Budapest, Hermina út 45., Andrássy út 60.

Róheim-, Tisza-, Waldbott-villa, 1950 es évek hajnalán

 

VALLATÁS

Ne csak őrizd, gyűlöld!

 

– Ne vonakodjon! Szálljon be!

– Neve?

– Róheim-villa.

– Született?

– Hová megyünk?

– Én kérdezek! Ha nem válaszol éppen, akkor kussol! Értem?

– 1900-ban.

– Foglalkozása?

– Ház.

– Ház? Na, ne csinálj belőlünk hülyét! Tudjuk, hogy nem vagy ház… Józsi, itt fordulj jobbra! Még kocsikázunk kicsit…

– Voltak kapcsolataid klerikális és burzsoá elemekkel?

– Nem, kérem, nem voltak.

– Miért hazudsz? Neved?

– Már mondtam…

– Ne ugass vissza! Karcsi, nyomd már a stukkert a bordái közé!

– Tégláim vannak, szépen kifugázva… Jajj… Róheim-villa…

– Na, dalol a madárka… Szóval téglák…

– Igen, jófajta zsidó téglák…

– Aztán miféle téglák azok a jófajta zsidó téglák? Itt balra menj! Hogy nem lehet? Mindent lehet! Balra, na! Vannak rossz fajták is?

– Abból épültem… Téglákból. Hát nem látják, ház vagyok? A zsidó tégla majdnem mind jó tégla, kevés a selejt, a rosszul kiégetett…

– Pimasz! Azt mondja, ház. Akkor, hogy beszélgethetnék veled egy autóban? De ez már nem is beszélgetés. Kiselőadást tart itt…

– Nem tudom…

– Mit nem tudsz, te tudatlan? Ebben az autóban mindenki olyan tudatlan, de a hatvan alatt megokosodnak.

– Na, itt megállunk kissé. Lódulj! Mit botorkálsz?! A házak nem botorkálnak, állnak, mint a cövek…

– De földrengés…

– Ugatsz?! Halljátok? Az Internacionálén viccelődik.

– Jajj… Ne… Kérem… Beszé… Beszéhek… Jajj. Nee… Nebáh… Nebáncsa…

– Elég lesz, fiúk. Na, kicsi ház, házacska, dalolj nekem azokról a téglákról, mielőtt teljesen lebontunk… Kiket szolgáltak azok a téglák?

– A gazdáimat, a Róheimeket… Később a Waldbottokat…

– Igen, igen, észhez tértél. A Róheim-villa a Róheimeket szolgálta… Meg a Waldbottokat… De kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Na, várj házacska, ezt elmondhatod már az autóban is. Tuszkoljátok vissza! Indíts! Menjünk az Andrássy útra, ott mindenkinek megjön a kedve a kvaterkához… Szóval a Róheimeket, a Waldbottokat! És kik is azok a Róheimek és Waldbottok? Válaszolj már, te átkozott, embernek álcázott téglakupac!

– Nagylelkű, jó emberek. Főleg a Géza fiú! És a Waldbott báró, de ő már régen meghalt…

– A Géza fiú. Na, igen, házacska, a Géza fiú, ő itt a bökkenő! Mi is van a Géza fiúval? Hová is lett?

– Elmenekült a nácik elől…

– A nácik elől? És hová menekült ez a Géza fiú?

– Amerikába.

– Hohó, Amerikába! Milyen furcsa szó itt a Városligetnél: A-me-ri-ka. Még az Angolpark az hagyján, de azt se szeretjük. Viszjolij lesz belőle. Te is lehetsz vidám, ha mindent elmondasz… Kimondani is hátborzongató: A-me-ri-ká-ba. A házacska kilazult téglája elment Amerikába… És mit csinál ott az a Géza-tégla fiú…

– Nem tudom…

– Nem tudod… Hm… Nem tudja…

– Nem írt leveleket…

– Nem írt, hm… De házacska, valamit csak mondott, amikor elment…

– A náci világ elől menekült. Praktizálni akart. Tudja, pszichoanalitikus… Meg kutatni is akart… Mert etno…

– Elég lesz, házacska… Megérkeztünk. A többit majd jegyzőkönyvbe mondod… Lódulj, te láncos kutya!

 

+++

 

– Na, lépjen be, Róheim-villa. Ragaszkodik ehhez a hülye névhez?

– Kérem, ez a nevem…

– Én nem ezt hallottam. Miért néz ki úgy, mint egy savanyú uborka? Egy ház nem nézhet ki úgy, mint egy savanyú uborka. Következésképpen: maga nem egy ház, hanem egyház, haha… Szóval, Savanyú Uborka úr? Már három napja élvezi a vendégszeretetünket. Igazán viszonozhatná egy szép dalocskával…

– Én csak egy ausztrál esőhívó sámánéneket tudok, amit a Géza fiú szokott gajdolni, ha feldobódott…

– A Géza fiú… Mindig ez a Géza fiú. Messze van most. Nem jön ő már ide. Ha mégis jönne, tudni fogunk róla, mert nem szivároghat be ide senki, onnan a vadnyugatról, aki nem közénk való. De a Géza fiún kívül… Ért engem… Egy-két név… Jól jöhet. És már vissza is mehet a Május 1. út és a Pálma utca sarkára, kedves Savanyú Uborka elvtárs. Vagy inkább az úrhoz szokott? Miiii?! Az úrhoz, miii… Ne tegye itt a hülyét! Vigyétek! Kicsit gyúrjátok át Uborka urat! Legközelebb mosolyogjon, ha bejön. A gúzsból szabadultak mosolyognak, úgy tapasztaltam eddig… Na, takarodj innen, majd folytatjuk…

 

+++

 

– Szóval érti… Savanyú Uborka úr! Jó, most legyen kicsit Róheim-villa elvtárs, amíg komoly dolgokról beszélünk. És igen. Mosolyra áll a szája… Tudtam, hogy a gúzs-gumibot koktél felvidítja… Nyögjél már valamit!

– I-iig-iigen…

– Komoly terveink vannak veled Róheim-villa elvtárs. Tulajdonképp bántani sem akartunk, hiszen mi a légynek sem ártunk. Az angyaloknak is csak a szárnyát tépjük ki, elvtárs… Ne röpködjenek má’ összevissza… Értesz engem, te villa?!

– Aaa… aazthiszem…

– Szóval, arról lenne szó, hogy együtt kellene működnünk. Elég szorosan. Akár beléd is költözhetnénk, ha megbízható vagy. Tulajdonképp mindent tudunk ám, de jobb lenne, ha a saját szavaiddal is elmondanád. Mert az őszinteség nagy erény… Halljuk, miféle burzsoá kapcsolataid voltak, Róheim-villa?! Igazán, most már nem nevezhetlek Savanyú Uborkának, mert határozottan az arcodra fagyott egy mosoly…

– Én, kérem, egy ház vagyok. Nincsenek kapcsolataim. Csak jönnek-mennek bennem az emberek. Kiköltöznek-beköltöznek, néha átalakítanak, festenek, szöget vernek a falaimba…

– Elééég! Hazudsz! Te vonzod a bajt, elvtársaim szerint. És én hiszek az informátor elvtársaknak. Pont ezt szeretnénk megtudni. Mert ha vonzod a bajt, mi nem költözhetünk beléd. Csendesebb villát kell keresnünk, Tisza-villa úr… Waldbott-villa úr…

– Róheim-villa, kérem. Vagy Savanyú Uborka akár…

– Vigyék! Jó, nagyon jó. Nevelhető, határozottan nevelhető, de amíg nem kádereztük le, és nem vallja be az igazságot, addig nem tudjuk használni. No, áztassátok meg kicsit, hogy kiüssön rajta a salétrom…

+++

– Örülök magának, Tisza-villa. Újra itt, és ilyen jó egészségben látom. No, nem jutott eszébe valami a teraszáig ható vízben ázva? Valójában örülhet, hogy nem vezettük be az áramot magába. De még vannak trükkjeink…

– Igen, már emlékszem, mire gondolnak…

– Milyen pontos megfogalmazás. Gratulálok. Érzem, együtt tudunk mi még működni! Hallgatom, Tisza-villa…

– Nálam lakott Tisza István gróf, volt miniszterelnök… Míg a brigantik meg nem gyilkolták…

– Gyomrozzák meg! […] Kik is? Kik is ölték meg?

– Míg az igazság felkent hívei el nem nyerették vele méltó büntetését, vele, aki milliókat nyomorított meg, aki kilátástalan háborúba taszította és konzerválta az országot…

– Ügyes… Így kell ezt mondani. De miért kell magát ezért minduntalan, hogy úgy mondjam, nevelni… No, ugye, könnyebb már a lelke. Még eljuthatunk oda is, hogy mindent bevall, teljesen megtisztul Tisza-villa elvtárs, s akkor nyugodt lélekkel költözhetünk be magába… Igen, igen, jut eszembe. Mint ügynökeink kiderítették Róheim Géza nem nézi jó szemmel, ami a demokratikus Magyarországon történik… Pedig nekünk köszönheti, hogy 19-ben katedrához jutott…

– Csak majdnem… Aztán ellehetetlenítették, mert…

– Mert? Ne akarja nálunk jobban tudni! De mi van a többi Róheimekkel, a burzsoá, elkanyarodott zsidókkal…

– Én azt hiszem, meghaltak. Talán Leontine néni él még a Chevra Kadisha menhelyén. De nagyon öreg lehet, és már meg is vakulhatott…

– Milyen pontos információk! Szinte annyit tud, mint mi. Ez már gyanús. Vannak magában még lötyögő téglák… Nem költözhetünk… A Waldbottokat még homály fedi… Fiúk, maradjunk a víznél. Némi csöpögtetés, hátha beázik, de meg ne lágyuljon az agya, hahaha…

+++

– Jelentem, a parancs szerint, egész éjjel csöpögtettük a csapot a ház zárkájában. Nehezen aludt, sokszor felriadt, magában beszélt. Ezt az összevisszaságot sikerült leskribálni. Hajnalig hallgattuk a rejtett fülkéből:

Adnék én menedéket. Az a házak dolga. Békeidőben, háborúban. Fedél. Az eső elől. A bombák ellen nem véd a tető. De a zegzugok talán védenek a kutató tekintetek ellen. Egy ház szolgálhat zegzugokkal. Megmondanám, hova bújjon. Nagyképű kifejezés, hogy megmondanám, hiszen a házak nyelvét nem ismerik az emberek, csak mi tudjuk, mit beszélnek kétlábú lakóink. Megtanulunk emberül, hisz annyit visszhangzik bennünk a szó, nem lehet kérdés, elsajátítjuk a nyelvet. Valahogy mégis jelezném, merre menjen, hova bújjon. Mert van bennem egy rejtek… Fel kell emelni az arab szoba egyik járókövét. Nem könnyű, s akkor feltárul egy járat. A falaimban. Nem, nem visz ez sehová a házból, az innen induló járat nem köt össze más házakkal, más rejtekutakkal. Egyszerűen a falban vezet egy darabon, le, s föl, egy rácsozaton át belátni a terembe, aztán egy falépcső, ami már feltűnően nyikorgó, levezet az alagsorba, onnan, az egyik kamrába nyílik a kijárat. Hogy miért tervezték belém? Erről nincs tudomásom. Erről a Róheimek sem beszéltek. Valami ősfélsz lett volna a lelkükben, s ekképp a menekülés legkülönfélébb útjait kellett kidolgozniuk az ellenségeskedő világgal szemben, vagy a tetemes vagyon elrejtésére szolgált? Mindenesetre annyira titkos volt, hogy az öreg Róheim is megfeledkezett róla. A tervrajzban persze nem szerepelt. Az építészeket sem nyilazták bele a munkagödörbe. De hogy jelezzem ezeknek a süket lényeknek, melyek húsvér valójukban és árnyalakban is kísértenek bennünk, hogy van egy ilyen rejtek. A rejtekben talán kincsek. Talán csak doh és pókháló. Nyekergessem meg a belső falépcsőt?

 

+++

– Vezessék be! No, igazából erre a lázas vallomásra vártunk. Ez izgalmasabb, mint a Waldbottok, hiszen azokról is tudunk mindent, Házacska! Kellő helyre kerültek. Nem házbérekből élnek, ha ért engem… Hogy hol is van benned rejtek, házacska? Hol is van a lelked? Nem, nem kell, megmondd, majd mi kiderítjük, abban biztos lehetsz. Szálljon ki egy csapat, és az utolsó szögig, repedésig vizsgáljon át mindent! Mert egy zsidó házban kell, legyen rejtek, lélek, ebben egyetérthetünk. Stimmt?! Ne aludj, te ház! Most beléd költözünk! Ébresszék már tudatára ezt a nyomorultat! Tudod, házacska, vége ennek a mutyi világnak?! Most már az államnak kell gazsulálni! Ébredezik! Olvasd fel neki, János! Olvasd már, megy az idő! 1952 van! Olvasd már!

„A Népköztársaság Elnöki Tanácsa abból a célból, hogy megszüntesse a volt uralkodó osztályhoz tartozó elemek házingatlanból eredő, munka nélkül szerzett jövedelmét … (1. §.) állami tulajdonba vétetnek: (a) mindazok a magántulajdonban álló házingatlanok (lakóházak, villák, öröklakások, üzletházak, üzemházak, raktárak stb.), amelyeket vagy amelyeknek egyes részeit bérbeadás útján hasznosítják …”

– Érted, villácska-házacska?! Vége a jó világnak, mert jön a még jobb világ! Belédköltözünk, most, hogy a legféltettebb titkod is eldaloltad. Előtte azonban fertőtlenítjük a járataid, elűzzük hallomásaid, démonaid, férgeid, végképp eltöröljük belőled a múltat, az urast, a keresztényt, a zsidóst, most új világ, új embereinek kell, szolgálj! De hopp, máris 1953 van, az pedig sorsfordító év! Látod, hogy bűvészledünk az évekkel is? Ha akarjuk begyorsítjuk az idő folyását, ha akarjuk visszacsévéljük az éveket! Ne ijedj meg! Itt voltál nálunk egy-két esztendeig. Talán. Hogy úgy érezted, nem voltál itt? Ugyan, az élet érzékcsalódás! Ne feledd, mi kommunisták, mindent el tudunk veled hitetni, s annak az ellenkezőjét is, ha kell suttogva, ha kell, a pofádba üvöltve, hogy belerezegnek az ablakaid. Persze, persze, végig ott voltál, de valójában itt voltál… Igen, egy fekete autóban is ültél, miközben ott málladoztál a kertben. Mi az, hogy hogyan lehetséges ez? Már mondtuk! Mi a folyók folyásirányát is megfordítjuk, ha úgy akarjuk! A Holdra is eljutunk, ha eljön az ideje… Mi? Zsidókérdés? Ötvenhárom végén? Sztálin meghalt, ébredj magadra, házacska! Már nincs zsidókérdés! Csak imperialista kérdés van! Géza? Géza fiú is meghalt tudomásunk szerint, ott messze Ámerikában… S akkor meg is halt biztosan, mert a mi tudomásunk – a valóság! Már ő se kérdés többé. Csak egy kérdőjel… Míg itt is voltál, ott is voltál, kiderült, jó rejtekünk lehetnél… Ezt most itt aláírod… Közben a Hermina útból Május 1. út lett, házacska. Fiúk, majd kísérjétek vissza a Május 1. út 45. szám alá, ha eljön az ideje! Erősítsétek meg a kerítést, meg ne szökhessen, mert az imperialisták még a házak megszöktetését is megszervezik! De ne csak őrizzétek!

+++

[Hm, a Péter elvtárs börtönben marad… De minden megy tovább… Jó kis telephely ez, a fák övezte kertben.]

– Üdv, Házacska elvtárs! Szemlére jöttünk! Most még csak feketén csillogó automobilokkal, de ne ijedj meg, ha egy nap teherautók fékeznek előtted… Már nem viszünk sehová… Beléd költözünk, mert jó elvtárs lettél… Várj reánk, s mi megjövünk! Látom üvegszemeiden, érted már ezt a többes szám első személyt…

– Főnök, elnémult, mióta visszahelyeztük! Nézze ezt a kígyós korlátot, milyen szép mívű…

– Úri glanc! Fegyverünk a szerszám, sarló, kalapács, // Ez a mi igazi fegyverünk…

– Erre forduljunk, jobbra, ott az inkriminált arab szoba, ahol végül nem találtunk semmiféle rejteket. Nincs ennek a háznak lelke, Főnök!

– Nem vitás már többé, merre dől csatánk, // Csak együtt meneteljünk!

– Főnök, ezt már ne nagyon fütyöréssze. Sztálin atyánk meghalt… Ki tudja… Az ördög nem alszik…

– Milyen ördög, János! Maga nem is materialista? Pedig sántít. Aki sántít, jobban teszi, ha materialista marad. Így nem tépelődik ezeréves bűnein…

(Illusztráció: Krebsz Áron – Túl)

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Beszélgetések Fehér Tükörrel: Zhé Shi az erdőszélen áll. Belső monológ. Vagy beszélgetés Istennel.

Borongósban állok itt a patak partján és körülöttem csak fekete árnyékok, a fenyőtönk elég széles és még langyos, kétoldalt patakok futnak az esővíztől, rádőlök és van, aki nézzen, a szemem felfele keresgél, meglátja árnyaitokat, fenyők, ahogyan magasodtok, igen, titeket el tudlak fogadni itt állni körülöttem, ti állhattok itt, csend van és a rezgések a fejemből lassan belétek szállnak, a tieitek pedig belém, cserélünk.

Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok. Ha ugyanezt egy szobában teszem, ottmarad. Veletek átalakul. Mire legközelebb jövök, csináltok valamit vele, nekem is érdekes, amit nálatok hagyok soha többé nem kapom vissza úgy, ahogy adtam. Amíg távol járok, gondoltok valamit rólam, a felhőkről és az esőről, és mire visszajövök, látható formában elmondjátok nekem. Itt állok a fénnyel szemben, a fekete fűrészfogak mögött készül eltűnni a nap és körülöttem minden hirtelen fekete. Arcomra esik az utolsó fénycsík, mert eléje álltam, hátam mögött a fakopáncs kiabál, vijjogó hangja van, hitted volna? Látod, most tudok beszélni veled és fáradt sem vagyok, sőt éhes sem, nem kell semmi. Egy szobában nem bírom. Halott a padló, a tárgyak, mind élet-éhes tárgyak, azaz nem ők, hanem a gondolat róluk, hogy valakinek állandóan suvickolni, mosni, taszigálni, felemelni és letenni… a tárgyak roppant fárasztóak, és a reklám szerint velük foglalkozni kell. Na és ha nem? semmi kedvem hozzá. Minek folyton emelgetni ami csak lehullni akar? és minek kivágni titeket, fenyők, akik nőni akartok??? fáj.

 

Ha leülök a mohára és kihull egy szál hajam, eldobhatom, fogadjátok.

 

Én, Zhé Shi, kinyúlok itt és kiáltok hozzád. Emberként minden időben egyetlen biztos, biztos-biztos tulajdonom hogy kiáltok hozzád és ennek gyökere a félelem, nehogy egyszer ne tudjak kiáltani, hát kiáltok, kiáltok, kiáltok!!! a fenyők kiáltanak, a kövek kiáltanak, az ég kiált és én kiáltok és ha kettészakadok is, akkor is, amíg van hangom; és amikor már nincs, akkor azzal, ami van. Itt megnyugszom, közöttetek, fenyők, nem kell akkorát kiáltani, mert ti már itt vagytok, megannyi minden irányba mutató kard, már kiáltotok értem és magatokért, ahogyan én is. Mivel osztozunk, nem kell akkorát. Csak önmagam vagyok itt és ez elég. Néha négy fal között kiáltok éjjeleken, néha tágas belső térben kényelemes pamlagok között a padlón, nem kell a kényelmük, csak a kiáltás, mert bordák találkozásánál kinyílik és egy kapun át ez eddigi élet kiszáll. Csak a válaszod kell. Évek és pillanatok törnek fel belőlem, rázkódik a csontból a test. Ez halál, de jó. Szállnak és szállnak kifelé, miközben valamennyivel kiáltok utánad. Aztán hallgatom a csöndet, aztán hallom, amint hangod a kiáltásomban van, és hallgatásomban, itt.

Kiáltok hogy minden vesszen, hadd vesszen még az is aminek a létezéséről eddig fogalmam sem volt, mert olyan közeli hozzám, csak ez a kiáltás maradjon meg, ha semmi sem marad belőlem, ez akkor is szóljon, ennek szólnia kell, itt vagy???!!! hát persze.

Zhé Shi testére kék és sárga árnyékok vetültek és táncoltak. A fenyők között felette fehér lepel és fekete háromszögek. Ez az a hely és ez az a fekvés, amelyben meg lehet halni. Semmi mást nem tudok egyelőre. Nekem csak így. Lehetne most?

– Nem.
Hallgatsz:
– Most még nem akarod. Te.
– De így?! így lesz.
– Igen. így lesz.
– Akkor jó.
– Egy perccel sem lesz hosszabb. Ahogy megvan, ahogy megélted, rögtön utána.
– Ezt akarom.
– Persze, ezt akarod.

Zhé Shi körül zöldek és égető nyár, Zhé Shi pedig koromfeketében ül, áll, lép, fekszik és fut. Végül beszalad öreg Anyóhoz, aki mosogat és akit életében nem látott sietni. Öreg Anyó sem elég. Most semmi sem elég. Piros almák érnek, szekér zörög az úton, reggel hajnalban keltem és nem elég. Semmi sem elég. Mi kell?

– Mi kell? – kérdezi öreg Anyó, közben mosogat és megkínálja Zhé Shit uborkával és túróval. Mi kell?

Zhé Shi vesz az ételből, segít mosogatni, leül az ágy szélére, hallgat, beszél, nem elég. Mi kell? Nem tudja. Sokat beszél, sokat hallgat, sokat eszik, sokat mosogat, sokat szalad, aztán fordítva, keveset beszél, keveset eszik, keveset hallgat, percig sem ül le, azonnal kifullad, lerakja a tányért.

– nem tudom mi van velem.
– szerelmes vagy?
– nem. igen. nem. nem vagyok. szerelmes vagyok, de ez nincs is, nem elég. ezen túl vagy innen, nem elég.
– mi?
– ha én azt tudnám.
– mi nem elég?
– ez. ez.
– mi kell? kérdezi anyó

és Zhé Shi egyre nyugtalanabb, anyó azt mondja

– ne aggódj, ne búsulj! és ismét tizenháromszor, hiába
– nem érzek semmit! nem tudom hol van!
– mi??
– látni akarom! érezni akarom! hol van??
– jól van, nyugtatja anyó és nem elég, simogatja és nem elég, ne aggódj ne búsulj nem elég, megint jól van, jól van, jól van nem elég
– hol van? hogy van jól? én nem tudom, hogy van jól? nem érzek semmit. hol van?
– veled van, mondja anyó, nem elég
– nem érzek semmit
– veled van
– hol? akkor miért nem érzem? miért nem tudom?
rázkódik, rázkódik, rázkódik

– veled van mondja anyó türelmesen, veled van, veled van,

és amikor nem elég, kiabálni kezd: veled van!!! aztán vállon ragadja és megrázza Zhé Shit, nem erősen, és azt mondja, hangosan és érthetően:

– értsd meg hogy veled van! értsd meg! és most menj haza.

Zhé Shi elmegy, már nincs tiltakozni ereje, továbbra is minden zöld koromból van, de hát, ez is az, velem van.

 

szükségem van a kezedre hogy tudjam milyen a bőröm
szükségem van a szavaidra hogy tudjam meddig terjedek
szükségem van a kövekre hogy megtudjak valamit magamról
szükségem van az álmodra hogy legyen nyugalmam
hallod?
válaszolj rám!

 

Zhé Shi egy vízszintes vonalon áll, amerre kiterjed, mindenütt föld, belőle köd, fehér tej párolog ki, nincs ég, nincs második dimenzió. Most itt kiabál, itt van előtte Fehér Tükör, szemtől szemben a válaszért.

 

„szemtől szemben a válaszért”
{két arc között}

 

– Nekem sincs válaszom tőled. Vagy van? – kérdezi Fehér Tükör. – Mit válaszolsz a fáimra? Mit válaszolsz a köveimre? És a betonra? és a rengeteg átkelőre a zebránál? amikor szmog van? és amikor jön a hajnal? alszol? mit válaszolsz rám?

Ha tudnád, hány évmilliók óta kiáltok, kiáltok, kiáltok érted. Válaszolj rám! válaszolj!

évmilliók, évmilliók óta várom, hogy válaszoljanak rám, jjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjjaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj, hallod? minden részem jajgat! a föld, a hegyek, a levegő, szél, nyögnek, már nem bírják soká válasz nélkül. Valaki végre válaszoljon rám! És te, te itt állsz és azt mondod, nem hallasz engem. Aki a Válasz Vagyok. Folyton válaszollak, folyton minden sejtecskédet és te a nagy kiabálásodtól észre sem veszed. Mindig máshol vagy, nem látsz és nem hallasz semmit. Fáááááááááááj, hallod? válaszolj rám!

Eljön a reggel, állsz az ablak előtt a fényben és ahogy a fény, úgy önt el a gyönyör. Én vagyok az, aki folyok minden sejtedben és kielégítelek téged, magam magadtól. Itt a csontjaidban és a véredben, az inaidban, itt a térded mögött, érzed? itt, ahol a gerinced kezdődik és itt, ahol a könyököddel támaszkodsz az ablaknak, érzed, ahogyan kering? Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová. De te itt vagy? te hol vagy? futsz és azt kiáltod, nincs válasz. Hát itt vagyok.

Zhé Shinek eszébe jutott Anyó, akit hat hétig cementen tartottak, kórházakba és börtönökbe szállítottak, megpofoztak és józanul ideggyógyintézetbe zártak a dühöngők közé és utólag az egészet elhallgatták, a levéltár pedig leégett. Nincs dokumentum. De Anyó megmaradt mindezek után, soha nem sietett – mert ezek után minek? és hová? és mindig hagyott egy tojást a tyúk alatt porozmagnak, Zhé Shit megölelte és azt mondta: Úgy szeretlek! Veled van.

 

„Úgy szeretlek! Veled van.”
[Hány Hold?]

 

– Tudod, hogy nem bírok embert öt percnél tovább elviselni. Nekem csak a válasz kell. Mindegy, kitől és milyen formában, csak válaszoljon rám. Akkor leadódik belőlem egy rész és észrevétlenül egyenletesen szétszórom magam a válaszokba, amikor minden sejtemre, minden mozdulatomra megtaláltam a választ, akkor én sem leszek többé. Mióta várom már ezt az ünnepet.

– Van, amikor nem találom. A kád szélén ma reggel, nem találtam. Vagy amikor készülődtem a városba, elfelejtettem. Esténként, a választ a mai napra. Nem egy ember kell. Válasz kell. És nem is akarok becsapni senkit és nem fogom mondani, hogy őt szeretem, mert csak magamat szeretem, csak a választ akarom magamra, csak ennyit. Nem adhatja ezt egyetlen ember és minden pillanatban, nem is hiszem, nem is kérem, megelégszem a magától adódóval, amikor nem is tudja, hogy az, amit tesz, válasz rám, és nem tudja, miért mosolygok vissza, hiszen nem csinált nekem semmit. Verni sok-sok kilométerre van tőlem, ő is egyedül és csendben, aztán egy fél évben egyszer találkozunk és hallgatunk együtt egy félórát. Ez válaszol rám és nem is akarok mást Vernitől. Kell valaki, aki a többi részt is eszembe juttassa, a többi választ rám, amikor nem találom meg egyedül.

Fehér Tükör hallgatott.

– Jó. Eljövök. De csak tíz évre. Mert igazából nem bírnál tovább embert elviselni. Mindig jövök, csak akkor, amikor egyedül nem találod. És aztán visszamegyek, és egyedül is fogod tudni
– egyedül is fogom tudni
– a választ rád
– a választ rám
– mindenütt
– mindenütt.
– Csak a válaszért jövök, nem azért, hogy én csináljam, hanem hogy meglásd, hogy már van.
– Meglátom, hogy már van, egyedül is, ismételte Zhé Shi
– hogy itt van benned, te vagy az
– meglátom bennem
– és nem lesz szükséged valakire, aki megmutassa
– nem lesz szükségem
– aztán visszajössz te is belém
– hát persze. így akarom.
– így akarod. egészen ez, amit te akarsz.
– jó!
– jó.

Zhé Shi ott állt a köddel szemben. Messziről csak a zöld kabátja látszott, egyetlen folt. Egy nagy barna kiterjedés, fölötte semmi és középen egy zöld pont. Megfordult. Ju Fu volt az. Guggolt a földön.

– Megyünk haza?
– Megyünk.
– Akarsz még maradni?
– Elmondtam, ami a legfontosabb.

 

„Itt lakik a gyönyör, itt lakom, közelebb mindennél és nem kell félned mert sosem megyek máshová.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Zöld Hegyen; Mohás meleg, Olümposz; Két arc között, 2013; Hány Hold?; Kék és zöld, áthaladsz közöttünk)

 

Eleinte csak egy látogatója volt, azután már ketten jöttek. Pontosabban nem jöttek, hanem ott termettek. Nem jelentett számukra akadályt bejárati ajtó, biztonsági rács vagy hevederzár. Az érkezésüket sem lehetett kiszámítani, szabályt találni rá.

Az első találkozástól a mai napig kirázza a hideg. Arra ébredt, hogy bénultság kúszik felfelé a testén, a nagy lábujjától kezdett zsibbadni, végül már nem is bírta megmozdítani a lábfejét, azután a térdét, araszolt felfelé a hideg érzés, mintha műtét előtt megkapta volna az epidurális érzéstelenítőt, csak az egésszel az volt a baj, hogy nem kórházban feküdt, hanem otthon, a méregdrágán vásárolt matracán, amit már szintén nem érzett, mert a bénultság a nyakánál járt. Stroke, villant be neki és az, hogy egyedül él, digitális magányában. Vajon hány nap múlva találnak rá? Szíve mégsem vert hevesebben, az is mintha a mellkasába fagyott volna. Megpróbálta kinyitni a szemét, hátha még sikerül.
Ekkor pillantotta meg az idegent. Az a valami, amit eddig csak a Fears of War-ban látott, a mellkasán ült, és egyenesen a szemébe nézett. Mivel az ablakon át beszűrődött az utcai lámpa fénye, nagyjából ki tudta venni a külsejét. Fekete volt és síkos, bizarr formájú, mint a mélytengeri halak, annyi különbséggel, hogy volt karja, lába, és szeme előre nézett, akár a ragadozóké. Érezte a kipárolgását, az émelyítő, csatornabűzzel keveredő, édeskés dögszagot.

Egy darabig egymásra meredtek, majd az ördögi lény leugrott a mellkasáról, és elszaladt. Ekkor lassan visszatért az élet a testébe. Pár napig villanyfénynél mert csak aludni, ülve.
A következő látogatás holdtöltekor zajlott, azzal a különbséggel, hogy már két idegen volt, egyikük megfigyelőként, a szoba sarkába húzodva. Lélegzetet sem mert venni a jelenlétükben, akik továbbra is megfigyelték őt, és mintha a gondolataiba férkőztek volna. Egyik alkalommal sem volt memóriavesztése, minden másodpercre tökéletesen emlékezett.

A kialvatlanságtól egyre szórakozottabb lett, kiestek a tárgyak a kezéből, a kocsikulccsal próbálta kinyitni a bejárati ajtót. Bár állandóan a lények foglalkoztatták őt, mégsem mert beszélni róluk. Egy tizedik kerületi rendszergazda nem hihet démonokban, boszorkányokban, számára minden vallás és spiritualitás az ostobaság egyértelmű jele volt. Egyik kollégája meg is buggyant egy Windows frissítés során, aromaterápiával, kristályokkal és piócázással kezdett foglalkozni. Most ő volt az egyetlen, akihez segítségért folyamodhatott. A kolléga másnap apró dobozba zárt szelenitet ajándékozott neki, de a lelkére kötötte, hogy más nem érhet hozzá, csak ő, de semmiképp sem zsíros kézzel. A szelenit bevált egy darabig, elűzte az ártó szellemeket. Ismét tudott aludni, mégpedig egészen jól, néha még hét-nyolc boldog, öntudatlan óra is összejött.

Az utolsó látogatásra a tavaszi óraátállítás éjszakáján került sor. Már nem félt annyira, egészen addig, amíg a kisebbik lény elő nem lépett a sarokból. Ez sem volt rusnyább vagy büdösebb, mint a másik, viszont minden telepatikus tiltakozás ellenére, meglepően gyakorlott ujjal oldotta ki bénult testén a pizsamanadrágot.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Falba sírt csend)

A rémálom

Nesta

(…)

Megszoktam már a lépcsőzést… Ja, mégsem. Enyhén lihegve értem fel, és pár mély levegő után kinyitottam a friss levegőre. A hűvös friss levegő szinte mellbe csapott, de jólesően kitisztította a fejemet. Még senki sem volt odabent, így hát leültem a földre, és megpróbáltam néhány nagy lélegzettel lelassítani a szívverésemet. A gondolataim folyamatosan elkalandoztak, így szemügyre vettem a tájat, ami megint egy kicsit máshogy nézett ki. A reggeli fényességben a távoli tó hűvösnek nézett ki, a fáknak kicsit fakult a színük, a felhők lejjebb kavarogtak, a köd pedig a fák között tekergőzött. Úgy nézett ki, mint egy misztikus labirintus.
– Szép jó reggelt, Nesta. Remélem kipihented magad – lépett be kecsesen Annybell.
Nyugodtan meredtem rá, csak pillanatok múlva jutott eszembe, hogy talán válaszolni kéne.
– Ööö, igen, köszönöm. Te?
– Talpra, ma sem lazsálhatunk.
– Jaj… – nyögtem fel, amikor feltápászkodtam.
A hátamba fájdalom szúrt, de egy két hajolgatással, és nyújtással el is tüntettem. Tudtam, hogy valami bajom van, de nem akartam ezzel terhelni a Szél Istennőt. Majd meggyógyul a hátam magától.
– Először is meg kell találnod a harcmodorod. Tudtommal nem fogtál túl sokszor fegyvert – kezdte Annybell.
– Nem fogtam még, csak azt a kardot az erdőben.
– Van bármi előérzeted? Közelharcban vagy távolharcban vagy jobb? – A közelharc kicsit jobban megy.. Pár évig tanultam, de nem sokszor jártam el rá – feleltem bizonytalanul. – De a célzásom elég jó.
– Remek – Annybell kezében egy kard jelent meg.
Ezüstös fényű penge. Könnyűnek tűnt. Rövid, fekete markolatú és éles pengéjű volt. Felém nyújtotta, én meg elvettem a kardot. Pár pillanat után megtaláltam rajta a fogást. A súlyozása nem volt az igazi. Könnyűnek tűnt, de nem esett kézre mégsem. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy nem az igazi, mert azonnal visszavette.
– Nem jó… De mit szólsz ehhez? – nyújtott felém egy nagyobb kardot, aminek nagyobb volt a markolata.
A pallos méretű monstrumot ugyan meg tudtam tartani, de hogy én ezzel mozogjak, az képtelenségnek tűnt. Ráadásul le is konyult a vége. Erőlködve helyeztem át az egyensúlyom, hogy megtartsam, de a vége csak nem akart egyenesen állni.
– Nem jó… – ismételte Annybell, és a kezébe teremtett két rövid kardot. – Ezek esetleg?
A kezembe fogtam a két könnyű pengét. A hűvös markolatuk belesimult a kezembe, azonnal megtaláltam rajtuk a tökéletes fogást. Megmozgattam a kezemet, és próbaszerűen suhintottam párat. Könnyű,és jól irányítható volt. Ez volt az.
– Tökéletes – mosolygott Annybell.  – A harci beállásnak a lényege, hogy ne tudjanak kidönteni az egyensúlyodból – mind a lelki, mind a fizikaiból –, és hogy tudj mindent csinálni: arrébb lépni, lebukni, ugrani, rúgni… Meg minden mást.
Felvette az alapállást, és a kezében feltűnt egy vékony kard. Megpróbáltam utánozni, de én közel sem voltam olyan kecses, mint ő. A kardot eltüntette kis időre, és odalépett hozzám. Hosszas magyarázás és mutogatás után kiderült, hogy ugyan jól fogtam meg a rövid kardot, de nem jól tartottam. Könnyen le lehetett volna fegyverezni.
Hosszú órákon át gyakoroltatta velem az alapmozdulatokat, és hogy egyes dolgokra hogyan reagáljak. Majd hirtelen fegyvert fogott, és egyet hátra lépett. Támadott. Felülről, széles ívben csapott le rám. Ijedten felkaptam a kardom. A kezem is beleremegett, olyan erős volt. A hátam sajogni kezdett, de nem engedtem. Gondoltam egyet, és a másik kezemmel a hasa felé böktem. Ő megperdült, egyszerre kiverve mindkét kezemből a kardot.
– Védtelen maradtál.
– De te is – kontráztam.
Mintha egy átlagos nap lenne, valamelyik átlagos ismerősömmel. Annybell olyan hétköznapi volt. A tevékenység viszont még annyira sem.
– Támadj! – biccentett, és támadóállásba állt.
Ránéztem az állására. A kardot lazán a hasa előtt tartotta. Trükközni próbáltam, úgy tettem, mintha a fejére mennék, majd megfordítottam a pengét, és a lába felé vágtam. Elugrott, és megperdülve egy tökéletes visszakezes vágást adott le. Az idő lelassult. Elhajoltam, a fájdalom a hátamban elviselhetetlenné fokozódott, ami miatt csendesen sziszegni kezdtem. Annybell egy pillanatra kiesett az egyensúlyából, de igen gyorsan összekapta magát. A harc közben kissé megváltozott. Eddig sem volt érzelemdús, de most kifejezetten kifürkészhetetlenné vált. Érzékelve, hogy egész ügyesen felveszem vele a harcot, egyre jobban bekeményített. Érdekes volt, ugyanis nem volt nagy tapasztalatom a fegyverek terén, de mintha a testem emlékezett volna valamire. Lehet, hogy egy könyvből memorizáltam? Nem rémlett semmi ilyesmi, és mégis milyen könnyedén ment. Persze, Annybell sokkal jobb volt nálam, de ő ki tudja mióta gyakorolt már, én meg először csinálom.
Bár eddig mindig ő nyert. Ha ellene sincs esélyem, akkor, hogy győztem le majdnem egy Prohoma’kallét?
– Ez nem volt rossz – dicsért meg, amikor egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően a kardját a torkomnak szegezte. Pár pillanat után leengedte a pengét, és elismerően nézett felém. – Sokat fejlődtél, és gyorsan tanulsz. Most menj ebédelni, majd menj… Menj Cecilyvel! Vele fogsz dolgozni. A harmadévesekkel.
Fájdalmasan grimaszoltam ahogy felvettem a kardomat és a hátam ismét sajogni kezdett. Ahogy felnéztem, láttam,  Annybell engem bámult Élénk kék szeme az arcomat fürkészte, a kardját megint eltüntette.
– Fáj valamid? – kérdezte nyugodt hangon, de a tekintetében mintha aggódást is láttam volna megcsillanni. Lassan bólintottam és halkan kezdtem magyarázkodni.
– Még a szemlén megsérült a hátam, amikor leestem a Prohoma’kalléről a hátamra. Szerintem eltört egy bordám, mert nagyon fáj azóta, ha hajolgatok, vagy ha megerőltetem. De néha meg nem fáj, szóval lehet, hogy csak megzúzódott…
– Ez nem jó – óvatosan megfogta a vállam és megfordított, majd finoman nyomkodni kezdte a hátamat. Az érintése gyengéd volt, de én ösztönösen sziszegtem, amikor fájdalmas részre ért. Kicsit erősebben nyomta meg, mire az ajkamba haraptam. – Jól van, nem tört el. Szerintem csak megzúzódott, vagy megrepedt. Ha eltört volna, fájna a lélegzés is.
– Ohh… Rendben – sóhajtottam fel. Igaza volt. A lélegzés nem fájt.
– Nemsokára jobb lesz. Egy-két nap maximum. Azért ne erőltesd.
– Sokkal egyszerűbb, ha nem kell ezer isten előtt hajolgatnom – ismételtem, mire elnevette magát, és témát váltott.
– Vacsora után relaxálunk egyet, úgy készülj – továbbra is derűs volt a tekintete, majd csettintésre emelte a kezét.

… És eltűnt.

Boldogan mentem le ebédelni, és vigyorogva közöltem Cecilyvel, hogy vele leszek. Denimy bosszúsan fújtatott, amikor ő is meghallotta. Morgott valamit, hogy egy egy napja itt lévő leelőzi, majd tovább kanalazta a levesét. Halvány mosollyal néztem rá, tudtam, hogy csak zsörtölődik, igazából nincs baja.
– Hát, ma erőnléti edzés lesz… Kint… És cudar hideg van – mondta Cecy két kanál leves között. – Öltözz melegen, és készülj fel a kilométerekre…
– Mázlisták, én meg sülhetek meg Ronan mesternél. Hülye másodév… – morogta Denimy.
– Hajrá! Kitartást – mosolyogtam rá biztatón.
– Nesta, ha tényleg velünk leszel, akkor siess az ebéddel. Javaslom, hogy melegen öltözz, úgy, hogy jól tudj futni. Mert a délutánunk hátralevő részének minimum felét ez fogja kitenni – figyelmeztetett Cecily.
– Ajajjj – nyögtem fel.
Pont ez kell még nekem. Egy pszichopata, aki egész végig futtatni fog. Sóhajtottam egy nagyot, bekaptam még gyors pár falatot, majd felpattantam, amit a hátam alapos sajgással jutalmazott.
–  Mikor kell gyülekezni?
– Öhm… 10 perc múlva – lesett az órára Cecy.
– Oké. Sietek… – motyogtam, azzal intettem, és elrohantam.

Jobbra, balra, egyenesen, jobbra, fel. Fel, fel, fel… Megjöttem. Benyitottam, és körbe kémleltem. Senki nem volt itt… Akkor miért éreztem mégis azt, hogy figyelnek? Kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Gyorsan felsiettem a lépcsőn, és kinyitottam a szekrényem. Három edzőruha… Megvizsgáltam mindegyiket, és rájöttem, hogy az egyik bundás, a másik nagyon vékony, a harmadik meg a szokásos. Átvettem a ruhámat a bundásra, majd szoros fonásban rögzítettem a hajamat a fejem körül, korona stílusban. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, mert gyanítottam, hogy szokásomhoz híven megint késében vagyok.
Gyorsan leszaladtam a nagy aulába, és azonnal megpillantottam Cecilyt is. Már messziről integettem, Cecy vidáman intett vissza. Rajta is edzőruha volt, vörös hullámos haját egyszerűen befonta
– Szia! Na, végre. Azt hittem, sohasem érsz már ide – köszöntött.
– Bocs… Mire én felérek oda…! És mire le… – szabadkoztam.
– Épp időben… – bökött oldalba.
Megérkezett az emlegetett személy, akiről eddig csak azt tudtam, hogy a gyerekek futtatása és kínzása a kedvenc hobbija.

(…)