Címke: irodalom

Szerda

Valószínűleg szerda volt. Képtelen voltam követni akkor már a napok múlását. A fény kitágította teret és az időt. Mintha a világ egyetlen kert lett volna, mögötte valahol a tenger, talán sziklák is és homok, talán más mozdulatok is és más hangok, mint a Kölyök örökös hintázása, a vaskarikák ütemes sikolyai. Úgy tűnt, mintha a zaj ütemére ringatná magát, és nem az ő ringása hozná létre a zajt. Minden egyes hátradőlésénél meg tudtam volna számlálni a bordáit. Vékony volt, mint egy kivert kutya, és legalább annyira közömbös minden iránt. Csontos gyermekvállait barnára pácolta a napfény. Nem lehetett trikót adni rá. Az édesanyja sem adott rá soha. Nem tűrte a nevelés vagy a változás legapróbb jeleit sem. Unalmas egykedvűséggel fogott bele mindenbe, ami a feladata volt, és nem önszántából csinálta. Kezet is csak azért mosott ebéd előtt, mert tudta, különben nem teszem le elé az aznapi ételt. Eleinte látványosan duzzogott, bármilyen feladatot próbáltam adni neki, most már csak egyszerűen nem csinálta. Képes volt egész éjjel fennmaradni, mert késő este ágyba küldtem, vagy a délutánt a bükkfa tetején tölteni, mert behívtam ebédelni. Akkor jött, amikor éhes volt, vagy amikor megunta, amivel épp foglalkozott, sosem akkor, amikor éppen elkészült az ebéd. Csak a levest ette, mindig csak a levest, gyönge gyomra volt. Valami betegség érte az anyját, miközben várta őt, megpróbáltam erre fogni a dolgok legnagyobb részét.

Hat éve éltünk így, egymás mellett, hat éve haragudott folyamatosan rám és a világra. Dacosságának oka tulajdonképp világos volt előttem. Alig volt három éves, mikor édesanyja belehalt a betegségbe. Egy reggel ügyvédek kerestek meg, hogy az anyja engem jelölt meg gyámjának, amennyiben vállalom a fiú felnevelését, ha nem, megkeresik az apját, és hozzá kerül. Egyetlen nap gondolkodási időt kértem. Nem szerettem azt a gyereket, pedig nem is láttam azelőtt soha, el akartam felejteni azt is, hogy a világon van, hogy többet ne jussanak eszembe a dolgok, amik a fogantatását övezték. Nehéz volt szembenézni a kudarccal. És e kudarccal egy hároméves kisfiú formájában kellett akkor újra szembesülnöm. De nem akartam, hogy egy gazember nevelje föl, mert én gyáva vagyok, és ítélkezem egy ismeretlen gyermek felett. Ha az apja nem kerül elő, ki tudja, hová viszik. Lehet, hogy még rosszabb helyzetbe kerül. Végül is ő csak egy ártatlan kisgyerek, aki most veszítette el az édesanyját, az apja pedig ugyan olyan ismeretlen ember a számára, mint én vagyok. Az is megfordult a fejemben, hogy ha magamhoz veszem a Kölyköt, azzal legalább egy kicsit bosszút állok, legalább egy kicsit én is elveszek tőle valamit. Tudtam, ha hozzá kerülne, nem törődne vele, csak fel akarná használni a kisded játékaihoz, ahogy azt az anyjával és velem is tette.

Mindaz, hogy a Kölyök elveszítette az édesanyját, nem volt elég. Még el is cipeltem őt a megszokott környezetéből, országokkal arrébb, távol a nyelvtől, amit nagy nehezen megtanult, hogy végképp új életet tudjunk kezdeni, és hogy az apja nehogy ránk találjon.

Így kerültünk ide, a tenger partjára, egy hosszú és fáradtságos buszút után. Pénzünk nem volt, csak egy képemet sikerült eladnom hirtelen az indulás előtt. Azt hittem, idővel megoldódnak a dolgok, minden enyhül, magától, de be kellett látnom, hogy az idő nem rendez semmit, úgy sem, ha dolgozom a körülményeinken és a kapcsolatunkon. A Kölyök egyre makacsabb lett, én pedig egyre fáradtabb és elkeseredettebb, míg végül feladtam a kísérleteket a nevelésére vagy az idomítására. Talán a név az oka, hogy ilyen – gondoltam –, de soha nem hagyta, hogy a saját nevén szólítsam.

Sokszor, mint ha nem is lett volna – kint lófrált az úton, vagy a kertben matatott valamit, ha bejött, csendesen megette, amit talált, a kihűlt, vagy még meleg levest, este nem köszönt el, ha aludni ment. Ha valamiért mégis beleavatkoztam ebbe a csendes magánrendjébe, magából kikelve üvöltött velem, hogy hagyjam, dobálta magát, mint egy megszállott, rúgott-harapott, kiabált, hogy inkább elmegy, és megkeresi az apját, elszaladt, számtalanszor hozták vissza órákkal később a faluvégről. Messzebb sosem jutott. Egyesek szerint a faluszéli vak öreg bírta maradásra. Vagy csak tudta, hogy nálam legalább biztonságban van, és mindig lesz mit ennie. Volt idő, hogy egy héten háromszor-négyszer megszökött.

Később mégis csillapodott a helyzet, de hozzászólni még mindig alig mertem. Szégyelltem magam, hogy így nevelek föl egy gyereket, azonban nem hittem, hogy jobb lenne neki, ha most újabb nevelőt kapna valami újabb, ismeretlen helyen. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a lehetőségekhez mérten a legtöbbet. Próbáltam a kedvében járni – csak titokban, nehogy észrevegye, mert a gondoskodás legapróbb jelei is fölháborították volna – hetvenféle levest tudtam elkészíteni, hogy változatos étrendje legyen. A kóbor kismacskát, amit úgy vélt, ő talált, én csempésztem a kertünkbe. A csónakot, amit egy reggel boldogan cipelt haza, én hagytam ott este a parton, egész éjjel virrasztottam és imádkoztam, nehogy megtalálja más, mielőtt a Kölyök szokásos hajnali sétája közben a partra ér.

Mindebből semmit sem sejtett. Magányosan kóborolt, barátai nem nagyon akadtak, mert nem bízott senkiben. Az egyetlen ember, akivel sikerült barátságot kötnie, a faluvégi vak öregember volt, világgámenéseinek feltételezett végállomása, aki egész álló nap mást se csinált, mint a kapuja előtt ült és pipázott. Neki valamiért sikerült megkaparintania a Kölyök bizalmát, talán azért, mert ünnepnapokon megengedte neki, hogy beleszívjon egyet-egyet a pipájába.

Azon a nyáron az öreg meghalt. Akkor vettem a Kölyöknek a hintát, azt hazudtam, hogy az öreg hagyta rá, így elfogadta. Ki se szállt belőle, akkor már úgy tűnt, napok óta csak hintázik, mintha napok óta sikítoztak volna a vaskarikák meztelen vállai felett. És akkor, abban az forró, állandó délelőttben csilingelni kezdett a szélcsengő az ajtó előtt, és hirtelen, mintha csak látomás lenne vagy varázslat, mintha a csilingelés hozta volna létre őt és nem ő a csilingelést, ott állt előttem az apja.

 

Anya, apa; Sorbanállás közben; Fehérebb a kárminnál

Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.

 

Mocskos csönd; Lazúr; Mélyriport

Mocskos csönd

 

Nagyapának odaátra

 

 

Néha előfordult, hogy nem vitt magával.

Ez most pont olyan.

Ilyenkor azt próbáltam kitalálni,

vajon miben ügyködik éppen.

Valamit betesz az autóba,

valamit kivesz az autóból, 

meglesi, mit lőtt a vadász,

kigombolja ingét a nyári forróságban,

bekap egy fröccsöt,

elcserél egy körfűrészlapot két liter pálinkáért,

süteményt visz a kurvájának,

lefizeti a rendőrt,

félrecsapja műbőr kalapját,

leparkol a kocsma előtt,

megcirógatja a korosodó pultos asszonyt,

kikér egy kört a fiúknak,

majd megérkezik, kicsit részeg,

nagyit megcsókolja, viccesen fenekébe csíp,

egyúttal a lába közé nyúl,

mindketten nevetnek és én velük nevetek.

 

Aztán felül a biciklire és elhajt,

visszafelé már tolja, majd lehajítja az udvar közepén,

káromkodik, tajtékzó részeg,

nagyi is rohadt rondán beszél,

itt pofon vágja, ott visszaüt,

nagyi sír egy kicsit nekem,

miközben ő a lugas alá tántorog hörögve,

és nagy hasával, nyitott ingével az asztalra fekszik,

egyszerre énekel és bőg, ahogy a torkán kifér,

az alvilágnak nincs romantikája, az alvilágban nincsen szerelem,

majd bugyborékolva elalszik a szúnyogzendülésben,

nagyi az ablakhoz hív, szeme még könnyes,

de hangja már kuncog, ahogy fülembe súgja,

nézd, olyan aranyos.

 

 

Lazúr

 

A mogyorófa mesét terem,

a gyerekek zsebükbe rejtik,

kabátjuk steppelt orkán.

 

Mókus itt nem él meg,

minden kuka csordultig tele,

közepén egy-egy szív kalimpál.

                                                                         

A lépcsőn két mécses ég,

szanaszét üres üvegek,

megint meghaltak semmiért.

 

Milyen hónapot írunk, uram,

kérdezi valaki a trafiknál,

és arca elé teszi a kezét.

 

 

 

Mélyriport

 

Amikor a szibériai fogságból hazatértem,

sokáig nem ettem rendesen,

attól féltem, belehalok.

Többször láttam olyat, aki kénytelen volt

ujjaival kipiszkálni ürülékét.

 

Szerencsés voltam,

családom nem feledett el és visszavárt.

Viszonylag hamar sikerült újra beilleszkednem,

éjszakáim álomtalanná szelídültek.

Modorom száraz maradt és nyers,

tekintetem konok és türelmetlen.

 

Sógorom partizánnak nevezett a hátam mögött,

kicsi unokájának íját bal térdemen törtem ketté.

Ajándékaim cukorka és földre hullott körte voltak.

Sohasem szerettek a gyerekek,

és fellélegeztek, akik eltemettek.

 

Szinbád megtér

I.

 

Szinbád a méltán hírneves festőművész, a nagyszerű gavallér és bogarasan üde agglegény, sohasem képzelte volna, hogy mindez megtörténhet vele. Az életet mindaddig olyannak fogadta el ahogyan az tízezernyi alakban mutatkozott körülötte, kedvelte a bort, az asszonyszemélyeket, sőt, még a futballmeccseket is, és hatalmas könyvtárában szenvedélyes szeretettel lapozgatta elmúlt korok gyönyörű modern fóliánsait, melyek segítségével úgy utazgatott képzelete tengerén, mint egy igazi hajós a végtelen, hullámzó víztükrökön. Ifjúkorában bejárta már a legnagyszerűbb messzi kikötőket, a pálmafás, zsengemellű bennszülött lányok énekével koszorúzott partoktól, észak fjordjain át a ciprusi bordélyokig megmerítkezett ama kalandok sűrűjében, amelyekben akkoriban csak igen kevés férfiembernek lehetett része. Most azonban gondterhelt ábrázattal ücsörgött kedvenc erkélyén a délutáni nap fáraói fénypászmái között,  nézegette a szemben sorakozó kellemes villatetőket, és az éjszakánként párzó macskák visításaitól hangos erdőszéli tájat. A lányra gondolt, az alig húszesztendős, csodálatos mosolyú festőnövendékre, Hysteriára, akinek Szinbád szinte apja lehetett volna. Az egykori világutazó azonban, mint tudjuk, sohasem akart komoly családfő lenni, őt az élet kavargó teljessége vonzotta, ahol a buja, fiatal hajadonok és az érett szépségek, az Égei-tenger nedűi és az álmok tovatűnő színes foszlányai sokkal békésebben megfértek egymás mellett mint egyetlen asszonyszemély és a puják nyüzsgése, melyek, egészen bizonyos, hogy naponta borították volna ki érzékeny idegrendszerét. Hysteria azonban valahogy mégis egészen másféle ígéretnek tűnt, akit megismerve, Szinbádnak életében talán először, még az is eszébe jutott hogy nőül kérje, igaz, ezt annak idején nem merte elmondani neki, hiszen első találkozásaik alkalmával tudta hogy a lány foglalt, mi több, szerelmes, méghozzá nem is akárkibe. Imádatának tárgya Lucius volt, a divakreátor, akit szebbnél szebb hölgyek rajongtak körül, ismert és befutni vágyó modellek közül válogathatott, s talán még az egykori világutazónál is nagyobb étkű férfiember hírében állt. Szinbád eleinte különösnek találta, hogy miért pont Hystérián akadt meg Lucius szeme, aki bájos termetét hosszú ruhákkal szégyenlősen elfedve sétált mindig a férfi oldalán, és halkszavú, mosolygós lényével, göndör, fekete csigafürtjeit feje tetején összefogva, annyira különbözött a divatkreátor közelében legyeskedő bombázóktól.

Azok, akik közelebbről ismerték Luciust, s tudtak egyet-mást züllött életéről és korábbi, elrontott házasságairól, már jobban értették a választás okát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a férfi szakítani szeretett volna a múltjával, a lehámozott női bugyiktól hemzsegő partyk pezsgős, buja őrületével, s végre igazi, nemes kapcsolatra vágyott. Hysteriát egy csöndes művész-rendezvényen ismerte meg, a bamba festő mutatta be neki, aki talán a lány titkos hódolói közé tartozott, és rezignáltan vette tudomásul, hogy az angyali szépség és a divatkreátor között milyen hamar kifejlődött a kölcsönös vonzalom. Lucius rövid idő alatt mindent egy lapra tett fel, érezte, hogy ebben a mai, tapasztalatai szerint egyre romló világban olyan kincsre akadt, amely bizony nem sok férfinek jut osztályrészéül, hiszen a lány egy bájosan szokatlan erénnyel rendelkezett, amely a divatkreátort eleinte módfelett meghökkentette, majd imádatának még teljesebb hőfokú vonzalmat adott. Hysteria, elmondhatjuk, bizonyos értelemben ártatlan, azaz érintetlen volt, testébe férfiember még sohasem hatolt, s a lány, talán vallási, vagy valamilyen hasonló jellegű megfontolásból, egészen házasságáig meg kívánta őrizni a szüzesség szent adományát. Ebben a tekintetben olyannyira különbözött a Város legtöbb hajadonjától, hogy a sokat próbált Luciust a hosszú, alkalmi és felszínes kapcsolatokal teli esztendők után, végre átjárta a hódolói tisztelet az egyetlen Igaz Hölgy iránt, miként a középkori trubadúrokat. Verseket írt hozzá, csónakázni vitte, színházakba, hosszú erdei kirándulásokra, majd aztán magához is, hogy szerelmes ölelésben összebújhassanak, vigyázva, hogy a végső beteljesülés gyönyöreit a nászéjszaka idejére tartogassák. Mindketten örök hűséget fogadtak egymásnak és már házasságuk idejét tervezgették.

Szinbád tudott minderről, és akkoriban, mivel Luciussal távolról ismerték egymást és közös társaságokban olykor össze is futottak, alkalma volt időnként elbeszélgetnie Hysteriával. Lenyűgözte a lány kedves, tapintatos lénye és kétségtelenül szokatlan, de valami miatt mégis tiszteletreméltó elvei, hogy titokban hamar csöndes vonzalmat kezdett érezni iránta. Egy-két találkozás után bizonyossá vált benne is, hogy meg kell változnia, szakítania kell szeszélyes, a nőket csak kívánatos áldozatokként kiélvező múltjával.  Ekkor fogalmazódott meg benne először, hogy szívesen lenne a divatkreátor helyében. Persze csodálkozott is magán, hiszen tudjuk, az egykori világutazó számtalan leányt és asszonyszemélyt szeretett már, de ezeknek a vonzalmaknak túlnyomó része a csábítás és a hatalom jegyében álltak, nem a szív diktálta gerjedelmeit, hanem a kalandkereső férfiösztön. Hysteria a maga nőiességének teljében, minden más eddig meghódított hölgyénél egy összehasonlíthatatlanul tisztább, szinte elérhetetlen magasságot képviselt. Sokat beszélgettek a  lélek dolgairól és a hit kérdéseiről, valamint a lány őszinte érzelmeiről Lucius felé, miközben Szinbád érezte, hogy Hysteria őt is bizalmas barátai közé fogadja.

Mivel, mint tudjuk, méltán  kitűnő hírű festőművész volt, egy idő után megbeszélték, hogy a lány néhány képét megmutatná neki, hiszen immár atyai mestereként bízott Szinbád ítéleteiben. Hosszú hetek-hónapok teltek el az első csodálatos találkozásig, hiszen Hysteria, általában imádott Luciusa oldalán sétált szerelmesen, aki féltő szeretettel vette körül a lány minden lépését. A divatkeátornak azonban időnként el kellett utaznia távoli vidékekre, s Hysteria végre egy egész délutánt töltött az agglegény kopár, mégis vonzóan izgalmas lakásán, ahová festményeit is magával vitte. Az alkotások elnyerték a férfi tetszését, a képek színvilága az örök nő izgalmas rejtelmességeit sugallták, az ecsetkezelésben mély lelki finomságok tükröződtek. Szinbád őszintén megdícsérte a lány festményeit, és a rend kedvéért egy-két jótanácsot is adott, azután bizalmas beszélgetés kezdődött közöttük.

 

állapotok

                                                            (7.)

                                                            fides

 

Először nem értettem azt a hangot.

Merev volt, idegen és szinte néma.

Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,

amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja –

és van, hogy tovább is hatol; reped,

törik a tompa váz, a láb, az alkar.

 

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit

mondott, hogy menjek és vigyem magammal.

 

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.

Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.

Szokatlanul ködös reggel terült el

a síkon. Úgy ült ott, akár egy angyal.

A fiú nem hallotta. És a szolgák

sem értették, hogy mért vagyok feszült.

Egy óra út után homokvihar

terült szét mindenütt. Vörös magányban

ültünk, fülünket, szánkat is betömve,

amíg a rajzás el nem ült.

Három napig tartott az út a hegyhez.

Alig beszéltünk – nem is volt miről.

Amíg én oltárt építettem, a fiú

csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem.

Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.

A vékony csukló egyenes maradt.

A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.

Mezítelen testéből csak az arc világított ki,

mely csontos, mint az anyjáé, kemény

és széles is, akárha kőből

faragta volna ki egy ember.

Szelíd nyugalma mintha évszakokon át

ívelt volna. Szeme, akár a tenger.

 

Aztán ráemeltem a kést. Csukott

szemhéjaim falán kirajzolódott,

hogy választás nem is volt, és nem is lesz.

Öröktől fogva vannak így a dolgok.

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.

Nem emberi nyelv volt, amin beszélt, de

hangjának tónusa metszően ismerős

könnyedséggel simított meg, akár a szél,

akár a víz – hűvös és tiszta volt.

Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,

hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

 

Hermelinda Forlan verseiből

 

 

Otthon

(Em casa) 

 

Engem keres az éjszaka. Lökdös a szél, nevet rajtam,

és én úgy vihogok, mint mikor először mentem végig

az utcán magassarkúban. De akkor még kislány voltam

– túl, alig, valamennyire –, és alig érintettem a földet.

Bár a szeleket már akkor is ismertem, hisz ők minden

este ott ténferegnek a kikötőben. Ma már csak a szívem

könnyű, a lábam fáradt. Talán a szelek is a katonát

látják bennem, a megbízható, jó, öreg bajtársat.

 

 

 

Santa Maria da Luz

 

 

Az üdvösség szigorú dolog. Keskeny lépcsők

vezetnek hozzá. És már a papok szíve is

megkeményedett a hisztérikusan zuhogó esőtől,

az örökös lépcsőktől. Megöregedett a világ:

ők tudják a legjobban, hisz a halhatatlan istent

szolgálják, de a halottak tárgyai között élnek, esténként

öregasszonyokkal néznek farkasszemet. Mint a fűben

meglapuló dió, olyan mindegyik. Öreg szavak szállnak

a mennybe, öregen, köhögősen. Hiszen a tengerek ura,

a szél nem beszél latinul, se galegóul, se spanyolul, fázni

kell, mi mindig magunk vagyunk. Néha egy-egy halott férj

segít a feleségének (megfogja az ernyőt, vagy az asszony helyett

néz bele a szürkülő esőbe), de a papot mindig százötven évvel

ezelőtti csend várja a sekrestyében. Alamuszi, tehetetlen csend.

 

Nem a december, nem az eső, csak a háború tanít

meghalni. De nálunk béke van, alamuszi, tehetetlen

béke. Magunk vagyunk – hazaérünk, lerázzuk a vizet,

meggyújtjuk a villanyt. Borostyánsárga függönyök

között alszik a Halál angyala, mint egy beteg kisgyermek.