Az ország bal oldalának egzisztenciális kávézójából nézve hogy a valóság elhalad mellettem vadul izzó szemekkel koponyámba vésve a hangzás és a düh meséjét jelezve mindent ami Mahler Hatodik szimfóniájával összefügg és világunk elvész a legutóbbi mozdulatban még a teremtés utolsó dübörgő összecsapása előtt egy utolsó ziháló lélegzet és a görögöktől eredeztetett civilizációnk lefolyik a latrinába És mi lenne ha végre leltárba vennénk hogy mi maradt a kapitalizmus szaros palacsintája után Hiszen ideje lenne ha már ma már oly príma a klíma hogy megpróbáljunk értelmet vagy érdemet szerezni kicsiny életünknek a Földön ami mi más lenne ha nem egy ostoba színjáték szembeköpősdi hókuszpókusz bohóc pojáca csacsiskodása holdon átlibbenő maszkos figurákkal akár egy Chagall képen? Oly meztelen pottyanunk az anyaméhből ebbe a világba oly magányosan és sorsunkra vakon nem tudva hová haladunk merre barangolunk sem azt hogy mit teszünk majd Világra jövünk kijelölt sors nélkül leszámítva azt ami bizonyos tehát hogy bizonyos tagjainkat bizonyos formákba illesztjük igen csak visszatesszük tagjainkat a tégelybe és kevergetjük hogy tovább főjön a pörkölt a nap kályháján
MINT az a tégely amelyet diákként én melengettem két szobás barlangomban Párizsban a Rue de Vaugirald 89-ben a Montparnasson ahol a falra festettem Edgar Allan Poe pár sorát jácintfürtü dalos najád, márvány-arc, örök-otthoni, hazahív[1] és ez volt az első saját helyem és nem bántam hogy csak egy lyuk volt 29 dollárért havonta vagy egy év lett volna? közös wc félúton az első emeletre a csigalépcsőn és lábnyomok voltak a betonban ahol guggoltam és miközben húztam az öblítő láncát már ugrottam is ki a lépcsőre mielőtt a víz elöntötte a padlót És szobámnak egyetlen kis ablaka volt mint egy rés a Bastille falán egy kőudvarra nézett és egyetlen hidegvizes csap volt egy ősrégi barna kőbe vájva talán a középkorból maradt ezen a helyen és ott találkoztam magammal mintha csak egyfajta idegen lennék aki épp belépett a nyugodt utcáról magányos utazó társaságot adó najád nélkül ó mily romantikus illúzió volt az egész és én nagyon szerettem Minden nap kiléptem Párizs utcáira éhesen a rakpartok mentén egyfajta őrült költőnek vagy művésznek érezvén magam és én voltam Apollinaire és én voltam Rimbaud és én voltam Baudelaire és mind az összes átkozott a lét dühétől őrült költő gallérom felhajtva a rakpartok körül tomboló őszi szélben és tomboltam én is a törékeny barna levelek között (métely-emésztette sokaság) ahogy a tél közelített
ABBA a generációba születtem amely a második világháború alatt lett nagykorú és harcolt is benne A legnagyobb nemzedék így hívták így emlékeznek ránk A saját új világát alkotó emlékezet egy homokóra Megfordítod és a múlt homokszemei lefolynak rajta random mixelve a régebbi idők darabkáit az újabbakkal És ez Tente-baba-tente végig és megint és ismét Igen a legnagyobb nemzedék felnőttkorú lett és eljött a teljes szabadság Ez volt a fiatalság életöröme az élet igazi nehézségei előtt Szabadok voltunk hogy szabad szellemek vagy rabszolgák legyünk angyalok vagy démonok konformisták vagy lázadók
És én sosem voltam lázadó igazán sem akkor se most de 1919-ben születve tagja voltam a
háborús generációnak jó időben csatlakoztam a haditengerészethez épp Pearl Harbor előtt Igen a legnagyobb generáció valóban megszületett 1941 december 7-én ahogy azt mondták nekünk megszülettünk hogy a világot biztonságossá tegyük és hogy elhozzuk a demokráciát HA-HA De akkoriban ez nem egy cinikus szlogen volt mi tényleg hittünk benne hittünk abban hogy a Jó Háborút vívjuk egy Amerikáért amely reménnyel és nyájas optimizmussal van tele ahol a szélesre tárt föld még nem lett adásvétel tárgya és a vadnyugati határvidék még mindig teli van szabados ígéretekkel ahol a boldogságra törekvés nem volt taposómalom hogy összegyűjtsük a világ összes pénzét Igen és 1945-ben amikor véget ért a háború úgy tűnt hogy az egész kontinens nyugat felé hajlott és férfiak és nők seregei kiket megfosztott gyökereitől a háború nyugatnak indultak és a hívás még mindig ugyanaz volt „Nyugatra, fiatal” ahogy milliók figyeltek a vak szirén hívására korlátlanul egy új korban amelyben Amerika és az amerikaiak győzedelmeskedtek ennélfogva sokan hitték hogy az élet olyan jó ezekben az államokban hogy senkinek se jut eszébe lázadni semmi ellen ami ma képtelenségnek tűnik mert amikor megkérdeztem egy balos rádióst hogy el tud-e képzelni egy olyan kort ebben az országban ahol többé nem kell másként gondolkodónak lenni? válasz helyett csak egy bölcs mosolyt kaptam
SZÓVAL hová tartunk innen mi a nemzettek legnagyobbika és miben áll a mi nagyságunk ma? És vajon mindnyájunkat megemésztett-e a mindenevő fogyasztói társadalom és a mi televízió dominálta olykor nagyipari fasizmusra emlékeztető hadipari zavarunk? És ördög vigye a hátsó részét a világnak még akkor is ha Az Emberek még mindig nem vesztették el reményüket még ha el is vesztettük Jack Kerouac-ot Mexikóból visszatérve kiábrándultan vagy kijózanodva Az út végén egy elveszett szív és az összes szociológus azt állítja hogy története az amerikai ártatlanság vége volt
(Kabai Csaba fordítása)
(Lawrence Ferlinghetti: Little Boy, Faber&Faber, 2019, p. 15-18.)
[1] Tandori Dezső fordításának felhasználásával
Az idén száz éves Lawrence Ferlinghetti földi létének centenáriumát megünneplendő egy „önéletrajzi” „regényt” jelentetett meg. Az idézőjelek azért indokoltak, mert a könyv nem önéletrajz, és nem is regény. Persze mit is várnánk a beat nemzedék legkevésbé beat, de nem kevésbé felforgató alakjától? A körülbelül 180 oldalas szöveg első 15 lapja tekinthető mindössze önéletrajzi jellegű írásnak, melyben összefoglalja a gyermekkor hányattatásait nevelőszülőtől nevelőszülőig, a kamaszkor kicsapongásait és az egyetemi éveket. Majd az írás átvált egy féléber tudatfolyammá, az addig viszonylag következetes központozás oldalakra eltűnik, majd esetlegessé válik, hogy aztán ismét eltűnjön teljesen. A beszélő hangja egészen hasonlatossá lesz a Her (Egyes szám negyedik személy) című regényben megszokott hanghoz, többször önidézet formájában is visszautal a lassan hatvan éve megjelent korábbi művére, sőt, néha az az érzésünk támad, hogy az abból kihagyott szövegekből is válogat. Ebben a tudatfolyam jellegű részben a nagy pályatársakról elejtett pletykák szolgálhatnak önéletrajzi jellegű elemként. Például az, ahogy Sartre-val történt találkozását írja le: lelkes diákként Párizs utcáin kóborolva megpillantotta a házaspárt, Sartre-t és Simone de Beauvoir-t, követte őket egy kávéházba, és kéretlenül hozzájuk telepedett, beszélni kezdett, egészen addig, amíg Sartre egyszerűen ki nem dobatta. De Ginsbergről, Kerouac-ról is többször ír, csakúgy, mint Eliotról, akit egy helyen Tea Ass Eliotnak nevez.
A pályatársak emlékezete mellett a társadalmi, politikai üzenet is nagyon hangsúlyos a szövegben. Ferlinghetti többször kimutatja elégedetlenségét a világ dolgainak irányát illetően, említve például a gyűlölet politikájának terjedő rettenetét, vagy a klímakatasztrófa fenyegetését.
A szöveg, amely inkább tűnik egy hosszú versnek, mint regénynek, a már említett sajátosságok, a központozás esetlegessége, a nyelvtani szabályok lezser kezelése (vagy egy jó szerkesztő hiánya?), és a tudatfolyam térbeli-időbeli csapongása miatt, igencsak fárasztó olvasmány. És ez nem csak egy idegen anyanyelvű olvasó nyelvi akadályokból eredő problémája, hanem a könyv angol nyelvű fogadtatásának is konszenzusos megállapítása.
(Kabai Csaba)
