Éltető ideál: ujjak bábjai

Először az állólámpát érintette meg.
Utána a papucsokat állította párhuzamba,
Majd a szobaajtó kilincse következett.
A legkisebb helyiségbe sietett.
Felhajtotta a vécé deszkát, hogy ne okozzon zajt.
A csapot is megfogta.
Emlékezett a munkahelyén erre.
A szappan kicsúszott a tenyeréből és a kádba hullt.
A dugó drótja belenyomódott anyagába.
Egy kábult légy a tenyerébe ugrott.
A feje beleakadt a törölközőtartóba.
Megfogta ujjaival a fogkefét.
Majd a fésűt. A pizsamanadrágját.
Utána a szendvicset.
A táskát, amibe belehelyezte az ennivalót.
Jött a lépcsőházi ajtó.
Majd a kedvesének a kezét kulcsolta össze.

 

Átírás, forgatás: nem beszédben áll

Foglalkozása: riporter

Ahogy a lány kiszáll a metróból,
Követi a kamera, beül egy kávéra
A Piktogram teraszára.
A nyelv világra hozza a személyiséget.[1]
Ott rögtön rámegy a smink.
A nyelv rajzolja meg a lélekhez
Az arcot, kifaragja a szó a jellemet.
Egy képzeletbeli, rózsaillatú agyagból.
Az utca, ahol sétál,
Létrehozza a gondolkodást,
Akár egy szép útkereszteződés.
Oktogon. A vers egy elegáns hölgy teste.
Negyven éves, csinos, intelligens.
Egyetemista. Claudia Schiffer hasonmása.
A blúza rózsaszínű, selyem, kék pöttyös.
Úton van, lady, mindvégig úton lesz
Az egyetlen nyelv felé, amibe belehímezte a lét.
Súgja a fülébe egy filológus-főpincér.
Szépfiú. Megihleti a nőt. Jézus hasonmása.
És megszületik egy négykezes haiku.

 

[1] Az egyén, a szubjektum előtérbe akar kerülni. A nyelv elé. De a dolog nem kerülheti meg saját eredetiségét, eredetét. Az is ered valahonnan, ami örök. Arkhé.

 

(Illusztráció: Colin Thompson: Living Stairs)