Jól ismerte őket mindenki a faluban. Vasst, Vassnét, meg a jegyző fiát. Köztudott volt, hogy a házasságot leginkább Vass akarta, Vassné meg belement, miután a jegyző fiának esze ágában sem volt elvenni. Csak hitegette évekig, szép szavakat sugdosott a fülébe, csillagos éjszakákon forrón ölelte a szabad ég alatt, de nem volt az a nősülős fajta. Vassné nem akarta, hogy az emberek a szájukra vegyék, és nem akarta vénlányként végezni sem, engedett hát Vass kitartó ostromának és egy szokatlanul meleg őszi napon meg is volt az esküvő. – Szép szál legény, magas, erős, és a tetejébe még esze is van. Jó vásárt csináltál lányom, meglátod, ez mindig a tenyerén fog hordozni, kényeztet majd, mert bolondul érted, nem úgy, mint az a másik! – súgta a mama a lánya fülébe, de az ifjú asszonynak már akkor is csak azon járt az esze, hogyan tudná szerét ejteni egy röpke pásztorórának a jegyző fiával. A nászéjszaka kellemes csalódással telt, mert Vass sem volt ám rossz szerető. Nem tudott betelni Vassné kerek, húsos idomaival, talán, mert a nő alkata éppen ellentéte volt az ő izmos, inas, szálfa termetének, hát csókolta, ölelte mindenütt, ahol csak érte. Azon az éjszakán háromszor is magáévá tette a feleségét és még azt is megbocsátotta neki, hogy nem volt érintetlen. De Vassné hiába élvezte az urával való együttléteket, hiába látta, hogy nem csak jó férj, gondos gazda, ráadásul okos is, és sokkal jobb vágású, mint a másik, valamiféle megmagyarázhatatlan erő mégis a jegyző nyegle, olajos hajú, alamuszi fiához húzta. A házasságkötés után már nem volt olyan egyszerű megszervezni a légyottokat, mert Vass amolyan konzervatív módon szerette birtokolni a feleségét, mindig tudni akarta, merre jár, kivel van, amikor nincsenek együtt. Vassné azonban pontosan értette a módját, hogyan vegye elejét férje bimbózó gyanakvásának. Amint megérezte, hogy az ura csak egy kicsit is féltékenyebb a szokottnál, még odaadóbban teljesítette asszonyi kötelességét, s ez nem is esett nehezére, hiszen a maga módján szerette a férjét. De a jegyző fiáért bolondult. Vass csupán gyanította, hogy a feleségének viszonya lehet valakivel, ám, mivel befolyásos ember volt és sokan tartottak tőle, senki nem merte megmondani neki azt, ami nyilvánvaló volt, ahogy féltek a jegyzőtől, a fiú apjától is. Az asszonyok szemtől szembe ugyan megadták a Vassnénak kijáró tiszteletet, a háta mögött azonban csúnyán megszólták, kibeszélték, nem értették, hogy teheti ezt egy olyan férjjel, akit ők bizony soha meg nem csalnának. Múltak az évek, Vassné még mindig kívánatos volt, telt idomait büszkén hangsúlyozta szebbnél szebb ruháiban, a férjének, no meg a jegyző fiának legnagyobb örömére. Az asszony szeretett volna gyereket, de valamiért nem esett teherbe. Elkönyvelte magában, hogy biztosan ez a büntetése, amiért évek óta csalja az urát. De nem tudott ellenállni a jegyző fiának, pedig ő más, a Vassnénál jóval fiatalabb nőkkel is ágyba bújt, nekik is szép szavakat sugdosott a fülükbe, illatos kölnijével, olajos hajával megbolondítva őket. Amikor az asszony erről tudomást szerzett, őrjöngve vetette rá magát a jegyző fiára, sírt, toporzékolt, könyörgött, hogy vessen véget a románcoknak, aztán valahogy a földre kerültek, és a jegyző fia, a Vassné ütemesen ringó, kerek csípőjét markolászva, égre-földre esküdözött, hogy mindez szemen szedett hazugság. Az asszony meg, ahogy a gyönyör újra és újra átjárta a testét, remegve súgta, hogy hisz neki. Így mentek a dolgok, amikor Vass egy napon azt mondta a feleségének, hogy ezúttal hosszabb üzleti útra megy. Vassné gondos asszony módjára mindent szépen összekészített a férjének, finom útravalót főzött neki, és az utolsó éjjel együtt is hált vele. S bár érezte, hogy az ura ezúttal még a szokottnál is hevesebb volt, nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Csak az járt a fejében, hogy hamarosan újra a jegyző fia öleli, és ezúttal nem a szabad ég alatt, vagy a csűrben. Éppen a konyhában, a kredencen áldoztak a szerelem oltárán, az asszony vaskos lábaival erősen szorította a jegyző fiának a derekát, és már majdnem megérezte a gyönyör első kisebb hullámát, amikor meglátta, ahogy a férje az ajtóban áll és üveges szemeivel rájuk mered. Felsikított, de nem a gyönyörtől, mert az bizony elillant és félelem költözött a helyére. A jegyző fia, felismerve a helyzet komolyságát, no és azt, hogy a férj bizony jóval hamarabb visszatért az üzleti útjáról, mint kellett volna, rögvest belebújt a nadrágjába, s még mielőtt a másik magához tért volna, eliszkolt a tett helyszínéről. Vass még mindig csak állt és bámult, olyan volt, mint aki nincs magánál. Nem lehetett tudni, vajon ott helyben agyoncsapja -e a kikapós feleségét, vagy utánaered a jegyző gyáva fiának. Ám ő egyiket sem tette, csak zokogva roskadt a földre. Vassné hiába is vigasztalta volna, ebben a helyzetben semmit sem tehetett. Éjszaka többször is felébredt, kereste a férjét, ám az még mindig a földön ült, arcát két nagy tenyerébe temetve. Másnap reggel favágók találták meg a közeli erdőben, felakasztotta magát. A zsebében egy búcsúlevél volt, azt írta, be akarta fejezni már az életet. Vassné eltemette, meggyászolta az urát, a falubeliek rosszallásával nem törődött. A megboldogult annyi pénzt hagyott rá, amiből élete végéig szépen megélhetett. Nem függött senkitől, csak a jegyző fiától, mert neki továbbra sem tudott ellenállni, még a történtek után sem. Hanem ahogy telt az idő, az asszony kezdte egyre magányosabbnak érezni magát. Tudta, hogy a jegyző fia soha nem venné el, más meg nem érdekelte, hozzá is szokott a gondolathoz, hogy többé nem megy férjhez. Megszerette a függetlenséget, persze a jegyző fia által nyújtott testi örömökről továbbra sem akart lemondani. Egy napon, ami egészen pontosan egy évvel a férje halála után volt, betévedt az udvarba egy kóbor kutya. Vassné először megijedt tőle, mert csatakos volt, ijesztően sovány és szokatlanul nagy termetű, aztán, ahogy látta, hogy szelíd jószág, és nem bánt senkit, magához édesgette. Szüksége is volt már rá, hogy újfent gondoskodhasson valakiről. Barátai nem voltak, a faluban megvetéssel figyelték, a jegyző fiának meg csak a teste kellett, a lelke nem. Az állat hamar meghálálta a kedvességet, néhány hét alatt egészen rendbe jött, a szőre kifényesedett, a finom falatoktól alaposan ki is kerekedett. Mindig az asszony mellett volt, mint valami testőr. Ha Vassné a kertben tett-vett, az eb leült mellé és úgy őrizte, mint egy drága, becses ajándékot, ha bement a faluba, a kutya szorosan mellette vonult, el nem mozdult volna a közeléből. Még azt is megengedte újdonsült kedvencének, hogy az udvar helyett a házban, az ágya lábánál aludjon. Ám amikor a jegyző fia lihegve markolászta az asszonyt, szegény pára bizony gyorsan kint találta magát az udvaron.
Így teltek, rakódtak egymásra a napok, hetek, hónapok, aztán egy álmos délelőttön emberek jöttek és betörték a Vassné házának az ajtaját, mert már jó ideje nem látták sem őt, sem a jegyző fiát. Úgy mesélték, hogy a szörnyű látvány minden emberi képzeletet felülmúlt. A Vassné meg a jegyző fia, mint két hatalmas húscafat, egymásba kulcsolódva feküdtek a hálószobában, meztelenül a nagy francia ágyon, átharapott torokkal, körülöttük minden csupa vér. Napok óta halottak voltak már, a rothadt emberhús szaga betöltötte az egész házat, beleette magát a falakba, meg a bútorokba. Miután elvitték a holttesteket, a házból majd mindent kihordtak, hogy elégessék, akkora tüzet raktak az udvaron, hogy még a szomszéd faluba is ellátszott.
A kutyát azóta sem látta senki. Azt mondják, nem is kutya volt az…

 

 

(Illusztráció: Jessica J. Miller)

Mielőtt buszra szállt, megakadt a szeme egy plakáton. Barsi sokat és sokszor látta ugyanezt az arcot, néha más arcok társaságában. Ragasztott arc, lámpaoszlopokra és kirakattáblákra csirizelt arcok. Nem vett újságot, pedig a hosszú utat rövidítené a betűkkel való zötykölődés. Meg aztán lenne, ami takarja az arcát, ha elszunyókál. Egyelőre nem süt szemébe a nap. Mire átér a Dunán, világos lesz. Valahol virágot is kell vennie. Megígérte. Nagybátyja telefonhangja tegnap este. „ Ezt a kivagyi bunkót… Még meg is ígéri, hogy nem teszi le az érettségit, ha polgármester lesz…  Tudod, ebben az új rendszerben ez a pökhendiség megy az agyamra. Boldogabb időkben…” Minden történelmi andalgását így kezdi a nagybátyja. „Boldogabb időkben még a szavazati jogot is iskolához kötötték.” Na hiszen. Boldogabb idők. Ő sem emlékezhet rá, legfeljebb olvasott róla, vagy tanulta. Mert mikor ér rá az ember „a boldogabb időre”? Szőlőmetszéskor? Trágyázáskor? Szívlapáttal a kézben? Amikor odalent a vágatban nyomja a partot? Amikor a sofőrbundán hanyatt fekve nyúlkál a villáskulccsal, hogy meghúzzon egy átkozott csavart? Természetesen, amikor nem éppen azok a híres nevezetes boldogabb idők járnak. Virágot ne felejtsen venni. A felesége csomagolt pár szendvicset, hiába ellenkezett. Anna nagyon együttérző, amióta a hírrel haza érkezett. Alig tudta lebeszélni, hogy ő is ne jöjjön. „Mégis, mit csinálnál, amíg mi a szőlőben vagyunk?” Boldogabb időkben sem lettek volna boldogabbak Annával. Sem boldogtalanabbak.

Barsi elkutyagolt a falu túlsó fertályára, a régi, dombon fekvő sírkerthez, ahova Sándor Vazult eltemették. Valaha ők is itt a közelben laktak, de Komlóra költözésük után édesapja bátyja és családja helyben maradt. Valaki művelje is a földet, permetezze a szőlőt, aztán igya is meg ezt a jó homoki vinkót, mondta nagybátyja, amikor hívták a bányához. A szülőfaluban megmaradni nem ment minden kalandok, megrázkódtatások elviselése nélkül. Végül is egy életforma felszámolásáról volt szó. De szívósságban és kalandvágyban az ő fajtájuknak soha nem volt hiánya. Barsi apja már a vájáriskolában kitűnt gyorsaságával és küzdőképességével. Na, és a tornateremben kifeszített kötelek között a taglózó ütéseivel, amelyekhez nagy állóképesség is társult. Átvitték bokszolni egy pécsi egyesületbe, de egyszer csak ráunt az ellenfelek pofonjaira, az élelmezési előírásokra, az ugrókötelezésre és jogosítványt szerezve elszegődött buszsofőrnek. Távolsági járatra. Korán kelés. Jó út, pocsék út. Többnyire pocsék. Vezetés esőben, hófúvásban, sárban, fagyon és döglesztő melegben. Evés zsebből. Bütykölés derékig motorházban, kocsi alatt, árokszélen defektes gumik reparálása. Egyik reggel borotválkozás közben hirtelen kiverte a verejték, elnehezedett, aztán dőlt, akár annak idején néhány kiütött ellenfele. Mire Barsi benyitott a fürdőszobába, nem kellett rászámolni az apjára. Érettségi után a fiú rádió-televízió-műszerésznek tanult, de a benzinszagnak és a messzeségnek nem tudott ellenállni, felcsapott a katonaideje leteltével buszsofőrnek. Nusi lánya németórái végeztével mindig rohant a Budai vámig, hogy az utolsó járatot elérje. Barsi korholta magát, amiért kedden és csütörtökön, nyitott ajtóval megvárta, amíg a fiatal lány odaér és felszáll. Bérletes, mondta a szunyókáló utasoknak eleinte. Aztán már természetes volt.  „Kifáradok a végére, kell egy beszélgetőtárs”, ezzel mentegette magát. A januári jeges úton a kanyar utáni árokban kötött ki. Kinyitotta az ajtót és leugrott. Nem nagyon ásta el magát a kocsi. Éppen visszaszállt, amikor egy másik busz, ugyancsak csúszva, alig kormányozhatóan nekivágódott az Ikarusz farának. Ó, az a Magasságos!… A sűrű havazásban alig látszottak Mánfa fényei. A lányon kívül volt még két utas, de ők falubeliek voltak, gyalog nekivágtak a hónak. Annyira el voltak foglalva, hogy a kollegával a buszokat kiszabadítsák, észre sem vette, már éjfél volt. Az üres buszt is kiásva, hátrahagyva indult neki a maradék útnak, a város innen már semmiség volt. Akkor megszólalt mögötte valaki. „Elnézést, hogy nem segítettem, de elaludtam.” A lányról egészen megfeledkezett. Éppen feltűnt a fényeibe hamvadt, munkagödörnyi város. – Kiváló alvókája van – mondta a visszapillantó tükörbe. A lány nevetett: – Igen, ma nehéz napom volt. – Nekem is – mondta Barsi, s elővett egy cigarettát a zubbonyából. – Ja, megkínálhatom? – A lány újra felnevetett. – Hiszen üres a doboz. Különben sem élek vele. Barsi zavartan összegyűrte a Symphoniás dobozt. – Megkérhetem valamire? – Tessék – mondta a sofőr. – Az Anna presszónál letenne? – Diáklány ilyenkor presszóban? – ugratta Barsi. – Megígértem anyának, hogy ma érte megyek – komolyodott el a lány. – Születésnapja van – tette hozzá. A presszó előtt Nusi már várta a lányát. A két nő összeölelkezett.

– Nagyon-nagyon aggódtam, kicsim – hallotta a lány anyját. – Éppen most mondták be, hogy Pécs felől járhatatlan az út. – De szólj a fiatalembernek, aki haza hozott, hogy egy kávé ráfér ezért a szívességért. Barsi vitte a garázsba a kocsit, de Nusi nem tűrt ellentmondást, így hát megállapodtak, hogy a fiú pihenőnapján tiszteletét teszi az Annában.

– Anya hozzád akar adni feleségül – mondta ősszel Nusi lánya, aki szintén Anna névre hallgatott. Kirándulni voltak a fiú Moszkvicsával. Barsi elgondolkozott ezen a választékosságon. Fordított lánykérés?  Nem mintha nem fordult volna meg az ő fejében is a házasság.

– Nincs kifogásom ellene – ordította túl Barsi a motorzajt. – És neked, Anna? – Hát, alszom rá egyet – nevetett lány, és a fejével a fiú vállát kereste.  A szüret utáni esküvő szép néphagyomány, mondta nekik nagybátyja. De az a fontos, hogy boldogok legyetek. A használt Moszkvicsot használt Opel követte. Építkeztek, nem messze Danitól. Barsi a kocsit ezúttal otthon hagyta, távolsági busszal érkezett. Érkezett, jött, mert hívták szőlőt metszeni.

– Szép temetése volt – fogadta a távoli nagybácsi. Barsi bólintott. A munka két napig sem tartott, a második nap délutánján átsétált a falu túloldalára, onnan jobbra, ahol az út a temetődombra kanyargott. Könnyen rátalált a frissen emelt sírra az egyszerű, nyers akácból faragott, rusztikus fakereszttel. „Nem volt jó idefönt” – böngészte egy koszorú alól kilógó szalagvégen. Megborzongott, mintha egy szóbeli üzenet kondult volna bele az estébe. Bakancsa orrával kijjebb piszkálta a koszorúszalagot, de semmi nem mutatta, hogy az aranyozott betűknek folytatása lett volna. Körbejárta a sírt, elhelyezte rajta Dani és Ágiék csokrát meg a maga szál virágát. – Szekfű legyen, égő piros – kötötte lelkére Ági. Nem emlékezett, hogy végigmondta volna a Miatyánkot, amibe belekezdett. Öreg este volt, mikorra hazaért a nagybátyjáékhoz, a tanára sírján levő virágok és szalagok és ez az egész úgy érintette, hogy a vacsoránál csak alig szólt, kanalazta a halászlevet, harapta a kenyeret, ám fűrészport is rakhattak volna elé. Csak a második pohár után szólalt meg. – Jobban is járhatott volna.

– Azt mondják, kicsit már bolond volt – nézett fel borából a nagybátyja.

– Gondolt egyet s otthagyta a családját – tódította az asztalt leszedő gazdasszony.

– Régen sem volt oka rá – térült-fordult hamutartóval az asszony.

– Mit lehessen tudni – mondta szórakozottan Barsi.

– Már évekkel ezelőtt hallottam, hogy elhárító tiszt volt az asszony első ura.

– Számít az?

– Nagyon is. Az nem olyan világ volt.

– Elhás? Erről én sem tudok – fordult nagybátyja felé Barsi. Még mindig a szalagon, annak különös feliratán járt az esze. Úgy látszik, itt gazdagabb az emberek fantáziája. Vagy csak a helyi nedű teszi. Őt kérte meg Sándor tanár úr, hogy segítsen az apja révén a bőröndjeit felvinni a kollégiumba.  – Révén? – Szóval a kocsijával – mondta Sándor. Nem volt nagy fuvar, viszont az öreg Georgi furcsállta és sokáig ugratta az apját, hogy elhalássza a kuncsaftjait. Nem volt titok, de nem került szóba, hogy apja és dr. Sándor Vazul egy faluból származnak. „Visszakönyörögte magát.” Akkor csak annyit mondott a fiának. Hogy kire érti, az Barsinak sem volt titok.  Apjának a katonatársáról, aki Sándor feleségének az első férje volt és a gyerekek vér szerinti apja. „Ennek nincs átlátható élete.” Ez a vélemény nem csak Dani apjáé volt, kimondatlanul osztották a városban. Legváratlanabb időben érkezett a pesti vonattal, a pécsi busszal, vagy éppen Bonyhád, Hosszúhetény felől, s ugyanúgy, kiszámíthatatlanul utazott el, olykor hetekig nem tűnt fel a városban. A bányászoknak nem hiányzott. A fatéri rakodóknak sem, de a gatter mellől sem. Nem hiányzott a könnyűipari vállalat cipőkészítőinek, a tanári katedrák és a templomi szószék sem árvult el miatta, a vízellátás, a kenyérgyár is hibátlanul működött, hogy a kocsmákról, kórházról és a bölcsődékről, a tűzoltóállomásról, bányamentőkről vagy a boncolótermek hideg befogadottjairól és a macerálóikról ne is szóljunk. Nem szorzott, nem osztott, és mégis. Barsi folyton érezte, hogy valahol ott, nem láthatóan, észrevétlenül, a szálló pernye társaként beeszi magát a falakba, a fák levelébe, a cementipari vállalat felé dübörgő ZIL-ek nyomán felszálló penész színű porba, az iskolás lányok sötétkék köpenyébe, a fiúk kamaszosan vastagodó és hirtelen bicsakló hangjába, a zsíros kenyerek (bányász-szendvics) sója és paprikája közé, az ívhegesztés kékesen, az otthonról elcsent cigaretták szorongón szálló füstjébe. Jobb nem gondolni rá, gondolta Barsi, valahányszor a liftes ház előtt futott le a térre, hogy kimenjen a garázshoz, vagy a trafikban cigarettát vegyen, vagy egyáltalán: munkába menjen. Netán gondolni rá, de úgy, hogy minél hamarabb elfelejtsük, annyira körvonaltalan, széthulló, foltokban létező, részek szerint való. Elgondolni magunktól.

Hibátlan felvetésnek látszott a nagybátyjáé, hogy tanára, ha nem is bolondult meg, kicsit zavarodott lett, s mintegy átmeneti megoldásként vonult ki a város védettségéből. Kár ezen nyargalni, gondolta. Azon is, hogy ki küldte rá (vagy rájuk) a gyújtóanyagot. A hajdani tanítvány (asszony) és tanárának kapcsolata is felbukkant, járt-kelt a piaci jólértesültek és mindent-félrehallók nyelvén.  Barsinak eszébe jutott a szalag felirata, a selyemszegély sáros színe fölött az aranyozott betűk. Az is hibátlan fejtegetésnek tűnt, hogy a jelen berendezkedés fokról fokra alulmúlja magát, immár gangek ragasztgatják a plakátokat, kire lehet szavazni. Holnap, hogy kit kell kiiktatni? A szürke, kopott és koptató korábbi rezsim komfortja színdús életet nem kínált, az idefönt kérdését elodázta, de a személyi biztonságában, mint az igavonó jószágéban – érdekelt volt. Már csak az a kérdés, meg lehet-e állni és hol. Barsit felháborította az a sivár szárazság, ami Sándor Vazul elvesztését környékezte az ígéretek városában.  A halak. Lehet, hogy igazuk volt azoknak, akik ezekre a különös esetekre emlékeztettek. A két fickót látták a kocsijukkal sündörögni a városban. Ezek szokták a varsákat üríteni, a zsákmányt vizes tartályokban tovább kocsiztatni, de nem ezek, nem ilyenek szokták a „nagy hálót” rángatni. Elég rájuk nézni. Barsi, lévén maga is országutak alkalmazottja, többször találkozott velük.

– Honnan a hal? – érdeklődött, mikor a háziasszony leszedte az asztalt.

– A halastóból – intett egy meghatározatlan irányba a rövid pipa szárával nagybátyja.

– Nem ízlett?

– De. Persze. – Mert nagyon rongyosan ettél – szedegette le a terítéket a nagynénje.

– Hallom beteljesedik rajtatok az Írás – veregette a hamut a pipáról a nagybátyja.

– Mégpedig? – kérdezte Barsi.

– Hát a Máté szerinti: Az elsők lesznek utolsók, és az utolsók elsők.

– Nem értem – ráncolta a homlokát Barsi.

– Hallik, hogy szélnek eresztik a bányászokat.

– Igen, kering ilyesmi – bólintott Barsi.

– De nem tudom, mi az alapja.

– Talán drága a szenetek.

– Mindig is az volt. Mert drága az emberélet is – vonta vállát Barsi.

– Ti mindig protekciós népek voltatok odalent – horkant a nagybátyja.

– Protekciós? – képedt el Barsi.

– Jó vezéreitek voltak.

– Ezt meg hogy érted?

– Akik az életüket kockára vetik, arra lehet hivatkozni a többi rabszolga előtt. És akire a többi rabszolga előtt hivatkoznak, azt meg is kell fizetni. Valahogy így.

– Természetesen, ők, a protekciósok, mennek vágóhídra először – válaszolt Barsi, hangjában némi gúnnyal.

– Nem mindig. Nagyapádat előbb vitték ki a frontra, mint a legutolsó csillést a bányátokból.

– Nem tudom én azt, bátyó. Csak azt tudom, hogy elálmosodtam.

– Még egy pohárral?

– Köszönöm, de már most is baj van a súlypontommal.

– De gyönge legény vagy, öcskös.

Barsi erre nem válaszolt. Tápászkodott és indult a szobájába. Annára gondolt, aki ilyenkor már biztosan alszik.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből)

 

 

 

∞ Kaan Boşnak: Uzatma N’olursun 2

Megijedve a tükörtől az ablaknak fordult, ha be nem, legyen ki. Odakint valami mások vannak, nem ő, akkor talán béke. Nem gondolni a másokban levő énre, arra, hogy csak azt fogja látni, amit ő látni tud, vagyis ami kicsit ő, akkor meg igazából tükör van megint, és nézhet akármerre.

Aztán megint azok a dobozban felejtett képek, amiken igazából nem ő van, de azt mondják neki, ez ő, amikor ő nem. Nézhet a tükörbe meg akármerre, akkor sem azt látja, ami ő, csak valamit lát, ami látszik, aztán elégedjen meg a látás puszta tényével, hát elég sivár.

Azok a dobozban felejtett tükörképek, igen, amik csak egymásra hasonlítanak, másra nem, főleg őrá, aki nem kép, talán inkább fa, de már ebben sem biztos. Látott egy fát, meg egy másikat, és aztán még egy csomót, és most már nem tudja, mi a fa, így nehéz bármit.

Letette a cipőjét a fa koronájában egy vastag ágra, ahonnan nem esik le. Hátha a madarak belefészkelnek vagy valami, lenne abban legalább egy lépéselmaradásnyi szépség, de hát nem így, így nem. Túl direkt. És igazából csak ővele van baj, hogy nem akar cipőben járni.

A kertben ült, és nem tudta megmondani, minek gondolja magát. Egy tükörképnek, fényképnek, fának vagy, vagy hogy megint nem gondol magáról semmit, meg nincs is, minek ez az egész, például, hogy öltözködjön, kit érdekel.

Az árnyéka az ő volt, vagy hogy ő volt az árnyék, de az árnyékok nem hordanak ruhát, meg semmit, nem esznek és nem isznak, nem lélegeznek, legfeljebb fáznak, vagy csak ő fázik, amikor árnyék. Árnyék vagyok. Ezt addig tudta gondolni, amíg megijedtek a tükörképétől.

Hosszan felépített összetehetetlen mondatok, szavak, most mi lesz, beszélni sem sikerül, mondjuk ha fa, nem is kell, vagy hát nem úgy. És akkor fa, és úgy beszél, de a szülei azt nem értik és bántják, így kell biztos, ami elérhetetlen, össze kell szaggatni meg tépni.

Tetszett neki, hogy most épp fa, csak az nem, hogy senki sem tudja őt annak látni, ami, vagy amire inkább hasonlít, ehelyett képeket mutogatnak, nézd. Nézd, én nem vagyok kép. Vagy nem így, nem ilyen. És a képeken azok az emberek, akikről tudja, nem ismerik.

Mire jó ez, mire. Belefeküdni egy bokor alatti fűsírásba. Kicsit hazatérés, de csak a sírás miatt, mert mindenben ott sorakoznak a könnyek halkan. Amikor a házból kimenekült, a ház elől, amikor megtalálta a fákat, meg hogy nekik is van árnyékuk, az is fa, csak fekete.

A tükör is fekete, amikor éjszaka van, akkor a leginkább. A képek is, meg minden, főleg azok a szájak, a kiáltozók, amik úgy hívják, hogy elküldik, úgy csitítják, hogy ráüvöltenek. Ő is üvölt, csak belül és némán, üvölt a madár, a madárban a csöndje.

Abban a furcsa kis kő alakú elhallgatásban, amiben találta magát, amiben mindig őrá találnak, amikor nem keresik. Hallgatta a napsütést, milyen hangja van és azt miért nem hallja senki, ő meg mit csinál, már megint mit.

Keresi a napsugarat, de mindenütt tenyerekkel felhőzik a szemet, önmaguknak és egymásnak takarják, neki.

2015. 08. 04. 12: 26: 54

 

 

(Illusztráció: ChaoticatCreations: Sari Sun Painting)