Vörös ajkai közt kilátszottak kissé kiálló középső metszőfogai. Az összképet nem csúfította. Barna haja finoman omlott csupasz vállaira. Világoszöld felsőjét a mellrésznél bőrszíjak fűzték össze. Hangja nem volt angyalian csengő, mégis szirénként vonzotta a füleket. Tipikusan az a nő volt, akit egy füstszagú, olcsó sörtől ázó kocsma mosdójában hátulról csinál meg az ember. Állva, ruhában persze. Nem a vécén ülve, ölben lovagoltatva. Abban már valamiféle intimitás van. A lényegen nem változtat: fél perc állatias lihegés, vagy hörgés, mielőtt a legnemesebbnek tartott férfi testnedv kilövell. Egy kocsmában ne keressen senki úriembert, ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Nem lesz olyan, aki veszi a fáradságot, hogy az utolsó pillanatban megszakítsa az aktust, és a nő derekára, vagy combjára élvez.
Kisugárzása a legmélyebb értelemben kimerítette az erotikus fogalmát, hátrányára. Az útjába akadó férfiak egytől-egyig egy darab húsnak tekintették, amit mohón kell felzabálni, mert azonnal akarod. Nem törődtek azzal, mit érez miközben magukévá teszik. Erre mondják azt, hogy nincs szerencséje a szerelemben. Vágyott rá, annyira, hogy ez a vágy a legutolsó szarházit is herceggé varázsolta, még ha girhes lovon is.
– Leülhetek? – kérdezte. Valójában már akkor Sancoeur mellett ült, mikor a kérdést feltette. Mosolygott. Combközépig érő farmerszoknyája alól térdig futó tövises szár eredt, térdkalácsán rózsában végződve.
Sancoeur egy újabb feles tequilát ürített ki, immár hatra emelve az előtte felhalmozott üres poharak számát. A kikért körből még három maradt. Egyet a nő elé tolt, közben rá sem nézett.
– Hosszú nap? – próbált beszélgetést kezdeni, még mindig mosolyogva.
– Szar nap – dünnyögte Sancoeur. Gondolataiban a nő sikítva nyögött alatta, ujjait a szájába téve, hogy a férfi ráharaphasson. Magához intette a csapost, még két tequilát rendelt. Mire elé került az újabb két pohár, az előző rendelés maradékát gyors egymásutánban felhajtotta. Két teli poharából egyet megint a nő elé tolt. Egy pillanat alatt kiürítette a magáét, pénzt halászott elő zsebéből, és a pultra tette. Szó nélkül felállt, aprót dobott a zenegépbe, kiválasztotta kedvenc Guns N’ Roses számát. Az első refrénig várt, majd az értetlenül pillantgató nőre nézett. Aztán kisétált a kocsma hátsó kijáratán.
Második Gitanesét szívta, a falnak támaszkodva, mikor nyílt az ajtó. A tetovált comb láttán azonnal eldobta a cigarettát, bal kezével elkapta a nő csuklóját, és magához rántotta. Jobb kezével betapasztotta a száját, lábát a nő combjai közé rakta, hogy az ne tudja összezárni őket. A falhoz nyomott nő hátának vetette mellkasát, kezével felrántotta a szoknyát, és kigombolta a sliccét. Jobb kezét még mindig a nő száján tartotta, hogy ne sikítson. Némi akadozás után bevezette hímtagját a hüvelybe. Amilyen halkan csak tudott, úgy lihegett, végig a nő fülébe, a tizenhárom lökés és huszonkét másodperc alatt.

 (Illusztráció: rs)

∞ Carlos Cipa: Hang On To Your Lights
(All Your Life You Walk, 2014)

Az, ahogyan a Napot szemléljük, végső soron valami gyermekkori félreértés eredménye. A Nap helyzete márpedig kétségkívül egészen más. Tisztáznunk kell, hol járunk el tévesen, s hogy ez a félreértés milyen további, életünket alapjaiban és közvetlenül meghatározó félreértésekhez vezet, melyek életünket alapjaiban és közvetlenül meghatározó téves eljárásokat eredményeznek, összezavarva a dolgok természetes menetét.

Például ahogyan a szemünket ébredéskor kinyitjuk, teljesen természetellenes módon. De sorolhatnám még a példákat. Ahogyan a kék székeken ülünk, vagy ahogy a késsel kis darabokra vágjuk a kelbimbót. Ahogyan a cipőnket levesszük és azután a földre lassan letesszük, vagy ahogy az orrunk elé emeljük a zsebkendőt. Ahogy a teát a pohárba töltjük, mielőtt megisszuk, vagy ahogyan az esernyő alatt állunk. Egészen evidens példák, nyilván Önöknek is eszébe jutott máris tíz-tizenöt hasonló, azonban ezekre most nem térnénk ki, fogytán az időnk.

A példák sorolásával rengeteg időt lehet elvesztegetni, de ezen kívül más szempontból is meglehetősen gátló és káros művelet. Vegyük azt az esetet, amikor a professzor el akar magyarázni egy jelenséget, aztán átcsap példák sorolásába – és a végén nem érti senki, miről is volt szó tulajdonképpen, viszont példát tudnak mondani, amennyit csak el lehet képzelni. És természetesen nem elég, hogy az oktató túlhalmozta a példákat, hallgatósága ezeket a példákat még tovább szaporíthatta az előadáson, a hallottakat emlékezete elváltoztathatta, s még további példákat is gyárthatott az elme, tudat alatt – sőt, olyan példákat is, amelyek már nem is az adott jelenséget magyarázó példák, hanem csak úgy példák, melyek kapcsolatba hozhatóak a felvetett helyes példák valamelyikével, de lényegében már olyan távol állnak a lényegtől, hogy a lényeg megértésében nem adnak útmutatást.

Az emberi elme pedig nagyon szereti az analógiákat, bármit bármivel összefüggésbe hoz, ezzel szórakozik, mert az alapokat tekintve akár az is elképzelhető, minden mindennel összefügg, legalábbis annak látszatát kelti, ez a látszat pedig roppant kényelmes. És máris egész kozmológiát állapítottunk meg egy teremben a székek elhelyezkedéséből.

Bizonyára sokan nem tudják, milyen veszélyeket rejt ez. Ha például a fű növését elkezdjük a cipőkopogással kapcsolatba hozni, vagy a villák nyelének ívét a tengerhullámzással. Bele lehet őrülni. És nem csak úgy mondom.

Valóban, a Napról kezdtem beszélni, szép dolog a Nap, igazán, nézzenek meg bátran egy naplementét vagy napfelkeltét, de olyankor is lenyűgöző a Nap, amikor csak halad az égen fölfelé, aztán lefelé. A gyermekkoromról meg ne kérdezősködjenek, arról igazán nem ildomos egy konferencián, meg kell érteniük.

Tehát, visszatérve, egyszer egyik kedves kollégám összefüggésteremtő kényszerében azonosságot vélt felfedezni a fák dőlésszöge és párkapcsolatának akkori állapota között, sőt, egyenesen azt merte állítani – a bokrok törékeny ágainak hálózatos szerkezetét is vizsgálódásába bevonva –, hogy a társa minden bizonyosság szerint el akarja hagyni. Annyira határozottan állította, s annyiszor elismételte ezen elméletét – és nem csak nekünk, kollégáknak, hanem az illető hölgynek is, olykor napi ötször –, hogy az végül ténylegesen elhagyta. Bizony. De nem mondtam újdonságot, hány ilyen emberrel találkozunk, ne mondják, hogy Önöknek nincs legalább hat ilyen ismerősük.

Ezért mondom, óvatosan a példák halmozásával, hiszen nyilvánvalóan ez mindennek a gyökere, ez vezet például az autóbalesetekhez, a szeles napokhoz, a székek félrevezető elrendezéséhez, a dohányzáshoz, a napsütéshez, a fák kidőléséhez, a tüsszögéshez – és ez még nem minden, gyakran egészen drasztikus dolgok következnek belőle, mint a csapvíz, a por, a pirítós kenyér, az alvás. Bizony ám. És még így sem értünk a felsorolás végére, gondolhatják.

Meghagyom a lehetőséget Önöknek.

2016. 06. 25. 17: 34: 28

(Illusztráció: Megan Duncanson: Setting Sun)

4.

Másnap a minisztériumban megkaptam az új beosztásom. Mint állami alkalmazottnak jogom lett volna visszautasítani, mivel azonban az okmányaimat átnyújtó tisztviselő mellett álló sötét tekintetű férfiú rám villantotta dohánytól sárga agyarait, amit, ha akartam, mosolynak, ha akartam, egy ugrásra kész ragadozó vicsorgásának értékeltem, nem ellenkeztem, beletörődtem a sorsomba. Annál is inkább, mert amikor előző este hazaértem, hónom alatt azzal a kevés holmival, amit a magaménak mondhattam odabenn, az irodában, s amit nem kívántam ebek harmincadjára hátrahagyni, festőinek csak erős túlzással nevezhető rendetlenség fogadott. Az otthonom kíméletlen földúlása egyértelműen arra utalt, hogy valaki alapos kutatást végzett az ingóságaim között. Nyilvánvalóan apám följegyzéseit keresték, efelől szemernyi kétségem sem volt. Szerencsére egy, az egyik gyerekkori barátom nevére bérelt postafiókban őriztem a hagyatékot, áldottam is magam az elővigyázatosságomért. Mielőtt a fővárosba indultam, magamhoz vettem a paksamétát. Különös hanyagság folytán nem követtek a postára, vagy aki követett, nem tulajdonított jelentőséget a postafiókok helyiségében tett kurta látogatásomnak. Akárhogy is, a dossziét magamhoz vettem.
Három nap múltán a repülőgép leszállt velem és az iratokkal a rudolf-szigeti Zichytelepen, ahol azóta is tengődöm. Hivatalosan kulturális tanácsadó volnék, valójában viszont egy nulla, egy senki. Szűkös javadalmamból éldegélek az északi szélesség nyolcvanegyedik fokától úgy hatvan kilométerrel északra. Apám iratait körültekintően rejtegetem és saját okulásomra olvasgatom. Így telnek a napok fölöttem.
A Rudolf-sziget a Ferenc József-föld legészakabbra fekvő darabja. Ezen a zord vidéken a mi telepünkön kívül csak három nyíltvízi furótornyon találni emberi lényeket. Tudomásom szerint összesen tizenhét tornyot építettek a gyarmat vizein, a többi tizennégyet azonban lényegesen délebbre találja, aki keresésükre adja a fejét. A szárazföldön tizenkét telepet létesített a kormányzat, ám ezzel együtt is a 191 szigetből mindössze hét lakott. Egy továbbin katonai objektum található, amiről semmit sem tudok. A mi telepünk fekszik a legészakabbra, a többi mind közelebb helyezkedik el a nyolcvanadik szélességi fokhoz, mint a nyolcvanegyedikhez, vagyis mindegyik közelebb esik az otthonomhoz, mint az, amelyikre küldtek. Ez ugyan jelen körülményeim között sokat nem számít, mégis, maga a tudat, hogy olyan messzire kergettek, amilyen messzire csak lehetett, borzalmas.
Emlékszem, amikor fókára vadásztam az első sarkvidéki nyaramon, éjszakánként rendre rám tört a zokogás, nem tudtam sem elkerülni, sem kontrollálni. Hazavágytam, viszolyogtam a társaimtól és sajnáltam a rengeteg vért, amit kiontottunk. A fókavadászat során semmiféle mintát nem követtünk, mégis, amerre csak jártunk, irgalmatlan mennyiségű vér folyt a nyomunkban, valóságos vörös folyókat fakasztottunk a zord vidéken. Egyikünk sem tanulmányozta, teszem azt, az eszkimókat, miként cserkészik be a vízi emlősöket és hogyan ejtik el őket, ennek ellenére százszámra hullottak az állatok a kezünk által. Jóllehet eszkimók nem élnek errefelé, nem túl messze innen, a norvég állomásokon dolgozik jónéhány, velük nyugodtan konzultálhattunk volna, begyűjthettük volna tapasztalataikat. Nem tettük, bíztunk magunkban.
− Grönlandiak − legyintett valaki fitymálón, amikor, nem sokkal indulás után, fölvetettem az ötletet. – Egyfelől dán alattvalók, másfelől hallgatag emberek, s bár pálinkáért bármire kaphatók, megbízhatatlanok.
Ezzel meg is győzött mindenkit. A csapatunk igazi kalandor kompánia volt, hűbelebalázs módjára, eszetlenül láttunk dologhoz. Sodródtam az eseményekkel. Hogy mégis sikerült valószerűtlenül sok prémet és húst zsákmányolnunk, annak egyedül az lehet az oka, hogy a fókák még mindig gyanútlanok, legtöbbjük nem tart az embertől. Tíz éve még viszonylag háborítatlanul éltek, egyedül a jegesmedvék tizedelték őket, emberekkel ritkán akadtak össze. Nehezen tanulnak meg rettegni tőlünk, pedig alapvetően óvatos, félénk állatok. S mivel azok, a mészárlás még jobban megviselt: a kiszolgáltatott, gyanútlan lények öldöklése hatványozottan lehangoló. Meg anélkül sem voltam a legjobb állapotban. Egészen megkönnyebbültem, amikor a különös, valódi nyárra alig emlékeztető nyár múltán visszatértünk Zichytelepre.
Zichytelepen jelenleg kétszázhuszonnégy lélek lakik, a közeli tornyokon valamivel több, de az ötszáz főt velük együtt sem éri el a Rudolf-sziget lakossága. A legtöbb itteniről elmondható, hogy dolga van errefelé, kivéve azt a tucatnyi itt ragadt naplopót, akikkel fókára meg narválra vadásztam. Végezetül pedig itt vagyok én. Már a telep vezetői sem emlékeznek arra, mi a fenét keresek itt, miért is küldtek. Csodabogárnak néznek, holott egyszerű száműzött vagyok.
A bárban, ahová esténként rendre megérkezem, Juli áll a pultban. Mindössze hatan vagyunk magyarok Zichytelepen, nem csoda hát, ha megörülök neki. Meg aztán azt is fölösleges tagadnom, hogy az utóbbi hetekben gyakran ábrándozom róla üres éjjeleimen. Elképzelem, ahogy végigsimítom a haját, megcirógatom az arcát, a nyakát; ahogy megcsókoljuk egymást; ahogy ülünk az ablaknál, nézzük a hómezőt és szorítjuk egymás kezét.
– Kutya hideg van odakinn – mondom, miközben fölmászok a bárszékre.
– A kutya se megy ilyenkor ki – replikázik Juli.
– Igazad van – ismerem be. – Azért én megkíséreltem. Gyorsan föladtam.
– Mindenki föladja – mondja, s ettől melegség árad szét a tagjaimban. – Akinek nem muszáj, nem megy ki abba az ítéletidőbe.
– Egy kisüstit kérek – döntök, miután számba vettem a kínálatot. Semmi meglepőt nem tapasztaltam, a választék nem bővült és nem is csappant meg.
Juli elém tolja a szépen metszett poharat, telitölti pálinkával, sebesen kiürítem. A szesz marja a nyelőcsövem, ismerős bizsergéssel érkezik a gyomromba.
– Ez jól esett – mosolygok. Juli visszamosolyog. Alapvetően szép lány, noha a fülei erősen elállnak, s vékony szálú haja nem tudja elrejteni ezt a komikus hibát.
– Te hány éve is vagy itt? – kérdezi.
– Ez a harmadik telem – felelem. – Kétezer-tizennégy nyárutóján jöttem.
– Háromszor köszönthetted itt az újesztendőt – vonja össze szép ívű szemöldökét. – A tornyokra is három évre szerződnek.
– Az én szerződésemre csak a kinevezésem dátumát írták.
– De nem is csinálsz semmit.
Ebben igaza van.
– A telepvezetőket ötévente cserélik – jegyzem meg, magam sem tudom, miért. – A tornyok vezetőségét, azt mondják, tízévente. Én válhatok itt az egyetlen örök darabbá…
Juli kuncog a viccen, jóllehet nem annak szántam.
– De mi a dolgod? – erősködik.
– Kisüstit iszom és beszélgetek veled – válaszolom. – Nyáron majd újra elmegyek fókára vadászni a hülyegyerekekkel, mint ahogy egyszer már megtettem, télen naponta kidugom az orrom a mínusz sokba, s ijedten húzom vissza mindannyiszor…
Juli alaposan, komolyan kémleli az arcom.
– Nem mehetsz haza, ugye? – teszi föl a kérdést, s a hangjából aggodalmat és együttérzést egyaránt kihallok.
– Attól tartok, nem.
– Hová való vagy?
– Szegedre.
– Ismerem, ott jártam főiskolára.
– Mit tanultál?
– Kisdedóvónő vagyok és ne kérdezd, hogy akkor mit keresek itt, most biztosan nem mondom meg.
– És máskor? – évődöm.
Juli vonogatja a vállát.
– Elválik – neveti el magát. – Két évre írtam alá. Öt hónappal ezelőtt. Van időm.
– Hát még nekem!
Egyelőre ennyiben maradunk. Megiszom még egy sört, Juli a pultra erősített vendéglátóipari kalkulátort bűvöli. Újra meg kell állapítanom, mennyire kedvemre való ez a lány. Nehezen tudom megállni, hogy ne bámuljam. Inkább visszamegyek a kuckómba – szoba, konyha és vécével kombinált fürdőszoba tizenhét négyzetméteren –, hogy az Ady Endre kötetembe mélyedjek. Ifjúkoromban rajongásig szerettem ezt a száz évvel ezelőtt élt költőt, korának haladó szellemű művészét, akinek az életműve ma már igen nehezen hozzáférhető. Bár sosem tiltották be, nem is kanonizálták soha, ezért csak kevesen ismerik a nevét, válogatott költeményeit utoljára a hatvanas évek végén jelentették meg, összes műveinek kiadása pedig még mindig várat magára. Nekem egy negyvenes évekbeli edíció van a birtokomban, amely hat verseskönyvének anyagát tartalmazza. Már nem istenítem úgy a költészetét, mint egykoron, de hogy életem végéig el fog kísérni, abban bizonyos vagyok. Ha majd Adyval eltelek a mai napon, talán József Attilát veszem elő. Az ő műveihez még nehezebb hozzáférni, egy időben be is tiltották valamennyit, a huszadik század közepének nagy konszolidációja és liberalizálódása idején azonban a tilalmat föloldották. Igaz, azóta mindössze egyszer jelentették meg összes költeményeit, akkor is nevetségesen alacsony példányszámban. Állítólag azért, mert nincs rá kereslet, az emberek nem olvassák a verseit. Léteznek ugyan más magyarázatok is, ám ezeket rendre megcáfolják az illetékesek. Az alkotmányos polgári demokráciában tudniillik nincs cenzúra. Hivatalosan legalábbis nem létezik ilyen intézmény. A Szabadelvű Párt a rejtett cenzúra létezését is tagadja, a választások során rendre az Országházon kívül rekedő Új Szociáldemokrata Szövetség viszont időről időre előhozakodik a kérdéssel. A videóhírmondó archívumában e két párt jelesei között zajló remek vitákat lehet találni a kérdésben. Csakhogy a videóhírmondóhoz, mint általában, most sincs semmi, de semmi hangulatom…

További fejezetek: I., II., III., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Sietnem kellett, el fogok késni. Hol az a rohadt telefon? A franc jegyzi meg a kapukódot – majd a harmadik alkalom után – de hát ez már az! Na mindegy. törlés4301törlés…remek. El vagyok már késve, ez a táska meg rohadt nehéz, na mindegy. Felszaladtam a lépcsőn, de lekapcsolódott a harmadik lépcsőforduló után a lámpa. Lépéseim megtorpantak – dühösen, de hálás voltam a sötétségnek, hogy lassíthatok és így egy kicsit megpihenhetek. Szóval szedem, szedném a lábaimat, de nem megy. Körbe nézek, de sehol egy fénycsóva vagy sugár, ami átmetszené ezt a rohadt feketeséget. Nekem kéne annak lenni. Arról már ne is beszéljünk, hogy a telefonom lemerült. Tiszta vicc. Na mindegy! Szóval megyek, mennék. Tapogatózok. Leszarom, már úgyis elkéstem! Fogtam magam és leültem, ahova tudtam. Lépcsőfok – gondolom. Kicsit törte a fenekemet és hideg is volt a kő. Azt se tudtam, miért ültem le, de elegem volt. Büdös volt a lépcsőház és kint még az eső is elkezdett esni. Na tessék, akkor azért ültem le: mert kint csak áznék, fent meg el lennék késve. A rohadt életbe! Na mindegy.
Könyv van nálam, meg cigi – gyújtó nincs. Ilyen szar napot! – dühöngtem magamban. Ahogy mozgattam a cipőmben a lábujjaimat egy elcseszett Doors szám ritmusára, egyre nehezebben ment tartani az ütemet. Ragadós, cuppogós lett a zene és a lábujjaim is. Aztán egyre feljebb – lábfejem, bokám, hátul vádlim, elől sípcsont, térd, comb…aztán elérte a ragadás azt a részt, amire igazán érzékeny vagyok. Ebből elég már! – üzentem ennek az akárminek, ami kezdte lefogni a lábamat, majd egész testemet. Nem tudtam megállítani, már a mellkasamat szorongatta. A rohadt életbe! És a számat is befogta, aztán a szememet bekötötte. Nem láttam semmit. Bár ez nem volt nagy változás. Ellenben éreztem; éreztem szagot, érzékeny lettem a tapintásra és hallottam a csótányok, százlábúak lépteit. Ideges lettem. Idegesebb, mint eddig. Utálom ezeket az állatokat, férgeket. Mozdulni pedig továbbra sem tudtam. Feszengeni kezdtem, dobálni próbáltam magam jobbra-balra.
Rohadt hangos volt minden. Ahogy a zsebemben zörgött a negrós cukorkának a papírja – valóságos földindulásban résztvevő leomló hegyoldalak zúgása, recsegése, ropogása volt. Borzasztó! Majd megsüketültem, szaggatta a dobhártyámat! Jó! Mozgás kilőve. Nyilván nem akarok még jobban szenvedni, mint most.
Ültem. Ültem. És ültem. Ideges voltam, izzadni kezdtem. Nem láttam, de a tenyerem is izzadt és nem láttam, de kitágult a tér. Nem láttam, de eltűntek a lépcsők. A rohadt életbe!
Nem éreztem már, hogy a kő hideg lenne alattam és nem hallottam, hogy kint esne az eső. A Doors se szólt már. Kapkodtam volna a fejemet jobbra-balra, de hiába, testem nem mozdult. Meg voltam kötözve. Számat pedig betömte ez a ragadós, cuppogós akármi.
Izzadság csurgott a homlokomon és csiklandozta a halántékomat. Nem tudtam megvakarni. Sírni kezdtem – úgyse látja senki. De az is csak viszketésre ingerelte a kezemet. Cseszhettem! A rohadt életbe.
És akkor megindultak. Azok a rohadt csótányok cuppogva jöttek egyre közelebb – legalábbis úgy hallottam.  És mint egy sereg, verték hegyes lábaikat – gondolom ők a százlábúak. Hatalmas éles lábak kezdték szurkálni a szememet; kinyomták a szememet! Nem láttam semmit. Semmit. Hallottam  a százlábúak színeit; arcon csapott a barna és feldobott a fekete. Színes hátú csótány kék íze mosta össze a hajamat. Piros lett. De én ezt csak hallottam. Semmit se tehettem. Könyörögtem, hogy legyen vége. Legyen vége! Vége! Vége.
Zúgott a csend. Világos volt, de nem láttam semmit. Álltam – nem ültem. Csöpögtem. Csöpögött a hajam, csöpögött a kezem, a szám, a lábam. Hallottam a ritmusát a csöpögésnek. Doors volt. Hallottam Jim hangját is. És tudtam szaladni. A hang felé. Jim hangja is fekete volt, meg szürke. Az íze pedig kék. Mindegy! Szaladtam, a rohadt életbe! Azt se tudtam, hol vagyok, de világosság volt. Lábam nem botlott meg semmiben. Síkfelület lehetett. De egyszer csak éreztem, hogy süllyedni kezdek. Csöpögések puhán verték a ritmust és a lábam ismét ragadt. Jim hallgatott, én pedig süllyedtem. Már nyakig voltam benne és hirtelen megálltam. Úszni kezdtem és haladtam. Ki akartam érni ebből a steril szagból. Puha volt ez a közeg és steril. Úsztam.
A víz sűrűségéhez hasonló lett ez a puhaság és én nem bírtam már ilyenben úszni. Nem tartott fent semmi. Tovább süllyedtem. Elnyelt a víz.
Tompa zaj volt. Víz alatt voltam. Kinyitottam a szemem. Láttam. Ott volt a fénysugár. Szaladni kezdtem felé. Átmetszette a torkomat. A rohadt életbe!

(Illusztráció: ctpd)

Az emberi és állati szívet is megroppantó hőségben Riolda egyre csak a homlokát törölgette.
Talán még jobb is, gondolta, ha ezzel az öregasszonnyal társalog, mert ha belegondol az őt a gyerekeitől elválasztó irdatlan távolságra, akkor odafekszik Hildi mellé a ravatalra.
Mi ez az őrültség? Hogy kerülhettem ide?
És mi ez a fejfájdító, ütemes kántálás az utcákon? Ha közel a tenger, akkor mért nem hallani a sirályokat és hullámokat?  És miért nincsenek ebben az átkozott városban madarak?
Ráadásul fárasztó volt követni Hanna héber és szláv szavakkal teletűzdelt latinját, és nem mosolyognia a furcsa grimaszain, melyekkel ez az okos és nagyon is figyelmes asszony követte saját mondandóját. Talán azért, mert süket kicsit, futott át Rioldán.
Ám akármilyen nevetséges is volt ez a töpörödött öregasszony, a könyvtárnak mondott, nyolcszögletű teremben ő tűnt egyedül gondolkodó lénynek.
Talán Hannát is elrabolták?
Riolda nem hitte: a kis öregasszony megszeppent háziasszonyként tett-vett a fogoly nők körül, akik nemcsak a felfoghatatlan helyzettel, de egymással sem tudtak mit kezdeni, a rettegésük kipárolgása még a szerteszét locsolt mósusz szagát is elnyomta.  Riolda úgy érezte magát, mintha megzavarodott méhek vagy hangyák közé pottyant volna.
Az egyik szőnyegen görcsösen himbálózva egy frank hercegnő imádkozott, aki talán maga sem vette észre, hogy a latin szavakat összevissza cserélgeti. Vagy netán így imádkozott korábban is? Az oldalán egy szeplős ír lány ücsörgött, néha felkiáltott, és az emírt vádolta egy tizenhét évvel ezelőtti, Corcban megesett gyilkosságért. Szláv fejedelemasszonyok, akik talán soha nem szabadulnak élve, és nem látják többé a gyerekeiket, őrjöngő indulattal azon veszekedtek, hogy melyikük kislánya szebb.
Riolda hiába próbált a foglyokkal beszélgetni, ezeknek a zavarodott asszonyoknak ugyanúgy nem volt közük egymáshoz, mint N. herceg verseinek, Attila király intelmeinek, Szűz Mária hajtincseinek és a többi találomra összehordott drágaságnak egy királyi ritkasággyűjteményben vagy Ethelred király tróntermében.
De az is lehet, hogy mi is innen-onnan zsákmányolt, találomra összehordott asszonyok ereklyék vagyunk itt, töprengett. Vérző, különféle nyelveken motyogó játékszerek . Egy nyolcszögletű, napfényes teremben, ahol a fóliánsok is csak lakásdíszek. Hiszen a legtöbb könyv üres, mintha arra várnának, hogy ezek az eleven hadizsákmányok teleírják majd a lapokat.
Ám ha ő maga eleven, és tényleg életben van, akkor mi akadályozza meg, hogy megnézze magának ezt az őrült várost, a könyvtárt körülvevő barakkokat és utcákat?
Hannát a kiterített Hildi mellett hagyva Riolda elindult, hogy felderítse a Tökéletes Város álombeli tájra emlékeztető utcáit.

A barakkok közt csatangolva semmi különösebb látnivaló nem akadt.
Kedélytelen nap hevítette a házaknak nevezett, szorosan egymás mellé épített, fehér gömböket. De Almería lakó nem pihegtek édes szörpöket szürcsölgetve függönnyel elfedett, biztonságos fekhelyeken, a felforrósodott, hófehér falak közt még este is rengetegen nyüzsögtek.
A testnyílásra emlékeztetető, vörös kapukon danolászó, lelkesen kergetőző fiatal férfiak rohangáltak fel-alá, olyan izgatottan, mint a viharra vagy gyülekezőre vágyó sáskák. Riolda elképzelte, hogy néhány perc múlva fújtatva, kántálva mind a magasba emelkednek.
Mitől ilyen vidámak és elégedettek Almeríában az emberek?
Ő maga behúzódott egy kőfal csenevész árnyékába, és igyekezett számba venni a furcsaságokat. Belélegezni az utcákon szálldosó port, rendet tenni a gondolataiban.
Vörös kapuk – fehér falak. Az elviselhetetlen erejű napsütés ostorcsapásai alatt rángatózó fiatal férfiak. No de milyen emberi lakhely az, ahol nem élnek fiatal nők és madarak? Milyen arab város az, ahol a polgárok többsége szőke és kék szemű? Milyen északi rabszolga az, aki nevetve tűri a déli napsütés kínjait, és nem vonul árnyékba, még akkor sem, ha a nap céklavörösre égeti a fejét?
Bármilyen visszataszítónak tűnt is a város, már-már elbűvölő volt a szokatlanul éles kontúrjaival. No de miért nincsenek errefelé függönyök az ablakkon, lombos fák az utcákon, amelyek meghosszabbíthatnák Almería lakóinak életét? Az ágakon fészkelő madarak a maguk szeszélyes csivitelésével talán rossz példát mutatnának a parancsra nyüzsgő városlakóknak? Közel a tenger, de még a sirályok rikoltozását sem hallani – mintha valaki félne attól, hogy egy engedély nélkül idetévedő lény a nagy sürgés-forgást kifigyelheti.
De nem nézelődhetett sokáig. Egyszercsak egy szőke óriás odalépett hozzá, és szó nélkül átnyalábolta., Majd a tiltakozásával mit sem törődve, mint egy vég selymet, a vállára dobta, és szuszogva visszacipelte  a könyvtárba.

– Már aggódtunk, Riolda, hogy séta közben valami bajod esik – mondta Hákim, a rettegett az ezermester, aki a könyvtár közepén foglalt helyet egy tolmácsnak látszó idősebb férfival. – Megkértük a mi jó Badr barátunkat, hogy legyen olyan jó, és kísérjen téged vissza a könyvtárba.
Riolda biccentett, és megpróbált uralkodni a felháborodásán.
A hajfürtjeit a kendője alá simítva leült  a szőnyegre Hákimmal szemben.
Eljött hát a pillanat: szemtől szemben ülhet a Tökéletes Város tervezőjével. Minél előbb meg kell tudnia, hogy miért hurcolták ide.
De Hákim nem vesztegette az idejét magyarázkodásra. Örömét fejezte ki, hogy Riolda jól utazott, hogy semmiféle kényelmetlenséget nem szenvedett, és tolmácsolta a város vezetőinek megelégedését, hogy őt is a város vendégei közt üdvözölhetik.
– Minek köszönhetem a meghívást? – kérdezte Riolda.
Hákim nem felelt egyenesen, ehelyett hajdani kollégájáról, a renegát normann krónikásról, Illighaenről értekezett, aki pár esztendővel ezelőtt néhány különösen értelmes és józan teremtést ajánlott a figyelmébe. Riolda ezen szerencsések közé tartozott.
Riolda felpattant. – A drága-drága Illighaen! Hát él még? Merre találom?
A tolmács elszörnyedt. Fogoly asszonyok nem szoktak a Tökéletes Város elöljárói előtt felugrálni. De a rettegett Hákim, aki Riolda szemében egyszerre tűnt vénséges vén öregembernek és koravén kamaszfiúnak azonnal világossá tette: ezen a helyen csak ő kérdezhet.
Biztosította Rioldát, hogy kettejük együttműködése is az emberi szellem javát szolgálja majd, és megkérte, hogy a leggondosabban válaszoljon a kérdéseire.
Riolda a tolmácsra meredt, de a kitűnő férfiú, aki korábban talán ajtónálló volt egy keresztény udvarban, folyékonyan és lelkesen fordította az udvariassági frázisokat, ám a politikai kifejezésekkel nehezen boldogult.

Márpedig Hákim kérdései nagyon is érdekesek voltak.
Amennyire Riolda képes volt követni, Hákim megbízóját, a fényességes Al-Zadzsr nagyvezért a következők érdekelték: az északi országok titkos vezetőjének személye, az északra és északnyugatra irányuló felfedezőutak menetrendje, ezen túl pedig az ereklyék és a képek természetfeletti ereje.
Riolda meglepődve hátradőlt. És mivel érezte, hogy az élete, a gyerekeivel való találkozás a tét, próbált erőt meríteni a neki felszolgált teából.
Titkos vezető? A Hannával való beszélgetés után Riolda már sejtette, hogy itt, délen nehezen hiszik el, hogy északon nincs titokzatos fő-fő-fejedelem, se magasságos, se fényességes, és ennek a helyzetnek, vagyis a fejetlenségnek, nemcsak hátrányai, hanem előnyei is lehetnek. De túl sok időbe telt volna ezt elmagyarázni. Úgyhogy kifejtette, hajdan állítólag nyugaton is voltak császárok, de ez a szék időtlen idők óta betöltetlen. Északon senki sem elég erős, hogy leigázza a többieket.
– És a görögök? – kérdezett vissza Hákim.
Riolda elmosolyodott. Ő jártában-keltében még nem is találkozott született bizáncival, talán mert annak a városnak a polgárai undorodnak a hidegtől és a nyirkosságtól. Sokan hiszik, hogy Bizánc is csak Artúr király székhelyéhez hasonló, mesebeli város.
Hákim megrökönyödött. Talán mert tényleg nem tudott maga elé képzelni egy teljesen ellenőrizetlen, fejetlen, összevissza világot. Pedig a földrajzi ismeretei egészen imponálóak voltak: név szeint ismerte az északi kikötőket, az öblöket, a folyókat, a nagy északi dinasztiákat. Nemcsak az ár-apály jelenségét tanulmányozta alaposan, hanem arról is hallott, hogy a varégok a messzi keleten kereskednek, és hogy egy aprócska sziget lakói nyugat felé már felfedeztek egy óriási, gyéren lakott földet.
Riolda erre nem felelhette, hogy milyen csodálatos, hogy Hákim a hajózásról ennyivel többet tud nála, hiszen úgy sejtette, a tudatlanságával az életét kockáztatja. Úgyhogy türelmesen megint elmagyarázta, hogy náluk a császárok kihaltak, és senki sem elég erős, hogy a többieket uralja. Előredőlt és csendesen megjegyezte:
– A tengernek sincs gazdája, mégis időtlen idők óta létezik. Nem lehet leigázni, nem lehet megváltoztatni. Mert aminek nincs középpontja, azt nagyon nehéz birtokba venni.
Hákim szemében elismerés villant, de aztán csak legyintett, mintha egy nőt méltatlannak tartana arra, hogy a tengerről diskuráljon vele. Neki tényekre volt szüksége, nem holmi vélekedésekre.

Riolda nem nagyon tehetett mást, mint a saját érdekében megpróbálta fenntartani az egyenlőség látszatát. És mintha Vilmos herceg udvarában társalogna, kifejtette, hogy a keresztények szerint a példaszerűen élő emberek és a szép tárgyak különleges varázserővel bírnak, az ilyen lényekre vagy alkotásokra nem vonatkoznak a romlás, a halál vagy a felejtés törvényei. Ő maga soha nem tapasztalt ilyet, de azt tudja, hogy a fémek között is akadnak olyanok, melyek nem rozsdásodnak, és kivételessé teszik viselőjüket. S nem így vagyunk-e a versekkel? Néhány szerelmi vallomás olyan gyönyörű, hogy akkor se feledjük, ha többarasznyi föld fedi a szerelmeseket. A jó vers nem ment meg a halálól, és mégis életet ad, hiszen megvidámítja a szíveket.
De nem úgy tűnt, hogy a Tökéletes Város tervezőjét különösebben érdekelnék a szerelmi vallomások. Vagy élete folyamán bármikor hitt volna a szavak varázserejében. Félbeszakította Rioldát, és figyelmeztette, hogy ne traktálja őt mindenféle őrültségekkel.
Riolda most már tényleg megijedt.
Itt délen olyan fogalmakról kérdezősködtek, melyeknek északon egyszerűen nem volt értelme. Vagy talán mégiscsak van valami oka a nagy faggatózásnak? Lehet, hogy a nagyvezér az északról induló karavánutakat akarja ellenőrzés alatt tartani? Ha igen, akkor épp most készülnek tengerbe dobni Normandia uralkodónőjét, az északi rabszolgaszerző portyák szervezőjét. Aki szélütött és megvetett öregasszonyként úgy halt meg, hogy nem is tudta, hogy hajdani foglyai fővárosába vetette a sors.
De ezt Riolda megtartotta magának.Az egyre kínosabbá váló csendben elmondott egy történetet a vikingek ősatyjáról, aki egy fjord mélyén, egy irdatlan nagy jégkunyhóban él, ahol a legenda szerint – fogalmazott óvatosan – fáradhatlanul irányítja az új földek felfedezését. Ő birtokolja a legtökéletesebb napkövet, és az ő kunyhójában őrzik észak legtökéletesebb térképét.
Ez már mindjárt jobban felkeltette Hákim figyelmét.
– És hogy hívják ezt a nagy fejedelmet? – kérdezte türelmetlenül.
– Svennek. A Nagy Svennek – vágta rá gondolkodás nélkül Riolda. És rögtön el is képzelte, hogy egy óra múlva egy hatalmas fóliánsra arab betűkkel felvésik „észak kalifájának” nevét.
Hákim elégedettnek tűnt a válasszal, és kifejtette, még nagyon sok izgalmas, hasznos beszélgetésre számít Rioldával. Bár ködös ostobaságok helyett a vendégének több konkrétummal kéne előhozakodnia. Szeretné tudni, Riolda mit hallott arról, hogy északon az idő összezavarodott, hogy egymás mellett élnek halott és meg nem született királyok.
Riolda széttárta a karját. Hiszen mit válaszolhatott volna?
– Akkor én is hadd kérdezzek tőled valamit, uram – kíváncsiskodott. – Miként lehetséges, hogy a te városodban nem élnek madarak?
Hákim szemmel láthatóan meghökkent, de őszintén felelt:
– Madarak? Te vagy az első, Riolda, aki erre rákédezel. Néhány éve még szerettem, de azóta meggyűlöltem őket. Vannak madarak, amelyek csoportban vándorolnak. De ha megérkeznek, már nem működnek együtt, legtöbbször rá se hederítenek a másikra. Úgyhogy bármilyen csodásan is tájékozódnak, nem méltók arra, hogy itt éljenek az én városomban.