Kabai Csaba összes bejegyzése

Louis MacNeice: Nézésirány

Nagy ház, kietlen,
Alig-fű a kocsifeljárón;
Jártunk már itt korábban.
Ám az emlékezet a felhólyagzott
Ajtó előtt elgyengülvén,
Semmit sem talált életben.
Csak az elfolyó bokrok, a levélpenész
Kripta-álma. Az üres istálló fölött
Patinás jelzőnyíl mozdult
Kissé a majdnem-szélben,

De a vágyak megerősödni képtelenek.
Elrohadt hurkaikból kilazult körtefák
A kerítés mellett; egy rózsa,
Egy óhaj, egy szivárványfélgömb
Reszketett, tört a tompa
Légben. – Mi haszna volt?
A csengő nem működött, és
Az egész hely, így derengett,
Halálosan beteg volt:
Bezárt a világ.

És zárva is maradt,
Amíg egy hirtelen-dühös fa
Magát megrázta, mint egy
Tóból előficánkoló ír szetter,
És a hársak gyászvonala
Mögött, akár egy dackiáltás,
Fenyegető felleg-forgatag
Tornyosult. Valahol
Az istállóban egy
Ló felnyerített, és a függönyök
Kilebbentek az ablakokon:
a világ nyitva állt.

Kabai Csaba fordítása

 

Louis MacNeice: Egészen

Ha minden titkot akarnánk egészen,
Túl sokáig tartana.
Szavak töredéke, amit hallunk,
Dalok zuhanó zárlata.
És ha megpróbáljuk lehallgatni
A nagy Jelenvalót, csekély az esélye,
Hogy lesz szerencsénk megragadni
Egyetlen puszta frázist egészen.

Ha a boldogság valaki karjában egészen
Meglelhető lenne,
Nem kellene félnünk a tavasz dárdáitól, és
A vijjogó tűzjelző sem rémítene.
Ám úgy van, hogy a dárdák évente átdöfik
Húsunk, és óránként vagy majd éppen
Harang vagy sziréna riasztja el a szeretet
Kék szemeit egészen.

És ha a világ fekete vagy fehér volna egészen,
Hol tiszta minden érték,
És a gyilkos vizek őrült árja helyett
Egy csöpp öröm, egy csöpp bú lenne a mérték,
Talán biztosabbak lennénk, hová akarunk jutni.
Vagy csak újfent sekélyen
Unatkoznánk; hisz a nyers valóságban nincs
Út, amely helyes volna egészen.

Kabai Csaba fordítása

Louis MacNeice: A Brit Múzeum olvasóterme

Kaptár-szerű dóm alatt üldözött olvasók
föl-le járnak a folyosón a tudás celláit babrálva –
Méz és gyanta, évek üledéke.
Néhányan hivatásból, mások tudásvágyból,
Néhány azért, mert jobb dolga nincs
Vagy, mert azt reméli, a könyv majd feledteti
Hogy dobol az ördög a fülébe.

Különcök, szellemi kubikosok, csóró tudósok,
Cvikkerben, stílkalapban, romantikus szakállal,
Dajkált hobbijukkal, sorsukkal verve.
Némely nagyon is éber, alszik a másik,
Mint denevér, fonák értékek világán függve,
Födve magát e csöndes, ölmeleg léttel:
Ez a Brit Múzeum olvasóterme.

Kinn a napos lépcsőkön galambok udvarolnak,
Fölhajtva gallérjuk, farkukkal söpörnek,
Vagy napfürdőznek békét keresve.
A totemoszlopok alatt – az ősi terror –
A hatalmas, fodrozott, ion pillérek között
Nehéz állcsontú vagy héja-szerű, idegen arcokból
Szivárog a menekültek torokgóc keserve.

(Kabai Csaba fordítása)

Louis MacNeice: Vagyok, aki vagyok

Kezdetben és végül a lényeget megfogni
az ismétlés marad lehetőségül: az egyén: egyén,
A nő: nő, a fa: fa és a világ: világ.
Nehéz a fogás: síkos, magába zárt, kemény.

Valahol a kezdet és a vég között elkapva
Visszahull magába, kibomlik entitássá
Lebeg és átfed: egy fa beszélő
Toronnyá válik, és egy nő a világgá.

Hálóval elkaphatod, ám vagy a szál gyönge,
Vagy ritka a háló szövése, vagy épp a hal halott.
És a hamis közösségből érkező ember visszafogy
Puszta emberré a puszta ég alatt.

Ám az álom álom volt, és a szerelem: szerelem. És ami
Történt, megtörtént – még ha a bírák mást is hallottak,
Az alapján ítéltek el. És csillog a csillogás,
És én én vagyok, noha a halottak halottak.

Kabai Csaba fordítása

Illusztráció — Edvard Munch: Nap

Nadír

A tengerparton vagyok újra elhízva
s tudom mily sokakat veszejtett már el a háj
homlokomról testemről ömlik a verejték
Megvertek ismét vérző szájjal orral fekszem
Tébolyult öcsém elhagyott szüleim halottak
fekszem a parton egy köd vagyok belül
Nem is vérző számat orromat érzem
noha alaposan helybenhagytak
hanem a napon felforrt kavicsok égetését a hátamon
Az egyik bárányfelhőben mintha magamra ismernék
Talán esni fog zuhanok oszlanak a kövérkés fodrok
De miért kötekednek mindig Esem talán zuhogni fog
de már rég nem zokogok mint régen ha bántottak
Haza kellene mennem de már nem tiszta hogy hol
az otthon már rég nem itt lakunk a tengerpartot
belvárossal a belvárost egy tanyával azt pedig
egy másik ország városával cseréltük fel
Nem éreztem nem érzem magam sehol
Gyökértelen lebegés vagyok Másom az égen
gúnyos grimaszt ölt Talán elalszom egy
megvert fintor vagyok zsibbad az arcom
úgy tűnik mindig akad egy utolsó legyintés
Lehunyom a szemem és kinyitom a másik
oldalon hol rég halott kedvesem megtört kutyája
a vért nyalogatja az arcomról kimérten komótosan
Rég halott kedvesem illatát érzem rajta szemében
ugyanaz a szégyenlősség amelyet az
övében láttam és csodáltam egykor
Bon voyage lefetyeli a fülembe kedvesem hangján
tőle egyébként teljesen idegen volt ez a modorosság
És valóban elér minket az ég dagálya
elered az eső fölébredek Tükör-
képem az égen elfeketedett fulladássá
süllyedéssé zuhanássá változott Fölkelek
besétálok a vízbe hogy ne ázzam tovább
Úszom és a felszín síkját nézem magam előtt
marék vízként arcomhoz emelve a tengert
méregetem akár egy asztalos a készülő bútorlapot
Egy vonal a lent a többi afölött
Irtóztató hétköznapok

 

ana-wind1

képek: Ana Cabaliero