A popzenében úgy tűnik minden rendben volt idén is, hiszen nagyon nehéz volt OBJEKTÍVEN összeválogatni, és főleg sorrendbe állítani az év húsz legjobb dalát. Lássuk, mik is azok!
(A címükre kattintva meghallgathatóak a dalok.)
20. Japandroids: Younger Us – Erről a kanadai duóról már többször is leírtuk, azaz leírtam, hogy képtelenek közömbös kislemezt készíteni. Idén normális lemezt nem is adtak ki. De minek is, úgyis mindenki csak a slágereiket hallgatná, nem?
19. Four Tet: She Likes To Fight – A Four Tet név alatt nyomuló Kieran Hebden az év legjobb lazítós, lélektáncoltató lemezét készítette el. A There Is Love In You-ról több szám is lehetne a listán, de a szempont egyike volt, hogy egy előadó csak egy projekttel és egy dallal szerepelhet, úgyhogy ez a minihímnusz maradt csak.
18. Wavves: Baseball Cards – A tavalyi év hülyegyereke idénre kisebbfajta celebbé vált. Ehhez az is kellett, hogy az új lemez is letisztultabb legyen, ami nem tett túl jót Nathan dalainak, viszont az olyan, Animal Collective-et idéző dalok, mint ezek, egyszerre meglepők tőle és jók is.
17. Selena Gomez: Sick Of You – Selena nem túl érdekes énekesnő, dalai meg aztán tényleg hagynak kívánnivalót maguk után, ez a dal viszont jobban sikerült, mint Rihanna bármelyik idei dala, pedig azok közt is vannak szuperek.
16. Vaselines: It Wasn’t All Duran Duran – Kurt Cobain kedvenc zenekara húsz év kihagyás után csinált egy vicces és okosan reflektált comeback-lemezt, hogy miután szép lassan legendává váltak, elbúcsúzzanak a közönségtől. Ez a dal random választás volt a Sex With An X-ről, aki ismeri a Vaselinest, az tudja, hogy ők csak slágereket írnak.
15. La Sera: Never Come Around – Kate Goodman elsőszámú zenekarát, a Vivian Girls-öt én nem szerettem annyira, mint azt szokás volt egy-két éve, ez elől a fülbemászó dal elől, azonban nincs menekvés, ahogy a klipben Kate elől se.
14. Salem: King Night – 2010 egyik legnépszerűbb új stílusa a witch house volt. A világhálót ellepő rengeteg ijesztgetős hangulatú dubos, kásás szerzeményből ez volt az egyetlen megjegyezhető dal. Már ezért megérte!
13. Dom: Living In America – A Dom nevű zenekarnak idén csak egy minialbuma jelent meg Sun Bronzed Greek Gods címmel, ha jövőre egy lemezt teleraknak ilyen fogós dalokkal, mint ez, akkor senki se fogja azt kérdezni, hogy mi az, hogy Dom!?!?!?
12. Kaivosurma: Eteenpain – Finn „dadaista” hardcore punk. Kihagytam valamit?
11. Piresian Beach: Never Fear – Magyarország legkúlabb csajának másik dalai szoktak a kedvencek lenni, az ÚjNautilushoz közel állók azonban egyértelműen állítják, hogy ez a borús-sejtelmes dal a legjobb idén a „frusztráció és unalom” témában.
10. PVT: Window – A PVT egy felejthető zenekar Ausztráliából, idei lemezüket se ajánlom senkinek, ez az absztrakt hatású, valószínűtlen dal azonban nem maradhat le innen. Az év talán leginkább alulértékelt dala. Idén amúgy ez alapján neveztem meg a chillcore-t mint sose volt, sose lesz stílust.
9. Dávila 666: Y Me Pregunto – Szuperslágeres garázs rock Puerto Ricóból. Idén csak egy ötszámos EP-t adtak ki, de arról bármelyik dalt nyugodt szívvel beválogattam volna ide. Ősszel Magyarországon is felléptek, ahol úgy tolták el a kedvemért ezt a számot, hogy az új szólógitáros csak széttárt karokkal állt, mert ezt még nem tanulta meg.
8. Black Milk: Keep Goin – Kanye West agyonhype-olt lemezénél sokkal jobb dolgok is történtek a hip-hop világában. A Black Milk jogosan nagyképű Album Of Yearje nálam a legjobb raplemez 2010-ben.
7. MIA: XXXO – Ezt a dalt még az előtt lehetett tiszta szívből megszeretni, hogy kiderült volna, hogy MIA egy hisztis sztárocska, nem pedig az az alulról jövő sri lanka-i lány aki volt, vagy akinek hittük. Ezt a dalt azonban nem tudtam megutálni, és szerintem igazából senkise.
6. Crystal Fighters: At Home – A baszk zenei hagyományokat tánczenével keverő csapatnak a legjobb pillanata a Plage című dal utolsó refrénje előtti átvezető rész, mint dal, azonban a hangulatos At Home a legjobb.
5. Nika & Rory: I’m Not Going Anywhere – Nincs megkapóbb a szomorú tánczenénél. Ennél a dalnál műfajában pedig csak egy jobb volt idén, mindjárt jön az is!
4. Former Ghosts: New Orleans – Ez szintén egy nagyon jó idegesen fátyolos szám, egy nagyon közepes elektropop-lemezről. Klippel együtt az év egyik legütősebb audio-vizuális élménye. Szép nihil.
3. Belle And Sebastian: I Didn’t See It Coming – A mára kultikussá vált twee pop zenekar hosszabb pauza után jelentkezett idén új lemezzel. A Write About Love-tól nem ájultak el a kritikusok, pedig nincs vele semmi baj, még az év harmadik legjobb dala is rajt van.
2. Shining: The Madness And The Damage Done – A Shining egy nem túl izgalmas jazz-zenekarnak indult, aztán valahogy átcsúsztak a sötét oldalra, és idén csináltak egy olyan metállemezt, amire nem tudtam azt mondani, hogy ugyan, ez nem az én világom. (Az énekes, ha lenne olyan listánk, akkor az év legmenőbb férfija lenne.)
1. Robyn: Dancing On My Own – Az idei év Robyné volt: kiadott három szuper minialbumot, majd év végén összegyúrt belőle egy válogatást, ami jobb, mint egy Madonna-besztof. Robyn idén ugyan nem volt olyan előremutató, mint az előző évtized közepén, mégis ez a szívszorító dal lesz az, amire harminc év múlva elváltan, ráncosan is lehet majd táncolni.
Egyes mediológusok szerint korunk művészetei közül a zene követi le leginkább a (társadalmi – de ugyan, milyen más lenne) élet változásait, és ennyiben – egyfajta kísérleti nyúlként – előrejelzést nyújthat a többi művészeti ágnak is. A zenének ez a fajta gyors reakciókészsége az internet térhódításakor hatványozott mértékben mutatkozott meg. A zene melletti másik legnépszerűbb művészeti ág, a film például szinte semmi hasznot nem tudott húzni az internetből. A youtube-ot a pusztán a médium adta lehetőségeket élvező amatőrök lepték el, ahelyett, hogy – teszem azt – a rövidfilmet sikerült volna felfuttatni vele. Emellett a filmkánon se hiszem, hogy túlságosan nagy mértékben átrendeződött volna. Hiába lehet szinte minden filmet pár kattintással elérni, az emberek ennek ellenére szinte ugyanazokat a filmeket nézik, mint az internet felfutása előtt. 
A második felvonás már sokkal stilizáltabb képi megoldásokkal dolgozik. A francia udvar egy lecsupaszított színpadként jelenik meg pár hatalmas emelvénnyel, amelyeket giccses arany-fehér labdácskákkal vontak be. Olyan az egész, mintha egy labirintust kereszteznénk egy csokoládéreklámmal, ami egyszerre mutatja meg a francia udvar csillogó látszatát és annak mélyében rejtőző zavarosságát, ürességét. A francia királynak (Bodrogi Gyula) félrecsúszott kicsi koronája van és palástját két ember lobogtatja mögötte. Amikor először megjelenik a színen, éppen menekülni látjuk. A hercegnő (Radnay Csilla) egy vágyaktól túlfűtött fiatal lány, akit sokkal jobban érdekelnek a férfias magyar vitézek, mint a háború kimenetele. A szín közepén egy foncsorozott tükör áll, mely torzképet mutat arról, aki belenéz, és jellemző módon kizárólag a francia udvar lakói néznek bele. A magyar katonák, mint Isten felkentjei az angyalokkal érkeznek egy égi szférából, a színpad hátsó részén egy süllyedő emelvényről, hogy hősiességükkel megmentsék a fertőben fetrengő királyságot.
A harmadik felvonás már, mint egyfajta következmény tárul a nézők szeme elé: mi történik azzal az emberrel, aki nem elégszik meg az egzisztenciális felemelkedéssel, hanem emberi érzéseket keres a világban: Tündérországot, lelki identitást, szerelmet. Bagó (Hevér Gábor) és Jancsi a második felvonás végén elindulnak, hogy megtalálják Iluskát a halálon túl, Tündérországban. Ez a harmadik felvonás egy metró aluljáróban játszódik, a pásztorruha pedig, mely az előző részben katonaruhára cserélődött, most szakadt farmerré változik. A színpad sötét, kietlenségét a neonfények változtatják egy – még a francia udvarnál is – mesterkéltebb világgá. Úrrá lesz rajtunk a metró pokolbéli hangulata, egy nyomasztó érzés, amely tönkreteszi egy átlagos budapesti mindennapjait. Tündérország nem létezik, Iluska egy csapat prostituált kíséretében jelenik meg hollywoodi fénykavalkádban. Jancsi megretten a látványtól, a régi tiszta élete után vágyakozik. Az otthonát kereste Iluskában, de a lány, akivel találkozik, már nem ugyanaz, aki volt. Vissza akar térni, de Iluska már nem mehet vele az Alföld idilli környezetébe, hiszen egy másik világban beszennyezte magát. A menny utáni értelmetlen hajszában elveszett az eredendő ártatlanság, a haza, amit tulajdonképpen a kötődés, az identitás jelentett. Visszatérni már Jancsinak és Bagónak is késő. A metrómegálló eltűnik, mögötte meglátjuk az első felvonás díszletének kicsi, képszerű mását, melyben Jancsi és Bagó is alig férnek el. Hiába térnek hát vissza, hiszen ez a világ sem ugyanaz már, mint ahonnan elindultak. Alföldi nem ad lehetőséget a reménynek, az erkölcsnek vagy a boldog végkifejletnek. A rendező ezenkívül rámutat arra, hogy a János Vitéz identitásképző elemei korunkra jószerével értelmezhetetlenné váltak, a 2010 Budapestjét megidéző térben szédelgő Jancsinak saját magát kellene újraértelmeznie, hogy helyét megtalálhassa. Állhatatossága miatt azonban hősünk képtelen a flexibilitásra, és nem tudja saját világlátását megváltoztatni. Előrelépni nem tud, visszalépni lehetetlen, így válik János Vitéz semmiben lebegő eszmévé, identitásától megfosztott ideológiai hajléktalanná.
A popzenének az internethez köthető mediális fordulatával két domináns tendencia lett megfigyelhető. Egyrészt a kínálat bőségének köszönhetően sokkal kevesebb produkció tud globális ismertségre szert tenni, másrészt viszont a – szintén a netnek köszönhető -egyidejűségnek köszönhetően mára már alig van olyan élő tagokkal rendelkező zenekar, aki ne állt volna újra össze, vagy legalább pletyka szintjén ne került volna szóba egy reunió. Kicsi, érdekes, tizenöt perces új zenekarokra nagyon nagy lett az igény, és ez szinte már odáig fokozódott, hogy csomó előadónak mire megjelenik az első lemeze, már rég nem számít trendinek, vagy relevánsnak. Egy-egy a régi értelemben vett világslágert még el lehet érni, az Istenek közé az Olümposzra feljutni azonban majdhogynem lehetetlenné vált, talán Lady Gaga az egyetlen, akinek az új évezredben ez egyértelműen sikerült. 
„Én semmit sem tudok, de azt hiszem, hogy mindent sejtek” (Fehér György)