„Az ördögnek nem a természete rosszabb Istenénél,
 hanem nevének hangzása.”
(részlet James Francis Leathersock 30 ezüst című tragédiájából)

 

Jean-Jacques Savant álláspontját illetően rendíthetetlen volt. Bármekkora erőfeszítéssel próbálta is meggyőzni a falu véneinek vezetője, nem tágított véleményétől. A hiszékeny bolond Crédule felsorolta neki, hogy mi minden szól Abigail ellen. Pikkelyes a bőre, emellett halvány is, ismeretlen nyelveken beszél, és mikor rátaláltak, véres volt a szája. Ez pedig csak egyet jelenthet, mondta az öreg, történetesen azt, hogy egy csecsemőből táplálkozott. Savant legyintett, mire többen is figyelmeztették a jelenlevők közül, hogy ő itt csak vendég, egy átutazó.

– Hadd vizsgáljam meg. Biztos, hogy van más magyarázat, és Önök tévednek – mondta végül halálos higgadtsággal. Általános felhördülés hullámzott végig a termen, mire Crédule intett a fejével. A jelre két fogdmeg karon ragadta az orvost, és kivezették.

A magatehetetlen lányt leültették, majd bal lábát behelyezték a spanyolcsizmába. Vallatása nem tartott sokáig. A fájdalomtól elájult. Visszahurcolták ablaktalan cellájába, ami egy kutyának is kicsi lett volna. Amikor magához tért, görcsbe rándult a fájdalomtól. Sarkával a földet kaparta, alig hallhatóan nyüszített, igyekezett erős maradni. Mire észrevette, hogy haját markolássza, már több tincsre való szalmaszáraz hajkupacot tartott a tenyerében. Hirtelen felkapta a fejét egy hangra, ami a nevén szólította. Savant volt az. Azért jött, hogy megszöktesse. Az őrök ebédidejét használta ki, hogy elemelje a kulcsot, és a katakombákon át vezető utat választotta az eltűnéshez. Kézen fogta a lányt, akinek összeaszott ujjai elvesztek a tenyerében, noha Savant egyáltalán nem volt termetesnek nevezhető. Leemelt a falról egy fáklyát, és elindultak. Sötét, nedves, egyforma folyosókon és járatokon át kanyarogtak. Néha megálltak hallgatózni, hogy követik-e őket. A fáklya tüzének lobogásán kívül semmit nem hallottak. Savant egyre bizonytalanabb lett azt illetően, hogy jó irányba mennek-e, de aztán meglátta a folyosó végén beszűrődő fényt. Megszaporázta lépteit, és húzta maga után a lányt is. A napsütés elvakította őket. Alig szokott hozzá szemük az új környezethez, amikor alakokat vett észre maguk körül. Aztán felismerte Crédule-t. Vele volt majdnem az összes falubeli.

Miközben mindkettejüket megkötözték, meghallgathatta a prédikációt arról, hogy mekkora csalódást okozott, hogy a faluban mindenki bízott benne, és azt hitték, hogy az igazságot szolgálja.

– Egész életemben az igazságot szolgáltam – kezdte, különös, eltéveszthetetlen hangsúllyal ejtve azt, hogy egész. – De a magam és a lány igazsága nem tud megállni a maguk babonás tudatlansága előtt. Egyszerűen túl sokan vannak ostobák.

Ugyanaz a két férfi közeledett felé, akik korábban kivezették a teremből. Ezúttal a vállukra emelték, és úgy indultak el vele. Oldalra tekintve látta, hogy Abigaillel is így tesznek. Egy helyen megálltak, és letették őket. Crédule lehajolt, és belemarkolt a porhanyós, fekete földbe, majd elkezdte a lány szájába tuszkolni, míg az meg nem fulladt. Egy előre megásott gödörbe dobták, hassal lefelé. Végül a lapockájánál még egy karót is átszúrtak rajta.

Savant meredten bámult maga elé, mint aki nem hiszi el azt, amit a saját szemével látott. Számon kérte Crédule-t, ő pedig azt mondta, így kellett tennie. Most aztán a lány szelleme nem tud a száján át távozni, s feltámadni sem, mert a földhöz szögezték.

– Barbár állat – sziszegte fogai közt. – Az a lány beteg volt!

– Téved, uram. Az a lány boszorkány volt – felelte az öreg.

És abban a pillanatban Jean-Jaques Savantot elhagyta a józan esze. Szemei felakadtak, teste megfeszült, és úgy tetszett, elemelkedik a földtől.

 

Illusztráció forrása: link.