Foltos a járda, elrongyolódott már. Egykor valaki macskakövekből összeöltötte, kezd szétfoszlani a cérna. A cérna, ami a világ nagy bakancsának fűzője. Gubancos egy zsineg és, amit összetart az egy nagy, kilógó nyelvű öreg csuka. Aki szöszöket eszik. Pulcsiszöszt, macskaszöszt, kutyaszöszt, meg azt, aki szöszmötöl. A gombolyag köti a nagymamát. Megköt minket a kötőtű, de jön az új divat: a horgolás!

Maszat, rongy, morzsa… ők laknak a városban. Falun gaz, ördögszekér, árvalányhaj. Minden törvényen kívüli kis lények. Eléldegélnek csizmatalpon, ruhagalléron, kalapkarimán, kabátujjon, kávéscsészén, cipőorron, papírzsepin, ablaküvegen. Elpusztítjuk, szaporítjuk őket. Mi is egy nagy szöszmösz vagyunk. Mást se csinálunk, mint maszatolunk. Ragacs, nyálka, szempilla, szőrcsomó, körömdarab, hajszál kis teremtményeink. Világra jönnek, nevelkednek, kirepülnek… Picit elvisznek belőlünk, hoznak valamit. Dédelgetnivaló, apró főzelékfolt a kardigánon. Rúzsfolt az ingen. Tintapaca a padon. Elterül a méltóságos Pacacár. Mélyet bluggyan: sötétkék varangyosbéka a tenyeremben. Hínárzöld szememben barna piszkok. Egy piros festékkel teli vízibomba vagyok. Meg ne szúrjatok!

Cikázva lehullottak a csillagok az égről. Nagy, fehér csigaházak simultak a földhöz, lábuknál keskeny fényszegély szűrődött ki. Sűrű sötétség paplanja borult a világra, a fehér dunyhás buckák egyike alatt kuporgott Rezső és Ingrid. Épp vacsoráztak az apró és meleg odúban, halkan beszélgetve, hogy a kint járkáló őslényeket és hüllőket ne csalják oda. Rezső csipkebogyós habkrémbe harapott éles párducfogaival. A fehér habot könnyen átszúrták a hegyes fogak, nyomukban vörös csipkebogyókrém folyt már-már le az állán. De épp időben nyalta le rózsaszín nyelvével. Érezte, hogy Ingrid követi a cseppet tekintetével, így a szemébe nézett és elmosolyodott. A vénuszi őzikelány kissé szégyenlősen viszonozta mosolyát. Zsenge mángoldot ropogtatott kis ferde fogaival.

– Én nagyon tisztelem a pantomimeseket. … – mondta elgondolkodva.

– Csak ők érzik át igazán, milyen fentragadni a széttördelt dimenziók éles hálóján.

– Talán még a világot szövő Pókanyót is ismerik. – mondta huncutul Rezső.

– Tapasztalt, tekintélyes, de mindenki által szeretett, melegszívű és bölcs lény. Mindezt persze csak akkor és addig tudta magáról, ha Ingrid ragyogó szemébe nézett. De neki ennyi elég is volt.

Kint nyávogott egyet egy morcos vasmacska. Ez azt jelentette, hogy egy újabb lény megvilágosodott. Olyan érzés volt ez a dögnek, mintha visszafelé simogatnák. És már el is viharzott egy szakadt, kék Ikarus, rajta a felirattal: Nirvana Expressz. Jéghegyszerű panelház élével szemben volt a megálló. Aki fel akart szállni odaállt, egyhegyűséggyakorlatot végezve az épület élére koncentrált és az egyre szélesedő él felé sétált. Közeledve kiszélesedett az él, kinyílt a fényes ajtó, a Nirvana Expressz fedélzetén állt. Ott ült a bodhiszattvákkal együtt a foltos, barbie-s rágóval összeragasztott ülésen…akár egy tanulmányi kirándulás. A jegyet pedig mosolyogva lekezelte Jézus, a kaller. Új reklámfelirat virított a busz oldalán: Gate kapuszervíz. Néha a csillagkaput is meg kell olajozni.

Eközben a párduc és az őzike összekucorodtak a meleg és otthonos szivkamrában. Csukott szemmel nézték a plafont. Szerették az absztrakt, örömteli szokásokat. Egyszerre voltak beleszövődve ebbe a dimenzióba és az álomtérbe. Minden pislogással váltották szemhártyájukat. Másik életükben földi férfi és nő voltak. Elég furcsa, ember nevű lények. Erről azt kell tudni, hogy saját korlátai határozzák meg, kötélként szorítják össze, építőkockaként felépíti magát a keretekből, egyre inkább megkeményedik a váz, mígnem saját meszes teste fogságába esik és képtelenné válik utazni, látni a lét hálói között. Szomorúságukban szegény lények elhiszik, hogy csak ez a létsík van. Így kevésbé fájnak a rabláncok.

Ezen a havas, téli éjszakán mindannyian gyermekként, önfeledten álmodtak. Szuszogó légzésükkel áramlott a mindent betöltő űr, egy ütemre: szívdobbanásukra. Folyékony lüktetésbe, ami mindenen átfolyt, békével megtöltve a lények üres szívének terét.

Egy hajléktalan mikulássapkában csikkezett a panelházak előtt, a remegve izzó utcalámpafény alatt.

Csendben mosolygott… mert ő Felébredett.

(Illusztráció: Michael Lang)

Aszfaltanya lázban ég, felrepedezett bőre a forróságtól, megégeti rajta lépdelő gyermekei lábát. Vagyis nem, mert már nem meztelen lábak taposnak az ősi földön. Magas sarkak szúródnak bele, fekete lakkcipők döngölik. Így hát Földanya bőre is megkeményedett. Kopott betongombák nőttek rá, haloványan derengenek, állandók, mégis semmilyenek. Sápadt, halott óriások, elterültek.
Egész jól belaktuk rogyadozó testüket, mint a paraziták. Úgy látszik, ez kell nekünk, itt érezzük jól magunkat.
Mindenféle lény befészkelte magát ide. A vasrácsok indái közül olykor felvillan egy nagy, kerek, szemüveges hupililára mázolt hüllőszempár. Az utca macskakövein egy valódi ragadozó lépdel, könnyed a járása, nézése hívogató, de vörös karmait kieresztette. Egy benzinszörny kitátott sötétzöld szája elnyeli az ecsethajú oroszlán férfit. Bekerült a cet gyomrába. Aszfalttengereken át utazik a mélyben, végül kiköpi a víz egy hatalmas mustárkék piramis előtt. Csak ez téglatest. Ezeknek a különös lényeknek a temploma. Csak úgy csúsznak-másznak istenük: a Pénz előtt. Reszkető nyilak jelzik az utat, amit a nagy istenség előtt végig kell járni, a zarándoklatot. A gépnimfák templomi éneke végigkísér, amerre szem ellát, mindenhol kincsek. Teljesen megbűvölik ezeket a festékes bőrű, szögekkel átszúrt testű, megnyomorított szolgákat. Elhordják a sok szépséget, cserébe lelkükért, életenergiájukért, mert bizony az istentisztelet végén fizetni kell. Mindennek megvan az ára. Mindennapjaikat vallásuk szokásai határozzák meg, nem sok ilyen buzgó hitközséget találni. A kénszagot a parfüm nem tudja elnyomni. Mi vagyunk itt a papok, kék-sárga csíkos reverendánkban, terelgetjük a kihullott szőrű, girhes báránykáinkat.
– „Ha túléli a házasságunk ezt a konyhavásárlást, akkor mindent túlél.” Szipogja a szánnivaló energiavámpír.
– „ Kiengedlek a szekrényből kislányom, ha megígérsz valamit.”- Neveli szörnyapuka tejfogú emberevő kislányát.
– „Micsoda buziskodás, hogy csak ennyi munkalap van”- sziszegi a rúzsos szájú krokodilasszony, hátán tisztogató madárkalelkű férjével.
De ne aggódjatok, én megtaláltam, mi kell nektek! „Élethű művirág, ami évről évre ugyanúgy fog kinézni.” A kedvenc varázsszavatok: Biztonság! Milyen a kalitkában halacskák? Megleltétek már az örök fiatalság forrását? Szép a mumifikált arcotok! Rossz hatással vagyunk magunkra, drágáim.
„Tökéletes, ha nem lehet élő virágod, de azért élvezni akarod a természet szépségét.” – Vajon a műanyagszőnyeg-füvön kinőttök? Tökéletes a sírköre is, ezt legalább nem eszik meg az őzek.
Olyan éhes jóllakott napközisek vannak itt. Ez lenne az élet? Inkább csak a gonosz ikertestvére. Aki elveszi a fagyit a kezetekből, ti pedig egész életetekben ezt a pár gombóc csokit keresitek legörbülő szájjal. Van egy rossz hírem: elvitte a cica. Rajta nem fogtok ki, hiába másztok a ranglétrán, az más háztetőre vezet.
Egy letört körmű, rókavörös hattyúszárnyú papnő egyetlen értelmes intelme: Az életünket nem fogjuk túlélni. Inkább éljük meg azokat a szebb hétköznapokat!

(Illusztráció: Ellie Mawby)

A sötétség már nem a barátom… de a fény sem. Itt rekedtem, állandó szürkeségben. Nem emlékszem a nevedre, csak a semmi nevére. Ülök a tengerparton, a Hold, az éhes vámpír szárazra szívta a medret, nem maradt itt más, mindössze tépett repedések, cakkos szélű sebek. Nem merném beléjük dugni az ujjam… Távolabb egy remeterák vergődik. Nem is! Pontosabban egy kitépett emberi szív vonaglik. Ha mindenki csak úgy eldobálja a szemetét, mivé lesz ez a bolygó?! A sellők már beásták magukat az iszapba, a zsíros földben úsznak, akár a kukacok.

„Jaj úgy élvezem én a strandot!” A gyerekzsivaj néha még visszhangzik a leszakadt kapu nyekeregve, gúnyosan utánozza. A csúszda fehér testén felrepedezett a festék, a csavar belemélyed a húsába, rozsdás  vér alvad rá. Krisztus megfeszíttetett a bűneinkért. És még Bambi is kapható!

Pöndörödött farkú falevelek kergetőznek a lábamnál, lenyalogatnák a húst lábszárcsontomról, de nem haragszom rájuk, ezzel nincsenek egyedül. A betonfutószalagút végén ott vár a keresztelkedő medence. Falát klórtól mart pszichiátriakék csempepikkelyek borítják. Lefolyója beszívott és a rabságába ejtett fiatalságokat, szép reményeket, romantikus álmokat, Hufnágel Pistit, Hisztis Mirtillt… neki mindegy, végtelen étvágya van.

Ő pedig lent a mélyben mosolyog, tudom, mert elpattant egy ér a testemben. Pipájából szappanbuborékot pöffint a mélykirály krokodil. Felér a felszínre, a világok határán áttör, ő, a buborék, aki egyik létsíkba sem tartozik. És csak repül, fel a Napba, hogy azt is megmérgezze (és általa az egész világot). Itt az esőnek is Bolero italpor íze van.

Megjöttem Drágám. Sütöttem neked homoksütit, vegán. Mosogatni csak a könnyeiddel fogok… de neked életedben egyszer folyt ki könny vékony pupillájú szemedből. Bele is hártyásodott, egy krokodilkönnyön át nézed a világot… ez sok mindent megmagyaráz. Rém gusztustalan dolgokra enged következtetni, dehát nekem ez kell. Horogra is akadtam. Gerincmenti cipzáromat lehúzva szexisen kifiléztél, olajvértócsaként kéjesen elfolyok a víz tükrén. Egy örvénylő tócsa, ez vagyok. Most már szabadon, testi börtön nélkül. Mint egy tördelt kaleidoszkóp, forog körbe-körbe a világ, centrifugába rakták. Mosógép, ami dimenziókapuként átjuttat a túlvilágra. Csak a színeset és a fehéret nem szabad összemosni… Ariel. Halászlé.

Koszorú helyett rakjatok rám egy lyukas gumikacsát, ez az utolsó, perverz kívánságom.

Ehelyett belém mártod szappanbuborékfújód… lelket lehelsz belém… és csak szállok.

(Illusztráció: Alexas)