– Olvasta a Zabhegyezőt? – kérdezte az öreg, letüdőzve az utolsó slukkot a „kölcsönkért” cigarettából.
– Hogyan, kérem? – értetlenkedett az újságíró. – Ne haragudjon, nem értettem tisztán a kérdést.
– Azt kérdeztem – kezdte hangosan, szinte szótagolva –, hogy olvasta-e a Zabhegyezőt? Tudja, amit az a Salinger írt, és John Lennont lelőtte miatta az a Chapman.
Matthew Turner egóját sértette, hogy hülyének nézi őt ez a tüdőrákos, amputált karú, fél szemére vak férfi, akinek arca a sok dohányzástól olyan ráncos volt, mint egy kutya szájából kirángatott lepedő, és fél lábbal már a koporsóban táncolt. Nem ma kezdte a szakmát, és fiatal kora ellenére több tiszteletet érdemel, legalábbis ezt hitte. Jogtalannak érezte a lekezelő hangnemet, függetlenül attól, hogy sosem olvasta a Zabhegyezőt. Abból indult ki, hogy a mindenkinek kijáró tizenöt perc hírnév, amit most megadhat a magatehetetlen veteránnak, felhatalmazza bármire, mitöbb, felsőbbrendűvé teszi riportjának alanyánál. Egész életében díjak, és oklevelek mögé bújt, ezekben mérve a sikert, értéket, épp ezért nem is volt több díjak és oklevelek soránál. A helyzet az volt, hogy a vele szemben ülő John Furio véres köpetében előbb lehetett volna valódi tartalmat találni, mint az ő életének bármelyik pillanatában, a születést is beleértve. Gazdag családból származott, magánklinikán született, a legsterilebb körülmények között. Magániskolába járt, magántanárok képezték otthon, egyszóval mindenből kijutott neki a legjobb, legfeljebb megszületnie volt nehéz. Erre mondják, hogy aranykanállal a seggében született. Sablonosan ellenszenves, a legkevésbé sem életszagú éveket tudott maga mögött. Nem úgy, John Furio, aki másodpercekkel azután született, hogy anyjának egy rabló átvágta a torkát. Ha léteznek becsületes gyilkosok, az a férfi az volt: az újszülött Furiót sajátjaként nevelte feleségével, és sosem beszéltek neki igazi anyjáról. Pechükre egy ismerősük részegen elmesélte a fiúnak a történetet, John pedig kérdőre vonta szüleit. Vagyis akiket annak hitt. A válaszuk előtti hezitálás végzetesnek bizonyult, aznap mindketten meghaltak egy rejtélyes lakástűzben.
– Ahá, a Zabhegyező! – kiáltott fel unott érdeklődéssel Turner. – Nem, nem olvastam. Csak hallottam róla.
– Na, abban van egy rész – mondta rekedt hangján az öreg – amikor a végén a főhős arról beszél, hogy sajnálja elmesélni a történetet, mert mindenki hiányozni kezd neki. Tudja, akikről mesélt. Hát ez is pont olyan. Pontosan olyan.
Már most unta a még el sem kezdett mesét, amit végig kell hallgatnia az egykori katonától, ezért remélte, hogy olyan sztorit kap, amivel tovább gyarapíthatja díjait. Egy Pulitzer jól jönne. Szalagcímek sorjáztak a fejében. „Az utolsó vietnámi veterán igaz legendája”, „Vietnám mohikánja”, „Hiénák Vietnámban”. „Vietnámi zabhegyező”, persze… Magában jót röhögött rajta.
– Volt maga katona? – kérdezte Furio, és egy újabb köpéssel tovább növelte a hintaszéke mellett kialakult vértócsát.
Turner a fejét rázta.
– Nem, nem voltam.
– Hát, akkor maga nem tudja milyen az igazi család – érkezett az újabb sértés. – Nincsen erősebb kötelék a bajtársiasságnál. A szerelem, a vérrokonság szart se számít a lövészárokban született családhoz képest. Ezt egy magához hasonló tejfölösképű úgysem érti, de nem is ez a fontos. Olyan kötelék ez, amit az Isten se szakít szét. És a halál sem.
Mereven maga elé bámult, Turner pedig látta a szemein, hogy egykori társaira gondol. Üvöltött parancsok, felrobbant testrészek, repeszek, bepisált újoncok, átlőtt sisakok, és minden, ami háború, ott volt az öreg szemében. Irigyelte ezért. Egy poklot megjárt és túlélt emberrel beszélhet. Diktafonjára nézett, bő fél órányi anyagra volt még elég az elem. Bízott a legjobbakban.
– Volt egy Tamlinson nevű felcser. Tudja, ilyen harctéri orvos. Részegen mindig azt mondogatta, hogy három ember van, akiért tűzbe menne. A felesége, a lánya, meg én. Azt mondják a részegek, és a gyerekek mindig igazat mondanak. Fingom sincs mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat. Emberként viselkedtem vele, de hát… máshogy nem is tudok. Na, tudja, mindig meghallgattam ha panasza volt, ha nekem volt cigarettám, akkor neki is, és fordítva. Egyszóval jó barátságba kerültünk. A kislányáról készült képeket is csak nekem mutogatta. Egyszer sikerült megmentenem az életét.
Turner szeme felcsillant ennél a mondatnál. A nagy sztori, ami végleg híressé teheti itt van a küszöbön, és bírni fogja elemmel.
– A lövészárokban készültem összeszarni magam, és a térdeim közé akartam dugni a fejemet, nehogy kapjak az ellenséges tűzből. Akkor látom, tudja, hogy az a nagy melák mászik ki az árokból, hogy egy fejlövést kapott tisztet megvizsgáljon menthető-e. Na, ezt észrevette a vietkong is, láttam, hogy mutogatnak rá. Rajta volt a karszalag, persze, ki akarták lőni. Tudja, orvos nélkül félkarú a sereg. Nem tudom, hogy mi a rosseb ütött belém, de mikor megláttam, hogy beirányozzák a mozsárágyút, kirohantam az árokból. Azt mondják, hogy az adrenalin megnövelheti az ember fizikai erejét. Hát, az enyémet aztán megnövelte. A sisakszíjánál fogva rángattam vissza Tamlinsont az árokba, és abban a pillanatban már kráter volt a földben ott, ahol pár másodperce elkaptam a grabancát. Akkor vettem csak észre, hogy közben bepisáltam. Jobb volt, mintha véreztem volna, és nem voltam ezzel egyedül. Ha nem is volt divat, de az a sok rohadt helyzet nem a húgyhólyagnak volt való. Tudja, akkoriban azt se bántuk, ha összefossuk a gatyánkat. A halálnál minden jobb volt.
De ez sem igaz. Amíg Tamlinson háborúzott, addig a testvére viselte gondját a feleségének, és a kislányának. Annyira, hogy Tamlinson egy nap levelet kapott. Ebben közölte vele Janet, a felesége, hogy elhagyja, nem bírja tovább a katonafeleségek életét, és elköltözik közös házukból Tamlinson bátyjához, vele köti össze az életét, ha egyszer Tamlinson hazaér a frontról, és elintézik a válási papírokat. Egy ilyen hír után mindenki szar passzban lenne. Tudja, Tamlinson aznap este hülyére itta magát. Mi meg vele ittunk. Monarty, Hoob, Holand, és Kisorov is. Az orosz eléggé magának való volt, ezért is volt nagy szó, hogy csatlakozott hozzánk. A parancsnok nem tudta miért vagyunk búval baszottak, mikor egy újabb napot húztunk ki, és egész tűrhető viszkit iszunk. Egy pohárra leült közénk, de a fagyos hangulatot nem bírta. Inkább azokhoz ült oda, akik énekeltek meg gitároztak.
Tamlinson minden korty után megköszönte, hogy ott vagyunk vele. Mi meg minden korty után megveregettük a vállát, és nyugtattuk, hogy „minden rendben lesz, testvér”. Szomorúan mosolygott. Bár ne láttam volna. Akkor talán nem jönne vissza éjjelente, mikor normálisan próbálok aludni.
Kidőltünk a piától, és persze a fáradtságtól. Tudja, akkor még az életben maradás is rohadtul fárasztó tudott lenni. A saját horkolásomra ébredtem, akkor láttam meg Tamlinsont feltápászkodni a fekhelyéről. Valami azt súgta, követnem kell. Próbáltam halkan osonni utána, kiküszöbölve a viszki okozta egyensúlyproblémákat. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, a parancsnoki sátor melletti dombnál. Abba az irányba mentem tovább, amerre utoljára láttam. Mire rátaláltam már egy fán lógott. Tudja, felkötötte magát. Nem tudtam, mit csináljak. Láttam a háborúban bőven halált, de ez más volt. Mindegyik más, de ez mélyebb volt. „A kurva életbe”, ennyit tudtam kinyögni. Csak azután rohantam, hogy levágjam. Nem hagytam, hogy a teste a földre zuhanjon, amennyire bírtam megtartottam. Szólítgattam, láttam, hogy a szemei nyitva vannak. „A kurva életbe”, igen ezt mondtam. Tudja, nem azért voltak nyitva a szemei, mert még élt. Én is tudtam, csak nem akartam, hogy igazam legyen. Nem tudtam megmenteni. Egy egész kibaszott háborút túlélt. Vadásztak rá, ránk, és kihúztuk, napról napra. Erre miért hal meg? Mert van egy felesége, aki nem szereti eléggé, és van egy testvére, aki nem szereti és nem tiszteli eléggé. Ők adták a kezébe a kötelet. Igen, a kurva életbe.
Felső ajkán csillogtak a sós könnyek, és csak most, a történet végén köpött egy istentelen nagy pirosat. Ez is a tiszteletadás egy jele volt; nem piszkított bele a történetbe.
Turner a diktafonra nézett. Negyed órája lemerült. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Úgy érezte elpocsékolt egy értékes délutánt, egy hétköznapi meséért. Ugyanakkor röhögni tudott volna saját szerencsétlenségén, mikor azt hitte, hogy egy hatalmas sztorit fog kapni. A hétvégét rágódással töltötte, fogalma sem volt mit kezdjen az öreg Furio történetével. Szomorú, meg minden, de mi az istent lehet kihámozni belőle, ami hasznára válik?
Hétfőn korábban ment be a szokottnál. Újra meg akarta hallgatni a hanganyagot, hátha sokadik alkalommal eszébe jut valami ötlet. Leült íróasztalához, kihúzta a felső fiókot, és kikerekedett szemekkel nézte az oda nem illő tartozékát a fióknak. Kiemelte belőle Salinger Zabhegyezőjét, kinyitotta, és az első oldalon, a cím alatt a következő sort olvasta:
„Igen, a kurva életbe. J. F.”
Matthew Turner szája mosolyra húzódott, és megértett valamit az egészből. Ha csak egy keveset is, de elég volt ahhoz, hogy tudja, a lélek amputált karja, vak szeme, és tüdőrákja az a véres köpet, ami ennek a kurva életnek a célja.

(Illusztráció: The Catcher in the Rye)