A combember és egyéb családi tragédiák

 

A combember

Két napja már csak női combok potyogtak az égből. Az amputált, formás végtagok hangos ütődéssel csapódtak a fájdalmasan jajgató tetőnek, majd lecsúsztak a repedező cserepekről, és tompa puffanással egyenest az udvarra pottyantak. Egyik-másik rángatózott, mint a béka kiszakított lába, és a vaskos húshengerek még vért öklendeztek, amitől úgy nézett ki a kert, mintha jó adag paradicsomszószos csőtészta lepte volna be. Félő volt, hogy a kis tanyasi házunkat teljesen beborítják ezek az ideszórt női lábak, és tudtuk, akkor leszünk csak igazán elvágva a külvilágtól. Még a jóistenke se fog megtalálni minket a több tonnányi húshegy alatt. Nem mintha oly sokszor keresett volna minket.

– Mindig is ilyen formás lábakat akartam, de nekem csak ez a két bőrrel bevont seprűnyél jutott – sóhajtozik anyám az ablakhoz tapasztva horpadt, termeszvárszerű arcát. Én pedig kisfiúujjakkal befogom a fülem, hogy kizárjam a felnőttek intim titkait. A nagyok mindig az égbolttal perelnek, se vége, se hossza sirámaiknak és többnyire gusztustalanok a vágyaik. Persze apám miatt van ez az egész. Nyert azon a hülye végtaglottón, és most az ég annak rendje és módja szerint szállítja is a 363 millió női végtagot. Elvégre a Szerencsejáték Zrt. becsületes, akár a gégegödörben haldokló delfin, megbízható, akár az égő csipkebokorból gőzölgő szifilisz. Apám legalábbis mindig ezt mondogatta, már amikor beszélt, de többnyire csak lottószelvényekre firkált x-ekkel kommunikált. Olykor az volt az érzésem, csak azért lottózott, mert mondani akart nekünk valamit az ikszekből álló morzekódjaival.

– Kimehetek combembert építeni? – kockáztatom meg a kérdést, kihúzva a füljáratomból a kisfiúujjakat, amelyek eddig megakadályozták, hogy ifjonti lelkemet édesanyám perverziói megfertőzzék. Ezeket a kisfiúujjakat is apám nyerte a végtaglottón – összesen 27 millió van belőlük, én mindig hordok néhányat a zsebemben. Hiába, az öreg vérbeli szerencsejátékos – képes lenne elnyerni bármikor az özvegyasszonyok gyászát, az impotensek depresszióját és a megmagyarázhatatlan szorongást, ami úgy növekszik mindenkiben, mint a folyton sötét repedések felé forduló napraforgók.

– Gyerek vagy, semmi keresnivalód még a női combok között – morgolódik anyám, aki belülről egy fekete kukoricatábla.

Egyszer megkérdeztem az öregemet, tudna-e esetleg pénzt is nyerni. Azt felelte, tudna. De nem akar.

– A pénz bizony a gonosz emberek pikkelye – motyogta, az égből hullt bajszokat pödörgetve. Teli van ezekkel is a pince. Megannyi szőrös, lenyúzott férfi felsőajak. Olykor elgondolkodom rajta, a Szerencsejáték Zrt. honnan szerzi az emberi testrészeket. Túl becsületes ahhoz, hogy hullákat ásson ki a temetőből.

Éjfél van. Nem tudok aludni a tetőt bombázó combtorpedóktól. Krisztusi csoda, hogy nem törtek még ripityára odafönn a cserepek. De apám szerint ebben semmi meglepő sincs. Szerinte a házak teteje mindig a homlokokból kigomolygó keserű gondolatoktól és rémálmoktól úgy megkeményedik, mint a rovarok kitinpáncélja.

– Meglásd, amíg boldogtalanok vagyunk ebben a házban, semmi baj nem érhet minket – mondta, egy kérges tenyérrel simogatva pufók arcomat. Eltaláltad, ezt a levágott kezet is a lottón nyerte. És lassan ellep minket a záporozó női hús. Kukoricarecsegéssel telik meg a ház. Anyámban él egy kislány, aki a fekete, száraz kukoricásban fut minden este, könnyeivel gargarizál, és azt kiabálja, el van veszve. Na, hát ettől keményedik a tető. Meg hát az én félelmeimtől. Ebben az irtózatmagmában lötyögünk, olajos izzadtságtól csillogunk belülről, egészen olyanok vagyunk, mint a vonatlépcsők egy forró nyári napon.

Létezik lottó, amin szép álmokat lehet nyerni?

Az ablakon túl egy combember dörömböl. Úgy tűnik, megépítette magát helyettem. Otromba egy pörsenés, megannyi húsbőr kacat. A combember azt kéri, engedjem be, és nagyfiút épít belőlem. De én nem akarok megnőni, mert akkor folyton az éggel perelnék.

– Bárkát építünk, és eltűnünk innét a picsába! – motyogja másnap anyám, miután még mindig nem áll el a combeső. A szekrényből előkotort régi cipőket varrja egymáshoz, ebből készül valami toldozott-foldozott torz csónakocska. Rusnya, akár egy műfogsor a magzatvízben. De talán a célnak megfelel. – Viszont csak ketten férünk el benne. Jössz vagy maradsz?

– És akkor apával mi lesz? – kérdezem.

– Ó, ellesz ő a pincében, majd húzogatja az ikszeit s vigyáz rá a tető!

De pontosan tudom, hogy nélkülünk apának nem lesz elég rémálma ahhoz, hogy kemények és ellenállóak maradjanak a tetőcserepek. Mégis elhajózom anyával. Ott szeljük már a habokat, körülöttünk a rángatózó női combok bőrhullámai verdesnek. Megállás nélkül merjük ki a csónakunkba potyogó lábakat, mígnem aztán másnapra eláll végre a zuhé. A húsóceán lenyugszik. Tudom, a mélyén férfivá avató combember-sellők úszkálnak, akikre nincs szükségem, mert lám, meghoztam életem első felnőtt döntését azzal, hogy én is útra keltem. S valahol ott gubbaszt a fenéken apám is, aki újabbnál újabb x-eket húz a lottószelvényekre kéken vérző golyóstollával. A húsóceánt nézve egyszerre szűk és tág ez a világ. A lágy gyűrődések kiismerhetetlen tartománya. A lábakból kicsorgó sűrű vért isszuk, így hát nem szomjazunk. Anyám néha kukoricadarát öklendez fel, így hát nem is éhezünk. S szemérmesen félrenézünk, valahányszor valamelyikünkre ránk jön a szükség, és a rángatózó combok közé pisil vagy kakál. Egész szép tehát az élet ahhoz képest, hogy nincs semmiféle tető a fejünk felett, csak a szerencsejátékosokat jutalmazó égbolt. Éjjel átkarolom a térdem s a csillagokat bámulom. Megannyi fényes bója. És hallgatom az anyámból kiszűrődő kukoricarecsegést, amely olyan, mint megannyi összegyűrt kitöltetlen lottószelvény hangja.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint – A fa melankóliája )

ÉGISZ

 

Végre véget ér ez a tél is,
sirályok szállnak a piac felé.
Jön a tavasz, a nagy szintézis:
az élet ága megremeg belé.

Jön az új nyár, új lesz az ősz is,
el is felejtjük majd a régit.
Az életünk így kergetőzik,
végre véget ér ez a tél is.

A nagymamám fazékban főzne
kávét, és a zaccot kiöntené,
az ágyásokban gyűlne össze.
Sirályok szállnak a piac felé.

A nagymamám vak tenyere a pajzs
előttem, ami véd, az égisz,
és életvonala rajta a rajz.
Jön a tavasz, a nagy szintézis.

De mi az, amitől megvédene?
A világunkat még megértené?
Bár vak volt, mégis lát most a szeme:
az élet ága megremeg belé.

Az élet ága megremeg belé:
jön a tavasz, a nagy szintézis.
Sirályok szállnak a piac felé,
végre véget ér ez a tél is.

 

(Illusztráció: Richard Robinson: Jonathan Seagull)

Taurus

 

Bika akarok lenni, ordítja a hatéves Betty, és álmában vadul hadonászik. Lázas, forró a homloka, állapítja meg az anyja, aki a másik szobából jön, borzas hajjal és kialvatlan szemekkel. Hajnali négyfele jár. Megint torok- és mandulagyulladás? Karolina a hőmérőt keresi, 39 kilenc fokot mér, lázcsillapítót old fel egy fél pohár vízben, Betty vonakodva issza meg. Semmire sem fog emlékezni. Az apja két hónapja húzott el, nem az ő lánya. Hát kié? – kérdezte Karolina? A DNS-ünk nem egyezik. Volt pofád megvizsgáltatni? Valahogy nem stimmeltek az időpontok. Terhes lettél, de előtte külföldön voltam, később jöttem haza, elszámoltad magad. Sosem bíztál bennem. Nem akartál gyereket, csak én. Neked is volt viszonyod, tudom, van egy gyereked is a német nőtől, sosem beszéltél róla. Majd csak meggondolod magad, reméltem, bika létedre tudsz őszinte lenni, karakán. Anyád mindig büszke volt rá, hogy karakán fia van. Tökös gyerek, kontrázott az apád. A szomorú az, hogy te is azt hiszed, karakán vagy. Nem vagy az, csupán egy alvilági alak, csak pusztítani tudsz, építeni nem. Nincs benned semmi emberi. Félsz, egy bika fél. Fél a nőktől. Fél a gyerekétől. Félsz önmagadtól. Betty a te gyereked, bármit is mondasz.

Mióta Betty apja felszívódott, Bettyvel nem lehet bírni. Olyan játékokat akar, amikkel a szomszéd fiúk játszanak: roller, mentőautó, tűzoltóautó, dömper. Egyikkel sem telik el igazán, ha az egyiket megunja, előveszi a másikat. Csak ő játszik velük, senki másnak nem engedi, hogy kézbe vegye bármelyiket is. Még a barátnőjének is tilos. Kimarom a szemed, ha hozzányúlsz. Az óvodában verekedésbe keveredik, és hallgat róla. Orrba verte az egyik fiút, mert megcibálta Betty barátnőjének a haját. Már nem öleli meg az anyját lefekvéskor, ellöki a kezét, ha simogatni akarja az arcát, és elmaradnak a bújós napok is. Enni sem akar. Miközben gyöngyöket fűz, magában beszélt: Hol van az apám? Miért nem hív? Már nem is szeret? Nem kell a szoknya, nadrágot akarok, nem vagyok kislány. Apa igért egy gitárt, mikor veszed meg, anya?

Betty makacs és kitartó. Kavicsokat hoz haza, gyűjti őket, megfogja a békát, a pókot, napokig őrzi és eteti őket. Semmitől sem fél, bika akar lenni. Mindennap az apját várja, és szalad az ajtóhoz, ha csöngetnek. Betty anyja adótanácsadó, a házban mindenki ismeri, gyakran kérik a segítségét.

Bettynek saját kuckója van, ahol nem lehet zavarni. Karolina a csukott ajtón át is hallja: Te kislány vagy, nem lehetsz bika, nem lehetsz fiú. Betty a dédi hangját is utánozza, nehogy már egy kislány mondja meg, fiú akar lenni, amikor kislány. A legújabb kívánsága, hogy rövid hajat szeretne, mint amilyet Tomi hord. Csak így veszik be a focicsapatba. Karolina nem enged, szép szőke hajad van, minek levágni. Új frizurát akarok, tör ki Bettyből a düh. Apának is rövid haja volt. Hívjuk fel apát! – ébresztette fel egyik reggel Betty az anyját. Te tudod a számát, nagyi elárulta, ne hazudj. Apa is mellém állna, legyek csak bika, ha nekem jó. Karolina nézte a lányát, várt egy kis ideig, majd megpróbálta elmagyarázni neki, hogy néha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. De Betty csak annyit válaszolt: Akkor is bika akarok lenni, és apával akarok beszélni.

Karolina végül enged. Levágatja Betty hosszú haját, és elkíséri lányát a helyi focipályára, ahol a fiúk már javában rúgták a labdát. Betty bekapcsolódik a játékba, és Karolina meglepve látja, hogy milyen ügyesen játszik. A fiúk először kicsit furcsán néztek rá, de hamar befogadták őt a csapatba. Ahogy teltek a napok, Betty egyre magabiztosabbá vált. Karolina tudja, hogy lánya még mindig apja után sóvárog, de abban reménykedik, hogy a foci egyfajta megnyugvást hoz neki, talán a játék hevében és a csapatban való részvételben Betty végre megtalálja azt az erőt és biztonságot, amit eddig csak az apjával való kapcsolatban keresett.

Azon az estén, amikor Betty az első gólját rúgta, Karolina azonnal megpillantja lánya arcán a váratlan örömöt és büszkeséget. Ahogy hazafelé sétáltak, Betty odabújt hozzá, és halkan megszólalt: Anya, köszönöm, hogy elengedtél focizni. Most úgy érzem, hogy egy kicsit bika vagyok. Karolina elmosolyodott, Taurus, igen, apád csillagjegye.

 

(Illusztráció: Krebsz Áron – Tükörtáj)

Amit adhatunk

Zoé ott várta Ádámot a koripálya padján. Nem tudta, mit akar, vagy mit vár ettől a találkozástól. Gyújtóját keresve zsebre vágta a kezét.
Megfogadta, hogy leszokik – Ádám ki nem állhatta a cigarettafüstöt. A nikotin fojtogató szaga olyan természetessé vált Zoé számára, hogy észre sem vette Ádám prüszkölését, köhögését… miközben Ádám is vele dohányzott.
Hol van már? Hol van ez a szar? Megint otthon hagytam volna?
Végül feladta a keresést.
Mikor tekintete találkozott a templom órájával, előhúzta telefonját, és megcsörgette Ádám számát. Kicsöngött. Nem vette fel. Ezek szerint még nem ért haza a kirándulásról. A hétvégeket mindig a családja társaságában töltötte, valahol az isten háta mögött. De a lakása itt volt, a másik utcában, amire pont rá lehetett látni.
Nem akarta többször felhívni Ádámot, nem akarta zavarni. De már két órája várt rá.
Zoé körmét a tenyerébe mélyesztette. Még mindig nincs itt… Hol lehet? Idegességében fel-alá járkált a leterített szőnyegen, miközben a kaput bámulta. Ádámnak azonban nyoma sem volt.
Amikor kedvese lakása felé pillantott, észrevett egy mentőautót a ház előtt. Úristen, mi történt? Mi van, ha rosszul lett? Mi van, ha nincs kéznél az inzulinja? Vajon Ádámhoz jöttek?
Torkát szorította a rémület. Mintha a félelem láthatatlan keze fojtogatná, miközben mélyen legbelül ezer tört szúrt volna mellkasába. Csak a villogó piros és kék fények váltakozását látta, és Ádám ablakát.
Nem késlekedhetett. Levette lábáról a korcsolyát, majd Ádám háza felé sietett. Ádám lakása a negyedik emeleten volt. Lépteit gyorsan szedte, párosával libbent fel a lépcsőfokokon.
Mikor fölért, lihegve a korlátnak dőlt. A panel repedésein át, a lakásból egy hangos női kacaj szivárgott át. Az ismerősen csengő női hang Ádám egyik barátjától származott. Volt, amikor Ádámnál is aludt a nő. Mikor Zoé rákérdezett, hogy miért töltenek ennyi időt együtt, Ádám mindig csak az felelte, hogy „Olyan, mintha a testvérem lenne. Nem kell aggódnod, gyerekkorunk óta ismerjük egymást.” Zoé nem furcsállta ezt a kapcsolatot. Végig arra gondolt, hogy Ádámnak szüksége van barátokra.
Jéghideg kezét az arcához emelte, ami olyan forró volt, mintha ő is abban a meleg szobában feküdt volna egészen eddig. Tovább fülelt. Ádám hangja is kihallatszott, ahogy önfeledten nevet. Nem akarta tovább hallgatni őket, befogta a fülét, de ez sem segített. Olyan hangosan nevettek, hogy tenyere sem tudta tompítani a boldogság keserű hangját.
A legfurcsább mégis az volt, hogy Zoé nem gondolt bele, hogy milyen dolgok történhettek azon az ágyon, amin ő és Ádám aludt. Nem gondolt semmire. Pontosabban: Semmi olyanra.
Mikor leengedte kezét füléről, döbbenten állt a lépcsőházban, azt hallgatva, ahogy még mindig nevetnek.
Nem bírta tovább, ökölbe zárta ujjait, összeszorította fogát, majd kopogásra nyújtotta kezét. Be akarta törni az ajtót, elhallgattatni őket… De nem tett semmit. A keze súlyosabb lett, a kopogást visszatartotta valamilyen megmagyarázhatatlan erő, ami ellen nem tudott harcolni. Életében először most érzett egyszerre szégyent, vágyat és féltékenységet, amely lebénította mozdulatát.
Csak egy jelzést akart adni Ádámnak. Hogy itt van. Hogy várt. De az mit számít? Ádám tudta, hogy várják. Zoé lassan maga mellé engedte kezét.
Megfájdult a feje – ez segített visszaterelni a gondolatait a jelenbe, a lépcsőházba, ahol most is várt.
Egy határozott mozdulattal végül bekopogott az ajtón. Kívülről hallani lehetett a papucs csattogását, ahogy közeledett a bejárati ajtó felé.
– Igen? – Nyitott ajtót egy magas, vékony, harmincas férfi.
– Kerestelek.
– Bocsásson meg, de nem tudom, ki maga – Lökte be az ajtót Zoé előtt.
– Zoé vagyok, Ádám.
Ádám szeme kikerekedett, végigmérte Zoét, majd egy hümmögés után becsapta maga mögött a lakás ajtaját.
– Fogytál – húzta félmosolyra ajkát.
– Igen, egy kicsit.
– És mit keresel itt? – kérdezte lágy hangon.
– Csak erre jártam. Láttam a pályát, és eszembe jutottál. Gondoltam, ennyi év után talán…
– Elég! – vágott Zoé szavába Ádám ­– Ne kezdd megint!
– Csak gondoltam, hogy beszélhetnénk – suttogta Zoé.
– Figyelj…­– pillantott a lépcső felé Ádám. ­– Semmi közünk egymáshoz. Akkor sem volt. Emlékszel? Szakítottunk. Te kezdtél a találkáiddal zaklatni.
– Csak azt hittem, hogy még szeretjük egymást – Zoé könnyeivel küszködve rogyott a lábtörlő szélére.
A lakásból egy vörös, szeplős női arc bújt elő. Szempilláit rebegtetve, megrázta fejét.
Zoé összeráncolta homlokát. Átfutott az agyán az a sok-sok év, amit azzal töltött, hogy újra egymásra találjanak Ádámmal. Aztán most itt áll ez a nő élete nagy szerelme mellett. Az a nő, akit mindig csak a húgaként emlegetett.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info