/Boccaccio után szabadon/ 

Élt a szépséges Toscanában egy grófi házaspár. Csodálatos birtokuk volt, hegyen-völgyön át, amerre a szem ellátott. Az éltes korú gróf, és családja minden vasárnap örökösért imádkozott. A tiszteletes úr meghallgatja, és mint Isten szolgája igyekezett közbenjárni.

Tiszteletes úr, ne szorítson olyan nagyon, ruhám fodrai meggyűrődnek, uram éles szeme felfigyel, hogy az elülső fodrok nem gyűrődhetnek meg, attól, hogy a gyóntató széken ülök. Ó, tiszteletes úr, legyen belátással, kérem.

Leányom ennél jobb belátással már nem bírhatok. Most alulnézetre van szükség, mert nehezen kapok már levegőt a felső régiókban. Alá kell szállnom, hogy megtudjam, a pokol bugyraiba miért is kerülnek tisztes hívő emberek.

Tiszteletes úr, az uram csak azt  parancsolta, mutassam meg a birtoka hol terül el, láthassa a lankákat, a dombokat és a völgyeket, a párás, harmatos patak partját.

Ó, leányom, ezek a dombok, ezek völgyek, a lankák, és a partok, peremek, és az egyetlen mély nyiladék a tájon, leányom, urad e birtoka irigylésre méltó, bár ezért elkárhozás is járhat, de megértem a gyarló férfinépet.  Ha tudnád, hányan gyóntak már, erről a két csúcsos dombról, mely között, íme megtaláltam, a kis piros lóherét, hány nemes ifjú férj gyónt már erről.

De tiszteltes úr, ne gyalázzon engem, két domb között!

Nem, leányom, nem gyalázat, csak idézet.

Jaj, csak az uram, oh, tiszteletes… úr, Isten megbocsátja önnek e lankák bejárását, mert mindent megtett, hogy a völgy termékenységét bőséges öntözéssel biztosítsa. Isten megbocsátja önnek, én pedig buzgón óvom a magocskát, hogy szép terméssé növekedjen, uram családjának dicsőségére.

Nem fáradt el a tiszteletes úr bejárni birtokomat? Gróf úr, nem tettem mást, mint birtokán némi sétát. Először szememmel simogattam végig minden dombját, és csúcsát, mely oly szépen ágaskodott, hogy emberi szem annak ellenállni nem tudott. Aztán a völgyekbe tekintettem, és megértettem, hogy mitől oly boldog férfiú ön. De bocsásson meg, egy ily szép birtok minden tagjának megtekintése oly kevés, mint amikor a bort csak nézzük a pohárban és nem kóstolunk beléje. Ezért, hogy szemrehányást ne tehessen, hogy nem fordítottam kellő figyelmet nagyméltóságú. igen értékes, míves birtokára, hát lehajoltam földig, és mint igaz hívő, a mindenható példáját követve, megmostam birtoka lábát, és ámuló tisztelettel csókoltam meg termő dombjait, melynek méhéből az Úr segedelmével új élet szökken, méltóságod örömére.  Hisz itt minden új élet, pardon, új kalász, csak az ön gazdagságát és dicsőségét növeli.

Egy esztendő múlva keresztelő volt a grófi birtokon. A cselédek is részesültek a gazdag lakomából. Nézzétek, a jó öreg Bartolucci gróf ősz fejjel, hajlott derékkal is megjutalmazta ifjú feleségét egy gyönyörű gyermekkel.

Egy buzgó templomjáró asszony megszólalt a hátsó sorban. Oly nemes arcéle van, akár a tiszteletes úré, aki egy valóságos szent ember volt, és akit a gróf úr ajánlására bíborossá neveztek ki, így Rómába került.

Ó, az egy gyönyörű ember volt, és nagylelkű, nem sajnálta az időt a hívektől, sóhajtotta egy csinos szolgáló leány, és megsimogatta elöl domborodó szoknyáját.

Julien minden munkanapja elején és végén elszívott egy füstszűrő nélküli Chesterfield cigarettát. Ilyenkor megbiccentette nagyapjától örökölt kopottas, szürke Borsalino kalapját, nekidőlt a falnak, és úgy tett, mintha ő lenne Humphrey Bogart. A fellobbanó gyufaszál fényében egy sokat megélt arc körvonalai rajzolódtak ki.

A Bastille tér és a Luxembourg-kert közt kétkerekűzött nap nap után. Ízléses, mályvaszínű ingben tekert a telephelyre. Beérve felöltötte zubbonyát, magához vette söprűjét… és söprés, a megszokott macskaköveken. Így teltek hajnalai, és minden második szombatja. A váltásruhája a szekrényében pihent, hogy hazafelé is kifogástalan lehessen a megjelenése. Vasárnap délutánonként a Le Petit Parisien falai között időzött. Keserűlikőrre és Paris-Brest süteményre költötte azt a kis szégyenpótlékot, amit munkabére mellé kapott. Oda volt az égetett tésztás, vajas, pralinékrémmel töltött desszertért. A biciklikerékre hasonlító csodát 1910-ben Louis Durand ötlötte ki, és kezdte árusítani cukrászdájában egy kerékpárverseny tiszteletére. Julien a falatozást és az italozgatást követően rendre a szalonspicces állapot határán táncolt. Egy Jacques Prevert-válogatással a kezében üldögélt Jules kávéházában. Rongyosra olvasta. Húsz éve szinte nem is lapozott mást.

– Az utcaseprő néhanap. Ezt biztos rólam írta – gondolta magában ábrándos tekintettel.

Az utcaserpő (Balett) címűt is fejből fújta. Megannyiszor eljátszott a gondolattal, hogy, milyen hálás dolog lenne kihúzni a Szajnából egy fuldokló sellőt. Egy barnát, egy szőkét vagy vöröset. Aztán melózott tovább. Ő volt a fény városának megmentője. Óvta Párizst a hanyagoktól, a klosároktól, a szemetelőktől, a szerelmesektől és a hülyéktől. Lépten nyomon megsárgult és rúzsfoltos csikkek. A nyilvános piszoárok körül párolgó vizelettócsa. Ripityára tört pezsgősüvegek és szertefoszló álmok. A keserédes hétköznapok és az átmulatott éjszakák nyomai.

– Azt a sávot kihagyta – dobta oda neki egy járókelő kacagva.

– Na, még egy elégedett ügyfél… Ha jobban tudja, csak tessék.

– Nem azért mondtam.

– Tudom, csak viccelődött. Ahogy a többi tizenöt is ma. Meg az előzőek. Ismerem Roletti őrmestert tudja?

– És?

– Ha akarnám, széttörhetném a fején a munkaeszközt, mondván, hogy önvédelem volt… de nem éri meg. Tegnap kaptam az új cirkost. Kár lenne érte.

Zaklatottságát csillapítandó rágyújtott. Csodálattal figyelte a sercenő gyufaszál lángját. Egy pillanat alatt fellobban, majd kialszik. Mint az élet. Mire feleszmélt, már végigégett, ő pedig haladt tovább. A következő sarkon megsárgult faleveleket sepert a szemetesládába. Aztán az őszi szellő megtáncoltatta őket, és kezdhette az egészet elölről.

Azt mondják, az ördög Pradát visel. Nos, én jobban szeretem a Versacét. Valamilyen szinten mindenkiben ott motoszkál a sötétség, ami csak arra vár, hogy a felszínre törjön. Gonosz vagy angyal, jó és rossz; sokszor nem különbözik, nincs jelentősége.

A szél egyre makacsabbul csapkodja körülöttem ébenfekete hajamat, de már látom a bár felett lógó táblát. Megszaporázom a lépteim, és megkerülöm a korlátot. A Jimmy Choo-m minden lépésnél koppan egyet, ahogy araszolok lefelé a lépcsőn.

Amint kinyitom a fülledt helyiség ajtaját, egyből megcsap a meleg. A félhomály ellenére azonnal megpillantom a bárpultnál támaszkodó Steve-et. Megszoktam már, hogy minden tekintet rám tapad, ha belépek valahova, de ő csak késve vesz észre. Mélyen a szemébe nézek, hogy tudja, miatta jöttem; én vagyok az, akit vár. Azonnal visszafordul, még ebből a távolságból is látom rajta az idegességet. Reszkető kézzel nyúl a söröskorsó után, cseppek folynak végig az üveg oldalán, ahol hozzáér.

Szánalmas, megtört, elkeseredett. A kedvenc típusom. Leülök mellé a szabad helyre, ügyelek rá, hogy ne kerülhesse el a figyelmét csupasz hátam. A ruhám majdnem a derekamig szabad belátást nyújt. Átdobom a hajamat a vállam felett, megtámaszkodom én is a pulton. Leplezetlenül bámulom Steve-et, a fekete, kör alakú szemüvegét, borostás középszerű arcát, őszülő halántékát.

Láthatóan nem mer rám nézni, pedig itt van, amit azt jelenti, akarta, hogy eljöjjek.

– Azt csicseregték a madarak, engem keresel.

A hangomra összerezzen.

– Tőlem nem kell félni, nem harapok. – Negédes mosolyra húzom a számat.

Oldalról rám sandít, majd ismét elfordul. Meguntam ezt a játékot, nincs időm ilyesmire. A türelem sosem tartozott az erényeim közé.

Bal lábamat keresztbe teszem a jobbon, teljes testemmel felé fordulok. A térdem hozzáér az oldalához, rövidke ruhám majdnem teljesen felcsúszik a combomon. Vágy csillan Steve mocsárzöld szemében, de próbál eltávolodni tőlem. A vállára teszem a kezemet, amitől megrándul a teste. Fekete, manikűrözött körmeim szinte elvesznek egyszerű inge mintái között.

– Mennyi lenne? – suttogja.

Látványosan végignézek rajta. A ruhája tiszta, de olcsó és bűzlik a dohányszagtól. Talán negyvenéves lehet. A külseje alapján sosem volt hozzá kegyes az élet. Most is itt van velem, elkeseredése utolsó bizonyítékaként.

– Húsz – mondom elgondolkodva.

Zavart tekintettel néz rám.

– Úgy tudtam, tíz szokott lenni…

– Most húsz – vágok a szavába határozottan.

Felsóhajt. Úgy tűnik, megadja magát nekem.

– Rendben.

Mosolyogva hajolok közel a füléhez. Borostája csiklandozza a számat, amikor megszólalok:

– Mondd el, mire vágysz!

Nem húzódik el. Belesúg a fülembe, amitől akaratlanul is elmosolyodom.

– Nem túl egyedi – kacagok fel. – De tiéd a döntés.

Végignyalom az alsó ajkamat, majd lágyan megcsókolom. Ügyetlenül csókol vissza. A nikotin ízétől felkavarodik a gyomrom.

– Az üzlet megköttetett – lehelem kicsit eltávolodva tőle. – Húsz év múlva eljövök a lelkedért.