Egybefolynak a napok. Szinte mindegyik ugyanaz. Csak napközben szabad kijárni az utcákra, szigorú tilalom van. Este nem is mernék, a belváros felől elszórtan lövéseket lehet hallani. Puskák durrogása, egy-egy géppisztoly sorozat. Magamtól nem tudtam volna megkülönböztetni, a felnőttek, s főleg a kapus bácsi magyarázta el: A puskával egyet-egyet, de pontosabban lőnek, a géppisztoly viszont veszélyesebb, akár több embert is eltalálhat a sorozat. Ő állandóan a portaügyeletben van, vigyázni kell a telep rendjére, értékeire. Hogy bírja, alszik egyáltalán? A kisebb gyerekeket nem is engedi az utcára menni. Úgy élünk itt, mint egy elkerített faluban. Én iskola híján részben a magam ura lehetnék, bármivel tölthetném az időt, de itthon most én vagyok a férfi a két nő, anya és Mari mellett. Zsiga bácsit berendelték a hivatalába, ott is alszik. Nőtlen, komoly emberekre akarták bízni az értékes hírközlő berendezéseket, ilyen zűrzavaros állapotok között ne maradjon őrizetlenül. Marit nem győzöm vigasztalni, csak ül otthon egész nap, és néz a semmibe. Bálintról még nincs hír, öt napja látta utoljára. Anyát is féltenem kell, nincs jól, hiába tagadja. Őt sem láttam még ennyit ücsörögni. Persze a keze az jár, mindenféle varrnivalót vesz maga elé, azzal foglalatoskodik. Még én is észreveszem, hogy szándékosan sokat bíbelődik egyszerű feladatokkal.
Az esküvő egyelőre lekerült a napirendről. A tanácsi hivatal úgysem működik, a templomit le kellett mondani, azt csak a tanácsi, a polgári házasságkötés után lehet megtartani. 23-ika óta szóba sem hozza senki. Csak az az ajtó nem érti, mi történt, ott árválkodik a szekrényünk mögött.
Vásárolni én járok. Nem sok minden kell, de több az utána járás. Az üzletek egy része zárva van, amúgy is csak az élelmiszer üzletek nyitnak ki egy-két órára. Az árukat nem válogatják az emberek, azt vesznek meg, ami éppen kapható. Néha teherautó áll meg a bolt előtt, egyenesen vidékről jön, a platóról árusítanak. A nagy halom krumpli, hagyma, zöldségfélék hamar gazdára találnak. Az emberek bizakodóak, Nagy Imrét emlegetik, rá kellene bízni a vezetést. Ötvenháromban, amikor ő volt a miniszterelnök sok minden jobbra fordult, csak a Rákosiék visszacsinálták.
– Ő is csak egy kommunista, egykutya mind! – kiáltja valaki messzebbről. Vita azért nincs. Mondja is egy barna kabátos idősebb férfi:
– Szólásszabadság van, bárki mondhatja a véleményét, nem kell félni, hogy betömik a száját.
A legfontosabb tisztem a kenyér beszerzése lett. Az üzletbe egyre ritkábban érkezik meg, volt, hogy órákig hiába álltam sorba. Egy ilyen alkalommal egy magas, erős hangú férfi jött hozzánk. Azt mondta, a kenyérgyárból küldték. Ők dolgoznak szakadatlanul, de szállítani nem tudnak. Menjünk oda, ott is megvehetjük a kenyeret. A sorban álló csoport előbb bizonytalankodva nézelődött, de amikor a sor legvégéről többen megindultak, valóságos versenyfutás kezdődött, ki ér oda legelébb. Nem volt kétséges, mi fiatalok értünk elsőként a gyár elé. Ott már hosszú sor állt, de láthatóan igen gyorsan kiszolgálnak mindünket. Hatalmas kosarakkal percenként jött az újabb és újabb adag, máris kézbe adták, ketten a kenyérrel dolgoztak, egy a pénzt szedte. A friss kenyér olyan forró volt, hogy a hónom alá kellett tennem a nagy kétkilósat. Csuda büszkén mentem hazafelé. Éhezéstől tehát nem kellett félnünk. Soha ennyi kenyeret nem ettem, mint ebből a friss melegből.
Két nap múlva ismét a kenyérgyárhoz mentem. A sort kötélkordonnal választották el, mert állítólag veszekedés volt az előző napon. A messzebbről jöttek tülekedni kezdtek, nekik már három napja nem volt kenyerük, engedjék őket előbbre. Olyan szóbeszéd is járta, hogy egy másik kenyérgyárnál az oroszok vagy az ávósok belelőttek a tömegbe. Egy nagyhangú férfi éppen erről beszélt, amikor a sarok felől kibukkant egy páncélautó. Döbbent csend lett. Az oroszok közelebb jöttek, katonát nem lehetett látni, teljesen bezárkóztak, csak a golyószórójuk forgott körbe-körbe. A fal irányába próbáltam húzódni. Uram, Istenem, mi lesz itt? A páncélautó megállt a sor közelében, a fegyvert még mindig ránk irányította. Egy fiatalember ugrott ki a sor elejéről, kezében kenyér, mutatja az autó felé:
– Kleba, kleba, nye sztriláj! – Mozdulni sem mertünk. Még soha nem féltem ennyire, kivert a hideg veríték. Egyszerre átfutott rajtam minden, ami fontos nekem: Anya, Mari, Klári, még a kézilabda is. Ha lelőnek mindennek vége?
– Emberek, nyugalom! – kiáltotta az előbbi fiatalember, és ismét felmutatta a kenyeret a páncélautó felé. Annak felbőgött a motorja, nagyobb sebességbe kapcsolt, és hamarosan eltűnt az utca végén. Otthon ma nem dicsekedtem a friss, meleg kenyérrel, de a páncélautóról is mélyen hallgattam, nem szerettem volna anyát megrémíteni.
Vasárnap megtelt a templom. Sokan elfogódottan álldogáltak a bejárat közelében, mint aki nem tudja a járást. Ismerős gyerekeket is láttam az iskolából, olyanokat is, akik eddig biztosan nem jártak ide. A leghátsó padsor szélén az a görnyedő asszony, mellette a fiú, ismerős: Pali! No, szegény, most nem tiltja az apja? Nem mentem oda, most nem szívesen lennék a bőrében. Az ajtó közelében kifelé menet a káplán úr szólítja meg az ismerős gyerekeket:
– Ha rendeződnek a dolgok, jövő vasárnap elmehetünk kirándulni, majd jelentkezzetek! – Egy ismerős lány a bérmáló csoportból odasúgja:
– A káplán úr már elővette a cserkész egyenruháját, valaki látta a plébánián. – Csak bólintottam neki, szemem Klárit kereste a tömegben. Anya intett, hozzá siettem. Jobb, ha belém karol, még mindig nagyon gyengén van. Haza is sietnünk kell, Mari nem jött velünk, ő mindig Bálintot várja: – Nem létezik, hogy ne jelentkezzen ennyi idő után!
– Győztünk! – hallom a kapu előtti beszélgető csoportból. Lelkesen ismételgetik:
– Megint független lesz Magyarország! Kiléptünk a Varsói Szerződésből, kivonulnak az országból az orosz csapatok. Budapestet már el is hagyták! – Vannak józanabb hangok is:
– A függetlenségre a nagyhatalmaknak is rá kell bólintani. Addig minden csak álom, vágy, legfeljebb törekvés lehet. Persze jó, hogy ezt kimondta a Nagy Imre kormány.
– Kimondta, mert kimondatták vele a felkelők, a fiatalok. Ez az ő győzelmük is. De a győzelmet meg is kell védeni!
– Van magyar hadsereg, és alakul a nemzetőrség is. – Erről már megoszlanak a vélemények. Az idősebbek, a háborút is megjártak csóválják a fejüket, a kapus bácsi viszi a szót:
– Szándékosan gyengének hagyták a magyar hadsereg fegyverzetét. Csettegő kis puskákkal, pukkantgató, ósdi ágyúkkal nem sokra mennénk. Azokkal győzni nem, csak meghalni lehet. – Ő biztosan jól tudja. Zsiga bácsitól hallottam, 44-ben éppen csak életben maradt, a társai mentették ki sebesülten, majdnem elvérzett. Több kilométernyi frontszakaszon alig voltak többen ötven-hatvannál a lövészárkokban, amikor az oroszok sok ezer emberrel támadtak géppisztolyokkal, aknavetőkkel, tankokkal.
Sietek haza, csak egy kis krumplit sikerült ma vásárolnom. Nem annyira a szükség miatt, inkább tartalékba, már én is kezdek belejönni az óvatos előrelátásba. Anya rám bízta a beszerzést, szívesen vállalom, így legalább körül is nézhetek, mi történik a telepen kívül. Ha tudná, hol, merre jártam még a vásárláson kívül! Egy telepi lófogattal kiruccantam a belvárosba. Az a fiatalember engedett fel a kocsira, akinek olyan nagyon tetszik Mari nővérem. Alig ismertem rá a városra. Mindenfelé halomban áll a törmelék, felszedett utcakövek halma, vakolathulladék az utakon is, betört kirakatok. De láttam kiégett orosz páncélautót, benne még ott voltak a szénné égett katonák. De mindenütt lelkes, bizakodó embereket láttam, civil ruhás fegyvereseket, egészen gyerekeket is. A teherautókon, a fegyveresek karján a piros-fehér-zöld olyan szívmelengető volt: A mieink, szabadságharcosok. Képzeletem még lovakra is felültette őket, győzelmes huszárok lettek, elkergették a … – kiket is? – ez már bonyolultabb kérdés: a pártháznál a legyőzöttek – iszonyúak voltak a hulláik! – magyarok voltak. Anya tudakolta is, amikor hazaértem, miért tartott ilyen sokáig az a kevés vásárlás. Sokáig égetett a hazugságom:
– Sorba kellett állni, így megy ez. – Ő nem nézett rám, mintha nem akarna még a tekintetével sem zavarni, nem vallatott. Éreztem, tudja, hogy elcsavarogtam.
Marit hívatták a portára. Bálint üzent, újra hívni fogja, hogy beszélhessenek. Felbolydulunk. Végre! Mari örömtől és félelemtől reszket, még kabátot sem venne, úgy siet. Anya engem kér, adjam rá, és kísérjem el. Óráknak tűnik a várakozás, amíg megcsörren a telefon. Mari néhány szavából is értem, Bálint fontos feladatot lát el az üzemben, nem jöhet. Elmondja részletesen is: Az üzem vezetését ők, a fiatalok és a munkástanács vette a kezébe, azon kívül beválasztották a forradalmi bizottságba Újpesten. Szeretné Marit látni, de nem jöhet. Mire visszaérünk anyához, Marinak már kész terve van: Ő megy Újpestre. Csodálkozom is, anya nem sokat érvel ellene, végül ráhagyja:
– Ha csak egy héttel is, de elmúltál tizennyolc éves, a törvény szerint sem tarthatlak vissza. Mari sírva csókolja anyát:
– Ugye megérted, én már hozzá is tartozom. – Egyszer csak ráébredünk, itt már csak ketten maradtunk, Marinak sietnie kellett, sötétedésig oda kell érnie. Később tör ki anyából a sírás:
– Uram, Istenem! Hogyan fog hazajönni? – Nem is tudom mi lett volna, ha nem jön este újabb telefon üzenet, Mari megérkezett, Bálint édesanyja vette a gondjaiba.
Már szombat este kezdtem elkészíteni a felszerelésemet a vasárnapi kirándulásra. Persze, hogy elmegyek. Akármilyen rövid kis túra, csak a Zugligetbe, ez is a szabadság örömét adja nekem. A káplán úrra is kíváncsi vagyok: Csak nem a cserkész egyenruhájában fog jönni? A részletekkel nem is törődöm: egyáltalán lehet-e, szabad-e kirándulni? Van-e már közlekedés odáig? Nekem olyan természetesnek tűnik: “ha rendeződnek a dolgok” – miért ne rendeződnének, miért ne mennénk, a káplán úr mondta. Az izgalomtól nehezen aludtam el, nem is tudom hány óra lehetett. Dörömbölnek az ajtónkon, hangzavar a folyosón. A lámpát is alig tudjuk a sötétben megtalálni.
– Gyorsan, mindenki, le az óvóhelyre! Az oroszok megtámadták Budapestet! – Már hallom is az iszonyú gépzajt az utca felől. Varga szomszéd mondja:
– Tankok, rengeteg! Úgy jönnek, mint a sáskahad. – Világosságot látok, vakítóan fényeset, rakétákat lőttek fel. Már az óvóhely felé megyünk, próbálunk a házfalak mellett osonni, ebben a nagy fényben meg ne lássák a mozgásunkat. Anya szemében rémület. Ilyen lehetett negyvennégyben is? Akkor is az óvóhelyre mentünk számtalanszor. Én nem emlékszem, ő cipelt engem, a síró-rívó Marit húzta maga után – így mesélte. Összegörnyedve bújunk be a fénypászták elől az óvóhely ajtaján, erős vasbetonból van, lehuppanunk a hosszú padokra, még akad hely, sokan ülnek ott némán, csüggedt arccal.
A bezárt ajtón keresztül is hallatszik a tankok vonulása, majd hirtelen csend lesz, s még meg sem szólalhat senki, felugatnak a géppuskák, tankágyúk dörögnek, fülsiketítő a zaj, a fejembe hasít tőle a fájdalom, reng, rázkódik a csukott vasbeton ajtó, mintha a sarkából akarna kiszakadni. Anyára nézek. Meredt szemmel ül, keze ölében. Ölelném magamhoz, de ellankad a mozdulatom, úgy bújok hozzá, mint egy kisgyerek, arcába nézek alulról, pereg a könnye. Belőlem is kitör a sírás, és vele együtt a kérdés:
– Anya, ezek így jöttek akkor is, felszabadítani? – Csak bólint, mindent értek. A fejem zúg, egybeolvad minden kinti zaj a bennem feltolulókkal:
Dörgött az ágyú és zúgott a nép,
Vérzett a föld és zengett az ég
– énekelték a lányok hét hónappal ezelőtt. Ünnepeltünk, emlékeztünk arra, amiről valójában keveset tudtunk. Most is ők jönnek, most is lesznek, akiket felszabadítanak, de velünk mi lesz? Tőlünk már mindig elrabolnak valamit, a legszentebb érzéseinket, a szabadságunkat? Kint egy épület fala omolhatott le, ez közel van, robaja erősebb a harci zajnál. “Vár állott, most kőhalom…” – sikolt fel bennem a költő szava, kimondhatatlan fájdalom szorítja a torkomat.
– Anya! – mondom sírósan – November négyről mikor fog szólni az ének, a mi valódi énekünk, a mi gyászénekünk? – Nem felel, kicsit megemel, eltol magától, két oldalt megszorítja a karomat. Már felülről látom az arcát, hisz magasabb vagyok nála. Nézése kemény, biztatás van benne. Még soha nem éreztem magam ennyire férfinek, majdnem felnőttnek.
