Tisztelt Vlagyimir Iljics elvtárs!

Címzés: Moszkva, Kreml, Mauzóleum.
Amennyiben a címzett már nem tartózkodik a megadott helyen, kérem, ezt a levelet küldjék utána a pokolba!

Több mint húsz év után jöttem vissza szülővárosomba, Beregszászba. Arra számítottam, hogy időközben nagy változások mentek végbe a város arculatán. Láttam, hogy kibővült a régi piac és épült egy új is, a belváros megszépült, számos bank, patika, bolt, bár stb. nyílt, de a legszembetűnőbb változás a hiányod. Igen, a régi emlékeket felelevenítve hiába kerestem talapzaton álló ércbe merevedett alakodat a szürke beton köntösbe bújtatott zsinagóga előtt, amit „Dom Kultúrnak” csúfolt a vörös csillagos humor.
Emlékszem, gyerekkoromban mennyi történetet hallottam a jótéteményeidről. Már az óvodában megtudtam, hogy te vagy a megváltó, igaz, hogy nagymamám a templomban egy kereszten lógó vézna, hosszú hajú, szakállas férfiról állította ugyanezt, de én akkor sem hittem neki, hiszen már jól tudtam, hogy a klerikálisok a nép ellenségei. A vallás a szegények ópiuma, a papok pedig a babona vámszedői. Igaz, a szocializmust építgető proletár öntudatomat egy kicsit megingatta nagyanyám finom almás pitéje, amit azért sütött, hogy a kedvemben járjon. De mégsem hagytam magamat lekenyerezni, vagyis lepitézni. Bár akkor még kalácsnak hívtuk. Mint, ahogy a zsemlét bulácskinak.
Kezdetben csak képekről, a könyvek illusztrációiból ismerhettelek, aztán egyszer, amikor a szüleimmel sétáltunk a városban, ott álltál teljes valódban, a mennyei magasságokban. Lenin papó, a nép jóságos útmutatója. Három éves lehettem, akkor úgy hatott rám e látvány, mint felnőtt turistára a Szabadság-szobor, Ámerika előszobájában. A szívem megtelt melegséggel. Feltűnt nekem, mennyire hasonlítasz apai nagyapámra. Talán az öreg is az irántad való tiszteletből öltözködött az 1920-as évek proletár rokokó divatja szerint. A petrográdi jampit hozta, hitelesen. Sosem mulasztottam el köszönni neked, valahányszor csak elhaladtam előtted. Akkor még nem értettem, miért mondja édesanyám sajnálkozva: „Na, ebből a gyerekből is egy nagy kommunista lesz.” Hát nem lettem, mert később mégis megértettem.
Hallottam, hogy a szobor árát „önként” kétszer is levonták a lakosságtól, diáktól kezdve a nyugdíjasig. Ez is csak az irántad való végtelen szeretetet tükrözte. Később én is szégyenkezve néztem a tükörbe, amiért évekig elhittem a képtelen történeteket. Ugye azt a finnországi kunyhót te sem gondoltad komolyan? Na és a lezárt német szerelvényről egy szót sem hallottam korábban. Meg hát a svájci száműzetés mégiscsak más volt, mint 25 év a GULAG-on. Igaz, ez már nem a te kivételes agyad nagyszerű terméke volt. Legjobb tanítványod ördögi elmével fejlesztette tovább korai kezdeményezéseidet.
Istenem, ha belegondolok, hogy az évek során mennyi virágot raktam le a lábaid elé, a zöldek biztosan a fejemet követelnék. Minden ünnep nálad végződött, az új házasok is a színed elé járulva kezdték meg közös életüket. Az iskolában büszkén vettem át a gyerekkori képmásoddal ékesített oktróbista csillagot. Ekkor ötlött fel bennem először a kérdés, hogy Uljanovból hogyan lettél először Lenin, aztán meg Grád?
Később megesett, hogy fehér éjszakákon, a rendőri őrjáratot elkerülve, kisétáltam hozzád, hogy kérdőre vonjalak. Miért szemétkednek velem az iskolában a magyarságom miatt? Miért kell nekem belépnem a pártba, hogy magasabb beosztásba kerüljek a munkahelyemen? Miért kell többet dolgoznom a kevesebb fizetésért? Miért kell már hajnalban sorban állnom két vekni kenyérért? Hol marad a beígért jólét? Mikor jön el végre a proletár Kánaán?
De mégis hozzá tartoztál a gyermekkoromhoz, a fiatalságomhoz, a városhoz, ahol megszülettem. Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom ezt a tejjel-mézzel folyó örömtanyát, még egyszer eljöttem hozzád, hogy veled együtt magam mögött hagyjam az addigi életemet is. Most is azért jöttem ide, az egykor szebb napokat megért Népszínház épülete elé, hogy visszaköveteljem az emlékeimet, amit akkor nálad hagytam letétben. Erre, tessék, azt kell megtudnom, hogy te már két évtizede leléptél.
Cserbenhagytad az országot, a fél világot, a várost és cserbenhagytál engem is. Most kitől kérjem vissza az életemet?

Mondd, ki adja vissza az emlékeimet?

Tisztelettel: Egy volt beregszászi lakos