Valkusz Lili összes bejegyzése

Valkusz Lili kereskedelem és marketing szakos hallgató, aki minden idejét utazással és tánccal tölti. Egy évet élt Japánban, ami nagyban hatott személyiségének alakulására, illetve a nyelvek iránti szenvedélyére. Jelenleg az argentin tangóban keresi a jelenét és jövőjét, valamint az írásban az önkifejezés útját.

Vallom, áss

 

A világ legszebb helyén gyászolni olyan, mint a legfinomabb fagylaltot tartani a kezedben az általad legjobban utált ízben. Ott van egy karnyújtásnyira tőled, látod, hogy szép, tudod, hogy élvezned kéne, mégsem vagy rá képes. Lemerülsz a habok alá, reméled, messze sodor, de a tested nem engedelmeskedik, és a felszínre törsz. Túlélsz. Visszaszámolod a napokat, mert a szellemi gurud azt mondta, az emberi gyászidőszak 49 alkonyból áll. Az első egy hét szimpla tagadással telik, aztán a másodikban rájössz, tényleg egyedül maradtál. Vannak körülötted emberek, de nem értenek. Mosolyogj, örülj, légy boldog. Belül csak sírsz. A facebookon és instagramon minden szép és jó, de a messenger lassan belefullad a depressziódba, te önző dög. Pedig hálás lehetnél, mert a világhírű argentin tangótáncos éppen videochatelni szeretne veled. De neked nem tetszik, hogy kétszer olyan idős, mint te, meg hogy rettenetesen áll neki a szakáll. Csak ki kéne menned hozzá Görögországba, megismerni, mint embert, de te válogatós picsa vagy. Bizalmatlan kurva, hiszen már kétszer megerőszakoltak. A te hibád, nyilván. Nem mondtad elégszer és elég hangosan azt, hogy nem. Így hát inkább már nem is mondasz semmit. Imádkozol. Gyengeséged páncélja mögé bújsz, reméled, ezzel időt nyersz. Ha sajnál, talán nem erőltet semmit. Egy darabig. Barátképzetekbe kapaszkodsz, talán ha sírsz nekik, ők is rájönnek, hogy jobb, ha nem akarnak tőled semmit. De mindig akarnak. A tested. Az okosabb azt mondja, az eszed kell, fel akar fedezni, néha még be is dőlsz neki, mert jól esik, aztán megijed, mert túl érdekes vagy, túl okos, túl frappáns, nem elég unalmas, bocsánat. A végén mindig abba szeretsz bele, aki meg sem érdemel, mert ő legalább kedves és figyelmes. De ő is kevés hozzád, elhagy, mert túl tökéletes vagy, csak éppen arra nem elég jó, hogy leélje veled az életét, összetöri a szíved, vagy legalábbis, ami még maradt belőle.  Aztán csak állsz a valaha látott legszebb, de az általad legjobban utált ízű fagylalttal a kezedben, és te úgy érzed magad, mint mikor a világ legszebb helyén gyászoltál.

 

 

(Illusztráció: hp)

Abrazo

Abrazo[1]

 

Hirtelen azt is elfelejtem,
mennyire nem inspirált
eddig a zene. Mert végre
itt vagy. Téged nézlek, csak
veled akarok táncolni.

Amióta végre érzékeljük
egymás ölelését, remegve
várom, hogy felkérj. Finom vagy,
lágy, izgató. Egy igazi pöcs,
de az én szememben férfi.

Azt mondod, meghallgattad,
mi jön, de ez pont olyan, mint
én. Nevetek. Ilyen lennék hát?
Egyszerűen csak mindig ilyen
zenére táncolunk.

Hozzád simulok. Beléd nem
tudok, mert sosem hagytad. Ám
ilyenkor egy kicsit elhiszem,
hogy mégis. Hogy egyenrangú
lehetek veled.

Átölelni téged leírhatatlan.
Olyan, mintha egy erős
mágneshez érnék, amiről
fel sem fogom, mennyire
nehéz szabadulni, csak
amikor már ráeszmélek,
hogy magadba szippantottál.

Neked a tánc mindig is a szexről
szólt. Elhiszed, hogy mindenki
vonzódik hozzád, mert te is
bárkit megdugnál, akinek kicsit
is szélesebb a feneke, vagy
finomabb az ölelése. Pedig nem.

Beléd akarok bújni, bőröd
alá kúszni, nyakadba
temetkezni, hozzád érni,
mindig. Lassan kezded a
táncot, először kiélvezzük
egymás ölelését.

De most egy kicsit jólesik beléd
feledkezni. Az én érzéseim mindig
igazak voltak. Bár te az illúziót
szereted, szükséged van rá.

Rendszeresen zavarba
ejtjük egymást. Lábad
érintése combom perzseli,
titkon talán többre vágyunk.
Magad köré csavarsz, érezlek.

Hozzám nyomod magad,
bizsergetsz. Megcsókolnálak,
de szerelmes vagy, úgy érzed,
ezúttal tényleg. Amúgy én is.
De úgyse érdekel.

A ma esti szoknyám nem
épp a legalkalmasabb az
ilyen összefonódós figurákhoz,
ezért kizökkenünk, nevetünk.
Megihletsz. A zenével játszom,
neked ez szokatlan, megint
nevetünk.

Felizgat, hogy néz, miközben
veled táncolok. Szeretem az
energiád, a nyers szexualitásod.
Nagymacskává lehetek melletted,
és kiengedhetem karmaim,
hiszen jól ismersz már.

A zene egyre forróbb, testünk
összeforr, kurva meleg van.
De kit érdekel? Amíg téged
ölelhetlek, az sem érdekel,
hány kezem van.

Arcunk összeizzad, imádom.
Puha tested hozzám ér,
minden ponton keressük a
másik közelségét. Mélyeket
lélegzel, fülembe sóhajtasz.

Talán egy kicsit kívánlak is,
de ezt nem tudom. Csak az
érdekel, hogy mindig
élvezhessem az ölelésed
tánc közben. Nincs másra
szükségem.

Megállunk, befelé figyelünk.
Áramoltatod az energiád,
ehhez nagyon értesz. De
tanultam ám tőled, és most
vissza is adom. Ugye érzed?

Házinyúlra amúgy sem lősz,
és galibát sem akarsz okozni
senkinek. De azért felnyögsz,
amikor elmélyítem az ölelésem,
és élvezed sóhajaimat is.
Egyszerűen így tökéletes, nem?

Persze most is meg kell
aláznod, legalább egy kicsit.
Egy kósza pillantás, amikor
nem tudlak tökéletesen
követni, vagy egy apró
megjegyzés két szám
között. Tuti hiányérzetem
lett volna.

Néha ki kell pillantanom
egy kicsit, mert teljesen
elszédítesz a giroiddal[2].
Karod ilyenkor megfeszül,
mozgásunk sima, szinte
folyékony.

Még egy tanda[3]? Vadul
bólogatok. Mindig is addiktív
voltál, mint egy rossz drog, az
elvonókúra pedig keserves.
Na meg, úgysincs jobb.

Alig várom, hogy visszacuppanjak
mellkasodra, tudom, hogy
szereted ezt az érzést. Én is.
Akarok, még, mondod. Én is.
Még, többet.

 

[1] Ölelés.

[2] Körkörös irányú figura a tangóban, a férfi egy helyben forog, a lány körülötte mozog.

[3] Táncrendi ciklusok, amit egy adott partnerrel végig lehet táncolni, 3-4 számot tartalmaz.

 

(Illusztráció: Muriel Dolemieux: Grand Succulent)

MAG

 

Ha lehunyom a szemem: Meztelen testek ölelésében ring gondtalan emlékem. Karcsú sziluettek, vékony csuklók szorítanak magukhoz, míg enyhe rózsaillat terjeng a levegőben. Tövisként fúródnak éles fogak a vállamba, kezem szénaboglyába mar, és messzire taszítom. Fekete macska túrja arcát az ölembe, zöld szeme igézőn villan felém. Őszülő galamb suhan át a szobán, szele a hajamba kap, s vörös róka nevet rám a sarokból, ahogy fekete selyemkendőjébe burkolózik. Jácint nyelven beszélek hozzájuk, ők pedig tulipánként tárják szét előttem szirmaikat. Ismerem minden levelüket, hagymájukat az általam táplált föld rejti. Cseresznyéiket számba veszem, a magok a parkettára hullnak, hogy aztán rózsaszín virágokká váljanak a tavaszban. Orgonaszín játszik kezem alatt, bőr vászonra pingálom ajándékom. Nyakörv a vadnak, bokalánc a mohónak. Szőke fürtök alól nárciszt húzok elő, narancsos szeplőkbe fektetem a sárgás szirmokat. Fekete orchidea húz a padlóra, barna föld temet maga alá. Nem kapok levegőt, orrom eltömíti a liliom halálos mérge. Szédülten térek magamhoz,

kinyitom a szemem. Ezúttal én vagyok a liliom: Törékeny, csábító, végzetes. Üvegvázába zárva szemlélem a külvilágot, szomjazom a teljességet, de a víz csak a bokámig ér, és egyre fogy. Mire kinyílik egy virágom, egy másik hervadtan ér földet. Mire illatom belengené a teret, takarmányba dobnak, fekete zsákot húznak rám és szép lassan feledésbe merülök. Pedig még volt egy fiatal hajtás sorvadt száramon… Fogy az oxigén, és

beáll a néma üresség. Lila harmat remeg ajkamon, keserű íz a számban: Kopott rózsaszirmok táncolnak kihűlt torkomon. Vörös kiáltás hagyja el testem, ahogy fekete iszapba süppedek, hol zöld koszorú koronázza fakulásom. Fehér sziluettek vesznek körbe, fagyos szél söpör utánuk. Meleg áramlatok ringatnak feledésbe, állatok és virágok képe suhan át elmémen még egyszer, utoljára. Illatok, emlékek, érzések, érintések, és egy ének. Ismerős dallam emel a magasba, bukfencet vetnek gondolataim, és immár egy vagyok közülük. Fáradtan menetelek, mígnem magként hullok alá,

hogy rózsaszín virágként ébredjek a tavaszban.

 

 

 

(Illusztráció: Sandrine PelissierIn Osaka)

Viráglátta

 

Amarillisz[1] kapitány mindig azt mondta, a Hagymásoké a jövő. Szerintem, szimplán csak öreg már a háborúhoz.  Folyton a feleségéről beszél, meg arról, hogy a szerelem tündérmese, amit a méhek találták ki, mert megunták, hogy mindnyájan ugyanazt a nőt kefélik a kasban, és még a heréjük is felrobban az aktus végeztével. Nem hibáztatom őket, ezek után én is szeretnék hinni valamiben, fröcsögött a pollen a szájából, ahogy éjszakánként felöntött a garatra. Mi csak hallgattuk, és fiatal tulipánokként[2] ittuk szavait a házas életről, a pókhálós talajról, és az újhagymákról. A sárgák[3] csak reménykedtek, a pirosak[4] pedig folyton álmodoztak és a liliomok[5] orvosi sátrában tengették szabadidejüket.

Személy szerint semmi problémám nem volt a Léggyökeresekkel, sőt, azt kell mondjam, kifejezetten lenyűgöztek. Volt némelyikükben valami természetes elegancia. Értem persze vezetőnk aggályait a borostyánok[6] pofátlan terjeszkedését illetően, de nem értem, miért kell belekeverni az orchideákat[7] is ebbe az értelmetlen lázadásba. Meg úgy egyáltalán, mit is csinálunk itt voltaképpen? Egyik nap még békésen fotoszintetizáltunk, a másikon meg jött a parancs a Nárciszok[8] vezetőségéből, hogy csatára köteleznek minden épkézláb hajtást. Hogy hol vannak most ezek az öltönyös hagymások? Cserepeikben terpeszkednek a családjuk mellett.

A minap elszakadtam az osztagtól. Nektárbomba csapódott be mellettem, kifordultam magam alól. Sötét volt, mire feleszméltem. Elvonszoltam magam egy közeli rom oltalmába, és számba vettem a sérüléseim: hagymám felét a járulékos veszteségek listájára írtam gondolatban, majd az ég felé emeltem csukódó kelyhem. Csillagos éj volt, vakítóan tiszta. Hetek óta először éreztem nyugalmat. Összekuporodtam a kőfal tövében, hamar elnyomott az álom. Kivételesen nem nedvontás kísértetképeit, hanem tavaszi virágzás pompáját láttam magam előtt.

Kipihenten ébredtem. Korán volt még, csatának semmi jele. Lassan bontogattam szirmaim, egyenesítgettem lágyszáram. Nem akartam sietni, ma nem. A nap élénk sugarai erővel töltöttek el, megingathatatlannak éreztem magam.  Valaki megkocogtatta levelem. Szökjünk meg. Értetlenül nyújtóztam az Írisz[9] felé, egyszerre öntött el az adrenalin és a félelem izgató keveréke.  Mi van, ha elkapnak? Megvakítja őket a háború, amit valaki másnak vívnak. Észre sem veszik, ha nem vagy ott. Felszedtem hát megmaradt fél hagymám, és magam mögött hagytam az értelmetlen gyomlálást. Útitársamba kapaszkodtam, és kissé bicegősen saját döntéseim lagymatag táptalajára léptem.

____________________________________________

[1] jelentése: büszkeség

[2] általános jelentése: tökéletes szerető

[3] jelentése: van remény

[4] jelentése: szerelmi vallomás, higgy nekem

[5] jelentése: ártatlanság, tisztaság

[6] jelentése: hűség

[7] jelentése: szépség, kifinomultság

[8] jelentése: önzés, gőg, öncsodálat

[9] jelentése: hit, remény, bölcsesség

 

 

 

 

(Illusztráció: Amy Giacomelli)

HÍRNÖK

 

Apró csizma cuppog az aszfalton, összehajtott papírdarab kandikál ki belőle. Fekete fürtök alól az utat fürkészi. Kopott konténerek, felborított szemetesek keresztezik útját. Minden tároló oldalára hármat üt öklével. Átnedvesedett újságpapírokon gázol át, furcsa vonalak emlékeztetik rá, honnan jött. Kabátja alól nárciszt húz elő, és a régi nyomda küszöbére fekteti. Elidőzik a koszos falak és a befeketedett üvegek előtt, majd tovább áll.

A biztonsági őr érdeklődve követi a lányt a térfigyelő kamerákon keresztül. Arcát nem tudja kivenni, mégis szimpátia ébred benne. Saját gyermekére emlékeztette. A hetedik születésnapjára vett neki egy hasonló, kék gumicsizmát. Mosolya már csak az íróasztala sarkán álló fakeretből ragyog rá. Megbabonázva követi a postáig. Furcsa megelégedéssel tölti el a virág sárgasága a haldokló szürkeségben. Hazafelé talán vesz egy csokorral a feleségének.

Apró csizma kopog az aluljáróban, megáll az első tartóoszlop előtt. Körbejárja, négyet koppant, majd megismétli ezt a többin. Kiüresedett újságárus bódé ajtajába nárciszt szuszakol, elidőzik a plakátok fakó gyerekalakjain. A Városháza felé indul.  Hat kopogás az ajtón, nárcisz. Leül a lépcsőre, kabátjába nyúl.  Az őr káromkodva kap a telefon után, de már késő.

A város hangos morajjal ébred álmából, megrázza magát, majd átfordul másik oldalára. Valaha napsárga szirmok tépett parazsa takarja be. Konténerek és oszlopok mélyén megbúvó gyermekek tucatjai dalolják egy utópia ígéretét. Szerződésük kék pecsétje égett gumi bűzeként szárad az egykor díszes lépcsőre.

 

 

 

(Illusztráció: Leif Sohlman)