A felnőtteknek néha sejtelmük sincs, mekkora hatással lehet egy-egy mondatuk, gesztusuk, nézésük, ruhafodruk, ujjmozdulatuk, akármilyen apróságuk egy gyermeklélek későbbi fejlődésére.

Ez nem normális, mondja az asszony, a haja belecsavarva a halványrózsaszín törölközőbe, ez teljesen meghibbant ez a gyerek, mondja őszinte kétségbeeséssel, mintha valóban lényeges dolog volna az ellenőrző füzet utolsó lapjainak egyikére firkantott pár sor (amiből ez a legfontosabb rész, legalábbis az anyuka számára: “ezúttal gyermekét igazgatói intőben részesítem”), mintha kicsit az ő életét is érintené, mintha bármibe is beleszólna, ami ővele kapcsolatos. A lány csak áll a konyhában, nem mer leülni a kanapéra (az mégiscsak illetlenség volna, a leszaromság egyik feltűnőbb kifejezési módja), a gyerek a szobájában, ki sem fog jönni onnan néhány napig, egyszerre szégyelli magát és fájlalja az igazát. A bébiszitter nem is nagyon érti, most miért neki kell végighallgatni megint ezt a panaszáradatot, ő nem volt ott azon a rajzórán, őt aztán tényleg nem terheli semmi felelősség.

Kopott délután, mintha tavasz helyett ősz. Csak a madarak csicsergése.

Gyere, mondja a nő, miután már szépen beszárította a haját, s összegombolta hónapról hónapra egyre puhuló-növögető hasán a szoknyát. Gyere ki a kertbe, a virágaimhoz. Látod ezeket, milyen szépek? – sóhajtozza, szét a parfümillatát a virágai közé, a lány szinte szédül, akaratlanul is meghőköl egy kicsit – nézd, milyen gyönyörűek, tényleg, még el sem árultam a titkot, hogy mit adok nekik, mivel segítem őket, hogy átvészeljék az óceáni éghajlatot a trópusi alaptermészetükkel – s miközben sóhajtozik tovább, és szürcsöli a drága kávét, amit a drága kávéfőzőgép, amit az unalmas férje vett neki még karácsonyra, olyan profin elkészít, mintha egy étteremben pincérek hoznák ki, neki tényleg csak gombokat kell nyomogatni meg egy maréknyi kávébabot be a gépbe fölülről -, megjelenik a cica, ezt vidékről hozták, látszik is rajta, a trópusi növények és vajpuha pázsit csábításai ellenére sem hízott el, olyan eleven, lepkét kerget (általában, de most nincs lepke, mert már lement a nap, és kezd hűvösödni a tavaszi kert, úgyhogy a lepkék is nyugovóra tértek), szóval megjelenik, és az asszony lábaihoz tekergőzik, hogy azért mégiscsak kapjon valami ételt –

szóval ezt kéne beadni valahogy a gyereknek, mondja majd két hét múlva az apuka, ugyanebben a kertben, ugyanebben az időpontban (még a macska is ugyanígy, de a lány lábainál, a nőket valahogy jobban kedvelte annak ellenére, hogy kandúr), csak kicsit világosabb és langyosabb légviszonyok között, mert tavasszal, a friss erőre kapó természet meg ugye tudjuk, a kamasz-vagy serdülő egyenlő tavasz-metaforák, tehát tényleg sokat tud változni az idő ebben a gyorsan változó korban -, szóval ezt kéne, mondja a pilóta, robosztus, bajszos ember, csupa nyugalom, csupa érzéketlenség (talán akik igazán közel járnak az istenhez nap nap után, mind ilyenek): elhagyott az asszony, vallja be, még mosolyog is hozzá a bajusza alatt: elhagyott, ismétli – ezt kéne beadni a gyereknek. A lány áll tovább mozdulatlanul, erre igazán nem lehet mit mondani, bár talán kéne valamit, hogy hát igazán sajnálom – de a férfi is csak áll tovább mozdulatlanul, talán rezignáltan, gondolja a lány, ez a legmegfelelőbb szó, csak áll, és egyáltalán nem vár részvétnyilvánításokat, ő sem sajnálja magát, az élet megy tovább. (A lány csodálkozik azért azon egy picit, hogy nem kérdez tőle semmit, például olyat, hogy te lány, te bébiszitter, nem láttad te az asszonyon, hogy el akar hagyni engem meg a gyereket? – mert ha ezt kérdezné, a lány tudna válaszolni, hogy:

de igen, láttam, mert:

azon a napon, amelyiken az asszony először szembesítette magát az igazgatói intő tényével azáltal, hogy hajmosás előtt belekukkantott a kislánya ellenőrző füzetébe, akkor a lány igenis észrevett valami törést, nem a fel-alá járkáláskor, az eléggé megszokott volt ebben a famíliában, mert nagy házban laktak, ahol lehetett fel-alá járkálni, hanem amikor kitessékelte őt a kertbe, a lábainál ott törleszkedett a vörös kandúr, az orrát belenyomta a trópusi virágokba, és idegesen kortyolgatta a frissen főzött kávét – nos igen, akkor történt, mert a nő elárulta a titkot, végre-valahára elárulta, hogy mi a titka annak, hogy ezek a növények így, ilyen épen megmaradtak-)

– De a férfi nem kérdez semmit a lánytól, és nem is mond mást a továbbiakban, csak azt:

Szeretném, ha ideköltöznél hozzánk, és anyja lennél ennek a szerencsétlen kislánynak. Jól megfizetnélek.

Ezzel a kérésével vajon feleségül kért? -, nevet nem sokkal később a lány barátnője, aki, mint már tudjuk, szerette a meséket, és aki, ezt még nem tudjuk, nem csak úgy szerette elmondani élete bizonyos eseményeit, mintha történetek, sőt, mesék volnának egy nagy-nagy mesekönyben (aminek mondjuk az lenne a címe: a lány barátnőjének élete, illusztrálta satöbbi), hanem más emberek életének eseményeit is szívesen kezelte úgy, mintha azok történetek vagy mesék lennének (még nagyobb könyvekben, és a sok könyv egy sokkal nagyobb könyvtárban etc.): lehet, hogy feleségül kért, kuncogott ezen, de a lány hamar leintette: nem bazdmeg, ez nem vicces, ez nem poén, a nő tényleg elhagyta, és nekem most döntenem kell egy emberi élet felett. (Mint az eutanázia vagy az abortusz.)

Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.

– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.

– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?

– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál.  Bevallom, kissé meghökkentett.

– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.

– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.

– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.

– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.

– De hát miért?! – üvöltöttem.

– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.

Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.

Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.

Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.

– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:

– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?

– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.

 Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.

Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.

Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?