Közöltem vele, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért azt a darab sörtés, bőrkés valamit letuszkoljam a torkomon. Azzal a lendülettel kilöktem a tányérból, és a földön csattant a rozsdaszínű préssajt. Ha lett volna pofája, azzal lefele ér talajt, hibátlan gyakorlattal. Kiflinek, a szálkásszőrű tacskónak kétszer sem kellett mondani, repült az általam ételnek csúfolt falat után.
Mintha láthatatlan falba ütközött volna, nyüszögve szaltózott át rajta, és iszkolt vissza a sarokba, ronggyá rágott szőnyegére. Nem egy finnyás jószágnak ismertem meg a nálunk töltött hat éve alatt, de ha ez a förmedvény neki sincs ínyére, akkor egy felhasználási módja maradt, hogy ne a kukában végezze. Mondjuk én már az elején megmondtam, hogy az ilyet csak mosléknak lehet értelmesen felhasználni, a disznók talán szívesen eszik. Pontosabban zabálják. Aki látott már disznót „enni”, az tudja miről beszélek. Két lábbal, ami általában a saját szaruktól díszített, beleállnak a moslékos vályúba, és úgy kaffogják meg türcsögik befele azt a bármit, amit odaborítanak nekik. Nem undorító, sőt, akár meg is jöhet az ember étvágya, hiszen jóízűen vetik bele a rózsaszínű sonkáikat, szaros patáikat, meg turcsi orrukat a malackánaánba. Beledobtam egy kisebb pléhvödörbe a belőlük készült sajtot, nem törődve a vödör alján tanyázó penésszel, amit magába szívva a disznósajt még több tápértéket tartalmaz. Az csak jó, hadd hízzon a malacok mája, meg a sonkája. Az a legfinomabb. Meg a pecsenye. Meg a kolbász, jó csípős mustárral, és friss, ropogós fehér kenyérrel.
Egyedül egy korábbi társukkal megvendégelve úgysem lakhattak volna jól vágásra ítélt párák, úgyhogy a tápos vödörjükbe dobtam az immár halott rokonukból készült étket, és korpával meg vízzel egészítettem ki. Ahogy vártam, a malacok Messiása lettem, és visítva üdvözöltek, böködték a lábamat, húzták a nadrágomat, majd szinte szabályos sorba rendeződtek a vályúnál, várva a mennyei mannát.
Jól végzett dolgomat, ahogy a malacok, bamba vigyorral konstatáltam, aztán elindultam vissza a házba. Megkérdeztem mi lesz az ebéd. Mondhattam volna, hogy tejes levesre van gusztusom, de szerettem volna ha felajánlják. A reggeli fejésből viszont nem maradt tej, a délutáni meg még messze volt. Majd’ éhen vesztem, de a kenyeres aznap nem járt, és ami volt maradék, azt éjjel kútvízbe áztatva elmajszoltam. Nem tehetek róla, meleg volt, és nem tudtam aludni. Ha gyengébbek a szemeimet helyén tartó idegek, akkor biztosan kiesett volna mind a kettő, annyira csavarta a gyomromat az a francos éhség. A füstölt kolbász csak egy hónap múlva lesz jó, a babot meg áztatni kell. Csalódottan vánszorogtam a speizba, és imádkozva nyitottam ki a hűtő ajtaját. Megelégednék egy kis sózott vajjal is, vagy aludttejjel. A hűtő lámpájának fénye elérte a szemeimet, és láttam az üres hűtőszekrényt. Ríni tudtam volna. Aztán megláttam a polcon egy egész hengernyi disznósajtot…

(Január nonája, a keselyű napjs)

Ezek után Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian ebben az álmokkal zsúfolt városban, ebben a megszámlálhatatlan csapdával teli házban  sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés mindig mindenhol hűségesnek maradni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A január különösen alkalmas volt az önmarcangolásra.  A korán jött havazás a velenceiket bekergette a házaikba, és még a reggeltől-estig visítozó gyerekek is behúzódtak a parányi hálófülkékbe. Elhalt a szomszéd házakból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként már csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan sírdogálhatott egymaga a konyhában.

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.

De nem emészthette magát örökké. Nagyon is jól tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Pontosan hol lehet ez az Alpok, amiről a szomszédok beszélnek? Egy „Alp” van vagy egy egész hegycsalád? Igaz-e, hogy Velence fölött karéjban helyezkednek el, és az ormaikon – mint azt Benjamin mesélte – a legnagyobb hőségben sem olvad el a hó?
Milyen folyók kanyarognak ezen a könyörtelen, már-már átjárhatatlan hegyen túl?
Riolda elkezdte lerajzolni az őt körülvevő világot egy üres pergamenlapra, de aztán az egészet ingerülten félretolta.
Mert vízkereszt után mintha az egész ház megtelt volna a halottak nyögéseivel és a zárt szobában őrizgetett csontocskák kopogásával. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárban tartja Benjamin az eladni kívánt ereklyéket – a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és koponyacsontjait? Vagy igaz lenne, töprengett Riolda, hogy a szellemvilág az újév legelső napjaiban kiárad, mintha az a legnagyobb háborújára készülő szél kitárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és minden bűnöst őrületbe hajszoljanak?
Kik lehetnek ezek a furcsa halottak? Tényleg valamennyien Jézus életének tanúi, amolyan makulátlan szentek voltak? Ő, Riolda még sohasem hallott arról, hogy Benjamin a Szentföldre utazott volna, hogy ott alkudjon a szentek és próféták maradványaira. A csontok talán nem is a Szentföldről, hanem az itteni Holtak szigetéről valók – meglehet nem csodálatos próféták, hanem halott rabszolgák, cselédek, katonák szolgálnak  Szent Nemtudomkik földi maradványaiként. Könnyen lehet, gondolta Riolda, ha én holnap meghalok, Benjamin másnap ízekre szedne, hogy kiárusítson, mint Csodatevő Szent Rioldát vagy Ermenguildét. Ha így történne, akkor külön-külön ládikákban, más-más kísérettel  járhatnám be az Alpok hágóit.
De egy ereklyékkel és állandó harangzúgással teli városban a kereszténység értelmén is el kellett gondolkodnia. Hát nem ismerte fel Hildi, Normandia hercegnője a réniens-i mozaikokban saját gyermekeit? És mikor ő maga megpillantotta a bazilikában a három hercegi fiatalt, az „idő gyermekeit” nem élt-e át torokszorító megrendülést? Pedig mindannyian – még Hildi is – színes lapocskákat láttak – nem eleven gyerekeket?
Mit mutat meg egy tárgy, egy csontdarab, ami puszta kőnél és csontnál fontosabb?
De míg a mozaiklapos teremben hallgatta Shiobiannal a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen és borúsan meditáljon, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Hiszen nem vágyódnak-e az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? A jó, a megbízható ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják-e, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal?
És nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?

Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy –, de a Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta, akik sárkányokat és tündéreket imádnak a szentek helyett.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól és megszámlálhatatlan babonáktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában Riolda már egészen belejött az örökös osztás-szorzásba és a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
– De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik idejönnek, és tudatlanságból nem átallanak minket a keresztény hit alapjaira is kioktatni – vetette ellen az Anyaszentegyház legfanatikusabb híve, Benjamin.
Riolda elnevette magát:
– Az angolszász királyok, tudom jól,  minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal hajlandók fizetni . Hiszen másra se vágynak, mint a halhatatlanság új és új bizonyítékára.
Benjamin, akit a hóesés és a bezártság közlékennyé tett, maga is elmélázott.
– Valamikor semmire sem vágytam inkább, mint hogy saját váram legyen, hozzá saját népem. Egy csinos földbirtok, talán egy sziget a Földközi-tengeren, aminek oltalmazom a lakóit. Egy földdarab, ami talán csak a Mindenhatónak tartozik engedelmességgel. Ma mindenki országot alapít, és nagyon fiatalon az ember ugyanazt akarja, amit a többiek. De ebben a városban megtanultam, hogy egy ügyes és ravasz kereskedő akárhány királynál hatalmasabb. Riolda nem értett egyet: nagyon jól tudta, hogy akik csak szoroznak és osztanak, akik túl sokat adnak-vesznek, azok hajlamosak lebecsülni az időt és a távolságot, a királyok és nemzetségek támaszait. Egy jó kereskedő hajlamos azt feltételezni, hogy mindenki ugyanúgy szeret osztani és szorozni – ráadásul a számokból ugyanazt olvassa ki.
– Most mire gondolsz, nővérem? – kérdezte Benjamin, és intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet.
Riolda arra gondolt, hogy a szántóföldeket is fel lehet égetni, a szigeteket is el lehet foglalni, de ez sokkal időigényesebb és fáradtságosabb, mint egyetlen kereskedőt kirabolni. Épp ezért nincs ostobább, sőt meggondolatlanabb  dolog, mint kiszolgáltatni magunkat az irigy szomszédoknak, várfalak helyett csélcsap királyok támogatásában bízni. A legnagyobb biztonságot a hágók és a tengeráramok jelentik, a régimódi nagyurak támaszai.
De mondani csak annyit mondott, hogy az angolszászoknak nemcsak legelőik, szántóik és kikötőik vannak, hanem ezüstbányáik is.
– És te azért akarnál velem Írországig hajókázni, Riolda, hogy az angolszász királyok is részesüljenek az örök élet bizonyságában? Hogy a hitük ne csüggedjen el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő asszonykáját. Hát ne feledd, Riolda, hogy aki  egyszer elmegy, az még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság ünnepélyesen meggyászolt és eltemetett. Mert aki saját akaratából hagyta el az övéit, az iszonyatosabb egy bomló holttestnél is. Kalandvágy? Kíváncsiság? A többség szemében ennél semmi sem rettenetesebb. Majd meglátod, soha nem bocsátanak meg neked.
Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Ahogy azt sem mutatta ki, hogy nagyon jól tudja, hogy Benjamin önmagáról beszél.
Nyugodt arccal leszedte az asztalról a germán módra készült halleves maradékát az asztalról, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, nem győzvén hangsúlyozni, hogy az ottani  szörnyűséges időjárást, az ebből fakadó örökös rosszkedvet nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a saját magáén kívül nem hitt semmiféle bűverőben, azonmód  felfortyant:  Képtelen volt megbocsátani, hogy Riolda az ő háza helyett egy másik otthonra vágyik – a sajátjára.
– És mit viszel haza a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Őt megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Már régesrég megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik se gyengének, se esendőnek.
Benjamin, az Ellenállhatatlan kivette az edényekkel megrakott tálcát a kezéből, és mélyen a szemébe nézett.
Talán most fog majd házassággal hitegetni, gondolta elborzadva Riolda.
Vagy mint jövendő titkárát és tanácsadóját , bevonni a nemzetközi ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, vagy vágyakozna valamilyen meghittségre, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem őt tartja egyesegyedül az élete értelmének. Benjamin a szemébe fúrta a tekintetét:– Tudod azt, Riolda, mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nyilván nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Azt, ugye, tudod, Riolda, hogy több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek? Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de beláttam , hogy előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Te talán nem örülsz annak, hogy Velencében élhetsz?
Riolda engedelmesen bólogatott. És igyekezett kifejezni elmondhatatlan háláját, hogy Benjamin fedelet és kenyeret adott neki. Hogy itt tevékenykedhet az ő közelében. De úgy tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt ide-oda utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit.
A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy percig sem hitt.
Benjamin csak a saját vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe. Riolda úgy érezte, még a legfelsőbb teremben őrizgetett koponyatetőknél és csontocskáknál is hidegebb és halottabb.
Mindenesetre Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija elégedetten bólintott, majd közölte, hogy egy ír küldöttség, egy névtelen kolostor névtelen apátja és a szerzetesek szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába. Ha Riolda bírja a lovaglást, ha ezek a kutya írek írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben megbízható, jó üzletfelei lesznek.
Riolda a négy égtáj felé fordulva rögtön megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan. – Amúgy is kicsi ahhoz, hogy egymaga elboldoguljon az egész háztartással.
Benjamin legyintett.
– Mit bánom én! Hallgatag, sunyi, megbízhatatlan gyerek.De aztán te megbecsüld magad, Riolda! Járd szorgalmasan az udvarokat és a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Szeplős Ódrit régóta ismerem. Őt igazából mindenki ismeri. Az egész város. Meg ő is ismeri az egész várost. De nemcsak a mostani várost, hanem a száz évvel ezelőttit, meg a még régebbit is. Ismeri a város minden titkát, minden szegletét, minden macskakövét. Még a macskakövek nevét is tudja. Mindegyikét. Merthogy a macskaköveknek is van nevük, meg a verebeknek, a villanypóznáknak, a parkban nyíló büdöskéknek, sőt a pékmester lapátjának és a szódás nyikorgó taligájának is. Mindennek van neve, és van története, Szeplős Ódri pedig mindezt jól ismeri. Elég csak kérdezni erről a csatornafedélről vagy arról a vaskapuról például, máris sorolja, mi mindent érdemes róluk tudni, miféle érdekességeket. Szeplős Ódrinak egyébként van néhány igen helyes szeplője, egy pár igen csinos, csíkos térdzoknija, valamint néhány képzeletbeli barátja. Velük társalog, ha épp nem mesél senkinek. Pontosabban ilyenkor nekik mesél. Meg sokszor a városi könyvtárban dolgozóknak, merthogy a könyvtár a kedvenc tartózkodási helye, többnyire ott lehet őt megtalálni. A mobilból kipottyant, különleges levél elolvasása után természetesen magam is a városi könyvtárba siettem. Utána akartam járni ennek a rendkívüli meseíró-históriának. A kölcsönzőpultnál azonban, ahol érdeklődni szándékoztam, a mindig mosolygós könyvtárosnő helyett egy mogorva vénasszony fogadott. Soha nem láttam ott korábban. Ősz haját kontyba fogta, szürke, nyakig gombolt köpenyt viselt. Öblös fakupa állt a keze ügyében, épp abból kortyolt, amikor ráköszöntem. Miután ivott, visszahajtotta, majd gondosan lezárta a kupa fedelét. Három szemüveg volt a vénasszony orrán egymásra téve, így akkorának tűnt a szeme, mint egy csészealj. Egyet sem pislogott, csak ámuldozva figyelt, akár a halak.
– Szeplős Ódrit keresem. Szükségem van a segítségére egy mesekönyv megírásához – pislogtam a halszemek felé.
A vénasszony szemgolyója forogni kezdett, előbb lassan, majd egyre pörgőbben.
– Miféle mesekönyvhöz? – hajolt hozzám egészen közel.
Sörszagú volt a lehelete.
– Amilyenben nem szerepelhetnek ufók meg dinoszauruszok – válaszoltam, lépésnyit hátrálva.
– Minden mesekönyvben szerepelhetnek ufók meg dinoszauruszok!
– Szerintem is. De ebben most mégsem lehetnek effélék. Legfeljebb libák.
– Libák?
– Azok.
– Ki nem állhatom a tollasokat! Tollászkodhatnékom támad tőlük – biggyesztette le a száját, majd a pulton álló tagsági jegyzékbe mélyedt.
– Idehívná, kérem, Szeplős Ódrit? Sürgősen beszélnem kell vele.
– Hogy is hívnak? – kérdezte felelet helyett, még mindig a lajstromot böngészve.
– Meseíró Lány.
– Nahát! Még jó, hogy nem Kovászos Uborka, vagy Ujjatlan Bundakesztyű, netán Egyfogú Fogaskerék… – dünnyögte, miközben kitartóan lapozgatott.
– Szerintem egy meseírónak éppen megfe… – kezdtem, de közbevágott:
– Meseíró Lány! Hát persze! Hisz neked van egy százötven éves könyvtartozásod!
Nevetnem kellett ekkora képtelenség hallatán.
– Csak ne hahotázz itt nekem, hanem fizesd meg a késedelmi díjat! És szégyelld magad! Ekkora adósságot felhalmozni!
– Néhány éve vagyok csak itt tag, honnan lehetne másfélszáz éve nálam egy könyv? – kérdeztem még mindig nevetve.
– Márpedig itt az áll: Húsevő virágok, varázslexikon, százötven éve kölcsönözte ki a Meseíró Lány!
– Nyilván valamelyik ősöm lehetett, egyikük a Meseírók közül. Talán üknagyanyám. Úgy tartja a családi legendárium, hogy lánykorában odahaza vérengző pipacsokat termesztett. Mesét is írt róluk, azt hiszem.
– Könnyű azt mondani, hogy valamelyik ősöm! Ha tartozás van, mindenki mentegetőzik. Nekem ugyan mindegy, hogy a lökött üknagyanyád vagy te bitorlod azt a könyvet. Tessék visszahozni a könyvtárnak, ami a könyvtáré, és megfizetni a késedelmi díjat!
– Márpedig nem fizetem meg más adósságát! Nem is lenne rá pénzem. Meseíró és pelikánidomár vagyok, nem pedig milliomos. Ráadásul azt a varázskönyvet sose láttam!
Erre különös módon változni kezdett az arca. Az orra megnyúlt, csőrszerű lett, a fejét tollak fedték haj helyett, és a karjaival egyre szaporábban verdesett, hogy csak úgy örvénylett a levegő a teremben.
– Százötven évre egy talicska aranytallér! Ennyi a büntetés! Egy morzsányival, egy piculával, egy fabatkával se kevesebb! Hallod, te lány?! Ennyi! Nem kevesebb! És mivel te vagy itt, rajtad fogom behajtani!
A mennyezetig emelkedett a teste, majd akár a vadászó madarak, lecsapott rám. Mit tehettem volna? Menekülőre fogtam. Megpróbáltam egy könyvespolc fedezékébe bújni, nehogy az éles bagolycsőr, nehogy az éles bagolykarom kivájja a szemem. Ő azonban nem adta fel. Suhant utánam kérlelhetetlenül. A külföldi szerzők polcánál bujkálva döbbentem rá, hogy zsákutcába kerültem. Szorultságomban vaskos könyvet kaptam le a polcról, és a támadóm felé hajítottam. Célt tévesztett ugyan, de mire lecsaphatott volna rám a végzet, erős karok hirtelen megragadtak, és egy rejtett oldalajtó felé rántottak. Épp időben. A hátunk mögött becsapódó ajtón hangosan koppant valami.
– Igazán kifizethetted volna azt a talicska aranyat, ahelyett hogy felbőszíted! – suttogott kuncogva a megmentő karok tulajdonosa, Szeplős Ódri. Csíkos térdzoknijában vigyorogva állt mellettem.
– Csakhogy! Épp téged kereslek!
– Tudom – válaszolta, majd szűkös csigalépcső felé tessékelt. Egészen fel, végeláthatatlan magasságba vezettek a lépcsőfokok.
– Hogyhogy tudod? És mi ez a kísérteties hely? – értetlenkedtem, miközben borzadva vettem szemügyre a sötét, poros, huzatos helyet. Korhadt, ősöreg fa belsejére hasonlított.
– A toronyszobában mindent megértesz – válaszolta kurtán, majd a csigalépcső első fokára léptünk. A csigavonal azonnal tekergőzni kezdett, s miként a leggyorsabb mozgólépcső, máris zakatolt velünk egyre feljebb.

Sietek, gondolta, amikor a fiú felé nyújtotta a kezét, s már rohant is tovább. Már amennyire a sétálóutca térburkolatát fedő hártyavékony jégréteg engedte. Késésben volt, éppen a jég miatt. Miután beérkezett a munkahelyére, alig maradt ideje fölkészülni a reggeli értekezletre. Utolsóként foglalta el a helyét a körasztalnál, végighallgatta az értelmetlen szövegeket, majd a kollégák rosszalló megjegyzéseit, amiért ezúttal is képtelen volt érdeklődő ábrázatra cserélni azt a savanyú képét. Márpedig nem. Ahogyan egy rakás egyebet se. Van is baja elég.
A felé nyújtott kézre gondolt, miközben elfelejtette maga elé engedni a kolléganőjét az ajtóban és akkor is, amikor csak hümmögött, mialatt a kollégája a beteg gyerekéről beszélt. Tudta, mit gondolnak róla, mégsem tett ellene semmit. Késő estig benn maradt, befejezni egy anyagot, aztán taxit hívott, nem maradt ereje másra. Nyugtalanul aludt, s bár másnap szombat volt, korán kelt és otthon folytatta a munkát, ebédelni is elfelejtett, csak délután állt föl a laptop mellől, nyújtózott egyet, evett egy kiflit kakaóval, ivott egy feketét, átöltözött, aztán nekivágott a városnak.
Előző nap tényleg sietett, de ma odalépett és adott egy kétszázas érmét a fiúnak. Szólt is pár szót. Hogy fordítsa a javára, vagy valami hasonlót. Bár inkább motyogta, mint mondta. A fiú rámosolygott, ő elkapta a tekintetét, indult tovább. Szívesen megállt volna, beszélgetni. Érdekelte, ki ez a fiú, hogyan került ebbe a helyzetbe. Mégsem állt meg és nem kérdezett semmit. Számon kérő lenne a hangsúly vagy tolakodónak éreznék a viselkedését a járókelők, netán, ami rosszabb, maga a fiatalember, ezt nem kockáztathatja meg. Kényesnek nevezett helyzetekben soha életében nem találta a megfelelő hangot, a szükséges testtartást, a csuda tudja, micsodát. Mindig goromba fráternek tartotta mindenki.
Mert valahol goromba fráter volt. Képtelen a hangulatát a többiekéhez szabni. A magáé meg többnyire komor. Ettől ő nem szenved, nem gyötri depresszió, pusztán arról van szó, hogy számára ez a természetes állapot. Semmiségeken heherészni, a másik hogyléte felől érdeklődni csak azért, hogy érdeklődjön valami felől, nem az ő stílusa. S bár nagyon is túlteng benne az empátia, kimutatni nem tudja. Inkább nem is kísérletezik.
Valaha próbálkozott. Nyitott szívvel fordult az emberekhez. Mindannyiszor baj lett belőle. Egy rosszul megválasztott szó, vagy nagyon is jól megválasztott, csak éppen megértésre nem lelő kifejezés, egy balul sikerült mozdulat, arcberendezése eredendő alkalmatlansága keresztülhúzta a számításait, megcsúfolta szándékait. Olyan volt ő az emberek világában, akár a macskák közt a skót lógófülű, amelyik lesunyt fülekkel születik, ezért minden macska azt hiszi, támadásra készül. Holott csak elbántak vele a tenyésztők.
Baktatott tovább a sétálóutcán, ritka pelyhekben hullani kezdett a hó. Az aprócska kristályok lebegve szállingóztak lefelé, s mikor elérték az aszfaltot, pillanatok alatt piszkos vízzé olvadtak. Amelyik a kabátján landolt, legott parányi, halványan csillogó vízcsöppé változott át. Mielőtt elérte volna az adventi vásárt, befordult egy mellékutcába. A folyóhoz igyekezett, bámulni a vizet. Az előző télen egyáltalán nem fagyott be. Ha jobban belegondol, idejét se tudja, melyik évben fagyott be utoljára. Gyerekkorában még csúszkáltak a hátán, át lehetett kelni a túlsó partra a jégen, léket vágva horgászni karácsony előtt. Hacsak nem képzelődött. A gyerekek gyakran képzelődnek. Legalábbis ő gyakran tette.
Mikor elérte a folyóparti sétányt, újra megpillantotta a fiút. Ugyanaz a fiú volt, kétségtelen. Ugyanabban a pózban állt, a szemét lesütötte, kicsit meggörbítette a hátát, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, a cipője orránál eldobható műanyag pohár. Előkotort egy újabb kétszázas érmét, beledobta a pohárba. Csörrent, ahogy a többi érméhez verődött. A nyelvén volt néhány szó, mégsem ejtett ki egyet se, tisztában volt azzal, úgysem kerülhet a lényeg közelébe. Némán gyalogolt le a partra. Kacsák ültek a vízből előmeredő köveken. Zöldes árnyalatú tollakkal a gácsérok, barnán a tojók. Néhány varjú és csóka sétafikált föl s alá a folyóparton, s ahol nyaranta horgászok ültek, most csak a hűlt helyük terpeszkedett. Szerette ezt a környéket. A város zaja adta az alaphangot, de távolról, sejtelmesen hatolt csak a fülébe. Ha figyelt, a híd kőlábán megtörő hullámok csobogását is tisztán ki tudta venni. Korán sötétedett, ő azonban szerette az efféle szürkületbe hajló téli délutánokat. Talán valahol északon kellene élnie, jutott eszébe, odavaló a habitusa, a temperamentuma, vagyis annak hiánya. A rideg komorsága, ahogyan az anyja fogalmazott egyszer réges-régen. Ő meredten bámulta a halott nagyanyját, szólni nem szólt, a kezei úgy csüngtek a teste mellett, akár akasztott ember a bitófán. Meg akarta érinteni az anyját, ám valahányszor elindult izmaiban a mozdulatot eredményezni próbáló szándék, mindannyiszor felülírta egy felsőbb akarat. A sajnálat és a veszteség érzése. Szerette a nagyanyját, őszintén sajnálta, hogy nem láthatja többé a világot. Ez az érzés meg a veszteség kínja rágta belülről, nem maradt benne erő az anyja vigasztalására. Pedig értette az anyját is, akart is cselekedni, ám olyan hamisnak érezte volna, ha megteszi. Mindazonáltal a hamisság érzését is hamisnak érezte. Kiguvadt szemmel meredt a tetemre, nem szólt, nem moccant. Az anyja úgy látta, ridegen és komoran. Megrázta a fejét, elhessegette az emléket. Mindenesetre megpróbálta. A délutánja már odalett, ezzel tisztában volt.
Hátat fordított a folyónak, hazafelé indult. A hó már nem esett, csak valami szitáló nedvesség maradt utána. Két sarokkal följebb újra a fiúba botlott, adott neki egy kétszázast ismét. Rá se nézett közben, száját szorosan összezárta, szinte fájt. Kutyát sétáltató nyugdíjasokat kerülgetett, andalgó szerelmespárokat, imbolygó részegeket, kisbabájukat tologató kismamákat, unokájukat terelgető nagypapákat. Kicsit fázott, a cipője átázott, a zoknija átnedvesedett, jól esik majd levetni otthon, gondolta. Éppen tervezgette, miként bújik a kanapéra, jó, bolyhos takarója alá, kezében egy csésze forró teával, amikor újra a fiúba botlott, aki a szemét lesütve, hátát némiképp meggörbítve állt, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, előtte eldobható műanyag pohár árválkodott. Elfogyott a kétszázasa, egy ötszázas címletű papírbankót gyűrt a pohárba, belenézett a fiú arcába, s megkérdezte, hogyan? Talán követi? A fiú értetlenül nézett vissza rá, ajkai elnyíltak, kilátszottak barnás, vékony fogai, s köztük a gyakori foghíj.
Nem várta meg a választ, iparkodott haza. Mire hazaért, még háromszor találkozott a kéregetővel, mindig ugyanazzal. Összesen hétszer botlott belé aznap, s esküdni mert volna, hogy mindig ugyanabba, mindig ugyanabba. Otthon sebesen levetkőzött, kényelmes ruhába bújt, teát főzött, begubózott a pamlagon, két kezébe fogta a bögrét, az ital gőzét szívta magába. Ha lehunyta a szemét, a fiú értetlen tekintetét látta maga előtt, az elnyílt ajkak mögött a barnás fogakat, amelyek akár egy öregember szájában is lakozhatnának, és nem értette az egészet. Sajgott a feje, az első korty tea leégette a szájpadlását. Fölhördült, fölpattant, belelépett a bakancsába, kabátot öltött és nekivágott az utcáknak. A nedvességtől csillogó úttesteken bizonytalanul tükröződtek az utcai lámpák pisla fényei, a karácsonyi világító díszek színes árnyai, a kirakatok pompája. Kutyagolt, kutatott, s mikor a kéregető fiúra lelt, megérintette a vállát. Mondani akart valamit, ám a fiatalember ijedten húzódott el tőle. Ettől nyomban kijózanodott és ügyefogyottan rohanni kezdett hazafelé, mint akit üldöznek. Csakhamar azonban újfent a koldusba botlott, kis híján fölborította, egészen közel került egymáshoz a két arc, a két ijedt, szorongó tekintet, a némán tátogó szájak. Kihagyott a szívverése, kiverte a hideg verejték, s újfent szaladt, loholt, míg haza nem ért végre megint, berontott saját lakásába, akár egy hódító hadsereg, zihált, levegő után kapkodott. Nem kapcsolt villanyt, lehányta magáról a kabátot, betámolygott a nappaliba. Ült a félhomályban, a város beszűrődő fényeiben, a bakancsáról sáros lé csordogált a szőnyegre, a feje még mindig sajgott, zsongott, zsibongott, míg végül el nem nyomta az álom.
Szinte az egész vasárnapot átaludta, mint akit letaglóztak. Estefelé fölhívta az anyját, váltottak pár semmitmondó szót, a nővére gyerekeiről, az apjáról, aki a világ másik felén él, ki tudja, miből, miért. Öt percnél tovább nem tartott. Közben megkeseredett a szájában a nyál. Minden vasárnap öt perc, ennyi volt a családi élete. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy mindössze ennyi. És a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, ami rendre eltöltötte, ha erre gondolt. És gyakran gondolt erre. Most azonban nem ez járt a fejében. A kéregető fiún tűnődött. Nyakába kellene venni újból a várost, megkeresni és mondani végre valamit. Neki, róla, magáról. Valami lényegeset. Igazit. Nem mindig elég a tett, néha kell a szó is, jutottak eszébe egy régi ismerős, egy ködbe veszett lány szavai. Ezen a világon csakis abban van föloldozás, a szóban, visszhangzott a mondat a bal lebenyében. Egyikben sem vagyok jó, felelte akkor, régen, régen, embertelen régen, s most sem vélekedett másként.
A viszonylagos csöndbe élesen hasított bele a csengő berregése.
Fölállt, az ajtóhoz sietett, kinyitotta. A kolduló fiú állt előtte, a háta görnyedt, a szemét lesütötte, valamit nyújtott felé. Egy tárcát. Fölismerte: ez az övé, ebben tartja az iratait. Átvette. Egy kurta pillanatra egymáshoz értek az ujjaik. Tegnap este veszíthette el, motyogta a kéregető, egy barátja találta meg, ő meg fölismerte az igazolványképről. Alighogy befejezte, már hátat is fordított, választ nem várt. De nem is kapott, mert ő csak szorongatta a tárcát, szólni nem tudott. Nem hívta be a fiút, nem tett semmit, ezúttal sem, mégsem, csak állt a nyitott ajtóban, kezében a tárcája, a szemében félelem, vagy valami ahhoz hasonló, a szíve hevesen vert, a halántéka lázasan lüktetett. Sokáig állt így, sokáig, sokáig, véget nem érő időn keresztül, vigasztalan, föloldozatlanul.

(Illusztráció: Tracie Cheng)