Lengyel János összes bejegyzése

Édes Anna Kárpátalján

Hosszú évek óta unatkozott a Múzeum körúton lévő antikvárium egyik felső polcán. A részleg fölött fehér alapon betűk: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Nem modern, nem kortárs. Mert hát haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok száműzték őt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az antikvárium polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát. Legalább volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. Hol van már Horthy, meg a finom urak a nagyságosok, a tekintetesek, meg a kegyelmesek? A hosszú unalmas évek nem múltak el fölötte nyomtalanul. De most történt valami. Egy fiatalember tért be a könyvesboltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba.

– Legyen szíves! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.

Parancsoljon, több példányunk is van belőle.

A fiatalember őt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, amit hamar maga alá gyűrt a realitás kegyetlen karvalya.

– Hiszen a nagyanyja lehetnék – gondolta.

A remény erősebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú férfi. Vajon hol él, milyen az otthona?

         Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából eredően megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. Rég eltemetett érzések fakadtak fel oldalain. A zsúfoltság nem zavarta. Megismerkedett néhány történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fenegyereket, aki nemes egyszerűséggel főhősnek nevezte magát. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem is értette, miről beszél. Látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy korántsem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő egy távoli cselédszobából.

Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity. Ezt Mitracsek úrtól hallotta. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van.

Mitracsek úr sok újdonságról számolt be a végzet egykori asszonyának. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták.

Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig ő az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.

A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Mitracsek már jól ismerte az utat, megsúgta a koszto-lánynak, hogy egy darabig ebben a benzingőzben fognak utazni. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Magányosan egy antikvárium polcán. De most nem volt egyedül. Eszébe jutott valami.

– Mondja, maga hová való? – kérdezte Mitracseket.

–Én, kérem alásan, kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám! Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki!

–Nem olyan rossz név az, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát.

 Magát igen, de engem csak gúnyból.

–Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom rá.

–Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém… Á, hagyjuk!

– No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója!

– Nem is tudja? – kérdezte Mitracsek úr elképedve.

– Nem, eddig nem említette a nevét.

– Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy végre lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. Ez olyan, mint a magácska idejében Boka János vagy Áts Feri. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben. Amikor rákérdezek, mindig valami pályázatról meg elutasításról hadovál. Jellemző rá, hogy másokra hárítja a felelősséget.

– Na, ne zsörtölődjön már annyit, még a végén itt megüti a guta! Amíg a története nem kerül a nyomdába, addig még bármi lehet. Végződhet akár boldogsággal is.

– Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.

Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából.

A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A kötetek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent olvasásra várva. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Nem először olvasta. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját, egy pályázathoz.

– Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? Egyáltalán mi az a pályázat? — fakadt ki Anna.

– Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? – kérdezte Mitracsek úr.

Persze, hogy mondták, és ő el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyű tettre. Az a gyilkos tűz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja körül, mint méh a virágot.

– Milyen elcsépelt hasonlat – gondolta Anna.

Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának.

A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az interneten érkezett leveleit. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a több éve elfekvőben lévő könyve. Mitracsek úr révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásukról. Izgalmas kalandjaik megmozgatták az olvasók fantáziáját. Százszámra érkeztek a levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötetet fellapozva, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.

Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tűri el sem a fehér papiros, sem a számítógép képernyője.

 

Egy nap Velencében

 

 

 

Az autóbusz megérkezett Punta Sabbioniba. Délelőtt kilenc óra, félnapos utazás egy szűk fotelben. Igaz, a szervezők beiktattak három megállót. Hát most megálltak. Kiszállás. Kilátás. Pazar. Pazarlás. Belegondolt, hány elmaradt számlát tudna befizetni. De nem lehet mindig csak számláknak, a csekkeknek élni. Élni?

A helyi rendőrség emberei igazították útba a turistacsoportot. Néhány perces gyaloglás után felejthetetlen látvány tárult a kíváncsi szemek elé. Az Adriai-tenger e szegletének panorámája elbűvölte a messzi földről érkezett vándort. Még gyermekkorában volt szerencséje eljutni a Fekete-tengerhez, de ez most más volt, hiszen a kék vízen túl ott várta őt Velence ezeréves városa. Igazából még most sem hitte el, hogy itt lehet. Ő? Itt, a nagybetűs Nyugaton. Most járt először az egykori szocialista blokkon kívül, és egyből Itália. A sokéves bezártság még mindig éreztette hatását. Ha az ember életét kézi vezérléssel irányítják, elfelejti, hogy önállóan is tud járni. Önmaga dönthet a sorsáról. Nemcsak béna tekebábokat.

A fiatalember kék szeme illett a tenger és az ég színéhez. A hajót sirályok csapata vette körül, zajos viháncolással köszöntötték a messziről érkezett vendégeket. Mintha csak tudták volna, hogy ki ő. Ki is? Turista, nem szerette ezt a szót, mindig egy tejterméket juttatott az eszébe. „A többi túró” – hallotta felcsengeni a humorista jólismert mondatát. A bohó madarak zökkentették ki gondolataiból. Izgatott emberek vették körül, a beszélgetésekből megtudta, hogy néhányan nem most járnak először a karnevál városában. A társa is volt már itt korábban, most a tájat filmezte.

A Palazzo dello Brigioni előtt kötöttek ki. Hát mégis igaz, nem álmodik. Ez a valóság. A létező valóság. De akkor ő mit keres benne? Va bene, ragazzi! Itt van Velencében! Történelmi pillanat volt ez a Kárpátok lábaitól érkezett fiatalember számára. A Vérke üzenetét hozta el. Később a félreeső lagúnákon átkelve, ismerős érzések kerítették hatalmába. A tengerparton tarka és lármás embertömeg hömpölygött. Ott volt a város, a karnevál színes forgataga. Képzeletében a csehszlovák popsztár perdült ki a mólóra, hogy előadja világslágerét. Ma már a rádióban sem szól. Csak irigyei emlegetik.

Miközben a Keleti-Kárpátok szülötte, társával a tengerparti tömegen próbált meg átvergődni, a Szent Márk tér zajos kavalkádjában egyenes tartású férfi igyekezett a katedrális irányába. Jól ismerte az utat. Számtalanszor megtette már.

Öltözete a XVIII. század divatját tükrözte. Láthatóan keresett valakit, miközben lépten-nyomon beleütközött egy-egy álarcos alakba. Sokszáz éve rója már az ódon sikátorokat, campokat, a lagúnákon átívelő hidakat. Kétes hírneve megőrizte alakját az utókor számára, hogy méltó példája legyen a hivalkodó elvhajhászásnak.

Signor Casanova! – szólította meg egy fekete ruhás férfi, aki festőkellékeket szorongatott a kezeiben.

Á, Ön az, Signor Canaletto! Igazán nem panaszkodhat, most aztán akad éppen elég téma, amit vászonra vihet. Mit szól például ahhoz a csinos gésához? Ó, magyar nemeshölgyet látok amott.

Hát igen. De kinek kellenek ma már a festmények? Láthatja, hogy kamerával, fotómasinával, meg azzal a hordozható távbeszélővel örökítik meg a kedves pillanatokat. A festményeket száműzték a templomokba és a múzeumokba. Aztán majd azokat is száműzik.

– Na, azért mégsem olyan elkeserítő a helyzet, kedves barátom. Hiszen jó ízlésű emberek ma is akadnak, akiket még mindig lenyűgözi az Ön ecsetkezelése. Apropó, kezelés. Ugye megbocsát?

A következő pillanatban a tömeg már el is sodorta egymástól a két férfiút. Casanova egy vörös ruhás dáma nyomába szegődött, akinek ébenfekete hajfürtjei reneszánsz képkeretként szegélyezték latin angyalokat idéző arcát. A Szent Márk teret és a tengert összekötő Piazettára értek. A Doge palota tatarozás alatt álló épülete vetett árnyékot a csehországi könyvtáros szándékaira. Még egyszer utoljára felbukkant a férfi vágyának tárgya, de a következő pillanatban örökre alámerült a nyüzsgő forgatagban. De szemei már egy újabb látványosságon akadtak meg, ezúttal szőke volt a tünemény. Társaival táblákra írott betűkkel adta tudtára a világnak: Európa 2010-es kulturális fővárosa – Pécs!

Ah, már megint ezek a magyarok.– jegyezte meg, és kisétált a történetből.

A tér másik oldaláról egyik régi haragosa figyelte dühtől eltorzult arccal, de a neje becsületén esett foltot már a legmodernebb tisztítószer sem tudja eltávolítani.

Eközben a Kárpátok szülötte a Rio de Greci hídján átkelve az Arsenale felé vette útját. Valaha ez volt a köztársaság fegyverraktára, ma múzeum. A tengervíz sója megtette hatását, mint Mónika a magyar jó ízlésben. Számos ház pőrén, salétromos falakkal álldogált a csatornák szélén. Néhányuk akár Beregszászban is lehetne. Leginkább itt érezni az elmúlás áporodott illatát. Velence múlik. A város haldoklik, az emberek menekülnek. Csak a túristák nem veszik észre. Zajos áradatként öntik el újra és újra Tengervárost.

Az Arsenale bejáratánál alacsony férfi állt díszegyenruhában. Jobbját zubbonyába rejtve pózolt a vakuk fényárjában. A Canale delle Galeazze vízét kémlelte. Talán a dózse díszes ünnepi hajóját kereste, amit egykor katonái az ő parancsára küldtek a tengerfenékre. A hajóval szállt hullámsírba a több mint ezer évig virágzó köztársaság is. Ma már csak a falak maradtak, meg a hidak. A város maga. Egymaga. Dacolva idővel, tengerrel, zsarnokokkal, történelemmel, élő emlékműként kínálja fel magát az utazónak. Igaz, hogy a portéka már ódon és megviselt, de értékéből keveset vesztett. Újpesti Dózse.

  • Így múlik el a világ dicsősége. – gondolta a fiatalember.

No meg az övé is, ha volt neki egyáltalán. Hát persze, hogy volt. Jól emlékszik, mennyire ünnepelték, amikor nyolcvanról bevágta azt a gólt. Megyei felső. Aztán a sérülés.

Zajos társaság akasztotta meg gondolatmenetét. A vidám fickók között ismerősöket vélt felfedezni. A ruházat, a nyelv. Igen, csak a lovak hiányoznak. Anyanyelvén üdvözölte a keleties kinézetű férfiakat. Valahol Vereckénél már találkoztak korábban. Milyen furcsa, hogy sorsuk éppen itt keresztezte egymást újra. Újra írt történelem. Vagy inkább húrra. A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! De hát bizonyos értelemben Attila hunjainak is szerepe van Velence megalapításában. Nem véletlenül találtak rá a Biennále melletti épület magyar mozaikjaira. Olyan ez, mint a genetikai kód, ami már akkor beleivódik az ember lényébe, amikor még nem is létezik. Hát létezik ilyen? Minden lehetséges. „Ne féljetek!”- hallotta Vojtyla nyugalmat sugárzó hangját.

A Biennále épülete gyerekzsivajtól volt hangos. Ezúttal az emberpalánták foglalták el a mozivászon csillagainak helyét. Mennyivel őszintébb arcok, nevetések, mozdulatok, érzések, gondolatok. A természetesség bontotta le a Patyomkin színfalakat, hogy egy még színesebb fal épüljön fel a gyerekek képzeletéből. A színpadon pöttömnyi kislány verset szavalt. Ismeretlen szerző, ismeretlen előadó, ismeretlen nyelv. Csak a belső fül érti szavát: Vízen ülő Velence, tengerkéklő szelence. Mesebeli tündérvár itt lakik a karnevál. Virgonc lelkű lagúnák, ficánkoló gondolák. Templomok, az áhítat minden lelket átitat. Adriának tengere, Marco Polo szelleme. Vedlő falú paloták hordozzák a nagy csodát.

Egy nap Velencében túl kevés, hogy mindent megnézhessen az emberfia, meg a lánya. A Kárpátok szülötte és társa igyekezett a legtöbbet magába szívni a városból. Tüdejük megtelt a történelem áporodott illatával. Velence egyszerre ódon és lüktetően élő város. A turisták zajos áradata feltartóztathatatlanul hömpölygött a szűk utcákon, a lagúnákat átszelő hidakon. A tengerparton női táskákat árusító afrikaiak menekültek az Arsenale irányába, amikor a Doge palota felől felbukkant két csendőr. Carabinieri, ahogy errefelé nevezi őket a nyelvjárás. Az egyik lagúnán ringatózó bárkáról friss zöldségeket kínáltak az árusok. A tavernákból vidám énekszó szűrődött ki, Európa számos nyelvén. Az utcákon színes forgatag. Mindenki ünnepelt, elvégre karnevál volt. A karnevál volt, van és lesz. A karnevál maga Velence, az a város, ami a modern világ sáskahadának elméjében bevillan, ha meghallja – Venezia. Ez a nép karneválja, mert a gazdagok a paloták falai mögé húzódva adják át magukat az életörömöknek. Sokszáz éve van ez így, az úr ritkán keveredik a pórnéppel. Nem azért van vagyona, hogy ne saját kedvére formálja a világot, ami körülveszi.

A fiatalember átkelt a Canal Grandén átívelő Rialto hídon. A vakító fényárban úszó kirakatok az ódon hidat is megszállták. Ahol valaha zöldséget, gyümölcsöt és más élelmiszert árultak, ma élelmes butikosok kínálják bóvlijukat. Megállt az egyik kirakatnál, ezernyi álarc és maszk. Arra gondolt, hogy már Velence sem emlékszik, hogy milyen is volt az eredeti arca. Az arc a lélek tükre. Tükörből pedig nem volt hiány. Tükröm-tükröm mond meg nékem? Ki vagyok én e vidéken? De az állandó zajban nem hallhatta a választ. Maradt a képzelet színesen bolyongó ecsetje, ami az elme zegzugos járatainak falára pingálja életképeit. Csak a valóságtól távol érzi igazán jól magát. Nincs tükör, amely szembesíti a süllyedő múlttal elenyésző jelennel. Fényképezőgép villanó vakuja taszította odább. Amott egy újabb templom, előtte tér. Zeneszó csalogat.

Észre sem vette, amikor elment mellette egy göndör hajú magas férfi. Távol-keleti öltözéket viselt, mintha nem is jelmezben volna. Kínai lehet? Ezek már mindenhol ott vannak. Gondterhelt arccal igyekezett áttörni a tömegen. Valahol a kikötőben már várta egy gálya, s a messzi távolban Kambalik.

A Canal Grande hátán egymást érték a gondolák és a vaporettók. Karnevál ide, vagy oda, a velenceiek élték a mindennapi életüket. Ők már megszokták a turisták hordáit. Kis túlzás, de elviselik, hiszen az általuk elköltött pénz Velence túlélését segíti. Ha van még egyáltalán segítség. Nemcsak a kíváncsi emberek, de a jó öreg Adria is azon van, hogy minél többet magával ragadjon a városból. Tengerváros végzete a tenger. Sós ízű ölelésének nyomai visszaköszönnek az épületek falairól. Fantagiro örökkön keresi elveszett Romuáldóját, miközben a világ összedől körötte. De a világ még ép, éppen önmaga körül forog.

A gondolások már ritkán énekelnek. Megkoptak a dallamok. Külön kérnie kell az utasnak. A Rialto alatt kecses testű gondola siklik át, az evezős talján dalt énekel. Mi mást is tehetne? Ide csak nem teszi be a lábát az amerikai gettók mondogatós stílusa. A parton többen felszisszennek, bosszúsan tekintenek a derék gályásra. Byron jól tudja miért, hiszen melyik velencei tűri el, hogy nápolyi dalt énekeljen a balga gondolás? Vidám hölgytársasága persze mindebből mit sem érzékel. Alámerültek az élvezetek lagúnájába emberi érzékkel. Pedig csínján kell bánni azzal a lagúnával! Az ember könnyen bemocskolja magát, aztán már csak vérző újbeggyel próbálja tisztára sikálni önérzetét. A becsület mi gúzsba köt szegényt, s a gazdag mázos szavakkal oldja azt. A törvény örvénye nem húzza mélybe ki jól ismeri. Hiszen ő alkotta, melyből álszent ének fakad, s adóztatja ki a sajtot a megszeppent hollótól. Panaszra tárja csőrét, s máris oda minden java. De a java még hátra van, a ravasz, máris füstté vált minden reménye. Pedig túlélő típus. Túl élő, mondja is a hatalom, s nyesegeti a rózsahimlő bimbaját. Bimm-bamm, bimm-bamm, kondulnak meg a Szent Márk katedrális harangjai. Lélekharang vagy vészharang? Mindenkinek élete szerint. A mór megtette dolgát, és csendben távozik. Imádkoztál az éjjel Desdemona? Még csak észre sem veszik azok, akikért a harang szól. A harang haragosa a modernkor zsivajának. Mert a szólam egyre többször hazug, s nem csak az agresszív apa veri félre- sikerült gyermekét. Gyermekcipőben jár az ki hitét másokba veti, akik viszont őt vetik meg.

A fiatalember is felfigyelt a déli dallamokra, mik messze merészkedtek a Vezúv lankáitól. A kanyarban feltűnt a gondola, benne Albion jeles poétája. Felismerte. Oda is intett, de amaz nem vette észre. Önmagával volt elfoglalva, s tovaillant a líra ringató hátán. A gondola eltűnt, magával vitte a XIX. század sóhaját.

Már a szolgái sem állnak szóba velem. – gondolta a göndör hajú és megvonta vállát. Vállvetve küzdötte át magát egy újabb álarcos társaságon.

Társa a csillogó boltokat tényképezte. Kellenek az emlékek, zárjuk be a masinába, hogy otthon kinyitva gyönyörködhessünk, amikor körberöpködnek a szobában. Elégedetten vesszük készpénznek, hogy tudjuk, mi rejlik az álarcok mögött. Már az elsődleges is mögöttes szándék, önmagának ajándék. Az ember önző, ha másoknak segít, az is emberi.

A kirakatokban Macskakirálylány és Macskakirályfi. De a szem sem legelhet időtlen, hiszen itt is van, ki lehúzza előtte a redőnyt. Odébb álltak, hiszen volt még éppen elég látnivaló. Látni, nemcsak nézni. Érezni, nemcsak vérezni. A gazdagság közepén éhezni. Étek, vétek. Vétkezni a semmiért. Étkezni az enniért. Mert nemcsak étekkel él az ember, de az étek kell. Bármi áron, ha az magas és úgysem tudjuk megfizetni. A létezés rögös, még Velencében is. A hajó a hullámok hátán döcög előre. A parton vének osztogatnak tanácsokat.

Sose öregedjetek meg gyermekeim!

Ezra Pound lépett ki az egyik palotából a tér másik oldalán. Egy idős hölgy panaszolta el, hogy a karnevál alatt nem tud aludni.

A szépség sok nyűggel jár.– jegyezte meg az amerikai, wyomingi olasz kiejtéssel.

Az öreg hölgy megcsóválta fejét, majd intett:

Megint egy bolond külföldi. A szárazföldi patkányok megszállnak minket, s egyre kevesebb a földi.

Az egyik palota előtt teherhordó bárka siklik a bejárat elé. Hátán zongorát cipel. Utasa komor arcú cilinderes úr. Fekete gondola, fekete zongora, fekete gondolat. Számára menedék Velence vendégszeretete, de mégis besúgók tekintete követi minden gondolatát. Veszélyes dolog gondolkodni, hol az emberi élet kevesek kiváltsága. A poroszok oroszok, németek végletek, elnyomnak népeket, s mindenek felett a Habsburgok lefittyedt gőgje trónol. Büntetlenül nem lehet soká büntetni bűntelenül élőket. A ménes lábán béklyó, de közelg már a valkűrök lovaglása. Paták alatt végzi a zsarnokság, s a szabadság lobogóját az Adria szele lengeti. A cilinderes úr arca komor, a várost megtöltő vidámság sem képes mozgásba hozni izmait. Vállán ősi teher, a Nibelungok kincse.

– Hát ezért jött Attila? – jutott eszébe hirtelen.

De nem látta sem Krimhildét, sem Brünhildét. Hacsak nem ott a kis téren a négy molett hölgy nyálig kifestve.

A kékszemű még mindig a kirakatokat bámulta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a négy testőr integet neki. Eh, csak valami duma feküdhette meg agyát. Túl sok volt ez már így ömlesztve. Kattogtak a bitek, John Lennon sem tudta volna követni a tempót. Keménykalapos öregúr lépett oda mellé. Ránézett, amaz udvariasan biccentett. Viszonozta.

Először jár Velencében?

Igen. Ennyire látszik?

Nehogy megsértődjön, kedves magyar barátom! Csak láttam a szemében a rácsodálkozást az újra.

Igen. Nagyon tetszik. De a felszín alatt valami végtelen szomorúságot érzek. Bár lehet, hogy ezt csak én látom így.

– Engem is megérintett már az elmúlás szele.

– De, honnét tudta, hogy magyar vagyok? A többség lengyelnek nevez.

– Nem fontos. Fiatal barátom, higgye el, hogy a látszat nem mindenkit tud megtéveszteni. Mint ahogy Velence sem.

– Ön is itt él, vagy netalán turista?

– Velence a második otthonom. Nemcsak a Buddenbrookkoknak van itt házuk.

A fiatalember elgondolkodott, ismerősen csengett a név. A múlt paravánja mögül előlépett egy érzés. Keddenként a tv készülék előtt ülve nézi a mozgásba hozott regényt. Körbenézett, az öregúr nem volt sehol. Egyáltalán ott volt-e? Hiszen a magyaron kívül csak az oroszt beszéli. A keménykalapos férfi nem látszott orosznak, akkor meg milyen nyelven beszéltek? Hiszen magyar sem lehetett. Arcán kisimult az ukránc.

Teljesen megbolondít ez a város.

Körbe tekintett. Nem látta a nőt. Az imbolygó fekete hajkoronát. Csak nem vesztette el? Itt még telefonon sem tudja hívni. De nem. Jóleső érzéssel fedezte fel ismerős alakját az utca másik felén. Még mindig a kirakatokat fotózta.

Hogy nem unja meg? – gondolta a kérdést.

Elindult a nő irányába, de hamarosan megtorpant. Az egyik kirakat üvege mögött ismerős jelmezt pillantott meg. Harlekin volt az. Mellette pedig a Kaszás. Ez volt a legfényesebb kirakat. Elméje mégis elsötétült. Komor gondolatok furakodtak a közelébe a tömegen át. A kirakatot bámulta. Meglepődve vette észre, hogy valaki éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött.

 

Seprűvel a kézben

SEPRŰVEL A KÉZBEN

 

 

Az 1960-as évek Magyarországa a színhelye az alábbi anekdotának.

A politikai helyzet enyhülésével egy diplomás mérnök sokévi mellőzöttség után visszatérhetett volna a szakmájába. Azt gondolnánk, hogy kapva kapott az alkalmon. De nem. Barátai és az ügyben érintett derék káderek nem kis megdöbbenésére, ő mégis megmaradt utcaseprőnek. Elmondása szerint sepregetés közben rengeteg ideje marad az elmélkedésre és még hasznos munkát is végez eközben. Ráadásul felszabadultan tevékenykedhet, vállait nem terheli felelősség. A munka nemesít, tartja a közmondás. De nem mindegyik, hiszen munka címszó alatt számtalan tevékenység rejlik. Az általánosan elfogadott nézetek szerint az úgynevezett alantas munkák a munkavégzőt is minősítik. Pedig milyen helytelen ez a nézet, hiszen minden tevékenységet el kell végezni valakinek.

A másik történet Százhalombattán játszódott le, amely viszont hiteles. Szereplőit személyesen ismertem. A Makovecz Imre tervezte katolikus templom építésénél éppen nem volt semmi különösebb feladat. A munkavezető egy seprűt nyomott az egyik munkatársam kezébe, mondván, seperje fel a területet. Hősünk felháborodott eme dolgon, méghogy ő sepregessen!?

Úgy érezte, ezzel sérülne a tekintélye, mind a kollégák, mind a saját szemében. Kisvártatva el is hagyta a munkaterületet. Máig sem értem, mi motiválhatta, hiszen a sepregetés volt a legkönnyebb tevékenység ezen az építkezésen. Mondhatom: a betonozás, falazás, földhordás, gerendacipelés, vasszerelés, állványozás után egyenesen felüdülésként hatott az ember testére és lelkére egyaránt. Az idegfeszültséggel telt nehéz fizikai munka nemcsak a testet, de a pszichét is igénybe veszi. A monotonitás sosem tesz jót a léleknek. S itt lép be a sepregetés regeneráló hatása. Amikor az elme terheit lerázva szárnyalni kezd, miközben önfeledt kalandozása zajlik, dekódolt üzenetének engedelmeskedve a kezek automatikusan végzik a feladatukat. Személyes tapasztalataimra támaszkodva teljes mértékben át tudom érezni a bevezetésben említett mérnök igazát, bár nem tartom életcélomnak a sepregetést. Ellentétben az erdélyi roma kisfiúval, aki a riporter kérdésére, miszerint, mi szeretne lenni felnőttkorában, azonnal rávágta – utcaseprő.

A sepregetésnek is megvannak a maga fortélyai, szabályai. Kétkezi pályafutásom során sokféle seprűssel hozott össze a sors, s mondhatom, némelyik valóságos virtuóza volt hivatásának. Merthogy némelyek a sepregetést a hivatásuknak tartják, ugyanis más egyébhez nem igen értenek, vagy inkább ehhez értenek igazán. Hozzáállás tekintetében sokféle technikát különböztethetünk meg.

A felületes, néhány gyors suhintással jókora távot halad előre. Még az sem igazán zavarja, ha itt-ott egy-két nagyobb szemétkupac ki is marad. Egyetlen cél motiválja, gyorsan túl lenni az egészen és lazítani egy sort. Éppen ellenkezője a precíz, akkurátus seprűs. Valóságos megszállott, aki képes egymás után többször felseperni ugyanazt a területet, újabb és újabb képzeletbeli piszok-részecskék után kutatva.

A lógós alapos műgonddal hangolódik rá a művezető minden rezdülésére, rendszerint akkor, csak akkor mozdul, ha észreveszi a góré közeledtét. Ilyenkor hatalmas lendülettel lát a munkához, mintegy reprezentálva a lelkesedését. Az eredmény ide-oda tologatott szemét és hatalmas porfelhő. A játékos rendszerint magát az életet is egy nagy heccnek veszi, és állandóan azon van, hogy mindenből a szórakozás legcsekélyebb szikráját is kifacsarja. Az NHL jégkorongozóit megszégyenítve szlalomozik társai között, seprűje végén egy papírgyurmával, amit végül nagy lendülettel juttat el egy képzeletbeli kapuba, harsány ”Góóól!!!” felkiáltással.

Az igazi profit azonnal fel lehet ismerni. Minden mozdulatáról lesüt a hosszú évek tapasztalata. Hatalmas rutinja segíti abban, hogy bármilyen nehéz problémát leküzdjön. Erejével takarékosan bánik, hiszen messze még a munkaidő vége, amellett még holnap is nap van. Kedvenc közmondása: amit ma megtehetsz, holnap még inkább. Hiszen a napok olyan egyformák.

A profi sosem kapkod, nincsenek sztárallűrjei. Szinte észrevétlenül beleolvad a munkacsoportba. Jól tudja, hogy kitűnni nem ildomos, hiszen attól kezdve a művezető fokozottabb figyelemmel viseltetik az illető iránt. Bár, mint mondtam, nem igazán jellemző rá a kapkodás, ellenben sosem áll meg. Mint egy öntudatos etióp hosszútávfutó, a munkaidő alatt egyenletes tempóval teljesíti a távot. Ő tisztában van a lazítás aranyigazságával, miszerint dolgozhatsz bármilyen keményen, a főnök mindig akkor jelenik meg, amikor cigarettaszünetet tartasz. A profi szöges ellentéte a zöldfülű, a kezdő. Még ismeretlen számára a terep és a játszmaszabályokkal sincs igazán tisztában. Jellemző rá a gyors munka és ahányszor arra jár a művezető, a szíve mindannyiszor a torkában dobog, és tempóját megkettőzi. Észre sem veszi a profi lesajnáló pillantásait. A kezdő rendszerint elsőnek fejezi be a kiszabott feladatot. Ilyenkor a lelkesebbje beveti magát, hogy társai segítségére legyen. De ha nem tenné, a Murphy törvénykönyv idevonatkozó cikkelye értelmében, mihelyt munkáját elvégezte, azonnal ott terem a munkavezető, hogy újabb feladatot adjon balekunk számára. Az intelligensebbje ekkor már kezdi kapisgálni, mi is a csízió. A többiek ezen újabb feladatra is tigrisként vetik magukat. S mikor a végzés után megpihennek, az újra felbukkanó munkavezető konstatálja, hogy ismételten munka nélkül ácsingóznak. Hiába, az igazi tapasztalatot az egyéni kudarcok láncfűzére jelzi.

A sepregetés munkafolyamata valóban alkalmas arra, hogy az ember átadja magát a filozofikus gondolatoknak, hiszen a seprű váltakozó irányba való húzogatása nem igazán köti le az elmét. Mindenkinek megvan a maga túlélési technikája, ami átsegíti a nehéz időszakokon. A seprű karizmatikus használati tárgy, némely esetben szimbólumként is feltűnik. Talán az sem véletlen, hogy az elmúlt korok embere a boszorkányok közlekedési eszközeként éppen a seprűt jelölte meg. A seprű a köztisztasági szférában betöltött közismert tevékenysége mellett a köznyelvi fordulatokban is szerepet kap. Új seprű jól seper, mondjuk az új főnökre. Sepregessen mindenki a maga háza táján! Figyelmeztetés az egyénnek, túlságosan belefolyt mások intim szférájába.

A sort még folytathatnám, de nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a sepregetés korántsem alantas munka, mint ahogy azt a tévesen elfogadott szemlélet tartja. Sőt, rengeteg pozitívuma van, amelyet csak a beavatottak ismernek. Mert az óra ketyeg, de nem mindegy, a bérért milyen munkát végzünk el. S bár örökké nem lehet csak seperni, de mindig lesz olyan hely, ahol elkél egy jó seprű a kézbe. Mert ez hát a hon, hol sepernek, és seperned kell.

 

Lengyel János versei

Apartman dal

 

A kazah paraszt

Ashabadba nyargalt,

Arra tart arabsa,

Pata alatt aszfalt.

 

Alvatlan arca,

Alaktalan ajka,

Kalapja szalma

Szalag van rajta.

 

Nyargal tarka szakaszt

A nap adja a tavaszt.

Agya szava aggasztja,

Alanya szalasztja.

 

Ashabadban van az

Anyja apartmanja.

Annak fala magas,

Vastag vas takarja.

Ajtaja parafa,

Ablaka dabra.

 

        

 

Időbe töltve

 

Fáradt karomon karóra,

Az idő kiszaladt alóla.

Ha nem érek nyomban haza,

A nejem engem húz karóba,

S gyászolhatja hű fiát a Haza.

 

 

Széllel szemben

 

 

Nem írhatok mást,

ha szavam hontalan,

nem ülhetek tétlen,

ha elmém nyugtalan.

 

Falra hányt borsó

minden szép vallomás.

Mert gyáva a nyúl:

úgy jó, ha paprikás.

UFO-k márpedig léteznek

UFO-k márpedig léteznek!

 

Létezésükben egyre többen hisznek, s ezt nem csak az utóbbi időkben elszaporodó különös jelenségek észlelése, hanem inkább a jóval régebbi hasonló – pl . a Bibliában, mondákban, ókori és középkori krónikákban leírt – történetek is táplálják. A századok-évezredek során ismétlődő jelenségekre ugyanis egyelőre nincs más elfogadható magyarázat, minthogy valakik (értelmi és műszaki szempontból nálunk nyilván fejlettebb lények) valahonnan (nyilván a végtelen világűr általunk ismert régióin túlról) időközönként valamilyen okból kifolyólag „meglátogatnak” bennünket.

Az UFO-jelenségek színtere általában távol esett és esik szülőföldemtől, Kárpátaljától, egy kivételével, amelyet a Huszt környékén található Szuhabaranka falucska fölött észleltek az 1903. esztendő karácsonyán.

A faluban akkor pár száz ruszin család lakott, s a férfiak erdőirtással, favágással keresték meg a kenyérre valót. A Petrovszki-család háza a görög katolikus templom parókiája mellett állt.

Karácsonyeste nyolc óra körül Petrovszki Janka, a családfő felesége vízért ment az udvarukon ásott kúthoz. Az utcán, házuk előtt épp akkor haladt el a falu papja.

Hirtelen-váratlan a magasból vakító fényesség öntötte el az udvart és környékét. Az asszonyt és a papot egyszerre a rémület és a csodálat kerítette hatalmába, hiszen a látvány valóban csodálatos, ugyanakkor félelmetes volt. Bizonyos Keviczky Kálmán, aki később cikket írt az eseményről, eképp jellemezte a tüneményt: „Nappali fényesség volt az egész völgyben. Valami ovális vagy gömbszerű fénygomolyag a kút felett állt. A lakosság tűzre gyanakodott és elhűlten nézte a látványt.”

Az eset nagy felbolydulást okozott a környéken. Voltak, akik isteni jelként értelmezték az ismeretlen, fénylő gömböt, mások az ördög praktikái egyikének vélték. Tény, hogy a lakosságot soha nem tapasztalt félelem szállta meg: sötétedés után nemigen mertek kimozdulni otthonukból.

Amint a különös esemény híre eljutott hozzájuk, beindult a hatóságok nehézkesen üzemelő gépezete is. Miután a királymezei csendőrőrsről befutott a jelentés a helyileg illetékes huszti parancsnokságra, két nyomozót küldtek ki a helyszínre, kivizsgálni az esemény körülményeit. Dr. Ágoston Gábor vizsgálóbíró és bizonyos Kovács tiszthelyettes szántalpas fogaton érkezett meg a faluba, s azonnal munkához láttak. Elsőként az egyik szemtanút, a szuhabarankai ruszin papot hallgatták ki, aki állítólag és többek közt a következőket vallotta: „Földbe gyökerezett a lábam, amikor a kerekes kút körül a vakító fényességben elmosódott emberalakok körvonalait láttam mozogni, majd a gömb belsejében eltűnni. A fényáradat annyira elvakította a szememet, hogy a gömbformájú tárgy körvonalait nem tudtam pontosan meghatározni.”

Ezután az asszony, Petrovszki Janka kihallgatására került sor, aki bejelentette, hogy az eset óta hiába keresi a férjét.

Minden szemtanú vallomása egybehangzónak bizonyult a tekintetben, hogy a fényjelenség mindössze néhány percig tartott, majd a gömb felemelkedett és pillanatok alatt eltűnt az égi magasságban. Petrovszkiék udvarán a kút körül mintegy hatméteres körben teljesen megolvadt a hó, de ezen kívül nem találtak semmilyen más nyomot. Dr. Ágoston Gábor pályafutása során még sohasem szembesült ehhez hasonló rejtélyes üggyel, amelyben a falu lakói égi csodát, a világvége előhírnökét látták.

Az eltűnt Petrovszki-családfő előkerítése végett az egész vármegyére körözést rendeltek el. Kutyás csendőrök kutatták át a környező erdőket, minden gyanús járókelőt igazoltattak. Mindhiába: hiába várta haza kétségbeesett felesége, a Petrovszki család feje soha többé nem került elő. A körözés több mint tíz évig, 1914-ig volt érvényben, amikor is az eredménytelenség okán a csendőrség „további intézkedést nem igényel” záradékkal ad acta tette. Sajnos, az ügyirat a XX. század vérzivataros éveiben elveszett; amit a benne leírt nem mindennapi eseményről tudunk, azt Dr. Ágoston Gábor vizsgálóbíró közeli rokonának, az Amerikai Egyesült Államokban élt Dr. Ágoston Edének köszönhetjük.

Kétség nem férhet hozzá: az eset leírása hátborzongató olvasmány, még akkor is, ha hajlamosak vagyunk könnyedén túltenni magunkat bármilyen szörnyűségen, ha az másokkal történik. Annál nagyobb a rémület, ha a „mennykő” a közvetlen közelünkben csap le. A tudat, hogy az ember a saját házában-udvarán sem érezheti magát biztonságban – természetszerűleg nyugtalanító, s még inkább félelmetes érzés, ha a világűrből fenyegető veszéllyel (is) számolnunk kell.

Nem kívánok részt venni az UFÓk létezését állítók és tagadók vitájában, mert annak semmi értelme. Higgyen bárki, amit akar, mindenesetre nem feledkezhetünk meg a bölcs megállapításról: ha valamiről nem veszünk tudomást vagy szándékosan elhallgatjuk – attól az még létezik, illetve létezhet. Viszont az is igaz, hogy az UFO-hívőknek eddig nem sikerült egyetlen egyértelmű és megdönthetetlen bizonyítékkal sem előállniuk.

 

 

 

 

 

Ez van

 

 

Stílusgyakorlat arról, amikor a szöveg önálló életre kel és száműzi a történetet. Önkényesen furakszik az agyakba, miközben az elme fel sem fogja, mit közvetít felé a szem. A lélektükör, amit gyakran homályosítanak el haszontalan dolgok.

 

Hát ilyen is van. Meg más. Valami más. Mert valami mindig más.

Emlékmás. Vagy más emlék? Más emléke, ami engem kísért. Kikísért a teremből, hogy rám ne szakadjon a burája. Kicsinált a lét formája. Hogy szakadna a bú rája. Mert a könny a bánat arája. De fátylain át egy pillantást sem vethet rája. Erről mit sem sejt a rája, csak gerjeszti a feszültséget. Szegény keresztények anno adót fizettek, hogy ezt elmondhassák magukról. Mert ezek tények. Kereszt tények, vallások keresztezték egymást, embereket megfeszítve. Feszített tempóval hirdették az igét, eltiporva minden fő- és melléknevet. Hány fő hull a porba, s ezen hány fő nevet? Nevet adtak félelmeiknek, hogy ezeken keresztül féljék isteneiket. Nevükben kövessék el szörnyű tetteiket, de azok súlya a vállukat nyomja, minden következménye fejükre száll. Aztán az emberek úgy érzik, elhagyták őket az istenek. Holott ők hagyták el emberségüket.

Ember embertelenül nem élhet, önmagán kívül csak remélhet. Remélheti, hogy egyszer újra magára talál, s nem lesz tőle gyorsabb a halál. Halálom halála még nem az öröklét, csak az elmúlást odázom el, miközben lassan megszűnök. Szűnni nem akaró életérzés a vagyok. De minek, ha végül úgyis meghalok? Kérdésre választ sosem kaphatok, mert aki szól, minden szava hazug. A teremtő sem emlékszik mi lelte, mikor lelkét az emberbe lehelte. Akkor a teremtmény ezt honnét is tudhatná? A csecsemőnek minden vicc új, még az is, ami valóban az, s majd ő találja ki kínjában, amikor gyomorfalát húsra éhes savak emésztik, a neki csak a gúny maradt. A cinizmus, mit agyának szürke Cyranója szed rímbe, hogy ajkai szórják szét az éterben. Talán akad egy fül melynek sarában gyökeret ereszthet és szárba szökkenhet, mint élces kardvirág, s ezzel vág utat idegen lebenyek mélyén szunnyadó humorokhoz.

Maguk ezt tudták? És mégsem szóltak? Soultak helyettünk a négerek. Lépten–nyomon feketén árulták az idejüket. Minden percéhez véres verejték tapadt, hogy megöntözze a cukornád ültetvényeket és a gyapotmezőket. Úgy mondták – ragtime. Ragot raktak az időhöz, s idővel így lettek szabadok, kezükről s lábukról lehullott a bilincs, hogy azontúl agyukat és szívüket fogja körül. Az időt énekükkel ragozták, minek a fülben nincsen dallama. Csak mondják, csak mondták a szavak keservét. Azt a keservét a kifordított világnak, hol az énnek mindenből a fonákja jut, a bezzeg-másoknak meg a java. A színe java. Ezt panaszolják sakktáblák mellett, ahol fekete üti a fehéret és megfordítva is igaz. Állj közénk tesó, különben fekszel a harlemi aszfalt mocskában, ólomnehezékkel koponyádban! Aztán elmentek rap-ortra Malcolm X-hez. S a zebrán, durván ránk dudált Desmond Tutu. Hogyan mehettünk át fehéren a feketén? Mert nem minden jamaicai pede-raszta. Legyen bármilyen visszataszító is a frizurája. Így is szereti őt jobb sorsra érdemes arája. No meg a nők is. Mert élni szeretni kell, még akkor is, amikor az mindennap megcsal és megaláz.

S újfent adózunk liberális muszlimoknak, kik a hittérítést még lóháton, karddal a kézben végezték, de a csengő arany mindig jól jön. Elcsábítja a hívőt, hogy önmagát helyezze oltárra. Mert az arany is pénz. Ha nem is verik a fogukhoz, nehogy szikrát kapva belobbanjon a sivatag. Ami már olaj a tűzre, mit a hit fanatikusai gerjesztenek, hogy megtisztítsák a világot annak elemésztésével. De sok embernek baj van az emésztésével, gyenge gyomruk nem vesz be akármit. A kár, mit a szervezetben okoz néha visszafordíthatatlan. Mert egyirányú utcában rohanunk a végzetünk felé. S miután végzett velünk, kezeit összedörzsöli, mint aki jól végezte dolgát. S mi rájövünk, valójában milyen is ez az élet, s nem csak a bárány lyuka ürü lék. De miért nem másoknak az? Miért mindig nekem? Nekem mondom, aki tudja? Tudja a fene, de hallgat, csak falja az elvetélt dolgokat. Nagy dolgokat. Miért is mondtad, valami bűzlik Dániában? Ma már nem csak ott, hol egykor Hamlet lakott. A Baltikumban, ahol a vörös csillagok hatására az emberek egyszerre szovjetek lettek, de éveken át nem tudták felfogni észtel. A Bajnokok Rigája, ahogy tv-ben mondják, de a döntőt mindig Moszkvában játsszák. A visszavágó Brüsszelben lenne, Jeruzsálem már Európába készül, New York meg Amerikába. Hol zarándoklata végződik muszlimoknak. S előttük örökre leborulnak az ikrek. Ha Káin és Ábel egyaránt elpusztul, ki viszi tovább Ádám hagyatékát? Éva vétke örök bélyeg a vádirat borítékján, mit a misztikum nekünk címez. De mi akkor sem hiszünk a mesénkben, ha már a farkas nagymamánkat emészti és nyakunkat usankás piroskák készülnek kitekerni.  Mert a szó hatalma kitekeri minden gondolatunkat, hogy izmusok izmait növelje, miközben a terrorral fertőzi az elmét. 

Ha akarom akár kommunista is lehetek, mások ajkairól vádlón lefolyva a bagószagú nyállal. Nem álaltam. Másokért sem leszek más. Már sokért sem tettem meg. Most meg már miért? Ha a kérdésre nincs válasz – kiért?

Hát érted. Érted?

Ed, Ben, meg Bob, a sok hamburgerfaló, kiknek a fülén jön már ki a hot-dog. Önelégülten kérdezik: ön elég ült? Villamosszékeket dobnak a piacra, hogy ügyetlen családapákat üssön agyon az áram, miközben az útmutatást követve megpróbálják összeszerelni azt. De a szerelem mindent legyőz. Még önmagát is. Nem, nem, magát nem Irma néni. A nénikre már immúnis ez a vírus. Rusnya dolgaitól megmenekülnek. Ülhetnek nyugodtan a hintaszékben, horkolhatják régelhunyt bácsik örök álmát. Álmát is vehetnek a Felvidéken, vagy Dobronyi árusoktól a beregszászi piacon. Mert közös a piac. Árus és vevő közösen használja. Kopott öltözetű emberek keresnek használt árakat, mert az kevesebbe kerül másoknak, hogy ők annál többért mondhassák magukénak. De beszélhetek én maguknak, egy szavamat sem értik. Féltik tőlem ép elméjüket. Inkább a televíziót bámulják, ahol szüntelen zajlik a holly-wudu, agyköltött T-boy püföli a soros ellenségeit. Vélt vagy valós, ha elindul a ménes, átgázol rajtunk megannyi pszicho-pata. Letaposnak, mint csámpás gyerek a csizma szárát. Legjobb lesz, ha megfogja mindenki a maga szárát és lelép a papíros szélén!

Hiányunk nem lesz kibírhatatlan, mert nyomokban máig itt vagyunk. Az idő minduntalan hiányt termel, hogy legyen kereslet az új életre. A halál egy életre ránk nyomja bélyegét, hogy szem elől ne veszítse tulajdonát. A tulajdon szent, de ezt szentül tagadja a kollektív, ha az tulajdonképpen másoké. Másoké az érdem, de miénk a rend. A gazdagoké Hedon minden kincse, a szegényeké pedig a hitvány becsület. Aszott testén kopott ruhája. Lépten-nyomon megruházzák, hogy attól koldul. Meg másoktól. Ám megértést nem remélhet a cifra palotában, hiszen ott oly idegen, mint a szovjet a Kárpát–medencében. Otthonra csak a vályogviskóban találhat. Ott otthonosabban érzi magát a halál is, ezért látogatja oly sűrűn.

A becsület szörnyű találmány, a hatalmasok egyik leghatásosabb mérge. Hatása alatt önmagát köti gúzsba az ember, lelkét önkezével nyomorítja meg. A belső nyomor sokkal elviselhetetlenebb, mint a külső. Nem minden a külső, a világ mégis látszatokra épül. Az ember épületekbe tuszkolja testét, hogy megvédje azt a látszatok világától. Mert akinek világa van, legyőzheti a sötétséget. A sötét erők a fényben járnak, tekintetét mégis rettegik. A rettegés az élettel jár, mint asztalhoz a szék, fazékhoz a füle, korhoz a kór, kocsmához a keserűség.  Keserű szavak egy kerek palackba tuszkolva, s az emberek keresik ki lesz, ki megtalál. Megtalál hallani. Minket, vagy másokat. Mert a teremtő nem süket és nem néma. Jól hallja gondolatunk, jelekkel szól hozzánk, de az ember nem tud istenül. Csak úgy tesz, mintha tudna. Addig csalta az origót, amíg önmagát is becsapta. Ma már mindenhatónak hiszi magát, s nem ismer el maga fölött semmilyen urat. Ő játssza el ezt a szerepet. Minden tette kihat, végzetesen befolyásol élettelt-élettelent, hogy végül az utóbbi diadalmaskodjon.

Diadalívek húzódnak meg emberi testekben, rákos daganatok áttétei szaporodnak környezetünk rombolása következtében. Benne vagyunk mi is rendesen. Rendetlenségünkkel támogatjuk a végzetet. Fogyasztóként fogyasztjuk a jövőt. Kétes kimenetelű játékban tesszük fel életünket a pirosra, de a vanságkerék egyre többször forgatja ki a feketét. Leszámolnak velünk a számok. Számokra épülő világunk összedől a halmazok alatt. De majd a tudás újra kiszámolja a ph-értékeket, hogy megtudhassuk mitől oly kemény mások bőre, s a miénket miért sebzi fel oly könnyen a megtapasztalás. Megtapasztalni a vant nem mindig felemelő. Ha fel is emel, sokszor a sötét mélyben ér véget a vég. Mint ahogy az én szövegemnek is ez lészen a sorsa.