Én valami teljesen új dolgot csinálok,
ennek semmi köze 18. századi költőkhöz.

Enyedi Ildikó évtizedek óta csupa remekművel lep meg minket. Legújabb filmje, a magyar-német-francia koprodukcióban készült Csendes barát méltó folytatója a sornak. Intellektuális, türelmet igénylő, viszonylag lassú ritmusú alkotás, de az elmélyülni szerető néző számára egy pillanatig sem unalmas.

Azt lehet olvasni róla, hogy főszereplője egy növény, egy gingko biloba, mely a Marburgi Egyetem kertjében áll. Ez persze igaz is. A növény csakugyan összekapcsolja a film három cselekményszálát, mely három idősíkon fut. A gingko biloba az egyetlen, amelyik mindháromban szerepel, hiszen 1832 óta létezik, és ma is áll. (Már majdnem azt írtam: 1832-ben született, de ez a megjelölés növények esetében talán nem volna a legmegfelelőbb.)
A főszereplő tehát egy gyönyörű fa. De miről is szól voltaképpen ez a film? Erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni.
Nyilván azért, mert a film nagyon sok mindenről szól. Kovács Bálint, a HVG kritikusa szerint az élőlények közti kapcsolódásról. Mohos Máté a port.hu-n azt írja: „Most hirtelen egyetlen rendező sem ugrik be, aki valaha elhatározta volna, hogy egy fa belső életéről forgat filmet.” Maga a rendező pedig ezt mondta egy interjúban:
„Lehet, hogy ez most kicsit pont széplelkűen fog hangzani, de több író is megfogalmazta, hogy az igazi figyelem a legnagyobb ajándék, amit egy lény a másiknak adhat. Erről a figyelemről szól a film, és arról, hogy mennyire nem egyszerű, nem magától értetődő ezt a figyelmet megadnunk más lényeknek, vagy éppen az embertársainknak. Abszolút nem arra vagyunk trenírozva, hogy tényleg figyeljünk a másikra, hanem hogy nyomjuk a magunkét, és annak a perifériáján ott vannak a más lények, más emberek is, és szerintem egy csomó durvaság ebből a beidegződésből adódik.”
A kommunikációról szól a film, a növényekről, esetleg a figyelemről? Nyilván mindegyikről. Ezek a dolgok nyilván mind össze is függnek.
Szól azonban még valamiről, és nekem ez is hasonlóan fontos, mint az előzőek. A tudásvágyról, a megismerés vágyáról, illetve arról, hogy a különböző tudásterületek milyen mélyen összefüggnek, és átfolynak egymásba. Szóval hogy az életet holisztikusan érdemes szemlélni.
Egyetemi közegben játszódik a film. Mindhárom cselekményszál a Marburgi Egyetemhez kötődik.
A XIX. század végén fölvesznek egy nőt egy az egyetemre. Az első nőt. Addig a pontig a nők egyszerűen ki voltak zárva az egyetemekről, nem tanulhattak a legmagasabb szinten tudományt. Grete (így hívják a nőt) pedig szembesül azzal, hogy mennyi akadályt, előítéletet, szexizmust kell leküzdenie, hogy annak élhessen, ami igazán érdekli. Az előítéletesség miatt elveszti otthonát, így beköltözik segédnek egy fényképészhez, ahol profi fotográfussá képzi magát.
Az 1970-es években két egyetemista kapcsolata bontakozik ki. A germanista Hannes egy lakást bérel a biológus Gundulával. A lány biológiai kísérletet végez egy muskátlival. A fiú eleinte elzárkózik a kísérlettől („parasztfiú vagyok, utálom a növényeket”), később azonban egyre lelkesebb folytatója lesz annak. Odáig fejleszti a kísérletet, hogy a növénnyel végül igen mély lelki kapcsolatba kerül.
2020-ban, a Covid idején egy hongkongi agykutató professzor (Tony) érkezik a városba, és a lezárások miatt ott is reked. Az elárvult egyetemen aztán meghallgatja egy botanikus kutatónő előadását, és elkezdi izgatni a téma, hogy a növényeknek is vannak-e érzéseik. Műszereivel, melyekkel addig az emberi agy rezgéseit kutatta, most a kertben álló gingko bilobát szereli föl, és tudományos vizsgálatot kezd végezni arról, hogy miként gondolkodik egy növény.

Végülis mindhárom síkon valami hasonló dolog történik. Mindhárom emberi főszereplő (Grete, Hannes és Tony) kilép a saját közegéből, saját diszciplínájából, hogy mélyreható ismeretekre tegyen szert egy másik területen, melynek látszólag semmi köze a sajátjához. Ez a kilépés rendkívül fájdalmas, és olyan akadályokkal jár együtt, melyeket belső tűz és szenvedély nélkül lehetetlenség volna leküzdeni. Grete az otthonát és az egyetemi közegét veszíti el,  Hannes a cimboráit és jó hírét, Tony pedig a munkáját. Mégis belevágnak a kísérletekbe, mert úgy érzik, mindezek vannak olyan érdekes és izgalmas dolgok, mint amelyekről lemondanak.
A tudásterületek közti váltás egyik drámai párbeszéde zajlik le Hannes és Gundula között. (Egyetértek azokkal, akik szerint a három történet közül Gretéé a legizgalmasabb, legdrámaibb, ugyanakkor idézetválasztásom is jelzi, hogy mindegyik szálat egyenrangúnak, egyformán fontosnak tartom a mű kompozíciójában.) Hannes már elkezd valamelyest vonzódni Gundulához és a kísérletéhez (talán a lányhoz előbb), és olvasgatja a könyvtárban Goethe: A növények metamorfózisáról című művét. Egy rendkívül erotikus jelenetben (melyet a HVG kritikusa is kiemel) beszámol erről Gundulának, és idéz is egy részletet Goethétől, mire a lány némileg lekezelően, sőt felháborodottan válaszol neki.

Én valami teljesen új dolgot csinálok, ennek semmi köze 18. századi költőkhöz.

Íme a természetes reakció arra, amikor valaki két tudásterület határait átlépni próbálja!
Hiszen első pillantásra csakugyan semmi köze nincsen egy komoly műszerekkel végzett biológiai kísérletnek ahhoz, hogy egy régi költő miket fantáziálgatott össze a növényekről. A 18. századi biológiai tudás össze sem hasonlítható azzal, amit akár az 1970-es években tudni lehetett a témában.
Mégis, ebben a párbeszédben valójában Hannesnek volt igaza, ő látott és érzett mélyebben.
Azok a teljesen új dolgok, melyekről ezek a kísérletek szólnak, valójában ugyanis a legrégibb, legősibb dolgok. Növények már Goethe korában is léteztek, sőt sokkal-sokkal régebben, hogy az emberi emlékezet azt egyáltalán befogni képes volna. Viszonyunk a növényekhez ősi, titokzatos és mind a mai napig teljesen föltáratlan. Ennek a viszonynak a föltárásához nagyon fontosak a konkrét természettudományos kísérletek, de nagyon fontos az is, amit a művészet tud hozzáadni a témához: azt, hogy érzékennyé tegyen az egész problémakörre, hogy megértesse, miért olyan lényeges személyesen nekünk is, hogy ezt a rejtelmes viszonyt megértsük.
Kimozogni abból a tudásközegből, amelybe belenyomnak minket a hétköznapi és diszciplináris előítéletek: mintha nekem éppen erről szólna ez a film.
Hiszen így is kezdődik az egész. Tony a csecsemők agyműködését vizsgálja, és rájön, mennyire másképpen fókuszál egy csecsemő, mint egy felnőtt ember. Kijelenti, hogy az a tágabb fókusz, mely a babák agyműködését jellemzi, a célja minden tudósnak.
És a film így is végződik. Mert visszatér a végén Goethe.
Mi közünk van nekünk egy 18. századi költőhöz? Csak annyi, amennyi bármihez, ami egy holisztikusabb, tágasabb világszemlélethez hozzásegíthet minket. Ami tehát segíthet abban, hogy a növényeket ne eszközöknek lássuk saját önös-szűkös céljaink elérésében, hanem társainknak, sőt együtt lélegző, érző, élő, csendesen mellettünk álló barátainknak.

Első megjelenés:
https://mondataink.blog.hu/2026/02/01/melyebben_lassabban_tagasabban?