Apró csizma cuppog az aszfalton, összehajtott papírdarab kandikál ki belőle. Fekete fürtök alól az utat fürkészi. Kopott konténerek, felborított szemetesek keresztezik útját. Minden tároló oldalára hármat üt öklével. Átnedvesedett újságpapírokon gázol át, furcsa vonalak emlékeztetik rá, honnan jött. Kabátja alól nárciszt húz elő, és a régi nyomda küszöbére fekteti. Elidőzik a koszos falak és a befeketedett üvegek előtt, majd tovább áll.

A biztonsági őr érdeklődve követi a lányt a térfigyelő kamerákon keresztül. Arcát nem tudja kivenni, mégis szimpátia ébred benne. Saját gyermekére emlékeztette. A hetedik születésnapjára vett neki egy hasonló, kék gumicsizmát. Mosolya már csak az íróasztala sarkán álló fakeretből ragyog rá. Megbabonázva követi a postáig. Furcsa megelégedéssel tölti el a virág sárgasága a haldokló szürkeségben. Hazafelé talán vesz egy csokorral a feleségének.

Apró csizma kopog az aluljáróban, megáll az első tartóoszlop előtt. Körbejárja, négyet koppant, majd megismétli ezt a többin. Kiüresedett újságárus bódé ajtajába nárciszt szuszakol, elidőzik a plakátok fakó gyerekalakjain. A Városháza felé indul.  Hat kopogás az ajtón, nárcisz. Leül a lépcsőre, kabátjába nyúl.  Az őr káromkodva kap a telefon után, de már késő.

A város hangos morajjal ébred álmából, megrázza magát, majd átfordul másik oldalára. Valaha napsárga szirmok tépett parazsa takarja be. Konténerek és oszlopok mélyén megbúvó gyermekek tucatjai dalolják egy utópia ígéretét. Szerződésük kék pecsétje égett gumi bűzeként szárad az egykor díszes lépcsőre.

(Illusztráció: Leif Sohlman)