6.

Nem értem, hogyan telt el egyik pillanatról a másikra ez az éjjel. Mintha csupán pár másodperc lett volna az egész. A számban kellemetlen ízzel ocsúdok, a bal karom elzsibbadt (minden bizonnyal saját testemmel nyomtam el az idegeket), a fejem tompán sajog és megmagyarázhatatlan szorongást érzek. Alighanem rosszat álmodtam, bár nem emlékszem belőle semmire. Gyakorta riadok így, álomfoszlányokkal az agyamban, amelyek nem állnak össze értelmezhető képekké, eseménysorokká kivált nem, csak lebegnek, akár egy-egy nyári reggelen a hátrahagyott ködfoszlányok az otthoni táj fölött, mielőtt végleg fölszívná őket a Nap.
A reggelt, mint mindig, éles sivítás jelzi. A legtöbben kollektív ébresztőnek hiszik – valójában a józan eszünket igyekszik megőrizni a kíméletlen riadó, az állandó nappal, illetve az állandó éjszaka elleni védekezés része. Jóllehet a telep legnagyobb épületében élünk, mesterséges körülmények között, ha nem lennének az efféle intézkedések (a reggelt jelző éles hang vagy a folyosóvilágítás kikapcsolása este tízkor), végleg beleőrülnénk a napszakok hiányába.
Életem tere, a központi épület nem egyéb, mint egy jókora, hasán fekvő, különleges fémötvözetekből összerótt téglatest. Ablakok nincsenek rajta, falai közt a folyosók az utcák (helyesebb volna talán inkább sikátoroknak nevezni ezeket a szűk alagutakat), a lakások a házak, a társalgók a terek, az irodák a hivatalok, a mozi és a bár a szórakoztató negyed. A laboratóriumokat és a kutatók szállásait a téglalap egyik végében, nehéz acélajtók mögött alakították ki, az ajtók előtt a biztonsági szolgálat egy fegyveres őre ül a nap huszonnégy órájában. A további részeken, amelyek az épületnek úgy két harmadát teszik ki, élünk mi, többiek. A kutatók mindössze tucatnyian lehetnek, mégis övék az objektum harmada, a másik kétszáz osztozik a maradékon. A bárba mindenki eljár, még a fúrótornyokról is gyakorta betérnek a széltől cserzett arcú, marcona férfiak néhány italra, egy kis beszélgetésre, zenehallgatásra (a helyiségben többnyire a zenét sugárzó rádióadó szól), legalábbis nyáron, amikor az időjárás nem ejti fogságba őket, s hétvégenként el tudják hagyni a munkahelyüket. A központi épület körül raktárak, megfigyelőállomások és előttem ismeretlen funkciójú házikók helyezkednek el, számomra megfejthetetlen logika szerint elrendezve, ezekben azonban senki sem él, csak a kutatók és az operátorok látogatnak oda rendszeresen. Operátoroknak a telepet működtető személyzetet nevezzük, magyarán a karbantartókat, a szakácsokat, a takarítókat. Lehetnek úgy huszonöten, háromévente váltják őket. Akik sem nem kutatók, sem nem operátorok, s nem is a biztonsági szolgálat emberei, azok vagy az adminisztrációhoz tartoznak, vagy a szolgáltatáshoz (szolgáltatásnak számít a bár, a mozi, a borbély, az orvos, a lélekkurkász).
Akadnak olyanok is a telepen, akik külön engedéllyel tartózkodnak itt. Ezek többnyire a tornyokról kikopott, a kemény munkára alkalmatlannak bizonyult fickók. Miután fölöslegessé váltak a termelésben, nem tudnak, esetleg nem mernek hazamenni, inkább passzust kérnek a vezetőségtől, aminek birtokában ezen a sivár helyen maradhatnak. Némelyikük öt-hat éve vegetál így, jobbára a nyári fókavadászatból él, amint már említettem.
Néhányan viszont egyik csoporthoz sem tartoznak, átmenetileg, önszántukból tartózkodnak a sarkvidéken. Voltaképpen turisták: kalandvágyó, jómódú aranyifjak, kíváncsi merészek, akik szintén különleges engedély birtokában élnek közöttünk néhány hónapon (többnyire bő fél éven) át, míg végképp el nem unják magukat.
Én magam hivatalosan az adminisztráció része vagyok, valójában sehová sem tartozom. A fizetésem futja a napi kiadásaimat és fedezi a bárban töltött időből eredő költségeimet. Ami legfőképpen hiányzik az életemből, az az értelmes cselekvés. Azt hiszem, ezért jegyzetelgetek.
Ma megint Juli áll a pultban, éppen mosogat. Lassan közelítek, figyelem a mozdulatait. A haja a vállára omlik, az alakja hibátlan. Én mindenesetre annak látom. Bármennyire közönséges munkát is végez éppen, a mozdulatai az én szememben nemesnek, kifinomultnak tűnnek.
Ezen a korai órán rajtam kívül egyetlen ember tartózkodik csupán a helyiségben – még az éjszaka nyomhatta el a buzgóság meg a pálinka, s azóta sem tért magához, az asztalra borulva horkol.
– Jó reggelt – köszöntöm Julit.
Éppen befejezi a mosogatást, megtörli a kezét, felém fordul.
– Szervusz. Kávé?
– Igen. És egy kérdésem is lenne.
– Parancsolj – közben csészét helyez a kávéfőzőgép kifolyója alá, megnyomja az indító gombot. A masina zúgni kezd, ezért kicsit emeltebb hangom folytatom:
– Ha ma reggel kezdtél, a délutánod szabad, ugye?
– Igen. Miért?
– Nem volna kedved megnézni velem egy filmet a moziban? Vagy csak beszélgetni?
A feketém lefolyt, Juli elém rakja a csészét, a cukortartót. Leplezetlenül keresi a tekintetem. Rövid ideig farkasszemet nézünk. Összehúzza keskeny, ápolt szemöldökét, barna szemében mély távlatok nyílnak, akár hegyi tavak az égbetörő csúcsok árnyékában.
– Jó, nézzünk meg egy filmet, utána beszélgessünk – mondja végül. – Az esti hatos előadás jó lesz. Fél hatkor találkozzunk a vetítőteremnél!
Érzem, nem kell tovább ragoznom, sebesen és őszintén megköszönöm, hogy nem utasított vissza, kihörpölöm a kávémat, eloldalgok. Ődöngök a folyosókon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve bekopogtatok a telepvezető irodájának ajtaján. Szerencsém van, már amennyiben ezt annak lehet nevezni, szóval szerencsém van, a vezető már megérkezett és fogadni is hajlandó.
Olyan régen jártam ebben a helyiségben, el is felejtettem, milyen pazarul rendezték be. Váratlanul a szegedi osztályvezető dolgozószobája jut eszembe: ehhez képest az szerény és jelentéktelen. Monumentális íróasztal mellett áll a telepvezető, a háta mögötti falon grandiózus olajfestmény – a kép hátterében a Thegettoff ringatózik piszkosfehér jégtáblák között, az előtérben az expedíció tagjai éppen partra szállnak a Ferenc József-föld valamelyik szigetén –, az egyik oldalon súlyos, gazdagon faragott, lexikonokkal és kézikönyvekkel zsúfolt könyvszekrény, a másikon széles képernyőjű videóhírmondó. Maga a telepvezető magas, kisportolt, bajuszos férfiú, ötven körül járhat, sűrű haja a halántéknál őszes. A neve alapján cseh lehet. Nem sokszor találkoztunk eddig. Még ebben az összezártságban is el tudtuk kerülni egymást. Részemről ez biztosan nem volt szándékos. Hogy ő miért nem kereste a társaságomat soha, azt nem tudhatom.
– Foglaljon helyet, Szelevényi úr – mondja a kézfogást követően, a Monarchia szokásos, a németen alapuló, főként német, magyar, latin, cseh, lengyel és román szavakat használó, a nyelvtani rendszert a végletekig egyszerűsítő keveréknyelvén. Mindketten leülünk a vélhetően tárgyalóként használt szegletbe, szinte a manierizmusig barokkos karosszékekbe. A telepvezető szivarral kínál, én örömmel fogadom. Rágyújtunk, fújjuk az illatos füstöt.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezi.
– Én, ugye, kulturális munkatárs volnék – kezdem nagy lendülettel.
− Igen?
– Csakhogy semmiféle feladatom nincsen…
– Találjon ki magának! – vágja rá rögvest, s megrándul egy arcizma közben, amiről arra a következtetésre jutok, kényelmetlenül érzi magát a fölvetésemtől. Be kell látnom, hogy még mielőtt igazából elkezdődne, máris zsákutcába fut a beszélgetésünk.
– Már megbocsásson, de ez a hely nem a kultúra fellegvára – fűzi tovább a mondandóját. – A kutatók nem keverednek a többiekkel, legfeljebb a bárban, a tudományos munka lefoglalja őket, nem óhajtanak egyéb szellemi kalandokba bocsátkozni, a telep üzemeltetési és adminisztrációs személyzete pedig sosem jelezte még, hogy a moziként használt vetítőtermen és a bibliotékán túl igénye volna egyéb művelődési formákra is.
– Szóval Ön szerint az én személyem… – próbálkozom gyámoltalanul.
– Nincs véleményem az Ön személyéről, Szelevényi úr – szakít félbe, majd kíméletlen őszinteséggel teszi hozzá:
– Önt ide helyezték, nyilván nem azért, mert kitüntetést érdemel. Ha a magyarok így akarták, vélhetően meg volt rá a jó okuk. Én itt őfensége és az államszövetség érdekeit képviselem, s amihez Ön ért, arra itt semmi szükség nincsen. Értsen jól: nincs bajom Önnel, nem haragszom Önre. Véleményem sincs Önről. Mindazonáltal ki kell jelentenem, hogy hasznát nem veszem. Ugyanakkor én nem abajgattam eddig, s ezután sem áll szándékomban. Nem kívánom Önt olyasfajta munkákra fogni, amilyenek ezen a telepen adódhatnak. Ha tennivalóra vágyik, ne tőlem várja, hogy kitöltsem az idejét. Úgy hiszem, megvan mindenkinek a maga baja. Amennyiben föltett szándéka, hogy kultúrálni akarja az embereket, ám tegye, én nem segítem ebben, ezzel szemben nem is akadályozom mindaddig, amíg nem cselekszik valami olyat, amit nem tűrhetek.
Nyíltsága megdöbbent, alig jutok szóhoz a meglepetéstől.
– Azt javasolja hát, hogy továbbra se csináljak semmit a pénzemért?
A telepvezető összeráncolja a homlokát.
− Ilyet nem mondtam – közli tárgyilagosan.
− Hanem? – érdeklődöm pimaszul.
– Nézze – sóhajt. – Annyit javaslok, amennyit az előbb elmondtam, bár ezt nehéz javaslatként fölfogni. Én nem törődöm magával, magának ellenben más dolga sincs, mint önmagával foglalkozni. Tegyen így.
– Értem – bólintok, némiképp elszontyolodva. – Bocsásson meg, amiért letámadtam…. Ha esetleg beszélgetni támad hangulata…
– Nézze – kezdi újra. – Az nem fordulhat elő. Négy éve vezetem ezt a helyet és engedélyt kaptam, hogy az öt éves ciklust követően is itt maradhassak. Bizonyosan azért, mert jól végzem a munkám, nem gondolja?
Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával végigsimít a bajuszán, köhint egyet.
– A nyáron hazautazom egy rövid szabadságra és feleséggel térek vissza – jelenti ki különös arckifejezéssel, amit akár mosolygósnak is vélhetnék. – Engem ez a tény és a mindennapi ügyek kielégítenek. Hogy a lakosságnak mire van szüksége azon kívül, amivel eddig is rendelkezett, mérje föl, s a fölmérés eredményének birtokában, miután velem egyeztetett, elégítse ki az igényeket. Ha már annyira dolgozhatnékja van…. Egyébként meg… Három éve van itt, nem?
Meglepetten bólintok, nem hittem, hogy ilyesmit számon tart.
– És miért csak most kezdett viszketni a tenyere?
Motyogok valamit arról, hogy mostanra untam el magam. Igazából magamnak sem tudom megválaszolni a kérdést, nemhogy neki. Azt sem tudnám megindokolni, mi a fenéért nyitottam be az irodájába.
– Én őszinte voltam magával – jegyzi meg.
– Igen, ez igaz… Mégsem tudok felelni. Fogalmam sincs a miértekről. Kósza gondolat volt csupán…
– Jó, akkor ezzel zárjuk le – emelkedik föl. – Én nem bolygatom az Ön ügyeit, Ön se bolygassa a köreimet.
– Ez tiszta beszéd – tápászkodom én is.
– Én egyenes ember vagyok, Szelevényi úr.
– Így igaz, ez így igaz!
Amikor kilépek az irodából, tényleg úgy érzem, hogy egy remek embertől köszöntem el. És egyáltalán semmi okom nincsen azt gondolni, hogy tévedek. Korrekt hivatalnok a telepvezető, ez napnál világosabb. Jól végzi a dolgát és emberségesen irányítja ezt az Isten háta mögötti közösséget. Végtére is rám lőcsölhetne mindenféle feladatot, megbízhatna ostobaságokkal, teszem azt, ideológiai vagy gazdasági marketinggel, állapotfölméréssel, közhangulat-kutatással és hosszan-hosszan sorolhatnám, mi mindennel még, ő azonban békén hagy. Azon kapom magam, hogy hálát érzek iránta.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Első fejezet, amelyben nem elég, hogy megváltozik minden, de még azt is megmondják, mi legyek, ha nagy leszek

Egyáltalán nem vagyok oda az iskoláért, de most úgy szakadt rám a nyári szünet, mint egy súlyos fekete függöny. Persze ez a lakás jobb, mint a régi, de ha engem kérdeztek volna, az osztálytársaimat soha nem cseréltem volna el. És a várost sem. Semmit. Csakhogy nem kérdeztek. Mit fogok csinálni egész szünetben? Illetve inkább: kivel? A tesóimmal nem könnyű kijönni mostanában: egy ideje összeszövetkeztek ellenem, és úgy tesznek, mintha nem négy, hanem negyven évvel lennék fiatalabb náluk. Köztük csak egy év van. Régen verték egymást, az jobb volt.
Anya meg apa dolgoznak, és most, hogy új munkahelyük van, nem is vesznek ki szabadságot. Azt ígérték, majd egy-két hétvégén elutazunk valahová együtt, az lesz a nyaralás. Csodálatos!
Nekünk bezzeg szerveztek programot: beírattak valami nyelvi táborba, ahová engem csak azért vettek fel, mert ott lesz a nővérem és a bátyám is, egyébként alig lesz velem egykorú gyerek.
Az új lakásunk egy sorház szélén van. Mi költöztünk be elsőként, de állítólag még a nyáron jönnek mások is. Az utca végén van egy pici tó. Akarok venni egy pecabotot, de anyu azt mondta, hogy egyedül nem mehetek horgászni. A nagyok nem akarnak jönni, bár Rozi megígérte, hogy egyszer hajlandó lesz kipróbálni, milyen ott napozni, csakhogy ő nem bébiszitter. Mondom, az szuper, mert én meg nem vagyok bébi, világos?! Ha máskor mondana nekem ilyen szemétséget, simán megverném, de most nem tehetem, mert akkor nem fog elkísérni.

A szobám ablakán még nincsen függöny. Szeles idő van, felhőkből és falombból fest fekete-fehér rajzfilmet a csupasz falra a hold. Nem akarom nézni, de nem tudom levenni róla a szemem. Sokáig tart.
Bodrit kiállítom az ágy szélére. Tudja a dolgát, nem eshet bajom.
Azért sem sírok, de akkor is, utálok, utálok itt lenni!

Voltaképp nem pontosan értem, minek költöztünk el, bár az látható volt, hogy anyuék nem voltak túl jól az elmúlt hónapokban. Mármint egymással. Akkoriban azt gondoltam, talán el is fognak válni. Ráadásul nagyon hirtelen jött az egész.
Annyit mondtak, változásra van szükségük, és támogassuk őket ebben. Nem mintha sok választási lehetőségünk lett volna. Ha azt mondjuk, hogy nem, nyilván akkor is költözünk.
Azt is mondták, hogy jobb lesz a főváros közelében. Kinek?
Az volt az érzésem, hogy anyu Rozinak többet árult el, mint nekem vagy Ferinek.

Az egyik rokonunknak van egy kis furgonja, azzal segített minket költöztetni. Itt ebédelt velünk, és folyamatosan beszélt. Olyan családtagokról mesélt, akiknek még a nevét sem hallottam soha. Egy kicsit flúgosnak tűnt a tag. A legidegesítőbb az volt, amikor azt kérdezte tőlem:
– Na, és mi leszel, ha nagy leszel?
Mit tudom én! Azt viszont tudom, mennyire utálom, ha ilyeneket kérdeznek. Nehogy már bárki beadja nekem, hogy ő ilyen idős korában megmondta, mi lesz! Honnan tudta volna? Nem is voltak ilyen számítógépek, mint most, nem lehetett megmondani, hogy olyan programokra lesz szükség, mint amiket apu csinál. Anyuról meg biztosan tudom, hogy a legkevésbé akart volna irodakukac lenni, és most mégis azt csinálja. Amikor kitalálta, hogy ügyvéd lesz, nyilván azt képzelte, hogy oroszlánként védelmezi az ártatlanul bajba jutott embereket. És erre mit csinál? Egész nap unalmas iratokat nézeget egy irodában. Vagy ez a Lóci bácsi vagy hogy hívják. Remélem, nem költöztetőnek készült, bár ki tudja.
Na, mindegy, nem is ez volt a legrosszabb az egészben, hanem hogy anyu elárult.
– Hát nem nyomozó leszel, drágám? 
Ezt minek kellett mondania? Láttam a pasas fején, ahogy rám nézett, hogy ezt csak egy béna, gyerekes gondolatnak tartja. Nem tudom, hogy veszik a bátorságot anyuék, hogy ilyesmiket mondjanak el rólam. Ráadásul nem is említettem senkinek, csak mivel mostanában sok krimit olvasok (meg filmen is nézek, csak azt nem tudják), eldöntötték, hogy akkor biztosan az érdekel. És persze tényleg gondoltam rá, ezért is utálom, hogy ők mondják. Olyan, mintha kilopták volna a fejemből.
El akarom felejteni ezt a beszélgetést.

Egyik este a szomszéd utcából átjött anya volt iskolatársa, aki nemrég tudta meg, hogy ilyen közel költöztünk hozzájuk. Mondta, hogy mellettük lakik egy gyerek, aki épp ilyen idős, mint én. Sőt – tette hozzá –, még kinézetre is hasonlítunk. Meg hogy szerinte összebarátkozhatnánk, legalább valaki megmutathatná nekem a környéket. Örültem neki. Másnapra meg is szervezte, hogy menjek át hozzájuk bemutatkozni. És akkor kiderült: ez a nő is hibbant. Hogy mondhatta, hogy hasonlítunk egymásra?! Azért ez nagy szemétség volt tőle. Nem is az a baj, hogy ránézésre hasonlónak talált, hanem, hogy az a kisgyerek eleve vagy három évvel fiatalabb nálam, ráadásul épp egy idióta rajzfilmet nézett a tévében, amit mindenképp be akart fejezni. Egyetlen dolgot fedeztem fel, amiben hasonlítunk: rágta a körmét. Csakhogy én normálisan csinálom, ő meg nem rágta, hanem valósággal majszolta a kezeit. Lakmározott. Először azt hittem, kukoricát eszik. El is határoztam, hogy abbahagyom a körömrágást. Le tudok róla szokni, ez biztos.
Mondtam, hogy nyugodtan tévézzen, úgy sincs most sok időm, és hazajöttem. Mármint az új lakásba.
Kérdeztem anyut, mennyire voltak régen jó barátok ezzel a nővel, mert szerintem valami baj van az agyával.
– Ja, hát, régebben elég bolond volt, de mostanra egész benőtt a feje lágya – felelte.
Anya is tévedhet.

Össze kell pakolnunk a táborra. Az új lakásban még úgy mozgunk, mintha idegenek lennénk, de máris egy másik helyre kell felkészülni. Mindent sokkal tovább tart megtalálni, mint rendesen. Én elvagyok egy-két pólóval meg Bodrival. Ja, a sportcipőm, az fontos! Meg egy fogkefe. Anya ragaszkodik hozzá, hogy vigyek tusfürdőt, bár táborozáskor nem nagyon szoktam fürödni, szóval egy dezodor még jobban jönne. Bicska! A bicskám hol lehet? Anélkül nem megyek.

A szerző Nyári nyomozás című ifjúsági regénye megjelent a Csimota Könyvkiadó jóvoltából, 2017-ben.  

(A borítókép a könyv eredeti illusztrációja.)

– Lógnak a mellei, nem?
– Minden nagy mellű nőnek lógnak a mellei. Én ezért szeretem a kicsit. Amúgy is a fenékre bukom. Az meg szép kerek.
– Igen, szép szív alakú. Istenem, előre hajol…
– Mi a szentséges szűzmáriát művelnek maguk, perverz idióták!
A két, izgalmukban még a lélegzetét is visszafojtó műszakis majd a falnak irányította a drónt ijedtében, ahogy a nyomozó kopogás nélkül lépett be az autóba. Hatalmas ember volt, magas is, széles is, izmos is, valószínűtlenül kicsinek tűnt a civil furgon képernyőkkel, lehallgató berendezésekkel, nyomkövetőkkel és helyzetmeghatározókkal telepakolt belső terében.
– Semmit, uram, csak az egyik drónunk valami gyanúsat észlelt és megálltuk, hogy…
– Tartsa meg a kifogásait a feleségének. S lásson végre munkához.
Mindkét műszakis feszült figyelemmel veselkedett neki a feladatnak. Bár tapasztalt pilóták voltak, az új, drága játékszerek mégiscsak más élményt jelentettek. A drónok, amiket vezettek egy kísérleti fázisban levő, csakis speciális egységek számára hozzáférhető sorozat legújabb modelljei voltak. Hangtalan, fém alkatrészeket nem tartalmazó, mágneses impulzusok ellen árnyékolt és áttetsző. A sötétben szinte lehetetlen észrevenni. Érzékelőik a legkomolyabb optikai nagyításra képes kamerából, infravörös kamerából és hőkamerából álltak. Ha ez nem volna elég, felszerelésük magukba foglalt egy katonai sokkolót és hét altató lövedéket tartalmazó kis légpisztolyt.
– Vigyázzanak a játékszerekkel. Ne feledjék, hogy csak maguk látják, és ha összetörik, életük végéig sem fizetik vissza az adósságuk.
Miközben a két műszakis feszült figyelemmel kormányozta a két repülőszerkezetet a térképen megjelölt helyek felé, Szeles nyomozó elektromos cigarettáját pöfékelte. Módfelett rühellte, de még egy hónapja sincs, hogy a kormány egyöntetűen betiltatta a dohánytermékek forgalmazását és használatát az országban. Hiába csepegtette bele a legmagasabb nikotintartalmú folyadékot, az elvonási tünetek csak kínozták.
– Főnök…
– Nem vagyok a főnöke, mindössze az akció vezetője.
– Akkor most a főnököm. Ha elmondaná, mit keresünk, könnyebb dolgunk volna.
– Maga csak kormányozza a gépet a megadott helyekre, hagyja a szenzorokat az éjjellátó üzemmódban és szóljon nekem, ha bármi szokatlant észlel.
Látszott, hogy nem elégítette ki a válasz, de ez Szelest nem érdekelte. Még az hiányzik, hogy minden kíváncsiskodó mitugrász titkosított információk birtokába jusson. Mert hiányzik a pánik az utcákról. Így sem volt egyszerű érvényt szerezni a kijárási tilalomnak, most tudódjon ki, hogy egy veszedelmes bűnbanda garázdálkodik a környéken? Azt már nem. De valamit mondania kell majd ezeknek is, főleg, ha látnak valamit.
– Ott! – mutatott a képernyőre a fiatalabbik.
Jól szemügyre vették a képernyőn jól kivehetően dülöngélő fiatalembert. Szeles legyintett:
– Egy nyavalyás senkiházi. Figyelmeztesd, hogy álljon meg és küldj rá egy rendőrautót. Ha menekülni próbál, lődd seggbe egy altatóval.
– Biztos? – csillant fel a szeme a parancs hallatán. – Nem kell elszámolnunk minden lövedékkel?
– A papírmunka az én dolgom, a parancs teljesítése a magáé. A rendőrség azonnali hatállyal kijárási tilalmat hirdetett, magára vessen, aki ezt nem tiszteli.
A pilóta örömmel teljesítette a parancsot. Felkapcsolta a drónon található pásztázó reflektort, s hangszóróján megállásra szólította fel a törvényszegőt, míg a rendfenntartó egységek a helyszínre érnek. Amaz megijedt és futni kezdett.
– Reméltem, hogy ezt teszed. – örvendezett a műszakis, célzott és lőtt.
Szeles halkan felnyögött a látványtól. Gyerekkorában látott állatfilmek jutottak eszébe, ahogy az altatóval elkábított vad még szalad néhány másodpercig, aztán megtántorodik, felborul, s egyensúlyérzékét elvesztve kapálózik, míg a szer ki nem fejti a hatását. Megszégyellte magát, hogy egy embert pontosan úgy terített le, mint egy chippelésre váró állatot, de most nem volt ideje az efféle morfondírozásra.
– Tovább. – adta ki a parancsot.
– Hú, az a rendőr drón majdnem nekem jött!
– Mondtam, hogy vigyázzon, maga idióta. A maga gépe nem érzékelhető sem az emberek, sem a szenzorok számára.
Morgott valamit a műszakis, hogy nem is olyan egyszerű egy láthatatlan drón mögül dolgozni. Szeles majdnem szemberöhögte. Mit tudnak ezek? Egyik még egyetemi hallgató, a másik sem több harmincnál. Mit tudnának ezek arról, hogy milyen lehet szemtől szembe állni a törvényszegőkkel, milyen lehet vállalni az arcukat, a hangjukat, milyen lehet valós fizikai veszélyben teljesíteni a feladatot, nem pedig azon rágódni, hogy ki kell-e fizetni egy önhibából tönkretett drónt.
Szeles nyomozó a katonaévei után a katonarendőrségnél vesztegette fiatalkorát, aztán mikor leszerelték nem találta helyét az egyszerű élet bárgyú langymelegében, s a rendőrség kötelékéhez csatlakozott. Tagja volt annak a vén rókákból álló különleges rohamalakulatnak, akiket még test a test ellen vetnek be. Már legalább húsz éve nem képeznek hasonló egységeket. Ha ők kihalnak, akkor csak az efféle töketlenek maradnak az igazságszolgáltatás korcs árnyékaként. Semmi sem igazi már, nemhogy a rendőr, de még a rohadt dohány sem!
– Szeles nyomozó, jelentést kaptunk két meghibásodott térfigyelő kameráról és egy lezuhant drónról. Mindhárom ugyanabban a körzetben.
– Egyik drón repüljön oda, a másik szálljon ötven méterrel fölötte és pásztázzon veszélyforrások után. Az alsó drón legyen folyamatos készültségben.
A két műszakis nem értette ezt a fene nagy elővigyázatosságot, de engedelmesen végrehajtották a parancsot. Nem sejtették, hogy Szeles nyomozó már rég óta az ügyön dolgozik, s bár szellemet üldözött, a szokásait már kiismerte.
Többször eltűnődött azon, hogy független polgárként kinek az oldalára állna. Az elmúlt néhány évtized azért húzós volt. Egy emberöltő alatt a szabadság teljes képe átformálódott. Online anonimitás? Lehetetlen. Már régen csak a személyi azonosítóval lehet csatlakozni a hálóra. Sajtószabadság? Meghalt a nyomtatott sajtóval. Igazából az, hogy minden létező négyzetcentimétert bekameráztak és repülő drónokkal pásztázzák az utcákat, lesnek be sikátorokba, s olykor a lakásokba, vagy az, hogy némely falra, ablakra, poloskákat telepítenek, az már csak a cseresznye a tortán. Bármennyire is hihetetlen, de ez már csak az utolsó simítás volt. Az emberek önmagukra csapták az ajtót, s boldogan éljeneztek, hogy most már biztonságban vannak.
– Főnök, egyik kamera a másik után kapcsol le! A rendőrségi drónok hullanak!
– Azonnal emelje ki onnan ezt a méregdrága kacatot! Foglaljon le egy tucat rendőrségi drónt és repítse be gömb alakzatban a kérdéses zónában. Maga pedig képernyőre az összes meghibásodott kamera felvételét, az utolsó öt percet. Valamelyik csak elkapott valamit, a szentségit!
De nem kapott. Mindenik berendezés a holtszögéből kapta a csapást, pedig a kamerák úgy vannak elhelyezve, hogy mindegyiket megfigyelés alatt tartsa legalább kettő. A felvételek alapján azt mondaná akárki, hogy a hálózaton keresztül kapcsolta le egy hacker. De nem. Mindegyikbe lövedék csapódott. A műszakisok tanácstalanok, mert semmit nem találnak. A lyuk ott van, a lövedék sehol. Ráadásul civilnél nincs fegyver. Egy sem. Ebben az országban amúgy sem volt sok, s még azt a keveset is összeszedték. Eszébe jutottak a tudósítások a zavargásokról, amikor a fegyverőrült paranoiás csürhe megindult. Saját maguk szolgáltatták az okot, amiért bevetették a katonaságot és bírósági végzéssel érkeztek minden házhoz. Sok ártatlan embert meghalt.
A sebtében elirányított tucatnyi rendőrségi drón gömb alakzatban repült körülbelül hét méterrel az utcák felett. Egyként mozogtak, s kamerájuk úgy állt, hogy tökéletesen lefedték a teret. Mindenik szög látható volt egy képernyőn és a központi kijelzős teljes körképet vágott össze a program.
– Bújj elő, akármi is vagy. – motyogta a nyomozó és úgy pöfékelte elektromos cigarettáját, mintha csak azon keresztül tudna levegőt venni.
Feszült figyelemmel bámulták a kijelzőket, kapkodták a fejüket, de semmi. Itt kell lennie valaminek, azok a kamerák nem durranhattak el maguktól!
– Vidd az új drónt ötven méterre a rendőrségi drónok fölé és pásztázd végig a terepet hőkamerával.
A fürge kis szerkezet pillanatok alatt elfoglalta helyzetét és hőkameráját maga alá irányította. Szeles felkiáltott tehetetlen dühében, ahogy meglátott húsz, lángként világító emberi alakot, ahogy az épületek mögött settenkedve készül megtámadni a rendőrségi drónokat.
– Tűnés onnan!
De már késő volt. A kamerákon egyszerre jelent egy-egy, a monokróm képernyőn alig kivehető alak, valamit meglengettek a kezükben és szinte egyszerre megszakadt az adás az összes gépezettel.
– Mi volt ez? – ámult az egyik műszakis.
– Parittyák. – mosolygott önkéntelenül Szeles. – Ez egy csapat huligán kölyök parittyákkal.
– De akkor miért nem találtunk lövedékeket?
Szeles visszajátszatta a hőkamerás felvételeket. Lelassítva jól látszott, ahogy egy fekete folt hagyja el a parittyákat és fúródik a drónokba.
– Jeget használnak lövedéknek. Elképesztő, egy ilyen utcai csürhe így megtáncoltasson!
Az egyik tönkrement drón kamerája még küldte a jelet. Úgy a nyomozó, mint a műszakisok szeme rászegeződött, ahogy megmozdult és egy fiatalember arcára irányult. Vonásai jól kivehetőek voltak a közeli felvételen, még törött orra és hegedt varrása a bal arcán is.
– Üdvözlöm a rendőrség kötelékét és ha van vér a pucájukban közzétenni ezt a felvételt, akkor a város lakóit is. Mi vagyunk a felelősök a rettegett terrorcselekedetekért. Nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek, s mi voltunk azok, kiknek nem volt vesztenivalójuk.
– Gyorsan, futtasd le az arcát az adatbázisban! – suttogta Szeles, mintha félne, nehogy meghallja valaki.
– Már kétszer megtettem. – vonta a vállát a törvényszolga. – Nincs benne a rendszerben. Ez az ember nem létezik.
– … és ezért nem tűrjük ezt tovább. Hallgassanak meg egy apró történetet. Hol volt, hol nem volt, valamikor régen volt Szabadság asszonynak egy kis Biztonsága. Nagyon szerette Biztonságot, mert megnyugtatta és felvidította. Minden nap megetette és megsétáltatta, hadd lássák a szomszédok, s hadd lásson a kedvence is. Aztán egy napon Szabadság asszony rájött, hogy Biztonság bizony nagyra nőtt és igencsak nehéz kordában tartani. De szerette kedvencét, aki immár követelőzővé is vált. Aztán… Biztonság hatalmas fenevaddá torzult és vad éhségében felfalta Szabadság asszonyt. Itt a vége, fuss el véle. Jó éjszakát.
A felvételen nem látszott tisztán, de a huligánok szószólója kezébe vett valamit és az égre célzott. Szeles későn ismerte fel az íjat.
– Vidd onnan azt a gépet… – Elkésett. A méregdrága katonai gép közvetítése megszűnt.
Kabátját lekapva a fogasról, hangosan káromkodva ugrott ki a kocsiból.
– Mert ülni fogok a seggemen, míg ezek kacsavadászt játszanak!
A két műszakis teljesen tanácstalanul bámult utána. A fiatalabbik észbe kapva elkezdte visszakormányozni az egyetlen, megmaradt katonai drónt a járműhöz. Ez húzos egy nap volt, s ha netán nyakába varrják a kárt, akkor egy még húzósabb élet vár rá. Félúton odaszólt a társának.
– Azért az a nő tényleg díszpéldány volt. Talán még otthon van. Gyere, lessük meg.

(Illusztráció: C. Jeltes)