Mitracsek szerint az rendjén van, hogy egy szépirodalmi mű esetében az író szabadjára engedi fantáziáját, de ugye L. J. mégiscsak újságíró lenne, és mint ilyet, köti az újságírói etika. Már amennyiben napjainkban még létezik ilyen. Az olvasót nem szabad becsapni, félrevezetni. Egy igazi újságírónak hitelesen kell tálalnia a történteket, szigorúan ragaszkodva a tényekhez. Mitracsek ugyanis meg volt győződve, hogy találkozása Édes Annával nem csupán az író agyszüleménye, hanem a valóságban is megtörtént. De nem pontosan úgy, ahogy azt a zsurnaliszta tálalta.

*

Ugyanis én, Mitracsek Ödön jártam az antikváriumokat. Akkor már évek teltek el, hogy bemutatkoztam a MIKICS Együtt című folyóiratában, később L. J. még kiötlött néhány újabb történetet, de aztán fokozatosan elkalandozott a szürreális posztmodern mesék ingoványos világába. Engem pedig magamra hagyott egyre növekvő egómmal. Életre hívott és utána már többé nem foglalkozott velem. Néha kaptam egy-két epizódszerepet mások történeteiben, vagy csak egyszerűen leírta a nevemet valahol, valahová. Ez pedig korántsem elégített ki engem. Többre vágytam, jobbra, szebbre. Kárpátalján születtem a múlt század 90-es éveinek elején. Egy kitalált alak többnyire azokon a helyeken jár, ahol az alkotója is, s mivel ekkor az író éppen Budapesten játszotta a túlkoros egyetemista szerepét, én is ott lógtam a magyarok székes fővárosában. Mi tagadás, lenyűgözött a város szépsége, bejártam a vigalmi negyed minden szórakozó helyét. Mégis magányosnak éreztem magam, mivel az egyetlen ember, akit a városban ismertem, alig foglalkozott velem. Olykor, ha már sok volt a sör, szóba elegyedtem néhány pultossal, csapossal, néha éjszaka kiültem valamelyik parkba és két liter kannás borért cserébe társaságot vásároltam magamnak a hajléktalanok között. Pénzem volt, mert L. J. mindig adott, vagyis többnyire, mert neki sem volt vastagon. Talán lelkiismeret furdalásból adta, amiért elhanyagolt. De egy kitalált személynek, aki ráadásul még a kárpátaljai magyar irodalom boszorkány konyhájának egyik lombikjából pattant elő, nehéz ismerkedni a valós élet szereplőivel. Főként egy olyan világvárosban, mint amilyen Budapest volt, és van. Kontaktusba, azaz kapcsolatba kerülhetünk ugyan, megismerhetjük egymást, de igazi, elmélyült viszonyt csak egy másik költött személlyel tudok létesíteni.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy falni kezdtem a könyveket, na, nem úgy, mint Sehallselát Dömötör, aki megette a könyvlapot, s utána tintát ivott. Persze, majd pont tintát, amikor ihatok jó borsodi sört, és ehetek hozzá jó lecsókolbászt. Különösen a női alakok érdekeltek. Szorgalmasan jegyzeteltem, kik jöhetnek számításba. Szép is legyen, de ne amolyan elkényeztetett, vagy beképzelt, gőgös, vagy hárpia. Szeretem a csendes, de határozott nőket. Kezdetben úgy gondoltam, hogy a közelben kutakodok, legyen inkább földi! Volt időm megfigyelni a budapesti nőket, és nem valami pozitív vélemény alakult ki róluk bennem, ellentétben L. J. – vel, aki bolondul a bolond nőkért. Volt is része belőlük rendesen, na azért rendes csajok is akadtak köztük. Jöjjenek kicsit közelebb, nehogy az íróm meghallja! Ami a nőket illeti, e téren is nagyon béna. Mert a nőt megszerezni könnyebb, mint megtartani. Ezt már én is tudom. Még annyit, ismert irodalmárunkról, hogy olykor bárgyúan romantikus, legalábbis a látszat ezt mutatja. Ugyan melyik nő szíve lágyulna el ettől a verstől?

Mindig

Juditnak

Felujjított kezekkel
látja tested,
a vak vágy.
Szerelmet szerelget
szívzörejjel,
hol műhelyéből
hallatszik kalapács.
Lüktet, mint
seb, ha megtelik
késsel.
Késel, már megint.
Csak te hiányzol,
én mindig
itt vagyok.

– De hagyjuk is az írót békén, legyen legalább néhány nyugodt pillanata. Nemsokára úgyis elmegy minden életkedve. Ezt garantálom Önöknek. (Na, most ki szól ki folyamatosan az Olvasónak? Ez nem gond, csak, ha én teszem?)

Erről a másik versről már nem is beszélve. 

Kérés 

Úgy szeress
mintha
többé
nem szerethetnél
mintha
legszebb éned
virágba
borulna
mint aki
boldog magamért
gyilkolni tudna
csókomért
minden mást
odadobna

Úgy
mint még
soha
ahogy csak
te szeretnél

Szóval kezdésnek odahaza néztem körül. Először a leghíresebb regényhőssel ismerkedtem meg, de sajnos Tóth Esztert igencsak meggyötörte az élet. Talán érzéketlenségnek hangzik, de nem szerettem volna összeállni egy idegronccsal. Na meg ott volt a fia is, egyik sem könnyű eset. Szóba került még Melles Angéla neve, de róla köztudott, hogy nem az erkölcseiről híresült el Irodalmia polgárai között. Na, meg semmi kedvem nem volt konfliktusba keveredni, sem Piricsinyivel, sem Makuk Ignáccal.
Gondolkodtam még Berniczky Éva másik pártfogoltjáról, Ernáról, aki a Blasztula című novellában kelt életre, de nem is tudom, volt valami furcsa benne. Nem volt konkrét, megfogható. Tudom, ez egy kitalált alak esetében nem a legszerencsésebb kifejezés. A műveltsége tekintetében is vannak hiányosságok, de e téren az esetemben sem olyan kerek a labda. Ezt is nagymértékben az írónak köszönhetem. Szöget ütött a fejemben, hogy Ernáról nem véletlenül írja Berniczky: „Erna nem járt moziba vagy nem látta azt a filmet, honnan vette mégis az édeskés, fájó nosztalgiát, hogy ilyennek képzelje magát, nem tudni.” Nos, én sem akartam.
Ott volt még Kovács Eleonóra Z-je, de róla ellentmondó dolgokat hallottam. Még azt sem sikerült kiderítenem, hogy valóban nő-e. Az dobja rám az első követ, akinek van, de én ebben ultra konzervatív vagyok. Nem vagyok híve sem a nyitott kapcsolatnak, sem a nyitott háznak, sem a nyitott társadalomnak. Én még azt vallom, ha az emberfia férfi, akkor a partnere legyen nő. Igazi nő, aki a mások nemét szereti, nem a maga igazát.
Szóba került még Bánki Éva pártfogoltja, Bujdosó Anci, de a közeledésemre határozottan elzárkózott. Nem is tudom az okát, talán származásom, vagy ábrázatom nem nyerte el a tetszését? A listámon szerepelt még néhány név, de mind zsákutcának bizonyult. Végül elhatároztam, hogy megismerkedek Édes Annával. Tudom, hogy mit tett a gazdáival, híre nem éppen a legjobb, de alakja megbabonázott. Volt benne valami lebilincselő, valami, ami magához vonzott. Nem volt különösebben művelt, de mégiscsak egy fővárosban volt cseléd.
Egyedül mentem be az egyik kiskörúti antikváriumba, amíg L. J. egy előadást hallgatott valami közel-keleti uralkodóról, Tukulti Áprilisról. Úgy hallottam régen ő volt a migránsok egyik nagy vezére, de mégsem tudott eljutni Európába, mert lekapcsolták a török-görög határon. A hellének, ak(háj)kor még biztosabban védték a határaikat. De azok más idők voltak. Európa népeinek nem kötötte gúzsba a kezét a Merkeli „will kommen” politika.
— Milyen áprilisról hadoválsz itt, III. Tukulti-apil-ésarra az Új-Asszír Birodalom egyik legjelentősebb királya volt, i. e. 745 – i. e. 727 között uralkodott.  Országlása idején vált az Újasszír Birodalom hálózati birodalomból igazi territoriális állammá.  Mondhatni létrehozta a kor Egyesült Államokát, és a hatalmát is hasonlóan tartotta fenn, a fegyverek árnyékában megadóztatta a környező népeket. A fontosabb helyeken asszír támaszpontokat hozott létre. Megszüntette a korábbi nagy tartományokat, és az új provinciák élére inkább eunuchokat nevezett ki, hogy garantálja hűségüket. Talán követendő példa lenne napjainkban is, kevesebb szex botrányba keveredett politikus lenne, igaz tökös vezetőből is.
— Na, itt fejezd abba! Tudjuk, hogy történész vagy, de ez most nem a fő téma, csak érdekességként említettem, hogy amikor beléptem az antikváriumba, egyedül voltam, mert te előadást hallgattál. Nagyon szépen köszönöm, hogy máris alátámasztottad az állításom hitelességét.
Szóval, beléptem a könyvesboltba. Orromat egyből megcsapta a múlt illata. Ez ugyan költőinek hangzik, és annak is szántam, de a régi könyveknek többnyire áporodott, dohos szaguk van. Erről Casanova és Péter Gábor egyaránt sokat tudna beszélni.   
— Jó napot kívánok! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.
— Parancsoljon, több példányunk is van. – azzal a könyvárus négy könyvet vett le az egyik polcról és elém tette az asztalra. Egyből őt választottam, persze, hogy a legújabb példányt.
            Biccentettem és bemutatkoztam:
—Jó napot kisasszony, a nevem Mitracsek Ödön. Ha nem haragszik, most magammal viszem, azzal belekaroltam és kettesben hagytuk el a boltot. Anna, a meglepetéstől szólni sem tudott, de nem ellenkezett. Olyan régen volt már, hogy utoljára érdeklődött valaki utána. A hosszú évek során a magány, mint szorgos pókmester, szürke fonál-köpenyt font alakja köré. De ez a fátyol már az első szavamra szétszakadt, tovatűnt.
Hirtelen megcsörrent Mitracsek mobilja, az ügyvéd hívta. Pár szót váltottak, majd Mitracsek izgatottan nyomta meg a vége gombot.—Nagyon sajnálom kedves olvasók, de halaszthatatlan dolgom akadt, ezért be kell rekesztenem a mesélést. Amíg távol vagyok, visszaadom a szót az írónak. Ám azt ajánlom, hogy csak alapos kritikával fogadják minden szavát. Egy időre elbúcsúzok, minden jót!

*

Nos, nem gondoltam volna, hogy Mitracsek a történet közben fog távozni, hiszen mennyit akadékoskodott, hányszor kérelmezte, hogy legalább egy fejezet erejéig hadd vegye át a narrátori szerepet. Végre megkapta, erre rövid úton eltűnik.  Ez szokatlan és ugyanakkor udvariatlan viselkedés.
—Na, de térjünk vissza a munkához! Hol is tartunk? Megvan, akkor, ha nincs ellenükre, én inkább Anna szemszögéből mesélek tovább. A csend beleegyezést jelent, akkor itt folytatom.

*

Anna nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából kifolyólag ez a tény nem okozott számára különösebb kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. Ha utóbbit végig megtette volna, eredeti története végül nem torkollik véres tragédiába. Kívülállóként könnyű ítélkezni, meg véleményezni mások tetteit, de ahhoz, hogy igazán megértsünk valakit, hasonlót kell átélnünk, hasonló helyzetben. A legtöbb ember nem képes ártani másoknak, úgy véli, hogy nem tudná elvenni egy másik ember életét, amíg nem kerül olyan helyzetbe, amikor választania kell, amikor a tét a sajátja. Vagy éppen azért gyilkol, mert az élete elveszett, mit sem ér, annak dacára, hogy még létezik. Valaki pedig nem képes elfogadni a nyilvánvalót, nem képes belenyugodni a halálba. Ezek a lelkek haláluk után is az élők között maradnak és kísértenek, mint engem Mitracsek.
A zsúfoltság ellenére is jól érezte magát. Megismerkedett számos történelmi személlyel, lírai alakkal, na és ott volt Mitracsek, aki kiszabadította dohos szagú magányából. Nyomban megkedvelte a bohókás fickót, olyan édesen tudott nevetni a férfi viccein, bár sokszor nem is értette, miről is beszél, meg hogyan. Magyarul beszélt, de érdekesen hajlította a szavakat, sajátos zamata volt, másmilyen, mint az övé. A beregi tájszólás miatt később sokat cukkolta az írót az egri Macskási Hilda, aki Pinokiót megszégyenítve, mindenbe beleverte az orrát. Anna látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy a legkevésbé sem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő elméjének mélységeiből, keserű permetet hintve szíve tájékára.
A göndör hajú alig foglalkozott vele. Azt gondolta, Mitracsek valami inas, személyi titkár lehet az úrfi mellett, netalán egy szegény rokon. Ugyanakkor Mitracsek nem szolgálta a fiatalembert, sőt, neki sem kellett szolgálnia. Ha a göndör hajú éppen nem merült el Anna történetének megismerésében, a lánynak szabadfoglalkozása volt.
 Egy pénteki napon aztán vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity, valami madárról, vagy virágról kapta a nevét. Kakukkvirág, fecskefű, vércseszirom stb. Ki emlékszik már arra? A történet eme mozzanata nem ragadt meg tartósan elméjében. Anna nem ismerte ezt a fura szerkezetet, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Mitracsek elmondta neki, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van. Nem a fővárosnak, mert az ma is ugyanazt jelenti, csak egészen másképpen. Több millió magyar embert határzár választ el a fővárosától.
Mitracsek úr sok újdonsággal szolgált neki, igyekezett minden civilizációs vívmányt elmagyarázni, bemutatni, amik Anna sokéves elvonultsága során születtek. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben az olvasóközönség ízlésének túl pórias volt a vidéki cselédlány története. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat, de nem csupán a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták. De valóban boldog békeidők voltak azok? Világháború, válság, éhínség, Trianon, ország csonkítás, nemzeti gyász, nyílt szavazás, kasztrendszer stb.
Anna nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig hát ő az volt a múlt század első felében. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.
A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került, innét önjelölt fuvarosok szállították az embereket a határon át. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. (Az a szerencsém, hogy Mitracsek el van foglalva valamivel, mert itt most aztán mondaná a magáét.) Keserűen döbbent rá, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Egyedül egy antikvárium polcán. Ám ez már a múlt, most végre nem volt egyedül.
— Mondja, maga hová való? — kérdezte Mitracseket.
— Kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám. Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem, de úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki! (Már érik is ez a köszönet.)
— Nem olyan rossz név ez, ne orroljon már annyira, arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát. Megadja a tiszteletet magának. Nem tán valami távoli rokona kendnek?
 — Dehogy vagyunk rokonok. Még csak az hiányozna nekem, egy ilyen rokonság. — Magát igen, de engem csak gúnyból szólít úrnak.
— Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett maga ellen. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom. Csak jó szívvel tudok gondolni rá.
— Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri, szereti. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém …  Á, hagyjuk is! Nem akarom magácskát ezzel untatni.
— No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója! A nevét honnét kell ismernem?
— Nem is tudja? — kérdezte Mitracsek úr elképedve.
— Nem, eddig nem említette a nevét, sem ő, sem maga.
— Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy újra lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. Aztán megszületett, de nem volt benne sok köszönetem. Nem elég, hogy oldalakon keresztül sérteget engem és a családomat, a végén még meg is ölt. Mert én ugye feláldozható vagyok, pedig sosem találkoztam Sylvester Stallonéval, sem Dolph Lundgrennel, sem Jet Livel, sem Mickey Rourke-val. Eredetileg szatirikus hősként lettem bemutatva, de most már inkább egy tragi-komédiában érzem magam. Hofi Géza szavait átfogalmazva, ez egy melodráma, önöknek meló elolvasni, nekem meg valóságos dráma.
— Amíg a történet nem ér végét, és egy vékonyka száll is megmarad, addig bármi lehet. Végződhet akár boldogsággal is. Volt már rá példa, műveit az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.
Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására, amikor az idegenek jöttek a hazánkba, bocskoruk talpát sokáig érezte az anyaföld. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a botrányos közállapotokat, ezeket már nem kellett színesítenie, hiszen reaktivisták már mindent bemázoltak kékre és sárgára. Anna megtudta, hogy a sokat szenvedett földön éppen demokrácia van, amolyan szlávos, egyedi, ami bizony sötétebb a vörös csillagos diktatúránál is. Mitracsek elmondta, hogy egyelőre még a köztereken is beszélhetnek magyarul, de felszólította a lányt, ha huzamosabb ideig akar ott maradni, bizony kezdjen el tanulni Bogdán nyelvén.
A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A könyvek többsége a spájzban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját egy pályázatban hasznosította, melyből pénzt remél.
— Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire, ahol magyarnak lenni alapból bűn, és egyre veszélyesebb? — fakadt ki Anna.
— Mondták már magácskának, hogy mennyire édes, amikor dühös — kérdezte Mitracsek úr.
—   Na, aztán mennyire. Jól tudom, hogy csak a nevemből űz gúnyt. Mindjárt azt mondja majd, hogy annyira édes vagyok, hogy reggelente majd velem édesíti a kávéját.
—  Dehogyis tennék én ilyet kedves Anna. Ugyan hová gondol? Hát kinek néz engem? Eddig megbántottam valamivel is?
—Nem, valóban nem. De végül is, maga is csak egy férfi.
—Miért, ez baj? Jobban szereti talán a nőket?
—Miket hord itt össze? Ajánlom, hogy nyomban fejezze abba, különben konyhakéssel vizsgálom meg a belső értékeit!
Mitracsek úr, szemmel láthatóan rajongott Annáért, de a lány heves kifakadása megrémítette. Amióta csak megismerte, úgy dongta körül, mint méh a virágot.
— Milyen elcsépelt hasonlat — gondolta Anna.
Már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának. Könnyű az olyan várat bevenni, melynek kapuit szélesre tárják.
Ekkor történt, hogy több éves várakozást követően végre megjelent az új könyv. Mitracsek révbe ért, ha ebben az esetben szerencsés így fogalmaznom. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásáról. Száz-számra érkeztek az olvasói levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötet, amikor újra fellapozta, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.

Mi is történt a kis cselédlány gazdáival? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Eddig még sosem érte e szörnyű vád. De Mitracsektől minden kitelik, még az is, ami nem, ki tudja, legközelebb melyik regényhősnő fejét csavarja el, és jelenik meg L. J. valamelyik újabb kötetében?

*

Mitracsek vádpontjai között ott szerepelt a plágium is, amikor nem tudta az íróra rábizonyítani az idegen gondolatok átvételét, akkor fordított egyet a dolgon, természetesen az ügyvédei tanácsát követve, és úgynevezett önplágiummal vádolta meg. Még évekkel ezelőtt, a híres píréz, BDK, a kiterjedt blogbirodalom uralkodója nevezte újraközlő irodalomnak a kárpátaljait. Ez főként a költőkre volt érvényes. Az elnevezés arra utalt, hogy kishazánk írói új kötetükben nagyrészt már korábban megjelent verseket közölnek, vegyítve az újakkal. Előfordult már, hogy az arány 80: 20 % volt a régebbi versek javára. De ez természetesen nem számított plágiumnak, hiszen az adott író önmagától vett át régebbi írásokat. Ez csak akkor jelenthetett problémát, ha mondjuk egy pénzügyi támogató kifejezetten előírta, hogy csak új szerzemények szerepelhetnek a támogatott kötetben.
VFL, a kishaza legelismertebb szerzője egyszer ezt azzal magyarázta, hogy a szülőföld irodalmárainak művei kis példányszámban jelennek meg és hamar elfogynak. Tulajdonképpen az adott szerző olvasói kérésnek tesz eleget, amikor az új kötetbe beválogatja a közkedvelt korábbi verseit is. Ez amúgy elfogadott szokás a világbirodalomban, akarom mondani a világirodalomban. Az író is erre hivatkozva utasította vissza a nevetséges vádat. Mitracsek és tanácsadói hiába támadtak, az irodalom visszavágott.
Különben is, a közelmúltban számos példa bebizonyította, hogy a plagizálás, a valódi, bocsánatos bűn, már-már bevett szokás a magyar közéletben. Politikusokról, tisztviselőkről, államfőről bizonyosodott be, hogy éltek ezzel a lehetőséggel a diplomamunkájuk elkészítésekor, de különösebb következménye egyik esetnek sem lett. Igaz, hogy az illető jó hírének megtépázására ez megfelelő eszköznek bizonyult. Az újságok a címoldalon hozták az írói plagizálásról szóló cikkeket, amíg a cáfolatokat, sok esetben csak bírósági felszólításnak engedve közölték, eldugva az utolsó oldalak egyikén.
Igazság, pártatlan tudósítás, tárgyilagosság, elfogulatlan véleményezés stb. ma már idegen fogalmak az újságírásban, talán régen is csak elérhetetlen példaképként állították a zsurnaliszták elé. Akik megpróbálják betartani ezeket a szabályokat, nem viszik semmire, karrierjük megreked, elvesztik állásukat, írhatják blogjukat.

Ilusztráció: Szöllősi Mátyás felvétele
 

A kisváros a nyári hőségtől szenvedett, mármint nem a város maga, az épületek, utcák, terek, hanem a lakosság, az emberek, azaz a település lelke. Mielőtt folytatnám a történetet, le kell szögeznem, azaz félre téve az asztalosmunkát, ki kell jelentenem, hogy ez a kisváros nem azonos Beregszásszal. Egykori mentorom azt tanácsolta, hogy ne nevezzem meg konkrétan a történetemben szereplő településeket, hogy az olvasók ne tudják helyhez kötni a mesét. Nos, hát köztudottan önfejű ember vagyok, én úgy szoktam mondani, szélessávú autonóm személyiség, ezért inkább a saját elképzeléseimet követem. Legalábbis megpróbálom.
A sörkert a város szélén volt. Korábban piactér, majd a helyközi autóbusz-közlekedés városi gócpontjaként funkcionált, mármint a tér, ahol állt. Olykor vándorcirkuszok verik fel itt a sátraikat, ám a város lakossága ettől függetlenül is láthatott éppen elég állatot.
A tér szélén lévő vendéglátó ipari egység teraszán kis társaság hűsölt. Egy forgó ventilátor hideg vízpárlatot permetezett a vendégekre, de a cseppek azonnal elhaltak mihelyt a forró testekre hulltak. A pavilon ponyvája némi menedéket adott az izzó égitest tekintete elől.
Átellenben a kenyeres bolt előtt emberek álltak sorban. Egyre drágább az élet, és kevesebb a pénz. Már nem csupán a kopott külsejű embereknek okoz nehézséget össze- kopejkázni[1] az életre valót. Túlélni mindenáron. Voltaképpen az ember elél teán és margarinos kenyéren is, ha mást nem tud megfizetni. Aki egész életében nyomorgott kevésbé zúgolódik, hiszen nincs összehasonlítási alapja, de aki már megtapasztalta mi az élet, vagy legalább érezte annak fuvallatát, az bizony nehezen viseli a nyomort, a nélkülözést, s a sivárságot, amit magával hoz.
Az élet szürkeségét a hatóságok festékkel próbálták eltüntetni. Ha már a valóság komor, legalább a látszat legyen színes. Buzgó önnép-keresők festéket nem kímélve mázolták a kisváros gúnyáját az IKEA színeire. Mindenhol kétszínű zászlók lobogtak, büszkeséget erőltetve a kétszínű arcokra, hogy mások el ne felejtsék – kétszínű világban élnek, ahol jajj a színesebbeknek. A trikolór már-már tiltottá vált, ha nyíltan ezt még nem is mondták ki.
Néhány éve, amikor a keleti tűzvész kirobbant a főváros központi terén, a kisváros utcáin is sötét alakok vonultak fáklyásmenetben, hogy tudassák a honszerző utódokkal, hogy ki az úr a vámnál, ki viseli a bocskort e vidéken. Olyan demokrácia szakadt a territóriumra, amitől még a legelszántabb liberál-fasiszta értapsoló is megnyalja a szája szélét.
A terasz árnyékában ismert társaság mulatta az időt. Legalábbis a város lakossága többségüket jól ismerte, és így van ezzel a narrátor is.
– Ez a hőség már kibírhatatlan. Nem segít más csak a hideg sör, – mondta az alacsony vézna férfi, aztán nagyot kortyolt a hűs nedűből. A magas korsó oldalán cirill betűkkel írták fel Közép-Európa egyik hódító szláv népe körében közismert maláta-produkciójának nevét. Mikor piacra dobták, még nem volt gond a minőséggel, de időközben ez a sörmárka is az ország sorsára jutott. Édes élet, hogy a Roshen[2] egye meg!
A többiek követték példáját. Vontatottan folyt a társalgás, mintha a hőség a szavakat is lelassította volna. (Na, tessék, nem elég, hogy a történet vontatott, még a társalgás is az, – szólt közbe Mitracsek Úr. Már megint. Sajnos nem utoljára.)
–  Írtál mostanában valami újat? – fordult a molett szőke nő a Petőfi kinézetű férfihoz, aki a korsót az asztalra téve a habok tetején egyensúlyozó keresztrímet fedezett fel. Ugyanis fő és mellékfoglalkozásban költő volt, e mellett pedig önsorsrontó kisiparos.
– Tényleg, mostanában nem olvastam tőled semmit, – szólalt meg az idősebb nő, mármint a vézna költőtől és a molett szőkétől idősebb, akit az imént Juditként szólított meg a pavilon előtt elhaladó sárga ruhás hölgy. Előtte néhány hetilap hevert az asztalon. Egyedi Hírlap állt a fejlécen.
A megszólított újra megemelte a korsót, majd halkan megszólalt: – Talán.
– De tényleg, jó lenne, ha végre újra az írással foglalkoznál inkább – mondta Judit.
A vézna férfi sokatmondóan tekintett a szerkesztőre, de bosszúsága nem tartott sokáig, máris oldotta az újabb korty ser. A többiek is megemelték korsójukat, hiszen annyira kínálta magát a hideg ital. Így már kvittek voltak.
A sarkon a főútról gyászkocsi kanyarodott le, nyomában gyásznép menetoszlopba tömörülve. Több mint félévszázada, a térségből számos ilyen menet indult el kelet felé. Akkor a képzeletbeli gyászkocsi az emberek mögött haladt, a batárján maga a Halál ült, korbáccsal noszogatta túlvilági paripáit. A gyászolók nem tudhatták, hogy saját temetésükre igyekeznek és soha nem térnek többé vissza erről a háromnapos útról.
– Kit temetnek – kérdezte a vörös hajú asszony? Ő eddig nem szólalt meg, csak hallgatta, miről beszélnek a többiek. Irodalomról, újságírásról, kisebbségi sorsról folyt a diskurzus.
– Nem tudom, nem hallottam semmit – válaszolt a molett szőke.          –A fenébe, el is felejtettem – csattant fel Judit, – ma van Mitracsek úr temetése. – Gyuri még körlevelet is küldött, hogy, aki tud, menjen!
– Nem hallottam, egy hónapja nem ültem a gép elé – mondta a vézna férfi.
–Ki az a Mitracsek úr? – kérdezte a göndör hajú fiatal nő, aki éppen a menetnek háttal ült.
– Te nem ismered Mitracseket? Helyi celeb, elég hírhedt figura a városban. Sőt még Budapesten is ismerik egyesek. –
– A Lengyi cimbije – tette hozzá a Petőfit idéző.
– Mi is készültünk – szólalt meg most a hosszú hajú férfi, aki megérkezésük óta mélyen hallgatott, csak szerelmes pillantásokat váltott asszonyával, aki balján ült. Világos pólóján az ismert zöld mesefigura pózolt, kezében kobozt tartva. A háromágú szigonyt már korábban elkobozta az IMF, a kamatok fejében. Mert már az egész országban érezhető volt a kamatláb szaga, különösen így a nyár derekán.
– Nem tudom, talán illene nekünk is elmenni, nem gondoljátok – fordult kérdésével a társasághoz a túlsúlyos férfi, aki most tért vissza az asztalhoz, kritikus pillantást vetve a többiekre. Mitagadás, valóban kritikus helyzet volt, a közösség egyik szereplőjét éppen most temetik és az irodalmárok eme csoportja sörözéssel mulatja az idejét. Mindenkinek ez jutott az eszébe.
– Várd csak ki a végét esztelen firkász, majd meglátod, hogy ezért bosszúból mit kapsz te a fejedre! Hát elfelejtetted már a nap verse sztorit?  – szólalt meg újra Mitracsek úr teljesen életszerűtlenül. Ez most valóban így volt, mert a háttérben éppen az ő temetési menete haladt el a kistérség sörözgető irodalmi celebjei mellett. De ez még nem volt elég, elővette tabletjét és kikereste az említett szöveget, majd hangosan, hogy az anyaországi olvasók is jól hallhassák, idézett is a szövegből: Lengyel indulatos merengésének képrendszere felületes olvasásra komplexnek tűnik. Első átfutásra nekem a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, Baudelaire-től az Egy dög ugrott be. De ha közelebbről megnézzük a szöveget, látni fogjuk: az effajta merengés hamisítatlan megalománia.
A szöveg felütése – a kedves és az őt ábrázoló rég megsárgult fotó közötti metonimikus viszony említése – egyszerűen ordító közhely, amely a popzenék szövegeitől a melodrámákon át a giccses háborús filmekig ömlik ránk ma is szakadatlanul.
– Befejezted? Most nem ez következik. Mindig jár a szád, hogy a rólad szóló történetekben tulajdonképpen keveset foglalkozok veled, erre tessék, amikor te vagy a szöveg középpontjában, hirtelen eltereled a szót és velem kezdesz foglalkozni. A fullánkjaidat hagyd meg későbbre, amikor majd a per menetét ismertetem! Megegyeztünk?
– Jól van már! Nem tudtam kihagyni ezt a ziccert. De azért még folytathatnám, mondjuk Délszláv Attila kritikájával, amit a második kötetedről írt 2007-ben: A kisebbségi írásmód sajátságaitól eltekintve a modernség (posztmodernség) jegyei (is) kellene, hogy alakítsák a szövegeit. Természetesen ez nem elvárás, ugyanakkor egy már évek óta az anyaországban élő alkotó esetében felmerül a kérdés: hogyan is lesz ebből kárpátaljai-kisebbségi kötet? Hogyan jelenik meg a visszatekintés az írásokban, milyen torzulások mennek végbe az átélt történetek újragondolásakor/leírásakor? Ez az írói helyzet posztmodern narratívát hoz létre anélkül, hogy az tudatos lenne. A megélt dolgok közlése több okból válhat fontossá. Lengyel János esetében nem kifejezetten szépírói teljesítménye, hanem a prózájában megjelenő hatásmechanizmusok lehetnek érdekesek.
–Na, látom, hogy csak kötöd az ebet a karóhoz, aki viszont nem engedi el a megragadott csontot. Tudod mit, ám legyen. Alább külön fejezetet szentelek majd a kritikának, ahol nyugodtan kifejtheted a véleményedet te is, ráadásul én is szóhoz juthatok. Rendben van ez így? Kielégíti majd a vitaéhségedet?
–Igen, hát persze.
A gyászhintó egyszer csak megállt, a kocsis leugrott a bakról, egy vödörrel a kezében besétált a sörkertbe, s miközben a lovak mohón itták a hűsítő vizet, bizony ő is legurított egy korsóval. No, nem a vízből. A gyászolók nemtetszésüknek adtak hangot, de hát ez a korlátlan lehetőségek országa. Itt minden megtörténhet, még az is, ami nem, és meg is, vagy mégis. Szóval sokszor meg is történik. Megalakulásának hosszú évtizedei alatt nem egy lehetetlenségi törvény dőlt már meg mesterségesen előidézett határai között.
– Ő biztosan nem bánná. Ha tehetné, most itt ülne velünk, hogy régi történeteket mesélve elevenítsük fel barátságunk megkopott fényét. Jó pajtás volt, vagy ő, vagy az írója. Sokszor a kettő ugyanazt takarja. Hát akkor igyunk az emlékére – szólt a vézna férfi és fenékig ürítette a korsót, amit az imént tett elé a pincérnő.
Mindenki ivott, ha nem is Mitracsek emlékére, de a szomjúság előidézte kényszer, most a kegyelet köntösébe bújhatott, hogy aztán gyorsan ki is vetkőzzön belőle, mert a nyári hőség csak nem akart szűnni.

[1] A kopejek, vagy kopejka, a hrivnya váltópénze.

[2] Ukrán csokoládémárka.

Kemény törzsedre cinke száll,
virágod ringat bogarat,
míg el nem kábít a halál,
a fejszeélű alkonyat.

Nedvek sietnek szívedig,
anyaföld-küldte vérerek,
fejfám is belőled telik,
hogyha majd egyszer elmegyek.

Testvér, lásd, én is ölelem
gyökeremmel ezt a hazát.
Dajkálom, féltem szüntelen,
ismerem könnyét, sóhaját.

Testünk a szélnek ellenáll,
mert küldetés ez, hatalom.
Vándor szól, köszön, ránk talál,
kis jelek vagyunk az úton.

(Füzesi Magda: Akác)

Arszen Avakov megbízott belügyminiszter Kárpátalja megye rendőrségének parancsnokává nevezte ki Vaszil Turdaj rendőrezredest.

Mintegy hetven álarcot és golyóállót viselő férfi foglalta el Nagybereznán a járási tanács épületét és lemondásra kényszerítették az önkormányzat alelnökét.

Az új oktatási vezetés menesztette Fegyir Vascsukot, az Ungvári Nemzeti Egyetem hatalompárti rektorát, helyére Volodimor Szmolanka orvosprofesszor, egyetemi tanárt nevezték ki.

Több mint ezren tüntettek Munkács központjában az Ukrajnát ért orosz agresszió  ellen. Lengyel Zoltán polgármester beszédében a város lakossága nevében követelte a Krímet megszálló orosz katonák azonnali távozását.

A tüntetők Ungváron, két heti megszállás után, elhagyták a kárpátaljai megyei állami adminisztráció épületét.

Ismeretlen elkövető Ungváron késsel támadt Viktor Scsadej megbízott ungvári polgármesterre, aki a támadásban súlyosan megsebesült.

Olekszandr Turcsinov ideiglenes ukrán elnök Kárpátalja kormányzójának nevezte ki Valerij Luncsenkót, a Batykivscsina(Haza) párt kárpátaljai parlamenti képviselőjét.

Hivatalában maradt Beregszász polgármestere, Babják Zoltán.

Petro Marko ezredes, a kárpátaljai megyei hadkiegészítő parancsnokság helyettes parancsnoka közleményben adta hírül, hogy egyelőre nem terveznek általános mozgósítást Kárpátalján. Korábban egy felröppent álhír miatt több mint száz fiatal férfi lépett ki az országból a Tiszabecsi határátkelőnél.

Ukrajnai útja során Ungvárra és Beregszászra is ellátogatott Martonyi János magyar külügyminiszter. 

Hosszú évek óta unatkozott a Múzeum körúton lévő antikvárium egyik felső polcán. A részleg fölött fehér alapon betűk: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Nem modern, nem kortárs. Mert hát haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok száműzték őt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az antikvárium polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát. Legalább volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. Hol van már Horthy, meg a finom urak a nagyságosok, a tekintetesek, meg a kegyelmesek? A hosszú unalmas évek nem múltak el fölötte nyomtalanul. De most történt valami. Egy fiatalember tért be a könyvesboltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba.

– Legyen szíves! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.

Parancsoljon, több példányunk is van belőle.

A fiatalember őt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, amit hamar maga alá gyűrt a realitás kegyetlen karvalya.

– Hiszen a nagyanyja lehetnék – gondolta.

A remény erősebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú férfi. Vajon hol él, milyen az otthona?

         Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából eredően megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. Rég eltemetett érzések fakadtak fel oldalain. A zsúfoltság nem zavarta. Megismerkedett néhány történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fenegyereket, aki nemes egyszerűséggel főhősnek nevezte magát. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem is értette, miről beszél. Látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy korántsem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő egy távoli cselédszobából.

Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity. Ezt Mitracsek úrtól hallotta. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van.

Mitracsek úr sok újdonságról számolt be a végzet egykori asszonyának. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták.

Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig ő az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.

A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Mitracsek már jól ismerte az utat, megsúgta a koszto-lánynak, hogy egy darabig ebben a benzingőzben fognak utazni. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Magányosan egy antikvárium polcán. De most nem volt egyedül. Eszébe jutott valami.

– Mondja, maga hová való? – kérdezte Mitracseket.

–Én, kérem alásan, kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám! Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki!

–Nem olyan rossz név az, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát.

 Magát igen, de engem csak gúnyból.

–Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom rá.

–Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém… Á, hagyjuk!

– No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója!

– Nem is tudja? – kérdezte Mitracsek úr elképedve.

– Nem, eddig nem említette a nevét.

– Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy végre lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. Ez olyan, mint a magácska idejében Boka János vagy Áts Feri. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben. Amikor rákérdezek, mindig valami pályázatról meg elutasításról hadovál. Jellemző rá, hogy másokra hárítja a felelősséget.

– Na, ne zsörtölődjön már annyit, még a végén itt megüti a guta! Amíg a története nem kerül a nyomdába, addig még bármi lehet. Végződhet akár boldogsággal is.

– Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.

Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából.

A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A kötetek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent olvasásra várva. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Nem először olvasta. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját, egy pályázathoz.

– Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? Egyáltalán mi az a pályázat? — fakadt ki Anna.

– Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? – kérdezte Mitracsek úr.

Persze, hogy mondták, és ő el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyű tettre. Az a gyilkos tűz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja körül, mint méh a virágot.

– Milyen elcsépelt hasonlat – gondolta Anna.

Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának.

A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az interneten érkezett leveleit. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a több éve elfekvőben lévő könyve. Mitracsek úr révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásukról. Izgalmas kalandjaik megmozgatták az olvasók fantáziáját. Százszámra érkeztek a levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötetet fellapozva, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.

Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tűri el sem a fehér papiros, sem a számítógép képernyője.

SEPRŰVEL A KÉZBEN

Az 1960-as évek Magyarországa a színhelye az alábbi anekdotának.

A politikai helyzet enyhülésével egy diplomás mérnök sokévi mellőzöttség után visszatérhetett volna a szakmájába. Azt gondolnánk, hogy kapva kapott az alkalmon. De nem. Barátai és az ügyben érintett derék káderek nem kis megdöbbenésére, ő mégis megmaradt utcaseprőnek. Elmondása szerint sepregetés közben rengeteg ideje marad az elmélkedésre és még hasznos munkát is végez eközben. Ráadásul felszabadultan tevékenykedhet, vállait nem terheli felelősség. A munka nemesít, tartja a közmondás. De nem mindegyik, hiszen munka címszó alatt számtalan tevékenység rejlik. Az általánosan elfogadott nézetek szerint az úgynevezett alantas munkák a munkavégzőt is minősítik. Pedig milyen helytelen ez a nézet, hiszen minden tevékenységet el kell végezni valakinek.

A másik történet Százhalombattán játszódott le, amely viszont hiteles. Szereplőit személyesen ismertem. A Makovecz Imre tervezte katolikus templom építésénél éppen nem volt semmi különösebb feladat. A munkavezető egy seprűt nyomott az egyik munkatársam kezébe, mondván, seperje fel a területet. Hősünk felháborodott eme dolgon, méghogy ő sepregessen!?

Úgy érezte, ezzel sérülne a tekintélye, mind a kollégák, mind a saját szemében. Kisvártatva el is hagyta a munkaterületet. Máig sem értem, mi motiválhatta, hiszen a sepregetés volt a legkönnyebb tevékenység ezen az építkezésen. Mondhatom: a betonozás, falazás, földhordás, gerendacipelés, vasszerelés, állványozás után egyenesen felüdülésként hatott az ember testére és lelkére egyaránt. Az idegfeszültséggel telt nehéz fizikai munka nemcsak a testet, de a pszichét is igénybe veszi. A monotonitás sosem tesz jót a léleknek. S itt lép be a sepregetés regeneráló hatása. Amikor az elme terheit lerázva szárnyalni kezd, miközben önfeledt kalandozása zajlik, dekódolt üzenetének engedelmeskedve a kezek automatikusan végzik a feladatukat. Személyes tapasztalataimra támaszkodva teljes mértékben át tudom érezni a bevezetésben említett mérnök igazát, bár nem tartom életcélomnak a sepregetést. Ellentétben az erdélyi roma kisfiúval, aki a riporter kérdésére, miszerint, mi szeretne lenni felnőttkorában, azonnal rávágta – utcaseprő.

A sepregetésnek is megvannak a maga fortélyai, szabályai. Kétkezi pályafutásom során sokféle seprűssel hozott össze a sors, s mondhatom, némelyik valóságos virtuóza volt hivatásának. Merthogy némelyek a sepregetést a hivatásuknak tartják, ugyanis más egyébhez nem igen értenek, vagy inkább ehhez értenek igazán. Hozzáállás tekintetében sokféle technikát különböztethetünk meg.

A felületes, néhány gyors suhintással jókora távot halad előre. Még az sem igazán zavarja, ha itt-ott egy-két nagyobb szemétkupac ki is marad. Egyetlen cél motiválja, gyorsan túl lenni az egészen és lazítani egy sort. Éppen ellenkezője a precíz, akkurátus seprűs. Valóságos megszállott, aki képes egymás után többször felseperni ugyanazt a területet, újabb és újabb képzeletbeli piszok-részecskék után kutatva.

A lógós alapos műgonddal hangolódik rá a művezető minden rezdülésére, rendszerint akkor, csak akkor mozdul, ha észreveszi a góré közeledtét. Ilyenkor hatalmas lendülettel lát a munkához, mintegy reprezentálva a lelkesedését. Az eredmény ide-oda tologatott szemét és hatalmas porfelhő. A játékos rendszerint magát az életet is egy nagy heccnek veszi, és állandóan azon van, hogy mindenből a szórakozás legcsekélyebb szikráját is kifacsarja. Az NHL jégkorongozóit megszégyenítve szlalomozik társai között, seprűje végén egy papírgyurmával, amit végül nagy lendülettel juttat el egy képzeletbeli kapuba, harsány ”Góóól!!!” felkiáltással.

Az igazi profit azonnal fel lehet ismerni. Minden mozdulatáról lesüt a hosszú évek tapasztalata. Hatalmas rutinja segíti abban, hogy bármilyen nehéz problémát leküzdjön. Erejével takarékosan bánik, hiszen messze még a munkaidő vége, amellett még holnap is nap van. Kedvenc közmondása: amit ma megtehetsz, holnap még inkább. Hiszen a napok olyan egyformák.

A profi sosem kapkod, nincsenek sztárallűrjei. Szinte észrevétlenül beleolvad a munkacsoportba. Jól tudja, hogy kitűnni nem ildomos, hiszen attól kezdve a művezető fokozottabb figyelemmel viseltetik az illető iránt. Bár, mint mondtam, nem igazán jellemző rá a kapkodás, ellenben sosem áll meg. Mint egy öntudatos etióp hosszútávfutó, a munkaidő alatt egyenletes tempóval teljesíti a távot. Ő tisztában van a lazítás aranyigazságával, miszerint dolgozhatsz bármilyen keményen, a főnök mindig akkor jelenik meg, amikor cigarettaszünetet tartasz. A profi szöges ellentéte a zöldfülű, a kezdő. Még ismeretlen számára a terep és a játszmaszabályokkal sincs igazán tisztában. Jellemző rá a gyors munka és ahányszor arra jár a művezető, a szíve mindannyiszor a torkában dobog, és tempóját megkettőzi. Észre sem veszi a profi lesajnáló pillantásait. A kezdő rendszerint elsőnek fejezi be a kiszabott feladatot. Ilyenkor a lelkesebbje beveti magát, hogy társai segítségére legyen. De ha nem tenné, a Murphy törvénykönyv idevonatkozó cikkelye értelmében, mihelyt munkáját elvégezte, azonnal ott terem a munkavezető, hogy újabb feladatot adjon balekunk számára. Az intelligensebbje ekkor már kezdi kapisgálni, mi is a csízió. A többiek ezen újabb feladatra is tigrisként vetik magukat. S mikor a végzés után megpihennek, az újra felbukkanó munkavezető konstatálja, hogy ismételten munka nélkül ácsingóznak. Hiába, az igazi tapasztalatot az egyéni kudarcok láncfűzére jelzi.

A sepregetés munkafolyamata valóban alkalmas arra, hogy az ember átadja magát a filozofikus gondolatoknak, hiszen a seprű váltakozó irányba való húzogatása nem igazán köti le az elmét. Mindenkinek megvan a maga túlélési technikája, ami átsegíti a nehéz időszakokon. A seprű karizmatikus használati tárgy, némely esetben szimbólumként is feltűnik. Talán az sem véletlen, hogy az elmúlt korok embere a boszorkányok közlekedési eszközeként éppen a seprűt jelölte meg. A seprű a köztisztasági szférában betöltött közismert tevékenysége mellett a köznyelvi fordulatokban is szerepet kap. Új seprű jól seper, mondjuk az új főnökre. Sepregessen mindenki a maga háza táján! Figyelmeztetés az egyénnek, túlságosan belefolyt mások intim szférájába.

A sort még folytathatnám, de nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a sepregetés korántsem alantas munka, mint ahogy azt a tévesen elfogadott szemlélet tartja. Sőt, rengeteg pozitívuma van, amelyet csak a beavatottak ismernek. Mert az óra ketyeg, de nem mindegy, a bérért milyen munkát végzünk el. S bár örökké nem lehet csak seperni, de mindig lesz olyan hely, ahol elkél egy jó seprű a kézbe. Mert ez hát a hon, hol sepernek, és seperned kell.