Megszúrta a nap sugara a bokor bogyóit, kiserkent rajtuk egy vércsepp, Csipkerózsika hagyta hátra. Hosszú haja beleakadt itt-ott az utána nyúló ágakba. Régi szerelmek görcsös rángatózása kapott utána csak. Puha talppal lépked tovább, hófehér bőrén már átviláglik a rá váró álom dermedtsége. De még elbújtatja reszketeg alakját a hajnali köd, amit egyedül a templom keresztje szúr át. Ráfeszül egy fénysugár, elhozva egy új nap megváltó reményét. Harmatcseppben fürödve a létbe költözik az ébredező világ. Fehér kakas rikolt az égre, ez az újszülött felsírása.

Még jár valaki a szűz földön. Valaki nem idevaló, valaki hátrahagyott. Mandula formájú szemébe a nyers agyag édeskés éhsége cseppent, néhol felcsillan egy kéjes gyönyör foszlány emléke benne. Állkapcsa kalitkájába magát a vonagló vergődést akarja zárni, kívánja a piros fém ízét, ami a bogyókon még gőzölög. Magába szívja a fehér köd és a kerigésben magáévá teszi. Így születnek vércseppből és ködfoszlányból a hajnal árva gyermekei. Nádszálak súgnak össze, a csend baljós hírnökei. A tavirózsák bezárulnak, kincsüket egy szép szerelmesnek tartogatják. Hideg az ágy, megdermesztette az édes álmot a veríték. Sápadt zugban összebújnak a didergők. Fehér békabőrük nyirkos, igaz szerelem csókjáért esedeznek. Ekkor indul útjára a Halál karmos lábain, téglaszínű palástjában. És a puha léptek nem hagynak nyomot, zengő harangszóra a köddel együtt tovaszállnak. Honnan tudod, hogy itt jártak? Elvittek valamit. Valami fényeset. Valami pirosat.

(Illusztráció: Ann Brauer)