak, és persze annak a tizenegy emeletnyi lépcsőnek, ami előtte állt.

A környéken szinte mindenhol volt felvonó, csak épp ott nem, ahol ő lakott. Volt ideje megszokni: a hosszú évnyi feljárások alatt szinte már-már gyengéd érzelmek fűzték a cipőtalpát nyaldosó gránittömbökhöz.

A földszintre érve kitárta a lépcsőház ajtaját is, és magában elmosolyodva vette tudomásul, hogy végre valahára megérkezett a tél. Aztán kilépett az utcára, és megcsúszott. Feje a küszöbnek vágódott, Borisz Boriszovics pedig a hátával talajt fogva hanyatt esett úgy, hogy még a világ is elsötétült előtte.

Már majdnem finomnak nevezhető pofonokat érzett az arcán, amikor magához tért. A félig rozzant tölgyfaszék, amiben ült, egy tejcsarnok nagyságú terem közepén helyezkedett el, szemben egy végtelen hosszúnak tűnő fehér terítővel letakart asztallal. Jobban szemügyre vette a helyet, és semmi érdekeset nem talált ott: emberek ültek vele szemben a végtelen asztal túloldalán. Egyetlen régi arcot pillantott meg: Gusenitsa elvtársat. Nem ismerte túl jól, sőt, szinte semennyire se, de tudta, hogy Gusenitsa elvtárs befolyásos ember, és ő dönti el, hogy melyik lépcsőházakban lehet felvonó, és melyikben nem. A többiek, mind férfiak voltak, és fehér, illetve hiányos hajukból ítélve öregek lehettek. Látszott rajtuk, hogy egytől egyig nagykutyák: Gusenitsa elvtárs Krugi márkájú öltözéke az övékhez képest szakadt játszóruhának bizonyult, úgy is, hogy mint tudjuk, ez volt a második legdrágább öltönymárka az országban…

Gusenitsa elvtárs szólalt meg először, azonnal rátérve a lényegre. Egy sor kérdést tett fel Borisz Boriszovicsnak arról, hogy látta-e a jégfoltot, amire rálépett, melyik lábával lépett rá, szándékosan tette-e, a cipőtalpának melyik része ért először a jéghez, kiszámolta-e előre, hogy merre fog esni, gondolt-e arra, hogy lesznek szemtanúk…

Gusenitsa elvtárs közölte vele, hogy Slushat néni, a szomszéd lépcsőházból látta, mi történt, és megesküdött rá, hogy “szándékos elcsúszás volt”, továbbá hozzátette azt is, hogy furfangos egy fickó ez a Borisz Boriszovics, tudta ugyanis, hogy ha a lépcsőn esik le, akkor azért azonnal agyonlövik.

Nyomorult Borisz Boriszovicsnak azonban volt nagyobb baja is annál, mint Slushat néni spekulációin morfondírozni. Elkésett a munkából. Mikor ezen aggodalmának hangot adott, Gusenitsa elvtárs megnyugtatta, hogy Golova elvtárs, az iroda vezetője tudja, miért nem ért be dolgozni. Sovány vigasz volt ez a mi Borisz Boriszovicsunknak, mert mit fog gondolni róla Golova elvtárs, ha legközelebb bemegy az irodába? Szélhámosnak, vagy ami még rosszabb, gazembernek titulálja majd, és akkor nincs maradása többé.

Borisz Boriszovics izzadt, a torkát köszörülgette, kérte alássan, ő semmi rosszat nem csinált, és soha nem tenne ilyet. Gusenitsa elvtárs a mellette ülőkre nézett. Azok a fejüket csóválták, és sóhajtoztak. Végül Gusenitsa annyit mondott, hogy garanciát kér, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló soha, de soha nem fordul többet elő, és másnap délben jelenjen meg ugyanitt a kért biztosítékkal.

Borisz Boriszovics hazáig remegett, és erőltette szorgalmas agyát, miféle garanciát szolgáltasson. Felballagott hát a tizenegyedik emeletre, besurrant szobájába, és elheveredett az ágyon. Alig fél perc múlva, a reggeli rutinhoz hasonlóan, kinyitotta szobája ablakát, és akkorát szívott a kinti levegőből, amekkorát még soha életében. Aztán fogta magát, és kiugrott. Halkan, mintha csak egy kérdésre válaszolna, zuhanás közben valami olyasmit motyogott maga elé, hogy a bal lába volt az…

 (Illusztráció: strs)

Közöltem vele, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért azt a darab sörtés, bőrkés valamit letuszkoljam a torkomon. Azzal a lendülettel kilöktem a tányérból, és a földön csattant a rozsdaszínű préssajt. Ha lett volna pofája, azzal lefele ér talajt, hibátlan gyakorlattal. Kiflinek, a szálkásszőrű tacskónak kétszer sem kellett mondani, repült az általam ételnek csúfolt falat után.
Mintha láthatatlan falba ütközött volna, nyüszögve szaltózott át rajta, és iszkolt vissza a sarokba, ronggyá rágott szőnyegére. Nem egy finnyás jószágnak ismertem meg a nálunk töltött hat éve alatt, de ha ez a förmedvény neki sincs ínyére, akkor egy felhasználási módja maradt, hogy ne a kukában végezze. Mondjuk én már az elején megmondtam, hogy az ilyet csak mosléknak lehet értelmesen felhasználni, a disznók talán szívesen eszik. Pontosabban zabálják. Aki látott már disznót „enni”, az tudja miről beszélek. Két lábbal, ami általában a saját szaruktól díszített, beleállnak a moslékos vályúba, és úgy kaffogják meg türcsögik befele azt a bármit, amit odaborítanak nekik. Nem undorító, sőt, akár meg is jöhet az ember étvágya, hiszen jóízűen vetik bele a rózsaszínű sonkáikat, szaros patáikat, meg turcsi orrukat a malackánaánba. Beledobtam egy kisebb pléhvödörbe a belőlük készült sajtot, nem törődve a vödör alján tanyázó penésszel, amit magába szívva a disznósajt még több tápértéket tartalmaz. Az csak jó, hadd hízzon a malacok mája, meg a sonkája. Az a legfinomabb. Meg a pecsenye. Meg a kolbász, jó csípős mustárral, és friss, ropogós fehér kenyérrel.
Egyedül egy korábbi társukkal megvendégelve úgysem lakhattak volna jól vágásra ítélt párák, úgyhogy a tápos vödörjükbe dobtam az immár halott rokonukból készült étket, és korpával meg vízzel egészítettem ki. Ahogy vártam, a malacok Messiása lettem, és visítva üdvözöltek, böködték a lábamat, húzták a nadrágomat, majd szinte szabályos sorba rendeződtek a vályúnál, várva a mennyei mannát.
Jól végzett dolgomat, ahogy a malacok, bamba vigyorral konstatáltam, aztán elindultam vissza a házba. Megkérdeztem mi lesz az ebéd. Mondhattam volna, hogy tejes levesre van gusztusom, de szerettem volna ha felajánlják. A reggeli fejésből viszont nem maradt tej, a délutáni meg még messze volt. Majd’ éhen vesztem, de a kenyeres aznap nem járt, és ami volt maradék, azt éjjel kútvízbe áztatva elmajszoltam. Nem tehetek róla, meleg volt, és nem tudtam aludni. Ha gyengébbek a szemeimet helyén tartó idegek, akkor biztosan kiesett volna mind a kettő, annyira csavarta a gyomromat az a francos éhség. A füstölt kolbász csak egy hónap múlva lesz jó, a babot meg áztatni kell. Csalódottan vánszorogtam a speizba, és imádkozva nyitottam ki a hűtő ajtaját. Megelégednék egy kis sózott vajjal is, vagy aludttejjel. A hűtő lámpájának fénye elérte a szemeimet, és láttam az üres hűtőszekrényt. Ríni tudtam volna. Aztán megláttam a polcon egy egész hengernyi disznósajtot…