„– Én ide csak meghalni jöttem, kérem alássan.

– Azzal bizony lesznek gondok, kedves uram.”

(részlet James Francis Leathersock Hegedülő körtánc című novellájából)

Azon a héten már sokadszor nevezte akasztófavirágnak a kis Amadeit. Egyébként sem szívlelte a gyerekeket, de Amadei különös utálatot ébresztett benne. Ki nem állhatta a gyerek bogárbarna szemeit, és valósággal felfordult a gyomra, ha meglátta a nyolcéves fiúcska ősz hajszálait. Kezdettől fogva úgy tartotta, hogy a megtestesült ördöggel együtt lakik a Diebstahl lépcsőházban. Viszolygás fogta el, ha a fiú ránézett. A tekintetében volt valami nem evilági. Mintha folyton követelt volna, és nem lehetett neki nemet mondani. Aznap ismét belopózott a lakásába, hogy ellopjon legalább egyet a kottái közül.

Dietmar Beraubt ugyanis zeneszerző volt. Nem ünnepelt, alig ismerték a nevét. Aprópénzért komponált darabokat különböző urak és úrnők kérésére. Az alkalom mindig más volt. Születésnap, keresztelő, névnap, esküvő, karácsonyi estély, gyászmise, de akármilyen mondvacsinált indok megtette ezeknek a nagyzolni vágyó arisztokratáknak. Ha Liemann grófné mopszlija három helyett négy kölyköt ellett, már rohantak is Dietmar Beraubthoz. Nála alkalmasabbat nem találhattak volna az ilyen feladatokra. Kiváló zeneszerző volt, bármelyik kortársával felvette a versenyt, de tízszer olcsóbban dolgozott. És egyébként is: hajlandó volt elvállalni az ilyen jelentéktelen eseményekre egy-egy darab megírását. Haydn és Gluck például nyíltan kijelentették, hogy nem alacsonyodnak le idáig, ők csak és kizárólag nagyzenekari műveket hajlandóak komponálni, amiket aztán a Deutsche Staatsoperben és hasonló helyeken adnak elő. Szinte csak azt nem mondták, hogy Dietmar Beraubt megköszönheti nekik, hogy nem veszik ki a szájából a mindennapi betevő falatot.

Említett Dietmar Beraubt azonban volt annyira gyűlölködő, hogy legvégső esetben sem köszönte volna meg. Inkább éhen hal.

Volt ellenben ennél nagyobb gondja is, a szláv bevándorlók gyermekének, Amadeinek köszönhetően.

A zeneszerzőt az is dühítette, hogy naponta hallotta a fiú zongorajátékát, és magában roppant epésen megjegyezte, hogy a fiú kétségkívül tehetséges. Ami viszont majdnem az őrületbe kergette, hogy Amadei nem kérte meg, hogy tanítsa őt zenélni. Felettébb büszke lett volna magára, ha ő neveli ki a következő Bachot, de az az átkozott kölyök nem adta meg neki ezt az örömöt.  Volt tehát oka az utálatra. A folytonos lopási kísérletekről nem is beszélve.

Dietmar Beraubt maga sem értette, hogy egy zenei géniusznak született gyerek, aki már ötéves korában úgy tudott zongorázni, mint Paganini hegedülni, mit akar az ő darabjaival. Na nem mintha értéktelenek lettek volna. Elmélkedése odáig fajult, hogy elhatározta magát: megírja a zenetörténet legjobb szerenádját.

A szürkület már leterítette hamuszín palástját. Leült hát asztalához, és meggyújtotta félig égett gyertyáit.

Őrült ihlet szállta meg, mintha a muzsika ördöge bújt volna belé, s annyira el akart rajta hatalmasodni, hogy már-már szétfeszítette a bőrét.

Hosszú hónapok óta dolgozott a művön, de három ütemnél tovább nem jutott. A sikertelen próbálkozások papírjaiból megtelt volna egy egész szoba, de a tökéletes műhöz vajmi kevéssé jutott közelebb. Nem adta fel próbálkozását. Célul tűzte ki, hogy halhatatlanná teszi a nevét, és olyat ad az embereknek, a zenének, ami évezredek múltán sem merül feledésbe.

Évek teltek el halálos egyhangúságban. Egyre kevesebb felkérést teljesített, így egyre kevesebbet is evett. Arca beesett, bőre halványabb lett, haja teljesen megőszült. Alig múlt el harmincnégy esztendős, haja mégis galambfehérré változott. Napi rutinnak számított Amadei szidalmazása, aki eleinte az ablakpárkányba kapaszkodva leskelődött, majd suhanccá cseperedett. Fütyörészve vonult el akár óránként a maga árnyékává vált zeneszerző ablaka előtt. Nem osont be a házba, mert Dietmar Beraubt elhatározása óta egy pillanatra sem hagyta el azt. Ha munkát akartak tőle, házhoz jöttek. Gyerekkori szerelme, egy Anne nevű lány hozott neki rendszeresen valamicske ételt az összekomponált pénzből. Annet leszámítva nem volt emberi kapcsolata. Persze, ha kapcsolatnak lehet nevezni a hümmögést és a morgást.

A lassan születő kotta hangjegyeit sosem játszotta el, hogy hallja az eddigi eredményt. Szentül hitte, hogy ha befejezi, az úgy lesz tökéletes, ahogy van.

Anne néha csendben figyelte szíve egykori lovagját, hogyan aszik össze a megszállottságtól, s titokban szánakozó könnyeket hullatott Dietmar Beraubtért. Aggódása a sírba tette.

Mikor Dietmarhoz eljutott a halálhír, úgy érezte, hogy szíve rengeteg ütemet kihagy, mire folytatja az élethez szükséges ritmust. Az eltelt évek keserves munkáját gondolkodás nélkül a lángok közé vetette. Újra elkezdte rajzolni a kottafejeket. Mint a vízfolyás eredtek tintájából a hangjegyek, a legtökéletesebb harmóniát árasztva. Belül hallotta a hangszerek összecsengését, és tudta, hogy ez lesz az. Talán egy nemes cél kellett gondolatai folyásához, és ez a nemes cél Anne emlékezete lett. Mindössze két nap alatt végzett a darabbal. Közben egyáltalán nem törődött a leselkedő Amadeijel, csak a zenének élt. A keze nyomán született varázsnak. Mikor az utolsó, lezáró szünet jelét meghúzta, magára öltötte posztókabátját és elviharzott. Sikerült elintéznie, hogy a temetésen egy zenekar eljátssza frissen írott szimfóniáját.

Hazaérve nem akart hinni a szemének. A papír, amire az élete művének hitt dallamokat festette, eltűnt. Rohant Amadeiék lakásához, két ököllel verte a tölgyfaajtót. Senki nem nyitotta ki. Torkaszakadtából kiáltani kezdte a félig már meglett férfi Amadei nevét. Semmi választ nem kapott, csak furcsa tekinteteket a többi szomszédtól. Hisztérikus, artikulálatlan üvöltésbe csapott át könyörgése a kottáért. Még mindig semmi. Remegve kullogott vissza lakásába. Soha többé nem írt darabot. Egy kikötőben kapott munkát. Többet keresett vele, mintha zenét szerzett volna. A muzsika iránti szeretete nem múlt el, előszeretettel járt koncertekre egyetlen szórakozásaként. Ilyen monotonitásban teltek évei.

Egy nap, szokásához híven, ellátogatott a Staatsoperbe. Amint meghallotta a kezdő ütemeket, nyomban ráismert Requiemjére, amit Annehez írt. És amit elloptak tőle. A librettóban a szerző nevénél bizonyos Wolfgang Amadeus Mozart szerepelt. Szíve akkor örökre megszakította a szabályos ütemek sorozatát.

 

Illusztráció: Magda Ehlers.