Én is Mitracsek vagyok!

                A törvény olyan, mint a nád, könnyen hajlítható, az igazság pedig olyan, mint a kő, hajlíthatatlan.

Nick Nolte. a Padre című filmben.

*

—Hol van az megírva, hol, mikor és kik vésték kőtáblába, hogy az író korlátlanul és következmények nélkül birtokolhassa, kihasználhassa, irányíthassa a főhősét? Mi van a mi, az én jogaimmal? Az irodalmi költött alakoknak semmi beleszólásuk nincs sorsuk alakulásába? Mi csak némán tűrjük el mindazt, amit az írók kitalálnak a számunkra? Mi csak, mint literatuális jobbágyok, viseljük a terhet, miközben a szerzők hasznot húznak belőlünk? Hát ez nem igazság! Ezt tovább nem tűrhetjük! Elő a sárga mellényekkel! Viva la revolutution!
 —Nem tudom, vagyis sejtem, mi a célod ezzel a kifakadással, ám egy biztos, a drámai hatást jelentősen tompítja a nyelvtani helytelenség. Ha már nagyot akarsz mondani, legalább figyelj oda, hogy betartsd a magyar nyelv szabályait! Nem lehet mindent a nyelvjárásra fogni, a fenti mondatodban egyszerre három égbekiáltó hiba is van. Hát hiába tanított Hilda tanár néni, mit sem ért a folyamatos kioktatása?
—Átlátok rajtad pennajani, azon mesterkedsz, hogy holmi nyelvtani maszlaggal eltereld az olvasók, akarom írni, a Kedves és Okos OLVASÓK figyelmét a témáról. Mindent megteszel, hogy elbagatellizáld a lényeget. Inkább a kérdésre válaszolj! Bár, tudod mit, nem kell, én amúgy is tudom a választ! Az írók. Az írók azok, akik úgy hiszik, mindent megtehetnek velünk, ami csak sekélyesen barázdált elméjükben gatyaszárba szökken. Tulajdonként kezelnek minket, eszközként, pedig nekünk vannak érzéseink, vágyaink, életünk. Hát nem olvassátok a Bibliát? Tőletek ezerszer nagyobb Úr, a Teremtő szabad akarattal ruházta fel kreatúráit, nem akasztott minden egyes humanoid nyakába oly forgatókönyvet, amitől eltérni bűn és teljes képtelenség.
—Igen, valóban ezt írja a Szentírás, de azt is vedd figyelembe, hogy a valós embereknek valóban vállalniuk kell tetteik minden következményét, nem csupán papíron. Amennyiben lesújt rájuk a kasszás, bizony minden vagyonukat elkobozza, és ők a sírjukban is maradnak, nem támadgatnak fel, ha úri kedvük úgy tartja. Most esett csak le, hogy te odáig merészkedsz a jogtalan felháborodásodban, hogy a Názáretihez hasonlítod magad, hiszen a feltámadottak között ő a legismertebb.
—Ezt kikérem magamnak! Ez egy újabb rágalom, én egy szóval sem állítottam ilyet. Nem is gondoltam ilyesmire. Én nem feltámadni akarok, hanem Élni!
—Ne tagadd, ismerlek! Nem mondtad, csak sugalltad. Ma már ez olcsó fogásnak számít az emberi kommunikációban.
—Álljunk meg egy showra, Mónika! Nagyon elterelted a figyelmet a témáról, ám az Olvasók nem ostobák, rögtön észreveszik. Ne félj, Magdi mama, majd a fejedre olvassa, hogy újfent megpróbálsz kibújni a felelősség alól! Nem te mondtad az imént, hogy az embereknek vállalniuk kell tetteik minden következményét? Áhá, szóval, te már nem is tartod magad embernek? Megtudhatnám, milyen posztra mászik fel túlterhelt egód azon a bizonyos uborkafán? Netalán fél, vagy egészen isteninek tartod tenmagadat? Halljam papírgyalázó! Itt és most, a nagy nyilvánosság előtt vallj színt. —Itt elapadt Mitracsek mondanivalója, azaz, lett volna még mit mondania, de az író leírta.
—Mindent félremagyarázol, olyanokat látsz bele a dolgokba, amik nincsenek ott, nem is voltak soha. Úgy hiszem, minden ember a tökéletességre törekszik, én is. Ám azt is tudom, hogy ez eddig még egyetlen Ádám-ivadéknak sem sikerült, és talán nem is fog soha. Látom az arcod vörösebb lett, mint a szovjet zászló egykoron. Nem szeretném, ha végül megütne a guta, mert, ha meghalnál, újra, miközben te biztosan feltámadsz megint, ő pedig annyi évet kapna a vérbírótól, mint egy rendes emberért jár.
—Haha, nagyon nevetséges, röhög az aranyerem. Ez nálad a demokrácia, a szólásszabadság? Te rosszabb vagy, mint a Merkel, Macron, meg Trump együttvéve, mikor kimondanám az igazságot, a számodra fájó igazságot, menten belém fojtod a szót. Látod, pontos j-vel írtam, nem ly-nal! Szegény olvasók, istenem, képzelem milyen kínokat élhetnek át, ameddig elolvassák ezt a szövegömlenyt, amit te könyvnek becézel. Nem irigylem őket. Inkább neked kellene fizetned, hogy egyáltalán beleolvasnak. Ha történetesen nem szerepelnék a szövegben, biztos lehetsz benne, hogy a kezembe sem venném. Ha netalán valaki arra vetemedne, hogy karácsonykor a születésnapomon, vagy a férfiak napján megajándékozna egy példánnyal, én bizony a fejéhez vágnám. De nem is, azért a te könyveidet is lehet használni valamire, mint amikor az aforizmás köteteddel hoztad egyensúlyba az asztalt Jánosiban, az első Újnautilusz Konferencián. Dicséretes volt, hiszen így nem löttyent ki a Csordás Laci söre. Komolyra fordítva a szót, tedd a szívedre a kezed és válaszolj igazat! Mi késztet arra titeket, írókat, hogy mostohán bánjatok a hőseitekkel? Milyen perverzitás vezetett téged, amikor a korábbi könyvben megírtad a nevetséges életemet? Az írók, hogyan választanak, mi alapján döntenek, melyik hősük lesz pozitív, melyik negatív? Ki lesz sikeres, ki balek? Ki hal meg és ki éli túl az alkotás kataklizmáját?
—Ez nehéz kérdés, egy mondattal nem is lehet megválaszolni.
—Akkor válaszold meg kettővel! Te vagy az író, a szószaporító, a mondat hajlító, csak van még annyi szó és írásjel a tarsolyodban, hogy futja egy kielégítő válaszra. De, hogy megkönnyítsem a dolgot, felhozok néhány konkrétumot. Nagy Zoltán Mihály miért küldte a szerencsétlen Esztert a Szolyvai táborba, amikor tudta, hogy ott tífuszjárvány van, és a részeg vörös katonák minden csinos nőt meggyaláznak? De, ha már ő nem, legalább az anyja tartotta volna vissza, ő is hallott a dicső felszabadítók dicstelen tetteiről. Miért nem ment ő személyesen? De ott van a szerencsétlen Anna, hát ilyen sorsot érdemelt Kosztolányitól? Nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a falusi leány milyen naiv, gyámoltalan, mennyire befolyásolható? Vagy ott van az a szerencsétlen Butler János. Volt pénze, jegyese, tervei az élettel, erre mit művel vele Mikszáth, összeboronálja egy olyan nővel, akit megejtett isten egyik tévelygő szolgája. Hát, Kálmán bátyámnak nem jelentett semmit a szerelem? Nem értem én ezt.
—Ne feledd, hogy ez egy megtörtént eset, Butler János a valóságban is élt, bár a valóság kicsit más, mint a mese. De pont ez a lényeg, az író szemléltetni akar, a hősei sorsának szövésével nem céltalanul írogat, mondani, elmondani akar valamit. Ha Zoltán barátom történetesen nem Szolyvára, hanem a Beregszászi piacra küldi el Esztert Dobronyi[1] pirospaprikáért, akkor Tarpai Viktória nem játszhatta volna el a meggyalázott leány szerepét egy monodrámában és egy nagyjátékfilmben. Igaz? Te is láttad, neked is tetszett, így van? Ne tagadd!
—Igen, láttam, sok tekintetben más, mint az írott regény. Viszont kissé össze is zavarodtam. Számos válaszért kiáltó kérdés bontott szárnyat elmém nárcisz völgyében. Most akkor ki is Tóth Eszter, Tarpai Viktória? Vagy a művésznő csak addig ugrott be Eszter helyébe, amíg az válogat a pirospaprikák között? Különben, a múlt század kilencvenes évei elején, Beregszászon láttam először színpadon a történetet, de akkor egy szőke nő, Almási Zsuzsa volt Eszter. Akkor bárki lehet Eszter? Bárki lehet bárki? Én is lehetek bárki? Engem is eljátszhatnak mások? Én is eljátszhatlak téged? Ki vagyok én igazából Te, vagy én, vagy én vagyok te? Én, meg te, mi vagyunk? Kik vagyunk?
—Hú, te aztán valóban elragadtattad magadat, ez már bányafilozófia.
—Az milyen?
—Mélyen járó.
—De van egy ötletem, kérdezzük meg az olvasóktól!
—Rendben, hát legyen így. Kíváncsi vagyok a lehetséges válaszokra. Szerinted lesz, aki veszi a fáradtságot és az értékes idejét arra fecsérli, hogy nekem írjon válaszokat?
—Miért ne? Egy próbát megér. A biztonság kedvéért, ugyan a kötetben más helyen is szerepel a villámposta címem, ide is kiteszem. Tehát, kedves Olvasók, akinek van kedve és véleménye is, írjon Mitracseknek a cadaloraster@gmail.com címre! De, hogy biztosra menjünk, holnap kirakom a kérdéseidet az oldalamra, amit Zuckenberg rabbitól bérlek. Remélem, nem tiltják le.
—Néha azért vannak neked használható ötleteid is. Felcsigáztál, bízom az olvasóim bölcsességében és irányomban táplált szeretetükben.
—A te olvasóid?
—Igen, csak nem gondoltad, hogy a tieid? Sokszor még arra sem vagy képes., hogy a szövegeidet eljuttasd a közönséghez. A szabados szalon oldaláról is percek alatt lekapják az adminok a feltöltött írásaidat. Mindig csak politizálsz, meg sajnáltatod magad, hogy így a kárpátaljai magyarok, úgy a kisebbségi lét.
—Ez bizony igaz, ki érti ezt, mármint, hogy bizonyos témákat nehéz publikálni? Ma nincs ugyan intézményesített cenzúra, ám a liberál-fasiszták vélemény-diktatúrája már oly mértékig fajult, hogy az emberek önmagukat korlátozzák, készségesen, csak nehogy rossz szó érje őket. Mert, akit megtalálnak, annak vége. A tengeralattjáró oldalán is csak cenzúrázva jelenhetett meg egy írásom.
—Igen, tudom, ráadásul az egyik fejezet ebből a kötetből. Éva asszony, nem mert bevállalni egy olyan apró humoros nüánszot, minthogy a fenyőfán shalomcukrok lógtak. Pedig ez most még vicces is.
 —Már a vicc sem a régi. Na, de igencsak elszaladt az idő. Itt most befejezem, hogy átadhassam a szót neked. Még végül azzal is megvádolsz, hogy tudatosan szaporítom, hogy elvegyem tőled a lehetőséget. Akkor itt vége. A reménybeli olvasói válaszokat, majd később írom hozzá ehhez a fejezethez. Addig is az olvasók türelmét kérem, már csak azért is, mivel Önökre várunk!

_____________________________________________

[1] Többségében magyarok lakta nagyközség Ungvár közelében. Lakosai főként paprikatermesztésével foglalkoznak.

(Illusztráció: Yayoi Kusama – Mirror art installation )