„Ami a lopott fáraókat illeti… valaki ellopta őket.”
(részlet James Francis Leathersock Dögvész, karosszékből című komédiájából)

Annyira összpontosított, mint még soha azelőtt életében. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy hallja hajszálai serkenését. Valami mégis furcsa volt neki. Furcsább annál, mint hogy hallja hajszálai serkenését. Nem volt halott, pedig esküdni mert volna, hogy egy pillanattal előbb még élettelenül feküdt. A lehető legmélyebb értelemben halott volt. Hiszen már el is siratták, egy-egy kopejkát raktak szemhéjára, amik most, hogy kinyitotta őket, füleit hidegen súrolva a párnájára csúsztak.

Felült az ágy szélére. A deszkapadló hálásan megnyikordult, ahogy csupasz talpai megérintették a kiálló, apró szálkákat. Felszisszent, és azonnal eszébe jutott, hogy mi hiányzik. Vagyis nem hiányzott neki már halála előtt sem, de mire elérte a vég, rettentő mód megszokta a jelenlétét. Az oldalát maró fájdalom, aminek hála három napig üvöltve kínlódott, mire kilehelte lelkét. Nem csak neki volt ez elviselhetetlen, de a családjának is. Csukott ajtókon keresztül is hallották, ha fájdalma volt, és azon kívül, hogy ópiumot adtak neki, egyéb segítségre nem futotta tőlük. A családjáról eszébe jutott a gyűlölettel teli tekintet, amivel feleségére nézett. Lánya, aki kellemetlenségként könyvelte el haldokló apját, ezért inkább mindenkit sürgetett a színházba való indulással. Végül a fia, ahogy forró, könnyes arcához szorítja aszott kezét, megcsókolja, és azt rebegi, „szeretlek, apa”. Mezítláb indult az ablaknál álló asztal felé, amin utolsó vacsorájának maradékai már kihűltek. Belekanalazott a borscsba, harapott hozzá a bliniből, és megint csak utolérte a felismerés, hogy hiányzik még valami. A rossz szájíz, ami miatt utolsó napjaiban már nem kívánt semmiféle ételt. Eltűnt. Eltűnt a fájdalommal és a halállal együtt.

Öröme felemás volt, mert mégis mihez kezdjen? Legvégső kinyújtózása után már nem tervezett semmit, erre tessék. Felkelt, saját lábán jár, nem érez fájdalmat, és még az étel is lemegy a torkán.

A pétervári utcák macskakövét már nyaldosta a világítás, tíz óra körül járt az idő. Pár hete ilyenkor legnagyobb gondja a whistparti volt, meg hogy ne nyerjen túl sokat, mert az nem illendő. Korábbi kártyapartnerei talán most is épp játszanak. De mit szólnának, ha csak úgy beállítana? Elvégre neki halottnak kellene lennie, s így aztán nem követheti el azt az otrombaságot, hogy hívatlanul beállít. Családját szándékosan nem akarta értesíteni aktuális hogylétéről. Úgy gondolta, ha maguktól nem kíváncsiak rá, hát akkor az se érdekelje őket, hogy feltámadt. Fiát szívesen magához ölelte volna, de ahhoz el kellett volna hagynia a szobát. Ha elhagyja a szobát, akkor feleségével is találkozik, azt pedig nem akarta. Azt a lehetőséget sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy esetlegesen megrémítené a fiát, ha csak úgy kisétálna, és közölné, hogy életben van. Ásított. Ezt rögtön megragadta ürügyként, hogy ágyba bújjon, aludjon egyet, és a holnapra bízza cseppet sem könnyű helyzetét.

Befeküdt az ágyba. Magára húzta paplanját, amin még érezni lehetett a halálszagot. Lecsukta szemét, és álmodni próbált.