Stílusgyakorlat arról, amikor a szöveg önálló életre kel és száműzi a történetet. Önkényesen furakszik az agyakba, miközben az elme fel sem fogja, mit közvetít felé a szem. A lélektükör, amit gyakran homályosítanak el haszontalan dolgok.

 

Hát ilyen is van. Meg más. Valami más. Mert valami mindig más.

Emlékmás. Vagy más emlék? Más emléke, ami engem kísért. Kikísért a teremből, hogy rám ne szakadjon a burája. Kicsinált a lét formája. Hogy szakadna a bú rája. Mert a könny a bánat arája. De fátylain át egy pillantást sem vethet rája. Erről mit sem sejt a rája, csak gerjeszti a feszültséget. Szegény keresztények anno adót fizettek, hogy ezt elmondhassák magukról. Mert ezek tények. Kereszt tények, vallások keresztezték egymást, embereket megfeszítve. Feszített tempóval hirdették az igét, eltiporva minden fő- és melléknevet. Hány fő hull a porba, s ezen hány fő nevet? Nevet adtak félelmeiknek, hogy ezeken keresztül féljék isteneiket. Nevükben kövessék el szörnyű tetteiket, de azok súlya a vállukat nyomja, minden következménye fejükre száll. Aztán az emberek úgy érzik, elhagyták őket az istenek. Holott ők hagyták el emberségüket.

Ember embertelenül nem élhet, önmagán kívül csak remélhet. Remélheti, hogy egyszer újra magára talál, s nem lesz tőle gyorsabb a halál. Halálom halála még nem az öröklét, csak az elmúlást odázom el, miközben lassan megszűnök. Szűnni nem akaró életérzés a vagyok. De minek, ha végül úgyis meghalok? Kérdésre választ sosem kaphatok, mert aki szól, minden szava hazug. A teremtő sem emlékszik mi lelte, mikor lelkét az emberbe lehelte. Akkor a teremtmény ezt honnét is tudhatná? A csecsemőnek minden vicc új, még az is, ami valóban az, s majd ő találja ki kínjában, amikor gyomorfalát húsra éhes savak emésztik, a neki csak a gúny maradt. A cinizmus, mit agyának szürke Cyranója szed rímbe, hogy ajkai szórják szét az éterben. Talán akad egy fül melynek sarában gyökeret ereszthet és szárba szökkenhet, mint élces kardvirág, s ezzel vág utat idegen lebenyek mélyén szunnyadó humorokhoz.

Maguk ezt tudták? És mégsem szóltak? Soultak helyettünk a négerek. Lépten–nyomon feketén árulták az idejüket. Minden percéhez véres verejték tapadt, hogy megöntözze a cukornád ültetvényeket és a gyapotmezőket. Úgy mondták – ragtime. Ragot raktak az időhöz, s idővel így lettek szabadok, kezükről s lábukról lehullott a bilincs, hogy azontúl agyukat és szívüket fogja körül. Az időt énekükkel ragozták, minek a fülben nincsen dallama. Csak mondják, csak mondták a szavak keservét. Azt a keservét a kifordított világnak, hol az énnek mindenből a fonákja jut, a bezzeg-másoknak meg a java. A színe java. Ezt panaszolják sakktáblák mellett, ahol fekete üti a fehéret és megfordítva is igaz. Állj közénk tesó, különben fekszel a harlemi aszfalt mocskában, ólomnehezékkel koponyádban! Aztán elmentek rap-ortra Malcolm X-hez. S a zebrán, durván ránk dudált Desmond Tutu. Hogyan mehettünk át fehéren a feketén? Mert nem minden jamaicai pede-raszta. Legyen bármilyen visszataszító is a frizurája. Így is szereti őt jobb sorsra érdemes arája. No meg a nők is. Mert élni szeretni kell, még akkor is, amikor az mindennap megcsal és megaláz.

S újfent adózunk liberális muszlimoknak, kik a hittérítést még lóháton, karddal a kézben végezték, de a csengő arany mindig jól jön. Elcsábítja a hívőt, hogy önmagát helyezze oltárra. Mert az arany is pénz. Ha nem is verik a fogukhoz, nehogy szikrát kapva belobbanjon a sivatag. Ami már olaj a tűzre, mit a hit fanatikusai gerjesztenek, hogy megtisztítsák a világot annak elemésztésével. De sok embernek baj van az emésztésével, gyenge gyomruk nem vesz be akármit. A kár, mit a szervezetben okoz néha visszafordíthatatlan. Mert egyirányú utcában rohanunk a végzetünk felé. S miután végzett velünk, kezeit összedörzsöli, mint aki jól végezte dolgát. S mi rájövünk, valójában milyen is ez az élet, s nem csak a bárány lyuka ürü lék. De miért nem másoknak az? Miért mindig nekem? Nekem mondom, aki tudja? Tudja a fene, de hallgat, csak falja az elvetélt dolgokat. Nagy dolgokat. Miért is mondtad, valami bűzlik Dániában? Ma már nem csak ott, hol egykor Hamlet lakott. A Baltikumban, ahol a vörös csillagok hatására az emberek egyszerre szovjetek lettek, de éveken át nem tudták felfogni észtel. A Bajnokok Rigája, ahogy tv-ben mondják, de a döntőt mindig Moszkvában játsszák. A visszavágó Brüsszelben lenne, Jeruzsálem már Európába készül, New York meg Amerikába. Hol zarándoklata végződik muszlimoknak. S előttük örökre leborulnak az ikrek. Ha Káin és Ábel egyaránt elpusztul, ki viszi tovább Ádám hagyatékát? Éva vétke örök bélyeg a vádirat borítékján, mit a misztikum nekünk címez. De mi akkor sem hiszünk a mesénkben, ha már a farkas nagymamánkat emészti és nyakunkat usankás piroskák készülnek kitekerni.  Mert a szó hatalma kitekeri minden gondolatunkat, hogy izmusok izmait növelje, miközben a terrorral fertőzi az elmét. 

Ha akarom akár kommunista is lehetek, mások ajkairól vádlón lefolyva a bagószagú nyállal. Nem álaltam. Másokért sem leszek más. Már sokért sem tettem meg. Most meg már miért? Ha a kérdésre nincs válasz – kiért?

Hát érted. Érted?

Ed, Ben, meg Bob, a sok hamburgerfaló, kiknek a fülén jön már ki a hot-dog. Önelégülten kérdezik: ön elég ült? Villamosszékeket dobnak a piacra, hogy ügyetlen családapákat üssön agyon az áram, miközben az útmutatást követve megpróbálják összeszerelni azt. De a szerelem mindent legyőz. Még önmagát is. Nem, nem, magát nem Irma néni. A nénikre már immúnis ez a vírus. Rusnya dolgaitól megmenekülnek. Ülhetnek nyugodtan a hintaszékben, horkolhatják régelhunyt bácsik örök álmát. Álmát is vehetnek a Felvidéken, vagy Dobronyi árusoktól a beregszászi piacon. Mert közös a piac. Árus és vevő közösen használja. Kopott öltözetű emberek keresnek használt árakat, mert az kevesebbe kerül másoknak, hogy ők annál többért mondhassák magukénak. De beszélhetek én maguknak, egy szavamat sem értik. Féltik tőlem ép elméjüket. Inkább a televíziót bámulják, ahol szüntelen zajlik a holly-wudu, agyköltött T-boy püföli a soros ellenségeit. Vélt vagy valós, ha elindul a ménes, átgázol rajtunk megannyi pszicho-pata. Letaposnak, mint csámpás gyerek a csizma szárát. Legjobb lesz, ha megfogja mindenki a maga szárát és lelép a papíros szélén!

Hiányunk nem lesz kibírhatatlan, mert nyomokban máig itt vagyunk. Az idő minduntalan hiányt termel, hogy legyen kereslet az új életre. A halál egy életre ránk nyomja bélyegét, hogy szem elől ne veszítse tulajdonát. A tulajdon szent, de ezt szentül tagadja a kollektív, ha az tulajdonképpen másoké. Másoké az érdem, de miénk a rend. A gazdagoké Hedon minden kincse, a szegényeké pedig a hitvány becsület. Aszott testén kopott ruhája. Lépten-nyomon megruházzák, hogy attól koldul. Meg másoktól. Ám megértést nem remélhet a cifra palotában, hiszen ott oly idegen, mint a szovjet a Kárpát–medencében. Otthonra csak a vályogviskóban találhat. Ott otthonosabban érzi magát a halál is, ezért látogatja oly sűrűn.

A becsület szörnyű találmány, a hatalmasok egyik leghatásosabb mérge. Hatása alatt önmagát köti gúzsba az ember, lelkét önkezével nyomorítja meg. A belső nyomor sokkal elviselhetetlenebb, mint a külső. Nem minden a külső, a világ mégis látszatokra épül. Az ember épületekbe tuszkolja testét, hogy megvédje azt a látszatok világától. Mert akinek világa van, legyőzheti a sötétséget. A sötét erők a fényben járnak, tekintetét mégis rettegik. A rettegés az élettel jár, mint asztalhoz a szék, fazékhoz a füle, korhoz a kór, kocsmához a keserűség.  Keserű szavak egy kerek palackba tuszkolva, s az emberek keresik ki lesz, ki megtalál. Megtalál hallani. Minket, vagy másokat. Mert a teremtő nem süket és nem néma. Jól hallja gondolatunk, jelekkel szól hozzánk, de az ember nem tud istenül. Csak úgy tesz, mintha tudna. Addig csalta az origót, amíg önmagát is becsapta. Ma már mindenhatónak hiszi magát, s nem ismer el maga fölött semmilyen urat. Ő játssza el ezt a szerepet. Minden tette kihat, végzetesen befolyásol élettelt-élettelent, hogy végül az utóbbi diadalmaskodjon.

Diadalívek húzódnak meg emberi testekben, rákos daganatok áttétei szaporodnak környezetünk rombolása következtében. Benne vagyunk mi is rendesen. Rendetlenségünkkel támogatjuk a végzetet. Fogyasztóként fogyasztjuk a jövőt. Kétes kimenetelű játékban tesszük fel életünket a pirosra, de a vanságkerék egyre többször forgatja ki a feketét. Leszámolnak velünk a számok. Számokra épülő világunk összedől a halmazok alatt. De majd a tudás újra kiszámolja a ph-értékeket, hogy megtudhassuk mitől oly kemény mások bőre, s a miénket miért sebzi fel oly könnyen a megtapasztalás. Megtapasztalni a vant nem mindig felemelő. Ha fel is emel, sokszor a sötét mélyben ér véget a vég. Mint ahogy az én szövegemnek is ez lészen a sorsa.