Lengyel János összes bejegyzése

Seprűvel a kézben

SEPRŰVEL A KÉZBEN

 

 

Az 1960-as évek Magyarországa a színhelye az alábbi anekdotának.

A politikai helyzet enyhülésével egy diplomás mérnök sokévi mellőzöttség után visszatérhetett volna a szakmájába. Azt gondolnánk, hogy kapva kapott az alkalmon. De nem. Barátai és az ügyben érintett derék káderek nem kis megdöbbenésére, ő mégis megmaradt utcaseprőnek. Elmondása szerint sepregetés közben rengeteg ideje marad az elmélkedésre és még hasznos munkát is végez eközben. Ráadásul felszabadultan tevékenykedhet, vállait nem terheli felelősség. A munka nemesít, tartja a közmondás. De nem mindegyik, hiszen munka címszó alatt számtalan tevékenység rejlik. Az általánosan elfogadott nézetek szerint az úgynevezett alantas munkák a munkavégzőt is minősítik. Pedig milyen helytelen ez a nézet, hiszen minden tevékenységet el kell végezni valakinek.

A másik történet Százhalombattán játszódott le, amely viszont hiteles. Szereplőit személyesen ismertem. A Makovecz Imre tervezte katolikus templom építésénél éppen nem volt semmi különösebb feladat. A munkavezető egy seprűt nyomott az egyik munkatársam kezébe, mondván, seperje fel a területet. Hősünk felháborodott eme dolgon, méghogy ő sepregessen!?

Úgy érezte, ezzel sérülne a tekintélye, mind a kollégák, mind a saját szemében. Kisvártatva el is hagyta a munkaterületet. Máig sem értem, mi motiválhatta, hiszen a sepregetés volt a legkönnyebb tevékenység ezen az építkezésen. Mondhatom: a betonozás, falazás, földhordás, gerendacipelés, vasszerelés, állványozás után egyenesen felüdülésként hatott az ember testére és lelkére egyaránt. Az idegfeszültséggel telt nehéz fizikai munka nemcsak a testet, de a pszichét is igénybe veszi. A monotonitás sosem tesz jót a léleknek. S itt lép be a sepregetés regeneráló hatása. Amikor az elme terheit lerázva szárnyalni kezd, miközben önfeledt kalandozása zajlik, dekódolt üzenetének engedelmeskedve a kezek automatikusan végzik a feladatukat. Személyes tapasztalataimra támaszkodva teljes mértékben át tudom érezni a bevezetésben említett mérnök igazát, bár nem tartom életcélomnak a sepregetést. Ellentétben az erdélyi roma kisfiúval, aki a riporter kérdésére, miszerint, mi szeretne lenni felnőttkorában, azonnal rávágta – utcaseprő.

A sepregetésnek is megvannak a maga fortélyai, szabályai. Kétkezi pályafutásom során sokféle seprűssel hozott össze a sors, s mondhatom, némelyik valóságos virtuóza volt hivatásának. Merthogy némelyek a sepregetést a hivatásuknak tartják, ugyanis más egyébhez nem igen értenek, vagy inkább ehhez értenek igazán. Hozzáállás tekintetében sokféle technikát különböztethetünk meg.

A felületes, néhány gyors suhintással jókora távot halad előre. Még az sem igazán zavarja, ha itt-ott egy-két nagyobb szemétkupac ki is marad. Egyetlen cél motiválja, gyorsan túl lenni az egészen és lazítani egy sort. Éppen ellenkezője a precíz, akkurátus seprűs. Valóságos megszállott, aki képes egymás után többször felseperni ugyanazt a területet, újabb és újabb képzeletbeli piszok-részecskék után kutatva.

A lógós alapos műgonddal hangolódik rá a művezető minden rezdülésére, rendszerint akkor, csak akkor mozdul, ha észreveszi a góré közeledtét. Ilyenkor hatalmas lendülettel lát a munkához, mintegy reprezentálva a lelkesedését. Az eredmény ide-oda tologatott szemét és hatalmas porfelhő. A játékos rendszerint magát az életet is egy nagy heccnek veszi, és állandóan azon van, hogy mindenből a szórakozás legcsekélyebb szikráját is kifacsarja. Az NHL jégkorongozóit megszégyenítve szlalomozik társai között, seprűje végén egy papírgyurmával, amit végül nagy lendülettel juttat el egy képzeletbeli kapuba, harsány ”Góóól!!!” felkiáltással.

Az igazi profit azonnal fel lehet ismerni. Minden mozdulatáról lesüt a hosszú évek tapasztalata. Hatalmas rutinja segíti abban, hogy bármilyen nehéz problémát leküzdjön. Erejével takarékosan bánik, hiszen messze még a munkaidő vége, amellett még holnap is nap van. Kedvenc közmondása: amit ma megtehetsz, holnap még inkább. Hiszen a napok olyan egyformák.

A profi sosem kapkod, nincsenek sztárallűrjei. Szinte észrevétlenül beleolvad a munkacsoportba. Jól tudja, hogy kitűnni nem ildomos, hiszen attól kezdve a művezető fokozottabb figyelemmel viseltetik az illető iránt. Bár, mint mondtam, nem igazán jellemző rá a kapkodás, ellenben sosem áll meg. Mint egy öntudatos etióp hosszútávfutó, a munkaidő alatt egyenletes tempóval teljesíti a távot. Ő tisztában van a lazítás aranyigazságával, miszerint dolgozhatsz bármilyen keményen, a főnök mindig akkor jelenik meg, amikor cigarettaszünetet tartasz. A profi szöges ellentéte a zöldfülű, a kezdő. Még ismeretlen számára a terep és a játszmaszabályokkal sincs igazán tisztában. Jellemző rá a gyors munka és ahányszor arra jár a művezető, a szíve mindannyiszor a torkában dobog, és tempóját megkettőzi. Észre sem veszi a profi lesajnáló pillantásait. A kezdő rendszerint elsőnek fejezi be a kiszabott feladatot. Ilyenkor a lelkesebbje beveti magát, hogy társai segítségére legyen. De ha nem tenné, a Murphy törvénykönyv idevonatkozó cikkelye értelmében, mihelyt munkáját elvégezte, azonnal ott terem a munkavezető, hogy újabb feladatot adjon balekunk számára. Az intelligensebbje ekkor már kezdi kapisgálni, mi is a csízió. A többiek ezen újabb feladatra is tigrisként vetik magukat. S mikor a végzés után megpihennek, az újra felbukkanó munkavezető konstatálja, hogy ismételten munka nélkül ácsingóznak. Hiába, az igazi tapasztalatot az egyéni kudarcok láncfűzére jelzi.

A sepregetés munkafolyamata valóban alkalmas arra, hogy az ember átadja magát a filozofikus gondolatoknak, hiszen a seprű váltakozó irányba való húzogatása nem igazán köti le az elmét. Mindenkinek megvan a maga túlélési technikája, ami átsegíti a nehéz időszakokon. A seprű karizmatikus használati tárgy, némely esetben szimbólumként is feltűnik. Talán az sem véletlen, hogy az elmúlt korok embere a boszorkányok közlekedési eszközeként éppen a seprűt jelölte meg. A seprű a köztisztasági szférában betöltött közismert tevékenysége mellett a köznyelvi fordulatokban is szerepet kap. Új seprű jól seper, mondjuk az új főnökre. Sepregessen mindenki a maga háza táján! Figyelmeztetés az egyénnek, túlságosan belefolyt mások intim szférájába.

A sort még folytathatnám, de nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a sepregetés korántsem alantas munka, mint ahogy azt a tévesen elfogadott szemlélet tartja. Sőt, rengeteg pozitívuma van, amelyet csak a beavatottak ismernek. Mert az óra ketyeg, de nem mindegy, a bérért milyen munkát végzünk el. S bár örökké nem lehet csak seperni, de mindig lesz olyan hely, ahol elkél egy jó seprű a kézbe. Mert ez hát a hon, hol sepernek, és seperned kell.

 

Lengyel János versei

Apartman dal

 

A kazah paraszt

Ashabadba nyargalt,

Arra tart arabsa,

Pata alatt aszfalt.

 

Alvatlan arca,

Alaktalan ajka,

Kalapja szalma

Szalag van rajta.

 

Nyargal tarka szakaszt

A nap adja a tavaszt.

Agya szava aggasztja,

Alanya szalasztja.

 

Ashabadban van az

Anyja apartmanja.

Annak fala magas,

Vastag vas takarja.

Ajtaja parafa,

Ablaka dabra.

 

        

 

Időbe töltve

 

Fáradt karomon karóra,

Az idő kiszaladt alóla.

Ha nem érek nyomban haza,

A nejem engem húz karóba,

S gyászolhatja hű fiát a Haza.

 

 

Széllel szemben

 

 

Nem írhatok mást,

ha szavam hontalan,

nem ülhetek tétlen,

ha elmém nyugtalan.

 

Falra hányt borsó

minden szép vallomás.

Mert gyáva a nyúl:

úgy jó, ha paprikás.

UFO-k márpedig léteznek

UFO-k márpedig léteznek!

 

Létezésükben egyre többen hisznek, s ezt nem csak az utóbbi időkben elszaporodó különös jelenségek észlelése, hanem inkább a jóval régebbi hasonló – pl . a Bibliában, mondákban, ókori és középkori krónikákban leírt – történetek is táplálják. A századok-évezredek során ismétlődő jelenségekre ugyanis egyelőre nincs más elfogadható magyarázat, minthogy valakik (értelmi és műszaki szempontból nálunk nyilván fejlettebb lények) valahonnan (nyilván a végtelen világűr általunk ismert régióin túlról) időközönként valamilyen okból kifolyólag „meglátogatnak” bennünket.

Az UFO-jelenségek színtere általában távol esett és esik szülőföldemtől, Kárpátaljától, egy kivételével, amelyet a Huszt környékén található Szuhabaranka falucska fölött észleltek az 1903. esztendő karácsonyán.

A faluban akkor pár száz ruszin család lakott, s a férfiak erdőirtással, favágással keresték meg a kenyérre valót. A Petrovszki-család háza a görög katolikus templom parókiája mellett állt.

Karácsonyeste nyolc óra körül Petrovszki Janka, a családfő felesége vízért ment az udvarukon ásott kúthoz. Az utcán, házuk előtt épp akkor haladt el a falu papja.

Hirtelen-váratlan a magasból vakító fényesség öntötte el az udvart és környékét. Az asszonyt és a papot egyszerre a rémület és a csodálat kerítette hatalmába, hiszen a látvány valóban csodálatos, ugyanakkor félelmetes volt. Bizonyos Keviczky Kálmán, aki később cikket írt az eseményről, eképp jellemezte a tüneményt: „Nappali fényesség volt az egész völgyben. Valami ovális vagy gömbszerű fénygomolyag a kút felett állt. A lakosság tűzre gyanakodott és elhűlten nézte a látványt.”

Az eset nagy felbolydulást okozott a környéken. Voltak, akik isteni jelként értelmezték az ismeretlen, fénylő gömböt, mások az ördög praktikái egyikének vélték. Tény, hogy a lakosságot soha nem tapasztalt félelem szállta meg: sötétedés után nemigen mertek kimozdulni otthonukból.

Amint a különös esemény híre eljutott hozzájuk, beindult a hatóságok nehézkesen üzemelő gépezete is. Miután a királymezei csendőrőrsről befutott a jelentés a helyileg illetékes huszti parancsnokságra, két nyomozót küldtek ki a helyszínre, kivizsgálni az esemény körülményeit. Dr. Ágoston Gábor vizsgálóbíró és bizonyos Kovács tiszthelyettes szántalpas fogaton érkezett meg a faluba, s azonnal munkához láttak. Elsőként az egyik szemtanút, a szuhabarankai ruszin papot hallgatták ki, aki állítólag és többek közt a következőket vallotta: „Földbe gyökerezett a lábam, amikor a kerekes kút körül a vakító fényességben elmosódott emberalakok körvonalait láttam mozogni, majd a gömb belsejében eltűnni. A fényáradat annyira elvakította a szememet, hogy a gömbformájú tárgy körvonalait nem tudtam pontosan meghatározni.”

Ezután az asszony, Petrovszki Janka kihallgatására került sor, aki bejelentette, hogy az eset óta hiába keresi a férjét.

Minden szemtanú vallomása egybehangzónak bizonyult a tekintetben, hogy a fényjelenség mindössze néhány percig tartott, majd a gömb felemelkedett és pillanatok alatt eltűnt az égi magasságban. Petrovszkiék udvarán a kút körül mintegy hatméteres körben teljesen megolvadt a hó, de ezen kívül nem találtak semmilyen más nyomot. Dr. Ágoston Gábor pályafutása során még sohasem szembesült ehhez hasonló rejtélyes üggyel, amelyben a falu lakói égi csodát, a világvége előhírnökét látták.

Az eltűnt Petrovszki-családfő előkerítése végett az egész vármegyére körözést rendeltek el. Kutyás csendőrök kutatták át a környező erdőket, minden gyanús járókelőt igazoltattak. Mindhiába: hiába várta haza kétségbeesett felesége, a Petrovszki család feje soha többé nem került elő. A körözés több mint tíz évig, 1914-ig volt érvényben, amikor is az eredménytelenség okán a csendőrség „további intézkedést nem igényel” záradékkal ad acta tette. Sajnos, az ügyirat a XX. század vérzivataros éveiben elveszett; amit a benne leírt nem mindennapi eseményről tudunk, azt Dr. Ágoston Gábor vizsgálóbíró közeli rokonának, az Amerikai Egyesült Államokban élt Dr. Ágoston Edének köszönhetjük.

Kétség nem férhet hozzá: az eset leírása hátborzongató olvasmány, még akkor is, ha hajlamosak vagyunk könnyedén túltenni magunkat bármilyen szörnyűségen, ha az másokkal történik. Annál nagyobb a rémület, ha a „mennykő” a közvetlen közelünkben csap le. A tudat, hogy az ember a saját házában-udvarán sem érezheti magát biztonságban – természetszerűleg nyugtalanító, s még inkább félelmetes érzés, ha a világűrből fenyegető veszéllyel (is) számolnunk kell.

Nem kívánok részt venni az UFÓk létezését állítók és tagadók vitájában, mert annak semmi értelme. Higgyen bárki, amit akar, mindenesetre nem feledkezhetünk meg a bölcs megállapításról: ha valamiről nem veszünk tudomást vagy szándékosan elhallgatjuk – attól az még létezik, illetve létezhet. Viszont az is igaz, hogy az UFO-hívőknek eddig nem sikerült egyetlen egyértelmű és megdönthetetlen bizonyítékkal sem előállniuk.

 

 

 

 

 

Ez van

 

 

Stílusgyakorlat arról, amikor a szöveg önálló életre kel és száműzi a történetet. Önkényesen furakszik az agyakba, miközben az elme fel sem fogja, mit közvetít felé a szem. A lélektükör, amit gyakran homályosítanak el haszontalan dolgok.

 

Hát ilyen is van. Meg más. Valami más. Mert valami mindig más.

Emlékmás. Vagy más emlék? Más emléke, ami engem kísért. Kikísért a teremből, hogy rám ne szakadjon a burája. Kicsinált a lét formája. Hogy szakadna a bú rája. Mert a könny a bánat arája. De fátylain át egy pillantást sem vethet rája. Erről mit sem sejt a rája, csak gerjeszti a feszültséget. Szegény keresztények anno adót fizettek, hogy ezt elmondhassák magukról. Mert ezek tények. Kereszt tények, vallások keresztezték egymást, embereket megfeszítve. Feszített tempóval hirdették az igét, eltiporva minden fő- és melléknevet. Hány fő hull a porba, s ezen hány fő nevet? Nevet adtak félelmeiknek, hogy ezeken keresztül féljék isteneiket. Nevükben kövessék el szörnyű tetteiket, de azok súlya a vállukat nyomja, minden következménye fejükre száll. Aztán az emberek úgy érzik, elhagyták őket az istenek. Holott ők hagyták el emberségüket.

Ember embertelenül nem élhet, önmagán kívül csak remélhet. Remélheti, hogy egyszer újra magára talál, s nem lesz tőle gyorsabb a halál. Halálom halála még nem az öröklét, csak az elmúlást odázom el, miközben lassan megszűnök. Szűnni nem akaró életérzés a vagyok. De minek, ha végül úgyis meghalok? Kérdésre választ sosem kaphatok, mert aki szól, minden szava hazug. A teremtő sem emlékszik mi lelte, mikor lelkét az emberbe lehelte. Akkor a teremtmény ezt honnét is tudhatná? A csecsemőnek minden vicc új, még az is, ami valóban az, s majd ő találja ki kínjában, amikor gyomorfalát húsra éhes savak emésztik, a neki csak a gúny maradt. A cinizmus, mit agyának szürke Cyranója szed rímbe, hogy ajkai szórják szét az éterben. Talán akad egy fül melynek sarában gyökeret ereszthet és szárba szökkenhet, mint élces kardvirág, s ezzel vág utat idegen lebenyek mélyén szunnyadó humorokhoz.

Maguk ezt tudták? És mégsem szóltak? Soultak helyettünk a négerek. Lépten–nyomon feketén árulták az idejüket. Minden percéhez véres verejték tapadt, hogy megöntözze a cukornád ültetvényeket és a gyapotmezőket. Úgy mondták – ragtime. Ragot raktak az időhöz, s idővel így lettek szabadok, kezükről s lábukról lehullott a bilincs, hogy azontúl agyukat és szívüket fogja körül. Az időt énekükkel ragozták, minek a fülben nincsen dallama. Csak mondják, csak mondták a szavak keservét. Azt a keservét a kifordított világnak, hol az énnek mindenből a fonákja jut, a bezzeg-másoknak meg a java. A színe java. Ezt panaszolják sakktáblák mellett, ahol fekete üti a fehéret és megfordítva is igaz. Állj közénk tesó, különben fekszel a harlemi aszfalt mocskában, ólomnehezékkel koponyádban! Aztán elmentek rap-ortra Malcolm X-hez. S a zebrán, durván ránk dudált Desmond Tutu. Hogyan mehettünk át fehéren a feketén? Mert nem minden jamaicai pede-raszta. Legyen bármilyen visszataszító is a frizurája. Így is szereti őt jobb sorsra érdemes arája. No meg a nők is. Mert élni szeretni kell, még akkor is, amikor az mindennap megcsal és megaláz.

S újfent adózunk liberális muszlimoknak, kik a hittérítést még lóháton, karddal a kézben végezték, de a csengő arany mindig jól jön. Elcsábítja a hívőt, hogy önmagát helyezze oltárra. Mert az arany is pénz. Ha nem is verik a fogukhoz, nehogy szikrát kapva belobbanjon a sivatag. Ami már olaj a tűzre, mit a hit fanatikusai gerjesztenek, hogy megtisztítsák a világot annak elemésztésével. De sok embernek baj van az emésztésével, gyenge gyomruk nem vesz be akármit. A kár, mit a szervezetben okoz néha visszafordíthatatlan. Mert egyirányú utcában rohanunk a végzetünk felé. S miután végzett velünk, kezeit összedörzsöli, mint aki jól végezte dolgát. S mi rájövünk, valójában milyen is ez az élet, s nem csak a bárány lyuka ürü lék. De miért nem másoknak az? Miért mindig nekem? Nekem mondom, aki tudja? Tudja a fene, de hallgat, csak falja az elvetélt dolgokat. Nagy dolgokat. Miért is mondtad, valami bűzlik Dániában? Ma már nem csak ott, hol egykor Hamlet lakott. A Baltikumban, ahol a vörös csillagok hatására az emberek egyszerre szovjetek lettek, de éveken át nem tudták felfogni észtel. A Bajnokok Rigája, ahogy tv-ben mondják, de a döntőt mindig Moszkvában játsszák. A visszavágó Brüsszelben lenne, Jeruzsálem már Európába készül, New York meg Amerikába. Hol zarándoklata végződik muszlimoknak. S előttük örökre leborulnak az ikrek. Ha Káin és Ábel egyaránt elpusztul, ki viszi tovább Ádám hagyatékát? Éva vétke örök bélyeg a vádirat borítékján, mit a misztikum nekünk címez. De mi akkor sem hiszünk a mesénkben, ha már a farkas nagymamánkat emészti és nyakunkat usankás piroskák készülnek kitekerni.  Mert a szó hatalma kitekeri minden gondolatunkat, hogy izmusok izmait növelje, miközben a terrorral fertőzi az elmét. 

Ha akarom akár kommunista is lehetek, mások ajkairól vádlón lefolyva a bagószagú nyállal. Nem álaltam. Másokért sem leszek más. Már sokért sem tettem meg. Most meg már miért? Ha a kérdésre nincs válasz – kiért?

Hát érted. Érted?

Ed, Ben, meg Bob, a sok hamburgerfaló, kiknek a fülén jön már ki a hot-dog. Önelégülten kérdezik: ön elég ült? Villamosszékeket dobnak a piacra, hogy ügyetlen családapákat üssön agyon az áram, miközben az útmutatást követve megpróbálják összeszerelni azt. De a szerelem mindent legyőz. Még önmagát is. Nem, nem, magát nem Irma néni. A nénikre már immúnis ez a vírus. Rusnya dolgaitól megmenekülnek. Ülhetnek nyugodtan a hintaszékben, horkolhatják régelhunyt bácsik örök álmát. Álmát is vehetnek a Felvidéken, vagy Dobronyi árusoktól a beregszászi piacon. Mert közös a piac. Árus és vevő közösen használja. Kopott öltözetű emberek keresnek használt árakat, mert az kevesebbe kerül másoknak, hogy ők annál többért mondhassák magukénak. De beszélhetek én maguknak, egy szavamat sem értik. Féltik tőlem ép elméjüket. Inkább a televíziót bámulják, ahol szüntelen zajlik a holly-wudu, agyköltött T-boy püföli a soros ellenségeit. Vélt vagy valós, ha elindul a ménes, átgázol rajtunk megannyi pszicho-pata. Letaposnak, mint csámpás gyerek a csizma szárát. Legjobb lesz, ha megfogja mindenki a maga szárát és lelép a papíros szélén!

Hiányunk nem lesz kibírhatatlan, mert nyomokban máig itt vagyunk. Az idő minduntalan hiányt termel, hogy legyen kereslet az új életre. A halál egy életre ránk nyomja bélyegét, hogy szem elől ne veszítse tulajdonát. A tulajdon szent, de ezt szentül tagadja a kollektív, ha az tulajdonképpen másoké. Másoké az érdem, de miénk a rend. A gazdagoké Hedon minden kincse, a szegényeké pedig a hitvány becsület. Aszott testén kopott ruhája. Lépten-nyomon megruházzák, hogy attól koldul. Meg másoktól. Ám megértést nem remélhet a cifra palotában, hiszen ott oly idegen, mint a szovjet a Kárpát–medencében. Otthonra csak a vályogviskóban találhat. Ott otthonosabban érzi magát a halál is, ezért látogatja oly sűrűn.

A becsület szörnyű találmány, a hatalmasok egyik leghatásosabb mérge. Hatása alatt önmagát köti gúzsba az ember, lelkét önkezével nyomorítja meg. A belső nyomor sokkal elviselhetetlenebb, mint a külső. Nem minden a külső, a világ mégis látszatokra épül. Az ember épületekbe tuszkolja testét, hogy megvédje azt a látszatok világától. Mert akinek világa van, legyőzheti a sötétséget. A sötét erők a fényben járnak, tekintetét mégis rettegik. A rettegés az élettel jár, mint asztalhoz a szék, fazékhoz a füle, korhoz a kór, kocsmához a keserűség.  Keserű szavak egy kerek palackba tuszkolva, s az emberek keresik ki lesz, ki megtalál. Megtalál hallani. Minket, vagy másokat. Mert a teremtő nem süket és nem néma. Jól hallja gondolatunk, jelekkel szól hozzánk, de az ember nem tud istenül. Csak úgy tesz, mintha tudna. Addig csalta az origót, amíg önmagát is becsapta. Ma már mindenhatónak hiszi magát, s nem ismer el maga fölött semmilyen urat. Ő játssza el ezt a szerepet. Minden tette kihat, végzetesen befolyásol élettelt-élettelent, hogy végül az utóbbi diadalmaskodjon.

Diadalívek húzódnak meg emberi testekben, rákos daganatok áttétei szaporodnak környezetünk rombolása következtében. Benne vagyunk mi is rendesen. Rendetlenségünkkel támogatjuk a végzetet. Fogyasztóként fogyasztjuk a jövőt. Kétes kimenetelű játékban tesszük fel életünket a pirosra, de a vanságkerék egyre többször forgatja ki a feketét. Leszámolnak velünk a számok. Számokra épülő világunk összedől a halmazok alatt. De majd a tudás újra kiszámolja a ph-értékeket, hogy megtudhassuk mitől oly kemény mások bőre, s a miénket miért sebzi fel oly könnyen a megtapasztalás. Megtapasztalni a vant nem mindig felemelő. Ha fel is emel, sokszor a sötét mélyben ér véget a vég. Mint ahogy az én szövegemnek is ez lészen a sorsa.

 

Úton

 

Úton

 

Szakadt bakanccsal lábadon

bolyongsz idegen tájakon,

hosszú út kéklik szemedbe,

szélére rogy a szerencse.

 

Létező valóság a van,

ismerős, mégis arctalan,

titkokkal átszőve a tér

ezernyi kalandot ígér.

 

Városok mélyén kéjgödör,

mérgezett alkony tündököl,

gyönge lelket cserbenhagyva

regényt ír az árnyékokba.

 

A tegnap gondja messze már,

s marasztal zölden zengő nyár,

csakhogy hívnak újabb utak,

tarisznyádban az öntudat.

Kiss Ferenc emlékülés az Eötvös Collegiumban

Május 4-én az Eötvös Collegium épületében, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Írószövetség társrendezésében került sor a Kiss Ferenc Emlékülésre. A kárpátaljai Péterfalva községben született irodalomtudósra rokonok, barátok, munkatársak emlékeztek, felelevenítve egy-egy közös programot, munkát, érdekes történetet. Az egybegyűlteket házigazdaként Horváth László, az Eötvös Collegium igazgatója üdvözölte. Sajnos a kollégium jelenlegi diákjai közül csak egy-kettőt láttam a nézőtéren.

Az ülés első részének levezetője Bakos István volt, aki maga is színesen ecsetelte Kiss Ferenchez fűződő kapcsolatát. A nyitóbeszédet a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke, az Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor író tartotta, aki egykor a neves tudós tanítványa volt. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy Kiss Ferenc életművét az idő nem tudta kikezdeni. Elmesélte, hogyan segített neki abban, hogy kijusson a Szovjetunióba, hogy anyagot gyűjtsön a kárpátaljai magyar irodalomról szóló munkájához. Így ismerkedhetett meg Balla Gyulával, Stumpf Benedek Andrással, Fodor Gézával, Vári Fábián Lászlóval stb. Kiss Ferenc nemcsak kiváló kutató, hanem remek tanár is volt, aki nem ismert kivételezést, ugyanakkor mindig következetes maradt.

            Szörényi László irodalomtudós, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, Kiss Ferenc az irodalmi közéletben című előadásában a tudóst megfigyelő besúgók jelentéseiből szemezgetett. A minősítések némelyike derültséget váltott ki a jelenlévők körében. Az egyik jelengető intézeti munkatárs 1962-ben a következőket írta Kiss Ferencről: ”Stílusa kifejező, de olykor túl díszes. … Nagy általánosságban egyetért a párt politikájával.”  A professzor felhívta a figyelmet, hogy az intézet birtokában van néhány kéziratos Kiss Ferenc-mű, melyek évek óta kiadásra várnak.

Ezt követően Bakos István felolvasta Buda Ferenc Párizsból küldött levelét, majd bejelentette, hogy Pomogáts Béla és Görömbei András betegségük miatt nem tudnak jelen lenni. Szakolczay Lajos egy konferencián vett részt, de elfoglaltsága miatt Csoóri Sándor is távolmaradt.

Budai Ilona népdalénekes azokról az időkről beszélt, amikor Kiss Ferenccel és Ratkó Józseffel a szatmári falvakat járták. Végezetül elénekelte az irodalmár egyik kedvencét, a Három piros kendőt veszek című mezőségi népdalt. Kodolányi Gyula arról beszélt, hogy Kiss Ferenc lakása állandóan le volt hallgatva. Szót ejtett a tudós szerteágazó tevékenységéről, és megdöbbenését fejezte ki, hogy eddig még nem adták ki minden írását. Illyés Mária felelevenítette az utolsó találkozójukat, amikor az irodalomtudós már nem tudott beszélni, némán vette át a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetését. Az emberek általában a jó dolgokra szeretnek emlékezni, viszont a múlt ködéből előbukkannak olyan mozzanatok, amikor összeszorul a szív és a szemekből kicsordul a könny. A barátok átérezték, hogy a tragikus sorsú tudós pályája nem lett teljes, ha a sors kegyesebb hozzá, még számos Kiss Ferenc-mű gazdagítaná a magyar irodalomtudományt.

Für Lajos, az Antall József kormány egykori minisztere, akit Bakos István a legrégebbi barátként említett, felolvasásában megjegyezte, hogy Kiss Ferencre ma is nagy szüksége lenne mind az irodalomtudománynak, mind a közéletnek. Borbély Ida a tiszapéterfalvai képtár igazgatója, a kedves rokon, felolvasta azt a már legendássá vált mondatot, amit Kiss Ferenc édesanyja, Homoki Ida akkor írt bele a bibliájába, amikor a tizenhat éves fia 1946-ban szerencsésen átszökött Magyarországra. Felelevenítette az irodalomtudós hazalátogatásait.

Bíró Zoltán és Kovács László a barátságuk kezdetéről beszélt. Utóbbi felelevenítette, amikor Eötvös kollégistaként, Kósa László segítségével, félve mutatta meg első verseit, de Kiss Ferenc megdicsérte azokat. Nagy András felolvasta édesapja, Nagy László Kiss Ferencnek írt versét.

Ezt követően az utód, ifjabb Kiss Ferenc népzenész beszélt a gyerekkoráról, az apjához fűződő emlékeiről. Elmondta, hogy édesapja mindig irigyelte Sára Sándorékat és szeretett volna legalább egy filmet rendezni, de ez sajnos nem valósult meg. Az emlékülés első részének zárásaként zenésztársával, Szokolay „Dongó” Balázzsal betyárdalokat adtak elő.  A szünet előtt Béres József, a Béres Alapítvány vezetője és ifjabb Kiss Ferenc ajándékokkal kedveskedet a megszólaló emlékezőknek.

A második részt Dr. Kiss Gy. Csaba vezette le. Papp Endre irodalomtörténész, a Hitel folyóirat felelős szerkesztője, Kiss Ferenc irodalomszemléletéről tartott tudományos értekezést. Hangsúlyozta aktualitását, rámutatott arra, hogy szemlélete szerint a kritikának is műnek kell lennie. Kiemelte Kiss Ferenc egyik megállapítását: ”Minden Éden épp a kiűzetés által válik Édenné.” A Kádár-korszak koránt sem volt Éden, de a Rákosi-Gerő érához képest lazultak a kötelékek, nagyobb lett az emberek mozgástere. Ebben a korszakban az Eötvös  Collegium a rendszer által nemkívánatosnak ítélt, parkoló pályára tett értelmiségiek menedéke volt.

Vári Fábián László, a beregszászi főiskola tanára, Kiss Ferenc a szülőföld patrónusa című előadásában a múlt század 60-as, 70-es éveiről beszélt, amikor Ungváron elindult a Forrás Stúdió és ennek kapcsán megismerkedhetett a hazalátogató Kiss Ferenccel. Egyben felidézte a másik jó barát, a nemrég elhunyt Stumpf Benedek András alakját, aki Készülődés című munkájában felsorolta a kárpátaljai értelmiség veszteségeit. Az Együtt folyóirat főszerkesztője szót ejtett – mintegy Kiss Ferenc és a sokat üldözött Kovács Vilmos lelkiismeretes munkásságának ellentéteként – a kommunista párt kedvencéről és túlbuzgó végrehajtójáról, Balla Lászlóról. Kiss Ferenc volt az első, aki Magyarországon a Tiszatáj folyóiratban először írt Kovács Vilmos, Kárpátalján hatalmas port kavart, Holnap is élünk című regényéről. Elmondta, hogy Kiss Ferenc nagy álma az volt, hogy szülőfaluja közösségének ismertesse kutatásainak eredményeit.

Zelnik József humorba ágyazott visszaemlékezését a következő mondattal zárta: ”Kedves Kiss Ferenc jelentem, a népi – urbánus vitát azóta elvesztettük, s ebben az sem vigasz, hogy nem volt, aki megnyerje.” Ágh István a szentendrei ház légköréről beszélt, felelevenített egy szerencsés balesetet, amikor 1983-ban Buda Ferenccel együtt Kiss Ferenc új kocsijában utaztak. Akkor még kegyes volt a sors.

Lator László költő, aki szintén az 1940-es évek derekén szökött át Magyarországra, azokat a pontokat említette, amelyeken élete találkozott Kiss Ferencével. Együtt jártak a beregszászi gimnáziumba, ahol mindkettőjüket egész életükre kiható élmények érték. Egyik rokona, Lator Zsiga bácsi leánya, Kiss Ferenc gyerekkori szerelme volt. Beszélt az utolsó találkozásról, amikor Kutlán András az ugyancsak kárpátaljai születésű festőművésszel meglátogatták a nagybeteg tudóst a miskolci kórházban. Kiss Ferenc már nem tudott beszélni, de mondanivalóját elénekelte. Őt idézve: ”A népzenében az egész irodalomhoz való kötődése megfogalmazódott.”

R. Takács Olga, az intézet egykori munkatársa arra emlékezett, hogy ő gépelte le Kiss Ferenc műveit, ami nem volt éppen könnyű munka, mivel nagyon apró betűkkel írt és mindig ceruzával. Ferencz Éva énekesnő csángó imádságot adott elő. Kiss Ferenc szerette a népdalokat, mindig azt kérte tőle: ”Énekelj valami szép csángó dalt, ha lehet, valami szerelmeset!” Madácsy Piroska, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezető oktatója, aki egykor a tudós beosztottja volt, megemlékezett arról, hogy az életében két igazi tanára volt, az édesapja és Kiss Ferenc. Deme Tamás felidézte, hogyan segített megírni a már nagybeteg irodalmár utolsó cikkét, melynek címe A becsület védelmében, amelyben leleplezi az ő kutatásait sajátjaként megjelentető szabadkai írót. Nem véletlen, hogy Aczélék elfogadták tárgyalópartnernek, hiszen állandó mosolygásával lefegyverzett mindenkit, ő az ihlet filozófusa volt. M. Pál József művészettörténész szerint Kiss Ferenc volt a legszebben író magyar szaktudós. Kiss Gy. Csaba, mint kurátor kijelentette, indítványozni fogja, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával jelentessék meg Kiss Ferenc kiadatlan kéziratait.

A zárszót, Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség egykori elnöke, jelenlegi elnökségi tagja, mondta. Beszédében hangsúlyozta, hogy Kiss Ferenc kéziratos műveit minél előbb meg kell jelentetni, mert azok nélkülözhetetlenek és harminc év múlva már nem lesz, aki kiadja őket. Az emlékülésről megjegyezte: „Ha ezt Kiss Feri valamilyen formában láthatta, akkor elmondhatja, hogy ezért érdemes volt élni.”

A felszólalások között Rigó Balázs tanár, egykori kollégista a pályatársak által Kiss Ferencnek írt verseket adott elő, Lator László Határon című költeményét Vári Fábián László olvasta fel. Az emlékülést megtisztelte jelenlétével Tóth István, Magyarország beregszászi konzulátusának főkonzulja is, aki ugyancsak Kárpátalja szülötte.

Zárásként az emlékezők ifjabb Kiss Ferenc vezetésével elénekelték a szülei kedvenc nótáit. A citera és a furulya kísérete mellett felcsendült az irodalomtudós által számtalanszor elénekelt Péterfalva szép helyen van című dal.