„A költészet számomra ha nem is pontosan ezt jelenti, de majdnem ezt: a jóvátehetetlen jóvátételét.”

(Pilinszky János)

 

„mit másként nem tehetek,
nem én teszem”

(Hegedűs Gyöngyi)

1

Izsó Zita költészete a fiatal magyar líra köznyelvét beszéli. Szabadverses alaktan, epikus szólamok, poentírozásra törő dinamika, nyelv és identitás egymásra vetítése: másoktól is ismerős jegyek ezek. Több vonatkozás azonban elkülönbözteti Izsó poétikai kultúráját kor- és nemzedéktársai általános szövegvilágától. Például az, hogy nem ismeri sem az irónia felülnézeti hübriszét, sem az alanyi panasz távlattalanságát. Ezzel összefüggésben a vulgáris közbeszéd ösztönző hatása sem kísérti, és a szarkazmusba oltott melankólia, a depresszív önreflexiók hálózata sem sajátja. Más irányokban teljesedik ez az életmű. Három vonását föltétlenül érdemes kiemelnünk.

A széles tematikai látókör az egyik. Nemcsak horizontális, hanem vertikális értelemben is. Izsó az alanyi lírahagyománytól és a szövegközpontú autopoézistől egyaránt távolságot tart – mert más minőségekhez igyekszik közelebb férkőzni. Döntően a szenvedés (hovatovább a mindennapi passió) változatai foglalkoztatják. Sebek, traumák, elfojtások és kudarcok egyéni és közösségi szintű variációit bírja szóra. Mégpedig egy szociális kompassió igényével, igényességével. A betegség, a halál, a gyász és a bűn nagy kérdései is így áramolhatnak figyelmi rendjébe. S ahogy utaltam rá: nemcsak vízszintes, de függőleges irányokban is megnyitja kíváncsiságát; a földi tragikum tárgykörébe égi származástant kódol. Nem azért, mintha közvetlenül metafizikai költeményeket írna. Hanem mert a mindenkori másik sorsa iránti érzékenység a transzcendens remény sugalmaival érintkezik nála. A helyenkénti mesei és balladás versmodor is szinte spirituális aurát von a közlések köré.

Az Izsó-vers további megkülönböztető tulajdonsága – erre a kritikai fogadtatás is sűrűn kitér – poétikai leleményeinek fáradhatatlan sokasága. Elsősorban a hasonlatok és metaforák mindig meglepő evidenciájára kell gondolnunk. De az aforisztikus-szentenciózus fogalmazás – a versmondatnyi ráismerés – szöveghelyei is ugyanúgy itt említendők, mint a motivikában – például a tenger és a repülés (avagy a zuhanás) képiségében – elrejlő nyilvánvalóságok. Mindezen hajlamoknál fogva, legalábbis antropológiai értelemben, „oknyomozó versírás” (Filip Tamás) az Izsó Zitáé, mely – Pilinszky igen korszerű szavával – „a jelenlét paradicsomába” invitál.

A harmadik jegy fölött könnyen elsiklik a tekintet. Hiszen mit várunk egy szabadverstől? Prózai mondatstílust, szabálytalan szakaszolást, változó sorhosszokat, a rímtelenség kopár esztétikumát. Egészen közel kell hajolnunk Izsó Zita műveihez, hogy föltűnjék: bár alapvetően rímtelen, mégsem teljesen szózene nélküli szövegekkel van dolgunk. Főként versvégen villannak elénk többnyire tompa vagy ragrímek, de néhol egészen tiszta leleményűek is. (Kiszámíthatatlan képlettel – vagy hovatovább képlettelenül.) Ez a poétikai jellegzetesség mindahányszor az emlékezetes zárlat érdekében működik közre, egy magasabb artisztikum pecsétjét ütve gyöngéden az utolsó sorokra. Az alábbiakban csupán jelzésszerűen, hangulatidéző szándékkal hozok néhány példát. Egyet-egyet kommentálok is, hogy érthetőbb legyen, miért gondolom fontosnak a rímformációk sokszínű jelenlétét Izsó Zita költészetében.

2

(TENGERLAKÓ, 2011)

„mert ha nem hall engem, / vagy nem beszél magában, / füljárata üres, mint egy amputált lábú ember / nadrágszára.” (Hang asszony) ● „azt sem venné észre, / hogy ezek nem kérések. / Kényszerleszállást végző imák.” (döntés után) ● „egy ideje már mindenki elkerül, / az összes élő elhagyott, / és hiába gyászolnál, / alvást színlel előtted minden halott.” (Örökbefogadott halott) (Finom megoldás: tiszta rím, látszólag azonos toldalékkal – mely azonban egyik esetben igét, a másikban melléknévi igenévből állandósult főnevet fed. S a szókezdő h-k: is: megegyeznek – de az első esetben igekötő takarásába vonul vissza a hangzó.) ● „Már csak felejteni akarok, de túl sok rá az idő. / Míg élek, múltam visszanő, / mint a karmolásba beletört köröm.” (Beszélgetés) (A „köröm” talán még értelmezhető volna rímszóként, de a „visszanő” – „idő” egybecsengéséhez nem illeszkedik.) ● „és kikapcsolja a melltartója pántját, / hogy ne legyen olyan csíkos a háta, / mint az elítéltek rabruhája.” (légzésgyakorlat) (Itt a h-s betűrímmel megtámogatott ragrím népdalos egyszerűséget imitál – talán ezért nem zavaró a redundancia sem: az elítéltek ruhája értelemszerűen rabruha.) ● „mégsem állhatod meg, hogy utólag el ne nevezd. /Gyászkoszorúként dobod utána / ezt a két végénél összehajló nevet.” (Anna) (Az Anna név palindrom voltára tett reflexióhoz szépen illik a rímszavak figura etymologicája.) ● „és szép is, bár erről nem eshet szó, / mert már nem akar senkit meghódítani. / Mégis ragyog, / mint az éjszaka bezárt boltok kirakatai.” (A Fényfejű volt felesége) ● „Később talán lehet szó többről is, / de szomszédos földjeink fölé írni egy ország nevét / egyelőre ne jelentsen többet, / mint a túlélők ünnepi vacsoráján összetolt asztalokat / lefedni egyetlen hatalmas terítővel.” (Az első vacsora)

Van vers, melyet a fölütés és a zárlat rímes kidolgozottsága foglal keretbe: „a szent őrülete / egy kinyitható medállal kezdődött amibe / a szerelme képét tette bele // aztán a tulipános láda és a teteje […] a gyerekek műanyagpisztoly helyett / az ő bűneivel játszanak / csodákra képes a vízen jár / de megsüllyed a föld a talpa alatt” (a lezárható dolgok szimmetriája).

Másutt elszórt rímek (pl. „pár napig” – „magvait”, „nekem” – „senki sem”) vezetik föl a záró sorpár egyszerre jelentéstani és hangzásbéli disszonanciáját: „mert hiába bizonygatom, hogy én jó vagyok, / ha a vérvonal, mint egy égősor, zárlatos” (A hátramaradott).

Egy-egy rövidebb mű (pl. növésben, Bentlakó) egészén végigvonul a rímpoétika – mind határozottabban s kihallhatóbban. Tüzetesebb – és más irányú – elemzés alighanem formanyelvi jelentést is találhatna abban, hogy éppen mely szavakat és sorokat rímelteti a szöveg szándéka.

 (SZÍNRŐL SZÍNRE, 2014)

„legutoljára a boltban láttam viszont, / a biztonsági őr kérésére ki kellett nyitnia táskáját, / hogy bizonyítsa, egészen üres maradt. / Aztán felnevetett, mintha azt akarná mutatni, / nincsenek a szájában szavak.” (Rég nem látott rokon) ● „Azért néha még elhiszem, hogy nincs semmi baj, / csak a költöztetők jártak itt, / és hamarosan átmehetünk egy másik lakásba, / ahol megtaláljuk elveszett dolgaink.” (Költöztetők) ● „feltört lábán pedig hegek. / Nem messze tőle az amputált cipő, / én meg a részeg, aki árok helyett / ráncai partjára dől.” (Befejezetlen hűség) (Az efféle, szabályosan keresztrímes megoldás olyannyira nem jellemző Izsó Zita költészetére, hogy meglepődésünket könnyen katarzisig tornássza a h-s alliteráció éterisége és a soráthajlás fájdalmas eleganciája.) ● „Közben még többet foglalkozott a háztartással, / hogy valamivel eltöltse az idejét, / úgy tartotta a barackokat a vízben, / mint fürdetéskor a csecsemő fejét.” (Méhkirálynő) (Egyszerű ragrím, emlékezetes hasonlat. Olykor nem is kell több a tökéleteshez.) ● „Mégis őket keresem azóta is, / szeretek egyedül lenni a szobában, / mint egy anyában, / de a régi házhoz úgy ötven méternél közelebb nem jutok. / Kívülről nézve a terasz, / házkutatás után a kihúzott üres fiók.” (Keresésük) (Rímelhet-e egymásra o és ó? Igen, ha jambusi árnyék suhan át a szövegen – ami még maradandóbbá teszi a terasz mint „kihúzott üres fiók” egyszerűségében is káprázatos képzetét.) ● „A folyó mellett haladsz el, ahonnan / a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt, / árnyéka legalább két kertet beterít – / azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.” (A felejtés lehetőségei) ● „Ez a ház rajtam így lett kész. Csak egy dologban hibáztam. / Nem építettem vészkijáratot az imáknak.” (Épülettest) (Ez – s például az előző és még jó néhány további – is: olyannyira asszonánc, hogy már rímstátuszáról is szinte lemondani készül. De épp ezek az alig-rímek – amilyenek például Pilinszky korai költészetét az ontológiai elesettség nyelvi színterévé avatták – képesek kifejezni a gyöngét, az elnyűttet, a haloványt: az embert.) ● „felveszem az egyiket, és az utcára érve megállapítom, / éppen úgy nézek ki, mint akit most lőttek mellkason.” (A tárgyak új élete) (A rímet, nem először, betűrím támogatja meg – ráadásul elcsúsztatott formában, hiszen a „megállapítom” öt, a „mellkason” három szótagból áll. Jótékony feszültséget szít az efféle egyensúlybontás.)  ● „mint egy óvóhely dupla ajtaját, / zárják magukra azt a szót, hogy család.” (Üvegjövő) ● „Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi. / A rendelőben nincsenek lámpaburák. / Minden villanykörte olyan csupasz, / mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.” (Kijelentő mód) ● „mindegyikük megkönnyebbült volt és felszabadult, / mi pedig nem bántuk többé, hogy hamarosan meghalunk.” (Építési terület) ● „de menjenek csak nyugodtan, / higgyék azt, hogy te sem féltél, legyen jó legalább nekik, / én meg csak rejtegetem tovább az ingem alatt / a fuldoklók kétségbeesett szorításainak kék-zöld foltjait.” (Az életmentő) ● „Sokáig bámultam a pontot, ahol eltűntek a szemem elől, / mint ha az lenne a hely, ahol minden, ami fontos, elveszik, / mintha ott, ahol bementek, pár másodpercre előtűnhetnél te is, / vagy csak megláthatnám egy pillanatra / kilógó kezed, nadrágszárad, hosszú ujjaid.” (Abban a pontban tűnni el) ● „és mikor belépnél, / megállítanám az órám, / mint amikor kikötök egy biciklikereket, / hogy soha ne tudjon elmenni, aki rajta érkezett.” (Az első búcsú)

Időnként a nyitányba költözik puha összecsengés: „Kinyitja, hogy felvegyen valamit. / Az emberek ölelése alá mindig vastagon öltözik.” (Áhítat) – S találunk itt is egészében rímelő költeményt (Felállványozott mennyország, Házi áldás, Mondatrészek).

(ÉJSZAKAI FÖLDET ÉRÉS, 2018)

„és kiszórod a szélbe a hamut, / ahogy annak a halottnak a hamvaival / tetted volna, akit szeretni tudsz.” (A szeretet természete) ● „Nem válaszolt, / csak felírta egy cetlire, amiket mondtak neki, / és üvegpalackba zárva a vízbe dobta, / hátha olyan találja meg, aki elhiszi.” (Fordított hiányjelek) ● „azt képzeled, minden álmod teljesülni fog, / Velencére gondolsz, és nem veszed észre, / hogy a jövőd lassan süllyed, / mint a vízre épített városok.” (Víz alatti felvétel) (Ahogy a két rímtelen sort ölelkezőrím-szerűen fogja közre a „teljesülni fog” és a „városok”: mintha a süllyedő jövőt is óvni akarná az alaktan.) ● „Ő pedig továbbra sem szól utána, / de még sokáig nézi a hátát. / Mellette a gyerek még mindig azon kesereg, / hogy dolgozatírás közben nem jutott eszébe / az a szó németül, hogy megbocsátás.” (Csendélet) (A szófeledés kríziséhez illően a rím is igen esendő.)  ● „és ha itt lennének, / és lekapcsolnák a mesterséges fűtést és fényeket, / vajon elegen lennének-e ahhoz, / hogy az emberek a leheletüktől felmelegedjenek.” (A szakadás helye) (A rímszavakat alliterációi is egybefűzi: a kimunkált szépség reményt lop a versszövetbe.) ● „persze tudták, hogy majd vissza kell adniuk, / csak ebben a három napban lehetett az övék. / Mégis jó volt, mert a közös múlt kitágult, / mint az anyaméh.” (Az új remény) ● „mindenkivel úgy viselkedsz, mint vele. / Úgy távozik belőled a szeretet, / mint az elvetélt anyák lefolyóba fejt teje.” (Baleset) ● „így raklak össze, / magamban megszámozom a részeid, / mint a kutatók a tengerbe zuhant repülőgép megtalált roncsait.” (Amnézia) (A palatális és veláris hangzók kettőssége disszonanciát, a betűrím enyhe harmóniát teremt: akárha emlék és felejtés feszülne egymásnak.) ● „el kell hagynunk a helyet, / mintha egy ártéri erdőben járnánk, / nem szabad megzavarni a távozók vonulását.” (A távozás kényszere)

(Stb.)

3

Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: rímekkel megszentelt szabadverseket ír Izsó Zita. Mondom mégis, mert van talán igazság, mely a félreértések próbáját is kiállja. Annyira sokrétű, annyira teljes. Annyira szép.

Mintha valaki vízjeleket költene a tenger margójára.