EGYSZER BANÁNNAL AJÁNDÉKOZTÁL MEG

Egyszer banánnal ajándékoztál meg
virágok neked, írásban jött.

Jól felfogom hogy a költészet haszontalan
mint máskülönben az egész irodalom a
világok alig rendezetlenségét színleli
a lényeg hogy a színlelés egyfajta póz.

Megmagyarázom.

Az önteltség legvégletesebb tette:
saját karikatúra dimenziója van
amit áthárít másokra.

Végeredményben mi éri el és kié, hogy kárvallottak legyünk?
És a szerelem bágyadt utcai kandeláber az átjárónkon kioldódik.
Tudom mi az a gyorsan romlandó.

Rólad köztudott hogy van egy különleges képességed
bűvtáncot lejtesz a kezeddel az isteneknek
míg én erre a magasságra felcsapott orral
inkább elmegyek onnan ahol hiányzik valami.

Most értem meg hogy a banán a föld alatt alszik a kezeid között és hogy a szerelmünk
még a kalcitban lebeg.

Az élet, legyen ami lesz, ehhez igazodik.

És szaladok haza egy csokor virággal de te nem vagy.
Semmi ami nem volt előrelátható,
heartbreakers, love comes in spurts. 

2016.

 

ISZOM EGY KÁVÉT MINDEN NAP

 

Iszom egy kávét minden nap, van hogy hidegen iszom
aztán meg is halhatok, ja és még
a két kezemmel egy baráti nyakat ölelek
ami persze egy könyv.

Tárgyilagos kinézetem van az életre némiképp alkalmatlan.
Ormótlan cipő, cingár láb, a szerelem úgyszólván kihalt.
Annyi megsemmisült név az üres kezem között.

Biztos meglesz majd a megfelelő formula
a végső otthonosság mind a két visszatérő
állapotra: az élőre és a halottra.

Elfogulatlannak lenni félig kinyújtott kéz
hülye szentencia annak aki ragaszkodik
a teljessel való közelséghez.

Az igazság az hogy  igazából nem akartam semmit
ami valami más dolog lenne mint amit akarhattam.
Összeszedem magam és  megrendelem a szóban forgó kávét
ami átteszi a figyelmemet a koldus és király hivatásra
a saját külön sértettségemet a világ hatalmas nyomorára.

Ami itt a lényeg a nő akit ha tudnék fölemelnék
és aki megfizetne a névtelenség miatti ütésekért
nincs Buddha hogy fölpiszkáljon bennünket, na kislány, mi lesz?

És megyek a kávézóba azért is hogy biztosítsam,
legalább amíg iszom, kitartok
esetleg Isten egy javított változatban én vagyok.

2012.

Lipp Márta fordításai

 

 Raquel Nobre Guerra (1979. Lisszabon) portugál költő, irodalomtudós. Filozófia szakon végzett a Lisszaboni Katolikus Egyetemen, tudományos fokozatot a Lisszaboni Egyetem Esztétikai és Művészetfilozófiai Karán szerzett portugál irodalomból. Témája Fernando Pessoa életművének „töredék jellege” volt. Részt vett a Pessoa hagyaték digitalizációs projektjében. Az első verseskötetét 2012-ben publikálta, majd azt követően még kettőt, az utóbbi, sorrendben a harmadik, elismertséget és széleskörű nyilvánosságot adó nagy kiadónál jelent meg, két kiadásban (2016, 2017).  Az első kötetére megkapta a Portugál P.E.N. Klub Díját, 2017-ben pedig elnyerte a Portugál Nyelvű Irodalom „Oceanos” Díját. Lisszabonban él.