a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból.
(Bánki Éva: Apjalánya)

azt mondták, apám hamvait a búzával együtt szórták ki. úgy temették, hagyták temetetlen. az a tábla törvényt termett. mikor ahhoz a hajnalhoz keltek az aratók, amikor sorra jött a parcella, mindnek hólyagos lett álmában a tenyere. mint asztagba rakott holtaknak, annyi erejük sem volt magasodni. megálltak a tábla szélén. mikor felnéztek hólyagos tenyerükből, négy lovat láttak legelni a búzában. mindnek olyan volt a szőre, mintha a naplementében állnának. úgy ették a búzát, mintha minden más ehető eltűnt volna a földről. a felhők zabálják így fel az eget. a lovak kövéredtek, a szérű zsugorodott. és egyre fehérebb lett. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lett az egész föld. mikor hazatértek a munkások, az, akinek nemcsak a tenyere, de a szája is felhólyagosodott, csak annyit mondott: ki az eget ostromolja, a földben keressétek! az ürest sírt a halál előtt hiszitek, nem utána. tán ezért nem engeditek, hogy eltemesse rég feltámadott atyját a lány. ti csak méltán tudtok felejteni. ő méltón. hagyjátok a földet is kelni. nyugodni. a földnek kelés és nyugvás ugyanaz. a halottak földnyugta. és földtámadat. ha nem is ismeritek sem keltének sem nyugtának fényét, idejét. mert nem ismerhetitek. mégis van egy belső óra bennetek, mikor tudjátok, most ennek van ideje. zóna ez az emberben, ahol felismeri, nincs út, bolygópálya van. az élet és a halál gyújtópontjaival. zóna, amibe annyira nem temettetek, hogy elérhetetlenné vált benneteket. a halál dallamtapadás. a csend tragikus hirtelenség. ezeket már elhallgatásából tudtam meg. az ég zabálja fel így a felhőket. a búza emészti a lovakat. a lovak fogynak, a szérű nő. egyre fehérebb. benne a lovak rőt foltjaival. mígnem egyetlen megváltott sírhely lesz az ég. nem aszály ez. csak a vízözön miatt elmaradt életek esőnapjai.

Sébastien szembeszomszédja megjósolta, hogy ötvenhatodik születésnapján meghal. A hölgy saját bevallása szerint szimplán passzióból tanulta ki a jövendőmondás mesterségét. A régiségkereskedő legyintett ugyan az egészre, ezen a szeptember harmadikán mégsem merészkedett ki garzonjából.

Az étkezőasztala mellől a szoba közepére húzott egy széket, és várt.

– Ha nem megyek ki az utcára, nem lehet baj. Különben is, mindentől kellően távol ülök. Egy polc, egyetlen antik óra sem dőlhet rám. Esetleg leszakad a plafon, de annak vajmi kevés az esélye. Húsz éve történt utoljára hasonló. Miért ma ismétlődne meg, nemde? – morfondírozott magában.

Egyetlen pillanatra hagyta el helyét, hogy feltegye kedvenc korongját. Claude Debussy zongorázott a felvételen. Minden születésnapján elővette az 1912-ben rögzített lemezt. Grégoire könyvesbódéjában lelt rá a ritkaságra. Elkápráztatta a hangjegyek egymásutániságát megtörő csend.  Végül nem volt szíve továbbadni rajta. A Holdfény fantázia első taktusait hallva most is eleredtek a könnyei. Közben az is eszébe jutott, hogy az impresszionista mester is pont ötvenhat volt, amikor visszaadta lelkét a teremtőjének.

– Istenem, legalább azt várd meg, hogy végigérjen. Aztán meg tégy úgy, ahogy jónak látod. Egyéb kívánságom nincs. Azt mégsem ígérhetem, hogy ezentúl majd többet járok templomba, hisz eddig sem fordultam be oly sűrűn. Ismersz. Képmutatás lenne. Különben is…. Amikor kellett valami, akkor elmondtam neked, bele a füledbe. Vagyis imádkoztam. A saját szavaimmal… Szóval érted?

Üldögélt, és a mámorító melódiákat hallgatta. Amikor lejárt az egyik oldal, átfordította, és jöhetett a másik. Korábban minduntalan járta a koncerttermeket, kutatva azt, aki leghűbben adta vissza a zeneszerző szellemét. Ám amióta eredetiben megtapasztalta, már nem érdekelte egyetlen újraértelmezés sem. Csakis az eredetit fogadta el. Egyik kuncsaftjával össze is különbözött azon, hogy akkor most az egyes tételeket tempósabban kell előadni, ahogy a komponista tette, vagy több szünettel, modern köntösbe öltöztetve.

– Engem nem tudsz meggyőzni. Különben sincs igazad. Még ha mások szerint az is van… Én magától a művésztől hallgattam.

– Tudod ugye, hogy 1918 óta nem él?

Természetesen miután elővette a kivételes különlegességet, a beszélgetőtársa szó nélkül maradt.

Mosolygott, amíg felidézte magában ezt a régi emléket. Közben egzotikus gyümölcsökből készült Charlston Follies likőrt kortyolt. A halvány narancssárgás, édes nedű csiklandozta az érzékszerveit. Így ment ez órákon át. A szobatelefonja kétszer is megcsörrent, de azt sem merte felvenni. Biztos Jules kávéházából hívták, hiszen ilyen alkalmakkor minduntalan megvendégelte legjobb barátait pár körre, hogy megünnepeljék világrajöttét. Talán most nélküle is ittak egyet az egészségére a Le Petit Parisien falai között.

Éjfélre járt. Alig tudta nyitva tartani szemét. Elpilledt. Húsz perc után ébredezni kezdett. A lemez lejárt, az óra éjfélt ütött, és nem történt semmi. Az ószeres sóhajtott egy nagyot.

– Még jó, hogy nem hiszek a jövendölésekben. Bár az is lehet, hogy Isten most megfeledkezett rólam. Nem is baj. – nyugtázta megkönnyebbülve.

Ülök a vonaton. Zúg, zötyög, morog. Abaliget után nem sokkal apró tisztás, rajta birkanyáj. Kartonpapír-kunyhó. Hideg lehet éjjel a juhásznak. Csendélet két alagút között. Vagy csendhalál.

Már nem szúr szemembe a nap. Elfordult a Föld, ahogy mi is fordulunk. Sötétség jön, aztán világosság. Újra és újra.

Holnap reggel repülök, a célpont Ciprus. Aphrodité szigete. Hozhatna egy kis szerencsét, unom már a csigatempót, a nyöszörgést. Bölcs sem vagyok, mint Tirézsiás. Halhatatlan sem, mint II. Leto.

Észak-északnyugat. Vagy inkább északkelet? Pécs és Pest között nem ésszerű a vasút nyomtávja, induláskor szinte merőlegesen indul a vonat a célvektorhoz képest. Spannungsgebogen? Fene se tudja. Skalárisan kellene szoroznom magamat, de jó lenne tudni, kivel. Vajon két görbe között is az egyenes adja a legrövidebb távolságot?

Alagúteffektus. Alagútszindróma.