Lengyel János összes bejegyzése

Úton

 

Úton

 

Szakadt bakanccsal lábadon

bolyongsz idegen tájakon,

hosszú út kéklik szemedbe,

szélére rogy a szerencse.

 

Létező valóság a van,

ismerős, mégis arctalan,

titkokkal átszőve a tér

ezernyi kalandot ígér.

 

Városok mélyén kéjgödör,

mérgezett alkony tündököl,

gyönge lelket cserbenhagyva

regényt ír az árnyékokba.

 

A tegnap gondja messze már,

s marasztal zölden zengő nyár,

csakhogy hívnak újabb utak,

tarisznyádban az öntudat.

Kiss Ferenc emlékülés az Eötvös Collegiumban

Május 4-én az Eötvös Collegium épületében, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Bethlen Gábor Alapítvány és a Magyar Írószövetség társrendezésében került sor a Kiss Ferenc Emlékülésre. A kárpátaljai Péterfalva községben született irodalomtudósra rokonok, barátok, munkatársak emlékeztek, felelevenítve egy-egy közös programot, munkát, érdekes történetet. Az egybegyűlteket házigazdaként Horváth László, az Eötvös Collegium igazgatója üdvözölte. Sajnos a kollégium jelenlegi diákjai közül csak egy-kettőt láttam a nézőtéren.

Az ülés első részének levezetője Bakos István volt, aki maga is színesen ecsetelte Kiss Ferenchez fűződő kapcsolatát. A nyitóbeszédet a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke, az Országgyűlés alelnöke, Lezsák Sándor író tartotta, aki egykor a neves tudós tanítványa volt. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy Kiss Ferenc életművét az idő nem tudta kikezdeni. Elmesélte, hogyan segített neki abban, hogy kijusson a Szovjetunióba, hogy anyagot gyűjtsön a kárpátaljai magyar irodalomról szóló munkájához. Így ismerkedhetett meg Balla Gyulával, Stumpf Benedek Andrással, Fodor Gézával, Vári Fábián Lászlóval stb. Kiss Ferenc nemcsak kiváló kutató, hanem remek tanár is volt, aki nem ismert kivételezést, ugyanakkor mindig következetes maradt.

            Szörényi László irodalomtudós, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, Kiss Ferenc az irodalmi közéletben című előadásában a tudóst megfigyelő besúgók jelentéseiből szemezgetett. A minősítések némelyike derültséget váltott ki a jelenlévők körében. Az egyik jelengető intézeti munkatárs 1962-ben a következőket írta Kiss Ferencről: ”Stílusa kifejező, de olykor túl díszes. … Nagy általánosságban egyetért a párt politikájával.”  A professzor felhívta a figyelmet, hogy az intézet birtokában van néhány kéziratos Kiss Ferenc-mű, melyek évek óta kiadásra várnak.

Ezt követően Bakos István felolvasta Buda Ferenc Párizsból küldött levelét, majd bejelentette, hogy Pomogáts Béla és Görömbei András betegségük miatt nem tudnak jelen lenni. Szakolczay Lajos egy konferencián vett részt, de elfoglaltsága miatt Csoóri Sándor is távolmaradt.

Budai Ilona népdalénekes azokról az időkről beszélt, amikor Kiss Ferenccel és Ratkó Józseffel a szatmári falvakat járták. Végezetül elénekelte az irodalmár egyik kedvencét, a Három piros kendőt veszek című mezőségi népdalt. Kodolányi Gyula arról beszélt, hogy Kiss Ferenc lakása állandóan le volt hallgatva. Szót ejtett a tudós szerteágazó tevékenységéről, és megdöbbenését fejezte ki, hogy eddig még nem adták ki minden írását. Illyés Mária felelevenítette az utolsó találkozójukat, amikor az irodalomtudós már nem tudott beszélni, némán vette át a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetését. Az emberek általában a jó dolgokra szeretnek emlékezni, viszont a múlt ködéből előbukkannak olyan mozzanatok, amikor összeszorul a szív és a szemekből kicsordul a könny. A barátok átérezték, hogy a tragikus sorsú tudós pályája nem lett teljes, ha a sors kegyesebb hozzá, még számos Kiss Ferenc-mű gazdagítaná a magyar irodalomtudományt.

Für Lajos, az Antall József kormány egykori minisztere, akit Bakos István a legrégebbi barátként említett, felolvasásában megjegyezte, hogy Kiss Ferencre ma is nagy szüksége lenne mind az irodalomtudománynak, mind a közéletnek. Borbély Ida a tiszapéterfalvai képtár igazgatója, a kedves rokon, felolvasta azt a már legendássá vált mondatot, amit Kiss Ferenc édesanyja, Homoki Ida akkor írt bele a bibliájába, amikor a tizenhat éves fia 1946-ban szerencsésen átszökött Magyarországra. Felelevenítette az irodalomtudós hazalátogatásait.

Bíró Zoltán és Kovács László a barátságuk kezdetéről beszélt. Utóbbi felelevenítette, amikor Eötvös kollégistaként, Kósa László segítségével, félve mutatta meg első verseit, de Kiss Ferenc megdicsérte azokat. Nagy András felolvasta édesapja, Nagy László Kiss Ferencnek írt versét.

Ezt követően az utód, ifjabb Kiss Ferenc népzenész beszélt a gyerekkoráról, az apjához fűződő emlékeiről. Elmondta, hogy édesapja mindig irigyelte Sára Sándorékat és szeretett volna legalább egy filmet rendezni, de ez sajnos nem valósult meg. Az emlékülés első részének zárásaként zenésztársával, Szokolay „Dongó” Balázzsal betyárdalokat adtak elő.  A szünet előtt Béres József, a Béres Alapítvány vezetője és ifjabb Kiss Ferenc ajándékokkal kedveskedet a megszólaló emlékezőknek.

A második részt Dr. Kiss Gy. Csaba vezette le. Papp Endre irodalomtörténész, a Hitel folyóirat felelős szerkesztője, Kiss Ferenc irodalomszemléletéről tartott tudományos értekezést. Hangsúlyozta aktualitását, rámutatott arra, hogy szemlélete szerint a kritikának is műnek kell lennie. Kiemelte Kiss Ferenc egyik megállapítását: ”Minden Éden épp a kiűzetés által válik Édenné.” A Kádár-korszak koránt sem volt Éden, de a Rákosi-Gerő érához képest lazultak a kötelékek, nagyobb lett az emberek mozgástere. Ebben a korszakban az Eötvös  Collegium a rendszer által nemkívánatosnak ítélt, parkoló pályára tett értelmiségiek menedéke volt.

Vári Fábián László, a beregszászi főiskola tanára, Kiss Ferenc a szülőföld patrónusa című előadásában a múlt század 60-as, 70-es éveiről beszélt, amikor Ungváron elindult a Forrás Stúdió és ennek kapcsán megismerkedhetett a hazalátogató Kiss Ferenccel. Egyben felidézte a másik jó barát, a nemrég elhunyt Stumpf Benedek András alakját, aki Készülődés című munkájában felsorolta a kárpátaljai értelmiség veszteségeit. Az Együtt folyóirat főszerkesztője szót ejtett – mintegy Kiss Ferenc és a sokat üldözött Kovács Vilmos lelkiismeretes munkásságának ellentéteként – a kommunista párt kedvencéről és túlbuzgó végrehajtójáról, Balla Lászlóról. Kiss Ferenc volt az első, aki Magyarországon a Tiszatáj folyóiratban először írt Kovács Vilmos, Kárpátalján hatalmas port kavart, Holnap is élünk című regényéről. Elmondta, hogy Kiss Ferenc nagy álma az volt, hogy szülőfaluja közösségének ismertesse kutatásainak eredményeit.

Zelnik József humorba ágyazott visszaemlékezését a következő mondattal zárta: ”Kedves Kiss Ferenc jelentem, a népi – urbánus vitát azóta elvesztettük, s ebben az sem vigasz, hogy nem volt, aki megnyerje.” Ágh István a szentendrei ház légköréről beszélt, felelevenített egy szerencsés balesetet, amikor 1983-ban Buda Ferenccel együtt Kiss Ferenc új kocsijában utaztak. Akkor még kegyes volt a sors.

Lator László költő, aki szintén az 1940-es évek derekén szökött át Magyarországra, azokat a pontokat említette, amelyeken élete találkozott Kiss Ferencével. Együtt jártak a beregszászi gimnáziumba, ahol mindkettőjüket egész életükre kiható élmények érték. Egyik rokona, Lator Zsiga bácsi leánya, Kiss Ferenc gyerekkori szerelme volt. Beszélt az utolsó találkozásról, amikor Kutlán András az ugyancsak kárpátaljai születésű festőművésszel meglátogatták a nagybeteg tudóst a miskolci kórházban. Kiss Ferenc már nem tudott beszélni, de mondanivalóját elénekelte. Őt idézve: ”A népzenében az egész irodalomhoz való kötődése megfogalmazódott.”

R. Takács Olga, az intézet egykori munkatársa arra emlékezett, hogy ő gépelte le Kiss Ferenc műveit, ami nem volt éppen könnyű munka, mivel nagyon apró betűkkel írt és mindig ceruzával. Ferencz Éva énekesnő csángó imádságot adott elő. Kiss Ferenc szerette a népdalokat, mindig azt kérte tőle: ”Énekelj valami szép csángó dalt, ha lehet, valami szerelmeset!” Madácsy Piroska, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanszékvezető oktatója, aki egykor a tudós beosztottja volt, megemlékezett arról, hogy az életében két igazi tanára volt, az édesapja és Kiss Ferenc. Deme Tamás felidézte, hogyan segített megírni a már nagybeteg irodalmár utolsó cikkét, melynek címe A becsület védelmében, amelyben leleplezi az ő kutatásait sajátjaként megjelentető szabadkai írót. Nem véletlen, hogy Aczélék elfogadták tárgyalópartnernek, hiszen állandó mosolygásával lefegyverzett mindenkit, ő az ihlet filozófusa volt. M. Pál József művészettörténész szerint Kiss Ferenc volt a legszebben író magyar szaktudós. Kiss Gy. Csaba, mint kurátor kijelentette, indítványozni fogja, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával jelentessék meg Kiss Ferenc kiadatlan kéziratait.

A zárszót, Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség egykori elnöke, jelenlegi elnökségi tagja, mondta. Beszédében hangsúlyozta, hogy Kiss Ferenc kéziratos műveit minél előbb meg kell jelentetni, mert azok nélkülözhetetlenek és harminc év múlva már nem lesz, aki kiadja őket. Az emlékülésről megjegyezte: „Ha ezt Kiss Feri valamilyen formában láthatta, akkor elmondhatja, hogy ezért érdemes volt élni.”

A felszólalások között Rigó Balázs tanár, egykori kollégista a pályatársak által Kiss Ferencnek írt verseket adott elő, Lator László Határon című költeményét Vári Fábián László olvasta fel. Az emlékülést megtisztelte jelenlétével Tóth István, Magyarország beregszászi konzulátusának főkonzulja is, aki ugyancsak Kárpátalja szülötte.

Zárásként az emlékezők ifjabb Kiss Ferenc vezetésével elénekelték a szülei kedvenc nótáit. A citera és a furulya kísérete mellett felcsendült az irodalomtudós által számtalanszor elénekelt Péterfalva szép helyen van című dal. 

A költő és az álköltő

A Föld egyik legfurcsább állatfaja a költő, latin nevén rigmus poeticus. Világszerte igen elterjedt. Helytől, kortól, társadalmi helyzettől függetlenül bárhol felbukkanhatnak. Tulajdonképpen belakják az egész bolygót. Az övék a világ! (Az enyém a világ! – elfogultabb változat.) Legalábbis ők ezt hiszik. Néhányuk még ennél is jobban. A költő roppant és fenemód önérzetes. Sokszor nincs is mása. Hogy is nézne ki egy másik lény, aki ő? Ettől függetlenül nem ritka az egymás majmolása. A költőre jellemző viselkedési forma hosszú generációk során alakult ki. A költővel csínján kell bánni! Egy szempillantás alatt veszélyessé válik. Nem ajánlatos ingerelni, még a fogságban lévő egyedeket sem. 

Ugyanakkor mimóza lélek. Gyermekeit költeményeknek, remekműveknek, stb. becézi. A költő, ha gyermekeit veszélyben érzi, gondolkodás nélkül támad. Anyatigrisként küzd minden egyes rímért, szófordulatért. A költő természetes ellensége a kritikus, aki nyálelcsöppen vággyal veti rá magát a költő ivadékaira. Mint általában a ragadozók, a kritikus is a gyengébb, vagy a fiatalabb egyedeket választja ki prédájául. Kegyetlen munkára képes. Csöpög a vér, dolgozik a szakmai metélő. Nem is csoda, hogy a költők mélységes ellenszenvet táplálnak a kritikusokkal szemben. Rossz nyelvek, és a hiedelem azt tartja, hogy a kritikusok voltaképpen olyan költők, akiket nem a megfelelő helyre vetett a gondviselés szeszélye. Sőt egyes kritikusokról az a hír járja, hogy korábban álköltők voltak.

A költő másik természetes ellenfele a szerkesztő. Összecsapásuk ritkán végzetes, de ezek sem kevésbé véres konfliktusok. A szerkesztő állítólag vegetáriánus, de sűrűn megesik, hogy előszeretettel vájja bele fogait és karmait a költő ivadékaiba, vagy éppen magába a költőbe. Ám utóbbi helyzete sem reménytelen e küzdelemben. Megesik, hogy az ilyen összecsapásban a szerkesztő húzza a rövidebbet, mint amikor a kafferbivaly felökleli az óvatlan oroszlánt. Az is előfordult már, hogy a költő egy másik szerkesztővel szövetkezett a riválisa ellen. A költőről az a hír járja, hogy nehezen köt kompromisszumot, de ha érdeke megkívánja, ebből is hajlandó engedni.

A költő hajlamos lenézni más fajokat. Pályafutását hexameterben méri. Ugyanakkor roppant hiú és a lelke hamar elsorvad, ha nem öntözik elismeréssel és Baumgarten-díjjal. Étrendje igen változatos, kedvence a krumplileves babérkoszorúval. Ha ez elmarad, hajlamos letargiába esni, jambus állapotában az önpusztítás különböző válfajában igyekszik maradandót alkotni.

Ám a költőnél is veszélyesebb az álköltő, a poeticus vandalicus, aki azt hiszi, hogy az, miközben nem. Gyerekkora kezdetén a balszerencse, mint szemfüles kakukktojó becsempészte őt a költőalomba. Kikelése után, vagy még előtte, büszkén és ellenvetést nem tűrően lát neki a pályafutásnak. Amíg a költő fennen szárnyal az éterben, addig az álköltő, aki mellesleg költőnek hiszi magát, holott nem az, bizony alant kutyagol. Bizonytalan verslábakkal tipeg a líra ingoványos talaján. Már-már görcsösen ragaszkodik az alomtársához, a költőhöz, akit ő annak hisz, miközben önmagát is. Amaz viszont nem hiszi ezt őróla. Sőt, nem is hisz felőle semmit.

Az álköltők valahol érzik, hogy másak, különbözőek emezektől, akiket mások, miközben maguk is, költőnek neveznek néven. Ugyanakkor nem veszik észre, hogy azok a magasban szállnak, ők meg odalent csörtetnek. Az intő jótanács nem jut el hozzájuk, elnyomja a csörtetés lármája.

Az álköltő sokszor kerül perpatvarba a költőkkel. Az álköltő álterhességét valódinak hiszi, hiszen környezetében a költők között számos hasonló esetnek lehet szemtanúja. Még megszületése után sem veszi észre, vagy egyszerűen nem hajlandó felismerni, hogy a végtermék, néha az is, megnevezésére nem alkalmas a vers szó. Bár ő inkább költeménynek becézi. Az igazi költők hiába figyelmeztetik, hogy gyermeke alapos nevelésre szorul. Az álköltő nem hisz nekik. Az ő hite saját személye körül forog. Az álköltő gyermekei többségükben a szerkesztők vagy a kritikusok kegyetlen vérszomjának esnek áldozatul. Viszont az álköltő szapora. Amíg a költő egy-egy utódjával hosszú ideig vemhes és megszenved a világrahozatalával, addig az álköltő felettébb gyorsan szül. A belterjesség jegyében számtalanszor jönnek világra torzók, vagy egyenesen szörnyszülöttek.

Az álköltő, mint a középkori familiáris rendszerben, gyermekeit előszeretettel adja be nevelés céljából egy-egy idősebb, elismeréssel bíró költő udvartartásába. Ha ilyenkor elutasításban részesül, máris szalad egy másik költőhöz, aki lehetőleg az elutasító riválisa, kvázi jogorvoslatért. Azt reméli, hogy a két mentort kijátszhatja egymás ellen és még gyermekei is részesülnek némi neveltetésben, de legalábbis nem veszik észre az álruháját. A kritikusoktól a költőknél és a szerkesztőknél is jobban rettegnek. Olyannyira, hogy igyekeznek elhitetni önmagukkal, az előbbiek nem is léteznek. A szerkesztőket szívből utálják, amiért azok nem hajlandók felismerni gyermekeik előnyös tulajdonságait. Megesik, hogy egyenesen pedofíliával vádolják meg őket. Meggyőződéssel terjesztik, hogy az illető szerkesztő botfülű, nincs ritmusérzéke, esztétikai dilettantizmusát messziről bűzlő verslábszaga is jelzi.

Az álköltő étrendje hasonlatos a valódi költőéhez, ennek ellenére gyakran fordul elő, hogy a lírai eledel megfekszi a gyomrát. Mert a hit sokszor vezet tévutakra. Kedvenc ínyencségéhez a babérkoszorúhoz ritkán tud hozzájutni, ezért pótolja fűzfával. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az álköltő még a költőnél is önérzetesebb. Hiúságának mértéke nemegyszer jelent elviselhetetlen terhet beteges alkatú képességei számára. Megromlott egészségét a Rím-félszigeten próbálja meg visszanyerni.

Az álköltő kinézetre hasonlatos a költőhöz, aki valóban az és nemcsak azt hiszi. Ezért külsőleg nagyon nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Maguk a költők is csak az utódok vonásaiból ismerik fel, ki tartozik közéjük és ki nem. Ugyanis a líragenetika szabályai szerint csak a gyerekeken ütközik ki az a kóros elváltozás, ami bizonyítja, hogy a szülő bizony álköltő. Odafigyelő neveléssel javítani lehet ugyan a helyzeten, de az esetek többségében csak egy alapos vérátömlesztés segíthet. Olyan ez, mint a drog vagy a dohányzás, végül az utód szívja meg. Az álköltő még akkor sem hajlandó elfogadni a nyilvánvaló tényt, amikor az már a szemeit böködi.

A költők és az álköltők eredendően utálják egymást. Az előbbiek szerint az utóbbiak betolakodnak életterükbe, amely amúgy is szűkös, mert amióta lekerültek a cenzorok vadászlistájáról, a költők kórosan elszaporodtak. A helyzet már odáig fajult, hogy a saját érdekszervezetük vetette fel a mesterséges kilövés lehetőségét. Az amúgy is áldatlan helyzetet csak súlyosbítja az álköltők tömeges megjelenése.

Ezt a terhet egyre nehezebben bírja el a kiadók mesterséges etetője. A folyóiratoknál is egyre nagyobb a tülekedés az itatóhelyekért. Állatvédők az ENSZ szakosodott szervezetének és a nemzeti kormányok közbelépését sürgetik. Utóbbiak sajnos ezt kéretlenül is megteszik. Nem minden esetben a költők védelmében.

 

 

Afrika csendes, álmodik

     Szándékosan választottam írásom mottójául a híres kenyai író, Meya Mwangi könyvének címét, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik

     José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.

     Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owimbundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.

     A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.

     A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.

     Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.

     A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owimbundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.

     A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.

     A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.

      Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.

     A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.

     Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt.

     A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!

     Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.