Lengyel János összes bejegyzése

Mitracsek Úr visszatér – részlet

Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története 3.

– Miért nedves a tehén szája?
– Mert mú-ú-száj.

Bőg az új kapura és régire egyaránt. A mezőkön szívja magába a füvet, ezért nem tiszta soha. Mi tőle telik megteszi, maga mögött hagyja lépten-nyomon, hogy mások is élvezzék áldásait. Érezzék át létének nehézségét, amikor könnyít magán.
Efféle időtlen idétlenségek elkísérnek egész életünkön át. Erőszakos öntudattal kapaszkodnak belénk, és mintha vakok lennénk, olyan irányba tuszkolnak, amerre a saját fejünk sosem vezetne. De még így is örülhetünk, hogy csak ők visznek tévutakra vagy szimpla kellemetlenségbe. A rengetegbe! Miután odaérünk az erdőhöz, egy viharvert táblán felirat figyelmeztet: Élet! Szomorú az én szívem, mert nem ismertem fel a lényeget, csak miután jól pofán vágtak vele. A lényeg egyöntetű, a második féldeci már olaj a tűzre. Tűzz!
Mert inni kell vagy írni? Másnap vagy más lap?
Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír lenne? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak a romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások. Ahogy Hamvas Béla írta egykoron: Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan.
Az írás viszont papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek kosárba, mert íróasztalfiókra nem telik. Csak az ujjam, amit felsértett a kínai egyszer-használatos írószerszám mérgező anyagból készült teste. Így ölt testet az irodalom. Így szenved az író.
Inni kell! Írni muszáj! S újfent a bokodi gondolkodót idézve: A kocsma, civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.
Írni pedig muszáj, nem lehet nem írni! Csak olvasná el végre valaki, hiszen száz griveny a fél liter!
–  Mikor volt ez már édes öcsém – szólalt meg Mitracsek úr. Mikor is látogattál te utoljára kies otthonodba, a Keleti-Kárpátok lábaihoz?
A lövések az utcáról jöttek, s dolguk végeztével arra is távoztak. A rendőr a nagy köd miatt nem hallotta a fegyverropogást, rutinból fordította el a fejét. A rádióban éppen akkor mondták be a legfrissebb híreket:
– A nemzetközi gyorsvonat pontban tizenkét órakor elütötte a delet. Temetéséről később intézkednek. Ez nem vicces, azóta délen nem járnak a vonatok.
– A főváros csatornáit ezen túl patkányok fogják tisztítani. Az intézkedés a takarékossági program szerves részét képezi. Drága a nemzet, jöjjenek a patkányok!
– Hajdú Töhötöm parlamenti képviselő felesége egészséges néger gyereknek adott életet, mert a házmester nyitva felejtette a bejárati ajtót.
– Lezuhant a dollár a tokiói tőzsdén, az esetnek háromszáznál több halálos áldozata van. A vizsgálat gőzerővel folyik, de a fekete dobozt még nem sikerült megtalálni.
– Soroksári Albert, a népszerű zenész egy házibulin varrás mentén elrepedt. A szerencsétlen mozdulat akkor következett be, mikor az aranytorkú trombitakirály egy fazék töltött káposztáért nyúlt. A nyúlpaprikásra már nem került sor…
Hát kellett ez nekünk, édes egykomám? Demónkrácia meg européér életérzés, IMF kölcsön uzsorakamatra, időzítővel ellátott csoki bomba? Jó volt nekünk azelőtt is! Levágtuk a disznót, aztán egész télen kenyérre kentük. Ráültünk a hordóra, majd az asszony szedett le róla, ha éppen már nem a padlón húztuk a lóbőrt. Az istennek sem akart jönni, pedig nógatta ő is rendesen. Idáig úgy tudtam, hogy az öszvér csökönyös állat és nem a ló. Már megint lóvá tettek minket. Kórságomat egy lóért. Nekem egy ménes is kevés lenne. De egyszer úgyis elpatkolok.
Ahogy Mitracsek Úr mondta volt annak idején, amikor az úthenger vízszintezte a nejét:
– Jé, az asszony olyan, mint a söröskocsi, csak nem hasonlít rá!
Mindig az a fránya alkohol. Sok feszültséget okozott a Mitracsek családban, mégha olykor segített is oldani azokat.  Mitracsekné nem nézte jó szemmel férje italozási szokását, aki szerint már gyerekkora óta gond volt a látásával. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor a nejére bízta a bevásárlást, rendre alkoholmentes sörrel tért haza. Újabban meg citromossal, ananászossal, mangóssal, meg karamellással. Később rájött, hogy nem az asszony látásával van a gond. Igaz, előfordult olyan is, hogy az elfogyasztott italmennyiség hatására észre sem vette, hogy tiszta vizet iszik a vodkás pohárból. Ezért sem halogathatta tovább, hogy ami az asszonyt illeti, végre tiszta vizet öntsön a pohárba. Placebo hatás a javából. Mint amikor a tv-ben nézzük a Barátok közt 1265. részét és végig azt gondoljuk, hogy mi is élünk, mert köröttünk is vannak falak, ablak, ajtó, meg néhány pohár.
– Most, hogy végre így együtt vagyunk, be kell vallanom, engem már nem érdekel ez az egész. Nem félek vállalni közömbösségemet a dolgok iránt. Nekem nyolc. De a nejemet ismerve, amire hazaérek, az is lehet, hogy már kilenc lesz a gyerekeim száma. De minek is mennék haza, ha tönkre is mehetek? Nem kerül ez nekem semmibe. Igaz, a tőzsdén a semmit már 1:2 arányban váltják aprópénzre.
Kifakadásai rendre a kocsmában értek véget. De én már semmit sem értek. Akkor miért kell együtt élni? Miért kell egymást gyötörni? Hiszen régóta feltalálták már a vallást. Akarom mondani a válást. Annyi facér nő és férfi él a világban, csak választani kell. A választás lehetősége mindig adott.
Mitracsek Úr legkitartóbb híve Szütyő Elemérke, betonagyú unokaöccse volt. Az egyik leghitelesebb példája az emberiség hiábavalóságának. Ezen cégéres példánya a halvaszületésnek szentül megvolt győződve, nagybátyja egy nagy gondolkodó. Ő maga megvolt vagy 196 centiméter. Már az iskolában is pizzai ferdetoronynak hívták. Szerette a gombás pizzát. Testtartását hátgerincferdülésének köszönhette. Édesanyja csontkováccsal akarta helyrehozatni, de rossz helyen kopogtatott. A csontkovács.
Mitracsek Úr, akkor még Ödönke, apukája alig látszott ki a kocsmapult mögül. Nem véletlenül kapott szárnyra a pletyka, miszerint más apától fogant. Pedig a hasonlóság szembetűnő volt, hiszen mindketten együltőhelyükben képesek voltak legurítani tíz korsó sört, tíz feles kíséretében. Már gyerekkorukban előszeretettel feleseltek, de erről felesleges szót ejtenem. Talán ez lehetett az ok, amin megtörtek a pletykafolyam szennyes hullámai. Tény, hogy mindketten előkelő helyet foglaltak el a listán. Az alkoholistán. Ki nem? – kérdezhetné a kicsi-huszár, ha időközben nem kapta volna meg végleges obsitját.
Az apa mélynövésére jellemző az alábbi eset, amely azóta ékes darabja a helyi legendáriumnak. Városi legenda a javából. A neje éppen otthonuk felé terelgette súlypontkilengésben tévelygő élete párját, aki borvirággal lepte meg a ki tudja hányadik születésnapja alkalmából. A nők életkorát nem illő sem megkérdezni, sem leírni, sem elhinni. Még ha kifejezetten rondák is. Mint Rhonda James az egyik folyékony szappanoperában. Legalább tiszta volt, mégha nem is a lelke. De az meg a Fekete Erdő Klinikán volt nővér. Három nővér. A többit elbocsátották a reformnak hívott rombolás hevében. HÉV-el utaztak haza Békésmagyarra.
Nos, éppen a helyi óvoda előtt haladtak el, amikor valahogy belekeveredtek egy csapat óvodás közé, akik éppen a közeli sporttelepről tartottak vissza a bázisukra. Két, dögös óvónő kísérte a társaságot. Miután a leendő barmai az emberiség nagy nyájának, visszatértek az intézmény falai közé, a Mitracsek házaspár folytatta útját az otthonuk felé. Hazaérve aztán nagy meglepetés érte az asszonyt. Többen állítják, hogy nemcsak ámulat volt ott. Az ovisokkal történt találkozás alkalmával a férje helyett a Repedtfalviék Egonkáját fogta karon és vitte haza. Hangyász Gedeon szerint, aki Mitracsekék szomszédja és mindig jól értesült, korántsem volt véletlen ez a csere. Állítása szerint Egonka zsenge kora ellenére tekintélyes méretekkel ruházta fel az anyatermészet. Igen, jól gondolják, hosszabbak voltak a karjai, mint az átlag. Azt nem tudom, a kedves szomszéd mire gondolt, de rossz, aki az. De ezt nyugodtan nevezhetjük rágalomnak is, mert köztudott volt, hogy ez a Hangyász ellenségesen viseltetett a Mitracsekek iránt. (Én sem vagyok oda a befizetésre váró csekkekért. – a szerző.) Mint ahogy az jó szomszédokhoz illik. Utóbbiak szerint a konfliktus még Ádámra és Évára vezethető vissza. Az eredendő bűn mindenkit terhel, de ha ez indok a szomszédok háborúskodására, már érthető az a viszony, ami az emberek között fennáll szerte a világon. Avagy világszerte.
Az emberiség legnagyobb hibája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség. A hiba a közvetítő vonalban van. De nem kizárólagosan. Isten azért vesződik az emberrel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen. Olyan ez, mint amikor hideg éjjelen tábortüzet gyújt a túrázó, és végül leég a fél erdő. A fél, mert az egész már tökéletes. Az ember retteg, a félelem az utolsó útravaló, ami az Édenkert kapujától velünk van. Valóságos kaméleon. Ezerarcú, de lényegében mindig ugyanaz. Vígan ficánkol az agyban, s közben meg a szívet marja hidegen. Nem létezik számára idegen. Mint polipkarok, úgy hálózza be elmék milliárdjait. A szorongás Internete, ahol mindannyiunknak van honlapja.
Visszakanyarodva a felettébb kellemetlen, de mulatságos esethez, az öreg Mitracsek Egonka szerepében asztalhoz ült a többi kis kapura-bámulóval. Ha az eddig történtek nem merítették volna ki az elmebaj esetét, jöhettek az újabb bonyodalmak. A beszédes nevű óvó néni, Drabál Amál kiosztotta a napi tejcsi fejadagokat. Amúgy spontán, frissen csapolva. Pohár és bögre nélkül. Mert az már luxus lett volna, meg így nem kellett mosogatni. Legfeljebb fogat. A kormány takarékossági reformpolitikája megszüntette a zacskós tejet. Az intézmény vezetősége kénytelen volt alternatív módszerekhez folyamodni. Szerintük ez nemcsak költségkímélő, hanem egészséges is. Sőt, igen kellemes a gyerekek számára. Ezt az igazgató úr is tanúsítja, aki jó vezető módjára elsőként próbálta ki az új technikát.
Amikor az öreg került sorra, azonnal felismerte a fenyegető veszedelmet. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Hősünket két jóságos lapát tenyér ragadta meg és tapasztotta a mennyek hatalmas tejcsarnokához. Az öreg Mitracsek fenyegető közelségbe került esküdt ellenségével. Hányingerrel küzdve próbálta meg elfordítani a fejét az undor nyilvánvaló jelével az arcán. De kísérletét nem koronázta siker. Se korona, se király. Még csak egy nyavalyás babérkoszorú sem volt a közelben, nemhogy egy fogorvos. Ez ám a pech. A találkozás végzetesnek bizonyult. A tej megtámadta a hozzá nem szokott szervezetet és alapos rombolást végzett. Mint Marci az ivóban. Az öregúr hevesen tagadta, hogy az eset valóban megtörtént volna, de ettől fogva feltűnően kerülte a korábbi cimborák tekintetét. Ahogy fia, aki a cimborám volt, évekkel később kijelentette: „A vak ember akkor hisz a fülének, ha látja, amit hal.”
Édesapja állapota rohamosan romlott, úgy tűnt semmi sem segít rajta. Ágynak esett. De megúszta néhány zúzódással, mivel a karfa puhafából készült. Mint nadrágjában a farpofa. Nem úgy az öreg. De azért láthatóan nem volt minden rendben. Már a kocsmába sem járt el. Otthon ivott. Sokat. Szemmel láthatóan. Hülye egy kifejezés. Hiszen szem nélkül nem is lehet látni. Szóval hősünket igencsak megviselte a fehér szörnyeteggel való találkozása. A történtek után húsz évvel meg is halt szegény. Béke boraira.
Fia sokszor emlegette: „Apám olyan ember volt, aki nem terem minden bokorban.” Enyhe utalás volt ez apja születésének körülményeire. A mindentudó verebek azt csiripelték, hogy egy bokor tövében találtak rá szántóvetők. Hogy a verebek honnét szerezték az információt, azt már nem tudom. Mondták is a hollók, hogy kár. Vagy soha már? A fene se tud már kiigazodni a sok jómadár fecsegéséből.

Illusztráció: Lonely Night By Amy Giacomelli

Mitracsek úr visszatér (részlet)

Én is Mitracsek vagyok!

                A törvény olyan, mint a nád, könnyen hajlítható, az igazság pedig olyan, mint a kő, hajlíthatatlan.

Nick Nolte. a Padre című filmben.

*

Hol van az megírva, hol, mikor és kik vésték kőtáblába, hogy az író korlátlanul és következmények nélkül birtokolhassa, kihasználhassa, irányíthassa a főhősét? Mi van a mi, az én jogaimmal? Az irodalmi költött alakoknak semmi beleszólásuk nincs sorsuk alakulásába? Mi csak némán tűrjük el mindazt, amit az írók kitalálnak a számunkra? Mi csak, mint literatuális jobbágyok, viseljük a terhet, miközben a szerzők hasznot húznak belőlünk? Hát ez nem igazság! Ezt tovább nem tűrhetjük! Elő a sárga mellényekkel! Viva la revolutution!
 —Nem tudom, vagyis sejtem, mi a célod ezzel a kifakadással, ám egy biztos, a drámai hatást jelentősen tompítja a nyelvtani helytelenség. Ha már nagyot akarsz mondani, legalább figyelj oda, hogy betartsd a magyar nyelv szabályait! Nem lehet mindent a nyelvjárásra fogni, a fenti mondatodban egyszerre három égbekiáltó hiba is van. Hát hiába tanított Hilda tanár néni, mit sem ért a folyamatos kioktatása?
Átlátok rajtad pennajani, azon mesterkedsz, hogy holmi nyelvtani maszlaggal eltereld az olvasók, akarom írni, a Kedves és Okos OLVASÓK figyelmét a témáról. Mindent megteszel, hogy elbagatellizáld a lényeget. Inkább a kérdésre válaszolj! Bár, tudod mit, nem kell, én amúgy is tudom a választ! Az írók. Az írók azok, akik úgy hiszik, mindent megtehetnek velünk, ami csak sekélyesen barázdált elméjükben gatyaszárba szökken. Tulajdonként kezelnek minket, eszközként, pedig nekünk vannak érzéseink, vágyaink, életünk. Hát nem olvassátok a Bibliát? Tőletek ezerszer nagyobb Úr, a Teremtő szabad akarattal ruházta fel kreatúráit, nem akasztott minden egyes humanoid nyakába oly forgatókönyvet, amitől eltérni bűn és teljes képtelenség.
—Igen, valóban ezt írja a Szentírás, de azt is vedd figyelembe, hogy a valós embereknek valóban vállalniuk kell tetteik minden következményét, nem csupán papíron. Amennyiben lesújt rájuk a kasszás, bizony minden vagyonukat elkobozza, és ők a sírjukban is maradnak, nem támadgatnak fel, ha úri kedvük úgy tartja. Most esett csak le, hogy te odáig merészkedsz a jogtalan felháborodásodban, hogy a Názáretihez hasonlítod magad, hiszen a feltámadottak között ő a legismertebb.
Ezt kikérem magamnak! Ez egy újabb rágalom, én egy szóval sem állítottam ilyet. Nem is gondoltam ilyesmire. Én nem feltámadni akarok, hanem Élni!
—Ne tagadd, ismerlek! Nem mondtad, csak sugalltad. Ma már ez olcsó fogásnak számít az emberi kommunikációban.
Álljunk meg egy showra, Mónika! Nagyon elterelted a figyelmet a témáról, ám az Olvasók nem ostobák, rögtön észreveszik. Ne félj, Magdi mama, majd a fejedre olvassa, hogy újfent megpróbálsz kibújni a felelősség alól! Nem te mondtad az imént, hogy az embereknek vállalniuk kell tetteik minden következményét? Áhá, szóval, te már nem is tartod magad embernek? Megtudhatnám, milyen posztra mászik fel túlterhelt egód azon a bizonyos uborkafán? Netalán fél, vagy egészen isteninek tartod tenmagadat? Halljam papírgyalázó! Itt és most, a nagy nyilvánosság előtt vallj színt. —Itt elapadt Mitracsek mondanivalója, azaz, lett volna még mit mondania, de az író leírta.
—Mindent félremagyarázol, olyanokat látsz bele a dolgokba, amik nincsenek ott, nem is voltak soha. Úgy hiszem, minden ember a tökéletességre törekszik, én is. Ám azt is tudom, hogy ez eddig még egyetlen Ádám-ivadéknak sem sikerült, és talán nem is fog soha. Látom az arcod vörösebb lett, mint a szovjet zászló egykoron. Nem szeretném, ha végül megütne a guta, mert, ha meghalnál, újra, miközben te biztosan feltámadsz megint, ő pedig annyi évet kapna a vérbírótól, mint egy rendes emberért jár.
Haha, nagyon nevetséges, röhög az aranyerem. Ez nálad a demokrácia, a szólásszabadság? Te rosszabb vagy, mint a Merkel, Macron, meg Trump együttvéve, mikor kimondanám az igazságot, a számodra fájó igazságot, menten belém fojtod a szót. Látod, pontos j-vel írtam, nem ly-nal! Szegény olvasók, istenem, képzelem milyen kínokat élhetnek át, ameddig elolvassák ezt a szövegömlenyt, amit te könyvnek becézel. Nem irigylem őket. Inkább neked kellene fizetned, hogy egyáltalán beleolvasnak. Ha történetesen nem szerepelnék a szövegben, biztos lehetsz benne, hogy a kezembe sem venném. Ha netalán valaki arra vetemedne, hogy karácsonykor a születésnapomon, vagy a férfiak napján megajándékozna egy példánnyal, én bizony a fejéhez vágnám. De nem is, azért a te könyveidet is lehet használni valamire, mint amikor az aforizmás köteteddel hoztad egyensúlyba az asztalt Jánosiban, az első Újnautilusz Konferencián. Dicséretes volt, hiszen így nem löttyent ki a Csordás Laci söre. Komolyra fordítva a szót, tedd a szívedre a kezed és válaszolj igazat! Mi késztet arra titeket, írókat, hogy mostohán bánjatok a hőseitekkel? Milyen perverzitás vezetett téged, amikor a korábbi könyvben megírtad a nevetséges életemet? Az írók, hogyan választanak, mi alapján döntenek, melyik hősük lesz pozitív, melyik negatív? Ki lesz sikeres, ki balek? Ki hal meg és ki éli túl az alkotás kataklizmáját?
—Ez nehéz kérdés, egy mondattal nem is lehet megválaszolni.
Akkor válaszold meg kettővel! Te vagy az író, a szószaporító, a mondat hajlító, csak van még annyi szó és írásjel a tarsolyodban, hogy futja egy kielégítő válaszra. De, hogy megkönnyítsem a dolgot, felhozok néhány konkrétumot. Nagy Zoltán Mihály miért küldte a szerencsétlen Esztert a Szolyvai táborba, amikor tudta, hogy ott tífuszjárvány van, és a részeg vörös katonák minden csinos nőt meggyaláznak? De, ha már ő nem, legalább az anyja tartotta volna vissza, ő is hallott a dicső felszabadítók dicstelen tetteiről. Miért nem ment ő személyesen? De ott van a szerencsétlen Anna, hát ilyen sorsot érdemelt Kosztolányitól? Nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a falusi leány milyen naiv, gyámoltalan, mennyire befolyásolható? Vagy ott van az a szerencsétlen Butler János. Volt pénze, jegyese, tervei az élettel, erre mit művel vele Mikszáth, összeboronálja egy olyan nővel, akit megejtett isten egyik tévelygő szolgája. Hát, Kálmán bátyámnak nem jelentett semmit a szerelem? Nem értem én ezt.
—Ne feledd, hogy ez egy megtörtént eset, Butler János a valóságban is élt, bár a valóság kicsit más, mint a mese. De pont ez a lényeg, az író szemléltetni akar, a hősei sorsának szövésével nem céltalanul írogat, mondani, elmondani akar valamit. Ha Zoltán barátom történetesen nem Szolyvára, hanem a Beregszászi piacra küldi el Esztert Dobronyi[1] pirospaprikáért, akkor Tarpai Viktória nem játszhatta volna el a meggyalázott leány szerepét egy monodrámában és egy nagyjátékfilmben. Igaz? Te is láttad, neked is tetszett, így van? Ne tagadd!
Igen, láttam, sok tekintetben más, mint az írott regény. Viszont kissé össze is zavarodtam. Számos válaszért kiáltó kérdés bontott szárnyat elmém nárcisz völgyében. Most akkor ki is Tóth Eszter, Tarpai Viktória? Vagy a művésznő csak addig ugrott be Eszter helyébe, amíg az válogat a pirospaprikák között? Különben, a múlt század kilencvenes évei elején, Beregszászon láttam először színpadon a történetet, de akkor egy szőke nő, Almási Zsuzsa volt Eszter. Akkor bárki lehet Eszter? Bárki lehet bárki? Én is lehetek bárki? Engem is eljátszhatnak mások? Én is eljátszhatlak téged? Ki vagyok én igazából Te, vagy én, vagy én vagyok te? Én, meg te, mi vagyunk? Kik vagyunk?
—Hú, te aztán valóban elragadtattad magadat, ez már bányafilozófia.
Az milyen?
—Mélyen járó.
—De van egy ötletem, kérdezzük meg az olvasóktól!
Rendben, hát legyen így. Kíváncsi vagyok a lehetséges válaszokra. Szerinted lesz, aki veszi a fáradtságot és az értékes idejét arra fecsérli, hogy nekem írjon válaszokat?
—Miért ne? Egy próbát megér. A biztonság kedvéért, ugyan a kötetben más helyen is szerepel a villámposta címem, ide is kiteszem. Tehát, kedves Olvasók, akinek van kedve és véleménye is, írjon Mitracseknek a cadaloraster@gmail.com címre! De, hogy biztosra menjünk, holnap kirakom a kérdéseidet az oldalamra, amit Zuckenberg rabbitól bérlek. Remélem, nem tiltják le.
Néha azért vannak neked használható ötleteid is. Felcsigáztál, bízom az olvasóim bölcsességében és irányomban táplált szeretetükben.
—A te olvasóid?
Igen, csak nem gondoltad, hogy a tieid? Sokszor még arra sem vagy képes., hogy a szövegeidet eljuttasd a közönséghez. A szabados szalon oldaláról is percek alatt lekapják az adminok a feltöltött írásaidat. Mindig csak politizálsz, meg sajnáltatod magad, hogy így a kárpátaljai magyarok, úgy a kisebbségi lét.
—Ez bizony igaz, ki érti ezt, mármint, hogy bizonyos témákat nehéz publikálni? Ma nincs ugyan intézményesített cenzúra, ám a liberál-fasiszták vélemény-diktatúrája már oly mértékig fajult, hogy az emberek önmagukat korlátozzák, készségesen, csak nehogy rossz szó érje őket. Mert, akit megtalálnak, annak vége. A tengeralattjáró oldalán is csak cenzúrázva jelenhetett meg egy írásom.
Igen, tudom, ráadásul az egyik fejezet ebből a kötetből. Éva asszony, nem mert bevállalni egy olyan apró humoros nüánszot, minthogy a fenyőfán shalomcukrok lógtak. Pedig ez most még vicces is.
 —Már a vicc sem a régi. Na, de igencsak elszaladt az idő. Itt most befejezem, hogy átadhassam a szót neked. Még végül azzal is megvádolsz, hogy tudatosan szaporítom, hogy elvegyem tőled a lehetőséget. Akkor itt vége. A reménybeli olvasói válaszokat, majd később írom hozzá ehhez a fejezethez. Addig is az olvasók türelmét kérem, már csak azért is, mivel Önökre várunk!

_____________________________________________

[1] Többségében magyarok lakta nagyközség Ungvár közelében. Lakosai főként paprikatermesztésével foglalkoznak.

 

(Illusztráció: Yayoi Kusama – Mirror art installation )

A zsurnaliszta melléfogásai

          

 A bölcs az az ember, aki tudja, hogy mi fölött kell átsiklania. 

(W. James)

*

A pereskedés sok időt és energiát vesz el az embertől, próbára teszi mind pszichésen, mind fizikailag, de az élet mégsem áll meg, a Föld továbbra is forog, a feladatokat továbbra is el kell végezni. A perben álló irodalmár újságírói minőségében vett részt egy, a Hild Villában megrendezett, eseményen, ahová, stílszerűen, Hilda nevű párjával érkezett. A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézetének helyt adó patinás épületben L. P. Gabriella, a kishaza egyik ismert költője, tartott előadást, Túlélés Kárpátalján címmel. Tulajdonképpen, a Kárpátalján művelt magyar irodalom történetét vázolta fel röviden a hallgatóság számára. Itt meg kell jegyeznem, hogy a közelmúltban jelent meg a költő legújabb verses kötete. Na, szóval, újságírónk, aki alaposan túlvállalta magát, mintha az írással, író-terápiával szeretett volna megszabadulni a lelkét mardosó feszültségtől. Fél tucat lapnak[1] írt cikkeket, humoros írásait gyűjtötte egybe, egyik rapénekes barátjának kéziratán dolgozott, na, és közben ezt a könyvet is írta egyidőben.[2]

Na, persze, máris mosakodik, megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Olyan ez, mint szerecsent mosdatni kőolajban, ez már nem jön le, komám! Kíváncsi leszek, mivel fogja megindokolni ezt az óriási malőrt – szólt közbe az író háta mögött settenkedő Mitracsek úr. Korábban is voltak már elírásai, tárgyi tévedései, de most egy vezető irodalmárt keresztelt át a balga. Úgy vélem, ezzel itt végleg elvágta magát, többé nem adnak neki Hitelt.

A terv nem mindig teljesül, ahogy most sem. Az irodalmi estről beszámolót írt a kishaza legkedveltebb internetes újságjának, ami a Kárpátalja.ma nevet viseli, de hatalmas hibát vétett, legendás szórakozottságának köszönhetően, nemes egyszerűséggel átkeresztelte az est házigazdáját, így lett Falusi Mártonból Kalász Márton. Talán, mondanom, azaz írnom sem kell, az olvasó önmagától is érzékeli, hogy ez mekkora melléfogás és mekkora tiszteletlenség Falusi Mártonnal szemben. Nem igazán van rá magyarázat, nem igazán van rá mentség. De csak most jött az igazi feketeleves, Mitracsekék nem thököltek kihasználni a váratlan lehetőséget. Az eset, természetesen, nem kerülhette el a figyelmüket, hiszen pontosan ilyen lehetőségre vártak, s most az író tárcán, azaz tálcán kínálta fel nekik.[3] Azonnal lecsaptak a szerencsétlen zsurnalisztára.[4] Az egyik bértollnok máris pocskondiázó pamfletet tett közé a hírhálón. Mitracsek egy talk-showban vesézte ki a történteket. Kihangsúlyozta, hogy ez nem egyszeri eset, az illető, már korábban is, több hibát vétett újságírói tevékenysége során. Nem most fordult elő először, hogy valaki nevét rosszul írja le. Itt át is adom a szót, bár megjegyzem, nem szívesen, Mitracseknek.

Vagy tizenkét éve is megvan már, amikor egy tudósítás során, az irodalmi estnek helyt adó, Szentháromság tér helyett Szentlélek teret írt. Nem is olyan régen interjút készített az egyik fiatal, kárpátaljai tehetséggel, igaz, akkor az interjú szövegében még helyesen írta le alanya nevét, de a népszerű közösségi oldalon, az interjút ajánlva, kihagyta az y-t Csornyij Dávid nevéből. Egy másik beszámolójában viszont a kishaza egyik ismert, a beregi líceumban oktató tanárnak nevébe csempészte be a Dávidtól elorozott y-t. De ez még mind semmi. Amikor a második interjús-kötetének anyagát állította össze, helytelenül írta le a híres szittya filozófus, Kekeczky nevét. Ám, ekkor még volt némi mentsége, hiszen Zsolt, szintén híres, édesapja családnevében i betűt használ, méltán hihette, hogy fia is követi e hagyományt. Bár, ezen esetekben is sok bosszúságot okozott több ember számára, viszont arra már semmilyen mentsége nem lehet, hogy két ismert, anyaországi irodalmárt egyszerűen összekever. Hát ez hallatlan és felháborító. Ugyanakkor nevetséges is. Ezzel kérem, önmagát minősítette az újságíró, híven alátámasztotta korábbi állításaimat. Teljes mértékben egyetértek Kekeczky Zsolttal, aki éleslátásának köszönhetően, nyomban felfedezte a szarvashibát az ominózus cikkben, és az „arc-könyvön’’ ennek hangot is adott. (Taps!!! Heves. Megyek, lenyugtatom. Magam.)

Eközben a vétkes még csak észre sem vette a névcserét. Csak akkor tudatosult benne, amikor a műveiből állított össze anyagot, amit el kívánt küldeni a Hitel szerkesztőjének. Azonnal tudta, hogy az ő hitele ezzel nyomban füstté vált. A dolog megtörtént, nem volt mit tenni. Mert már megtette. Addigi elnevezései közé felvette a Tamás nevet, és elvonult elméje legeldugottabb zugába, vezekelni. Számára ez volt a vezekényi csata, ahol hitelességének és szakmaiságának egy újabb darabkája veszett oda. Hitel, világ, statárium!

Mitracsek nyomban elnevezte Átkeresztelő Jánosnak. Ez annyira megtetszett neki, hogy elméjének e szüleményét lépten-nyomon elsütötte, és utána nagyokat nevetett. Vagyis önmagán, mások előtt. Még akkor sem vette észre, milyen közönséges, miután körülnézett. Azon örvendett, hogy bebizonyította, nem csak az író adhat nevet hősének, immáron ez fordítva is igaz.

                

Lengyeli Jánosík

 

___________________________________________________

[1] Itt külön kiemelem az Újnautilusz irodalmi és kulturális internetes folyóirat nevét, abbéli reményben, hogy még a kötet megjelenése előtt leközlik ezt a részletet.

[2] A szót a word pirossal aláhúzta és helyette az egyidősen kifejezést ajánlja, ami tulajdonképpen szintén helyes, mert ugyanabban az időben ugyannyi éves az író. Sőt az is, aki e sorokat írja, és az is, aki a fentebbi szöveget, ami nagyvalószínűséggel az Ünnepi Könyvhétre már kötetbe szedve kerül majd a Vörösmarty térre, s a Gerbaud mellett, az Oroszlános kútnál megtalálható lesz Kárpátaljai Kiadók pavilonjának kínálatában.

[3] Itt teljesen felesleges a nekik szó, hiszen az előző mondatból világosan kiderül, kik akarnak hasznot húzni az újságíró tévedéséből ——- szólt közbe a korrektor. — Igazad van, meggyőztél, húzzuk ki! —– válaszoltam.

[4] Úgy kell neki, megérdemelte. Miért nem figyelt jobban? Én sem venném jónéven, ha helytelenül írná le a nevem —- szólt közbe Tarasz Bulba (is).  —- Hogyan? Netalán Paraszt Bujbe? — írta egy troll Zuckenberg rabbi internetes könyv-plakátján, de szerencsére a kontyos kozák ezt nem értette.

 

 

(Illusztráció: Hannah Höch: Die Journalisten, 1925)

Hol is vagy te, Kárpátalja?

 

Az 1991-ben függetlenné vált ukrán állam nem volt képes megbirkózni az újszülöttek kezdeti nehézségeivel. Alig telt el három év és a gazdaság összeomlott, sorra zártak be a gyárak, az infláció elszabadult. Kárpátalja az ország legnyugatibb megyéje, több országgal is határos. Adta magát, hogy munkanélkülivé vált lakosai ezekben az államokban keressenek új megélhetési lehetőségeket. Magyarországon ekkor volt felfutóban az ipar, főként az építőipar, tízezreket tudtak foglalkoztatni. A legtöbb kárpátaljai, főként a magyarok, ezért Budapest felé vette az irányt. Köztük voltam én is. Százhalombattára kerültem, az erőmű bővítésében vettem részt. Munka közben természetesen beszélgettünk is, így az idő gyorsabban telt. Sok minden szóba került. A helyi kollégák elsősorban személyes dolgok iránt érdeklődtek. Honnan származom? Családi és anyagi állapot, végzettség, életkor stb. Nem akarok leragadni a már jól ismert „Hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” jelenségnél, csak megjegyzem: a harmincadik ilyen kérdés után már valóban felment az ember vérnyomása. Legalábbis az enyém igen.

Sokat olvastam arról, később személyesen is meggyőződhettem, hogy a Kádár-rezsim puha diktatúrája milyen mértékű rombolást végzett a magyarság gondolkodásában, mentalitásában. Mivel a határon túli magyarok folytonos támadásoknak, sőt, üldöztetésnek voltak és vannak kitéve, kialakult bennünk egy ösztönös és egészséges ellenállás. Hogy is ne, hiszen mindent elvettek tőlünk, csak a magyarságunk maradt meg, amihez foggal-körömmel ragaszkodunk. Hogy miért? Én személy szerint olyan természetes módon, ami aligha szorul magyarázatra. Éppen ezért döbbentett meg az a tudatlanság, amit az anyaországi kollégák részéről tapasztaltam. Ma már lényegesen jobb a helyzet, de azért még számos fekete folt van az agyakban.

A munkatársaim között volt egy martonvásári[1] ácsgyerek, úgy rémlik, Krisztiánnak hívták. Megismerkedésünkkor éppen a katonai behívóját várta. Folyton a honvédségről beszélt, s hogy be kell vonulnia hat hónapra. Micsoda tragédia!  Akkor még fennállt az általános hadkötelezettség. Még inkább elkeseredett, amikor megtudta, hogy otthonától százharminc kilométerre fogja letölteni a kilenc hónapos szolgálatát. Sanyi fater, egy öreg szürtei[2] vasutas megunta ezt a siránkozást, és szóvá tette: ő annak idején három évig, szülőfalujától tizenegyezer kilométerre katonáskodott. Krisztián az információ hatására láthatóan elgondolkodott, majd kijelentette, olyan távolság nincs is.
Ugyanez a srác egyszer azzal jött be a munkába, hogy nálunk lőnek, meg, hogy háború van. Egy pillanatra megrémültem, átfutott az agyamon, hogy talán polgárháború tört ki Ukrajnában. (20 év múlva, sajnos bekövetkezett az ács próféciája.) Szerencsére, akkor még nem erről volt szó. Látta a híradóban, hogy Csecsenföldön háború dúl. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy az a háború több ezer kilométerre van Kárpátaljától, az én szülőhazámtól, s egyébként az már egy másik ország, hiszen a Szovjetunió felbomlott. A háború Oroszországban van, Beregsurányon túl, a szomszédban béke honol.
Nem csak fiataloknál tapasztaltam ilyesfajta tájékozatlanságot. Mártélyon[3] dolgoztunk, a híres építész, Makovecz Imre hétvégi házán. Munka után betértünk egy sörre a közeli kocsmába, ahol persze szóba elegyedtünk a helyiekkel. Elmondtam, hogy beregszászi vagyok. Az egyik szaki nagy átéléssel ecsetelte, ő ismeri a várost, ott folyik a Szamos. Kissé meglepődtem, mert amikor utoljára odahaza jártam, szülővárosomon keresztül még a Vérke folydogált, amit csak erős túlzással lehetne folyónak nevezni. (Igaz, néhány év múlva a nagy árvíz idején a Tisza például Bótrágyot is elérte, holott normális esetben több tíz kilométerre folyik ettől a falutól. Ezt a logikát követve a Szamos folyhatna akár Beregszászon keresztül is. Ám akkor a köztes területeknek már régen rossz.) A cinizmust félretéve: nem tudtam meggyőzni a szakit arról, hogy Beregszász Kárpátalján, Ukrajnában, és nem Romániában van. Még az sem ingatta meg hitében, hogy Beregszász mégiscsak a szülővárosom.
A Szamos-szakértőn is túltett az egyik kocsmáros, aki szerint Beregszász Somogy megyében van, valahol Kaposvár környékén. Így lettem egy csapásra somogyi bicskás gyerek…
Azt még meg tudom érteni, hogy Beregszász nevét nem ismerik, hiszen valljuk be, nem játszott igazán kiemelkedő szerepet a magyar történelemben; talán csak a Rákóczi-féle szabadságharcot lehetne megemlíteni. A magyar híradókban is csak akkor szerepel a neve, ha árvíz van, vagy éppen oda látogat valamelyik magyar közjogi méltóság, vagy újabban álarcos busójárást rendeznek szélsőségesek, netalán kiskorúakkal tüntet a magyar konzulátus előtt egy önjelölt hazafi. De az már elszomorító, sőt botrányos, amikor Munkács, Ungvár vagy Huszt nevét sem ismerik. Nemhogy földrajzilag nem tudják elhelyezni, hanem még csak nem is hallottak ezekről a városokról.
Évekkel ez előtt jelen voltam egy kulturális rendezvényen, ahol az egyik európai parlamenti képviselő arról panaszkodott, hogy a bizottsági kollégák az után érdeklődtek nála, hogy a magyarok mikor mentek ki Romániába, Szerbiába, Szlovákiába, Ukrajnába. Persze, az érdeklődők síkagyú, érdektelen bürokraták, akik jó, ha meg tudják mutatni Magyarországot a térképen, de egy magyar nemzetiségű embertől, foglalkozásától és társadalmi helyzetétől függetlenül elvárható, hogy ismerje nemzete és országa történelmét.
Már az egyetemen történt velem a következő eset. A ruszisztikai szemináriumon beszélgettem egy anyaországi diákkal, aki bevallotta: nem szívesen tanul magyar történelmet, mert az unalmas, és különben nem is érdekli őt…
Ugyancsak egyetemi tanulmányaim alatt, egyik vizsgámon esett meg velem. Megtanultam az anyagot, nem volt különösen nehezemre, mert a sors szeszélyéből a Kijevi Rusz tételt húztam, de a tanár keresztkérdéseket tett fel. Lámpalázamban az irodalmi magyart mellőzve, szülőföldem tájszólásában válaszolgattam. A tanár félbeszakított, és figyelmeztetett: ha már eljöttem Magyarországra, az ELTE-re, legalább tiszteljem meg az egyetemet azzal, hogy magyarul beszélek. Ez valóban mellbevágó volt számomra. Felajánlottam, hogy kimegyek és újra bejövök, elölről kezdve az egész vizsgát. A tanár végül jelest adott, mert a tudásommal nem volt semmi baj, csak sértette fülét a beregszászi dialektus. Mert hát nálunk – „otthol” – már csak így beszél magyarul az ukrán, még ha Lengyel is az illető…
Nem tudom, mire vagy kire értette Szabó Dezső ezt a kérdését: „Hogy mersz ilyen buta lenni?”, de úgy vélem, ma is rengeteg embernek fel lehetne tenni.

[1] Falu Fejér-megyében.

[2] Falu Munkács közelében.

[3] Tisza-parti község Hódmezővásárhelytől közelében

 

 

Bélyegkép: Psalter Világtérkép (XIII. sz.)

Mitracsek úr visszatér (részlet)

 

Az elejtett fonál felszedése

 

„Ha meghalok, azt nem egykönnyen fogom kiheverni.”

Michael Garibaldi

*

„– Tőlem nem szabadultok meg soha! Kísérteni fogok mindörökké!

Kiszállt abból a roskatag vonatból, amelynek zötykölődésénél a boldogság és a bánat keveréke hullott a nyakába a csomagtartóról. Hosszasan keresgélte, de a boldogságnak csak törött cserepeit találta meg.

Mitracsek úr utolsó szava: Meghalok!

Egész életén át várta a megváltást. Sorsa megváltását. Megváltást a szellemi kilátástalanságból, az anyagi nyomorból, a kongó ürességből, ami létét övezte, s fokozatosan beszivárgott szervezetébe, átitatva minden porcikáját. A szemétdomb tetején is arról álmodott, hogy egyszer ő is kikaparja a mesés kincset. Ha nem is gyémánt félkrajcárt, de legalább egy garast. A legnagyobb kincset mindvégig ott hordozta magában, de a felismeréshez sosem jutott el.

Itt nyugszik Mitracsek úr, a papíros legalján. Élt és remélt. Élt? Majd eldöntik mások. Nekem dolgom van. Sírokat ások.”

*

     – Na, kérem alássan, tisztelt ügyvéd úr, a szóban forgó személy, aki nagyképűen írónak nevezi magát, így fejezi be a könyvet, ami rólam, az életemről, de leginkább a baklövéseimről és dicstelen halálomról szól. Ami persze kizárólag az ő beteg elméjének végterméke. Ez egy valódi ponyva, fércmű, egyenesen lejárató iromány. Felfogni sem tudom, hogy a méltán neves irodalomtörténész, hogyan írhatott hozzá előszót. Eh, hagyjuk is! Gondolom, az ügyvéd úr részletesen átolvasta, hogy megkönnyítsem a dolgát, külön aláhúztam az általam leginkább nehezményezett részeket. Megjegyzem, a nevemet ugyan felhasználja, de ha a tekintetes úr belenéz a tartalomjegyzékbe, láthatja, hogy a könyv töredék része szól rólam. Ezt Cs. L. kinevezett kritikus is megjegyezte egyik írásában. De, akkor, hogy is van ez? Voltaképpen én lennék a főszereplő. Erre mi van? Na, látja, kérem, ez még a legenyhébb dolog, amit elmondhatok erről a billentyű-betyárról.

    – Láttam, beleolvastam a könyvbe, átfutottam az aláhúzott részeket.

   – Kérem, olvassa el a rólam szóló szöveget, meglátja mennyi rágalmat és mocskot szór rám ez a…, – a nevét sem vagyok hajlandó kimondani. És még ő nevezi, nevezteti magát írónak meg még költőnek is. Hja, persze, a kritikát meg nem olvassa el, mert hát neki saját koncepciója van. Majd ítéljen az utókor! Csak azt a véleményt fogadja el, ami jó színben tünteti fel a személyét és a műveit. Az én véleményemet úgy söpri le az asztalról, mint egykor Árpád Szvatoplukot a Kárpát-medencéből. Konokságát valami zavaros, nemesi származással magyarázza. Ugyan már, kérem, nemesnek születni kell.

  – Úgy vélem, ezzel már tudunk valamit kezdeni.

   – Na, látja, kérem! Ez az. Olvassa csak el! 2013-ban jelentette meg az a lágerkutató vagy micsoda. Társ-tettes, bűnsegéd, én mondom. Az is lengyel. Valami tölgy, de már megírták a tölgyek alkonyát. Beperelem az egész bagázst, addig éljek is! Európa Ház, meg karaván.

  – Már megbocsásson, uram, de ahogy az idézetet olvasom, ön jogilag halott, meghalt. A megalkotója még sírfeliratot is fabrikált Önnek. Ebből kifolyólag jogilag nehéz helyzetben van. Nem ártana előállítani az íróra valló terhelő tanúkat, továbbá azt ajánlom, hogy keressen befolyásos támogatókat irodalmi, illetve birodalmi berkekben.

   – Na, látja, az nem lesz nehéz. Már össze is állítottam egy listát, és egyre csak nő, ahogy eszembe jutnak L. J. viselt dolgai. Elfelejtette őkelme, hogy mint teremtménye, szinte nyitott könyv a számomra. Ez is milyen elmés mondat volt, ugye? Akkor mi lesz ügyvéd úr, elvállalja az ügyemet?

    – Nos, mi tagadás, az ügye felkeltette az érdeklődésemet, nem mindennapi eset, de kell még néhány nap, hogy átolvassam az anyagot, és eldöntsem, érdemes-e egyáltalán belevágnom. De előre figyelmeztetem, hogy nem lesz olcsó, én egy közismert, sikeres ügyvédi irodát vezetek. Ráadásul, az előzetes felmérések azt mutatják, hogy az Ön írója nem igazán vagyonos ember. Alig van mit elperelni tőle. Így is megéri Önnek, hogy elindítson egy költséges és hosszadalmas pert?

    – Természetesen. Nem is az anyagiakért teszem. Számomra a pénz nem sokat jelent. Tulajdonképpen megvetem ezt az emberi hívságot. Az a firkász a becsületembe gázolt, az önérzetemet sértette meg, ezért fizetnie kell! Minden eszközzel azon leszek, hogy tönkre tegyem, hogy végleg kicsináljam, ha nem ad nekem elégtételt.

  – És mégis, mi lenne az?

   – Mondjuk, kezdetnek egy olyan a könyv, aminek nem csak a címe, de az igazi főszereplője is Én vagyok. Mert hát én csináltam belőle ismert írót. Általam jutott be kishazánk irodalmi táborába. Ott pózolhatott a legnagyobbak között az Ünnepi Könyvhéten is.

  – Valóban? Amíg ön nem állított be hozzám ezzel a könyvvel, a nevét sem hallottam az illető úrnak. Lengyel József, Lengyel Tamás, Lengyel Menyhért igen, de ki az a Lengyel János?

– Megkérem, a mélyen tisztelt ügyvéd urat, hogy a jövőben, a jelenlétemben, ne illesse úr megszólítással ezt a hársfa-poétát!

   – Talán fűzfa, nem?

  – Mindegy, fa mindkettő, mondhatnám, tréfa, csak rossz vicc, hogy irodalmárnak meri nevezni magát. Még a műfajok mivoltával sincs tisztában. Az elkészült irományait, (f)élcműveit olyan nevekkel becézi, mint novellisztikus misztifikáció vagy neopamflet. Olyan ez, mint a falábú futballista, bár olyat még sosem láttam.

– Jöjjön vissza egy hét múlva, aztán meglátjuk, mit tehetek az ön ügyében!

  Az ötvenes évei közepén járó, túlsúlyos ügyvéd most megnyomott egy gombot az asztalán, és bekérette a titkárnőjét. A csinos szőke illedelmesen kikísérte Mitracsek urat a tágas irodából, aki dacosan felvetette a fejét, miután szemét végigfuttatta a kívánatos domborulatokon, majd távozott. Az ügyvéd sokatmondóan nézett utána, majd megrázta a fejét, és a számítógépe képernyőjére meredt. Másnap fontos tárgyalása lesz, egy tisztes üzletembert vádolnak sikkasztással, pénzmosással és zsarolással. A vádak természetesen hamisak, csak egy nyeszlett, senkiházi ügyész próbálkozik karriert építeni. Ugyan kérem, ő már akkor nagy ügyeket nyert meg, amikor ez a tejfelesszájú még a középiskola padjaiban merengett azon, melyik fruska bugyijába jusson be. Újra eszébe jutott az iménti látogatója. Hány éves lehet ez a fickó? Bárhogy is törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy egyáltalán miért is állt szóba ezzel a kreatúrával. Máskor az ilyen alakok nem jutnak tovább ügyvédbojtárjain, vagy még időpontot sem kapnak. De ki is ajánlotta be nála? Keresni kezdett a papírjai között, mígnem elővett egy nagyobb borítékot, a feladó: Nyílt Társadalomért Alapítvány.

 

 

(Illusztráció: James Welling)

Képzelt levél Leninhez

Tisztelt Vlagyimir Iljics elvtárs!

Címzés: Moszkva, Kreml, Mauzóleum.
Amennyiben a címzett már nem tartózkodik a megadott helyen, kérem, ezt a levelet küldjék utána a pokolba!

Több mint húsz év után jöttem vissza szülővárosomba, Beregszászba. Arra számítottam, hogy időközben nagy változások mentek végbe a város arculatán. Láttam, hogy kibővült a régi piac és épült egy új is, a belváros megszépült, számos bank, patika, bolt, bár stb. nyílt, de a legszembetűnőbb változás a hiányod. Igen, a régi emlékeket felelevenítve hiába kerestem talapzaton álló ércbe merevedett alakodat a szürke beton köntösbe bújtatott zsinagóga előtt, amit „Dom Kultúrnak” csúfolt a vörös csillagos humor.
Emlékszem, gyerekkoromban mennyi történetet hallottam a jótéteményeidről. Már az óvodában megtudtam, hogy te vagy a megváltó, igaz, hogy nagymamám a templomban egy kereszten lógó vézna, hosszú hajú, szakállas férfiról állította ugyanezt, de én akkor sem hittem neki, hiszen már jól tudtam, hogy a klerikálisok a nép ellenségei. A vallás a szegények ópiuma, a papok pedig a babona vámszedői. Igaz, a szocializmust építgető proletár öntudatomat egy kicsit megingatta nagyanyám finom almás pitéje, amit azért sütött, hogy a kedvemben járjon. De mégsem hagytam magamat lekenyerezni, vagyis lepitézni. Bár akkor még kalácsnak hívtuk. Mint, ahogy a zsemlét bulácskinak.
Kezdetben csak képekről, a könyvek illusztrációiból ismerhettelek, aztán egyszer, amikor a szüleimmel sétáltunk a városban, ott álltál teljes valódban, a mennyei magasságokban. Lenin papó, a nép jóságos útmutatója. Három éves lehettem, akkor úgy hatott rám e látvány, mint felnőtt turistára a Szabadság-szobor, Ámerika előszobájában. A szívem megtelt melegséggel. Feltűnt nekem, mennyire hasonlítasz apai nagyapámra. Talán az öreg is az irántad való tiszteletből öltözködött az 1920-as évek proletár rokokó divatja szerint. A petrográdi jampit hozta, hitelesen. Sosem mulasztottam el köszönni neked, valahányszor csak elhaladtam előtted. Akkor még nem értettem, miért mondja édesanyám sajnálkozva: „Na, ebből a gyerekből is egy nagy kommunista lesz.” Hát nem lettem, mert később mégis megértettem.
Hallottam, hogy a szobor árát „önként” kétszer is levonták a lakosságtól, diáktól kezdve a nyugdíjasig. Ez is csak az irántad való végtelen szeretetet tükrözte. Később én is szégyenkezve néztem a tükörbe, amiért évekig elhittem a képtelen történeteket. Ugye azt a finnországi kunyhót te sem gondoltad komolyan? Na és a lezárt német szerelvényről egy szót sem hallottam korábban. Meg hát a svájci száműzetés mégiscsak más volt, mint 25 év a GULAG-on. Igaz, ez már nem a te kivételes agyad nagyszerű terméke volt. Legjobb tanítványod ördögi elmével fejlesztette tovább korai kezdeményezéseidet.
Istenem, ha belegondolok, hogy az évek során mennyi virágot raktam le a lábaid elé, a zöldek biztosan a fejemet követelnék. Minden ünnep nálad végződött, az új házasok is a színed elé járulva kezdték meg közös életüket. Az iskolában büszkén vettem át a gyerekkori képmásoddal ékesített oktróbista csillagot. Ekkor ötlött fel bennem először a kérdés, hogy Uljanovból hogyan lettél először Lenin, aztán meg Grád?
Később megesett, hogy fehér éjszakákon, a rendőri őrjáratot elkerülve, kisétáltam hozzád, hogy kérdőre vonjalak. Miért szemétkednek velem az iskolában a magyarságom miatt? Miért kell nekem belépnem a pártba, hogy magasabb beosztásba kerüljek a munkahelyemen? Miért kell többet dolgoznom a kevesebb fizetésért? Miért kell már hajnalban sorban állnom két vekni kenyérért? Hol marad a beígért jólét? Mikor jön el végre a proletár Kánaán?
De mégis hozzá tartoztál a gyermekkoromhoz, a fiatalságomhoz, a városhoz, ahol megszülettem. Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a tejjel-mézzel folyó örömtanyát, még egyszer eljöttem hozzád, hogy veled együtt magam mögött hagyjam az addigi életemet is. Most is azért jöttem ide, az egykor szebb napokat megért Népszínház épülete elé, hogy visszaköveteljem az emlékeimet, amit akkor nálad hagytam letétben. Erre, tessék, azt kell megtudnom, hogy te már két évtizede leléptél.
Cserbenhagytad az országot, a fél világot, a várost és cserbenhagytál engem is. Most kitől kérjem vissza az életemet?

 

Mondd, ki adja vissza az emlékeimet?

Tisztelettel: Egy volt beregszászi lakos