Megismerés 

ott a másik szobában szöszmötöl valaki, aki ismeri
a zsibbadást és a régi papírokat,
és tudja: ezek a mi legbecsesebb javaink.
magunkra bízzuk őket,
találékonyan, reménykedve,
hallgatagon munkálkodunk, mint két ápolónővér,
akiknek muszáj valami megoldást találniuk a sürgős esetekre
egy falusi rendelőben.

egy ideje kemény csendben élünk
mint egy japán regényben
ami csak nemrég jelent meg

de majd megváltoztatlak
hogy jobban megérhesselek

 

 

Nocturno

 

addig beszélünk a családokról, amíg kínossá nem válik a téma
és miután elmész, megéhezek
úgy érzem, mindet fel tudnék vagdosni apró darabokra
egészen reggelig
felvágod, megsózod, felvágod, megsózod,
felvágod
az éjszaka még a helyén van
a rend pedig ott, ahová szánták
a bogarak a legvékonyabb falnak is nekimennek
önkívületükben
és a megindokolhatatlan részecskék
életet követelnek maguknak, ha egymáshoz koccannak

önmagát ismételgető nocturno
ez az éhség
mellette
az álom egy soha nem simogatott gyerek
a szégyen pedig falka nélküli hiéna
oda bámul
ahová lehajthattad volna a fejedet

minden, ami ezután jön, intenzív, mondod,
ég, mint a zsarátnok, és akkor
minden régi és izzó lesz
és nem létezhet semmi, sehol máshol
kiégett parázs, amire a kiégett parazsat fújnak
élet a leggyengébbeknek
élet egészen idáig, ahol vagyunk.

ettől kezdve a fáradtságtól megszédült hiénát várjuk
azt a pillanatot, amikor végre megadja magát;
az álom rálehel az éhségre
a hiéna és a simogatatlan gyerek
mint egy figyelmeztetés: vigyázz, szerelem

 

Kompozíció oszlopokkal

 kariatidák egy vidéki városban,
ezt tartják a vállukon:
egy idegen alakját, aki lefényképezte őket
a mellette álló fagyoskodó nőt,
minden becsomagolt holmiját,
minden vonatjegyet, amit már nem lehet visszaváltani.
aztán egy zsúfolt fülkét
olcsó fényréteggel bevonva,
egy vasúti kocsit, és a nő elhatározását, hogy lepillantson,
az ereszkedő tekintetét.
a nő szertartásosan visszafordul a kőszüzek felé,
arra néz, amit a vállukon tartanak
távol a mediterrán szigetektől
messze a templomok törmelékétől:
a hallgató idegenektől ellopott képek ezek,
egy rövidfilm, amiben egy nő kimegy az állomásról
és egy fényképész halad az üres térben,
meghitten és névtelenül.

mindketten maguk falják fel viszonyítási pontjaikat
egy régi autoimmun betegség
gyengéd éberségével

András Orsolya fordításai