Nagy ház, kietlen,
Alig-fű a kocsifeljárón;
Jártunk már itt korábban.
Ám az emlékezet a felhólyagzott
Ajtó előtt elgyengülvén,
Semmit sem talált életben.
Csak az elfolyó bokrok, a levélpenész
Kripta-álma. Az üres istálló fölött
Patinás jelzőnyíl mozdult
Kissé a majdnem-szélben,

De a vágyak megerősödni képtelenek.
Elrohadt hurkaikból kilazult körtefák
A kerítés mellett; egy rózsa,
Egy óhaj, egy szivárványfélgömb
Reszketett, tört a tompa
Légben. – Mi haszna volt?
A csengő nem működött, és
Az egész hely, így derengett,
Halálosan beteg volt:
Bezárt a világ.

És zárva is maradt,
Amíg egy hirtelen-dühös fa
Magát megrázta, mint egy
Tóból előficánkoló ír szetter,
És a hársak gyászvonala
Mögött, akár egy dackiáltás,
Fenyegető felleg-forgatag
Tornyosult. Valahol
Az istállóban egy
Ló felnyerített, és a függönyök
Kilebbentek az ablakokon:
a világ nyitva állt.

Kabai Csaba fordítása