Oswald von Wolkenstein versei (a fordító, Győrei Zsolt előszavával)
Azt beszélik, egyszer, börtönéből megszabadulván, audienciát kért a császártól, aki nem fogadta jó szívvel, sokáig előszobáztatta. Türelmetlenül topogott az apró előtérben, hol a két szék, az asztal és a belső szobát is fűtő nagy kályhának díszes ajtaja s ormótlan elülső fele csaknem minden helyet elfoglalt. Mikor vagy tucatodszor tévedt ideges pillantása a kályhaajtó közepén árválkodó kerek nyílásra, hirtelen felderült. Kilépett a folyosóra, majd temérdek fahasábbal tért vissza, és tömni kezdte a kályhát. Többször is fordult, mind újabb kupac fákat gyömöszölt a mérgesen huhogó, a hőtől majd’ szétdurranó cserépkályhába. Hirtelen kinyílt a belső szoba ajtaja, a császár rontott ki rajta: palástját és nehéz zubbonyát már lehányta magáról, felséges arca verejtékben úszott. „Ki míveli e pokoli hevet szobámban?” – ordította. „Csak én, felség” – hajolt meg az udvaroncok finomságával Oswald von Wolkenstein.
Ugyan, miért ne vehetnénk éppen ebben az anekdota megszentelte pillanatban, a pozsonyi vár királyi lakosztályában szemügyre őt, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király utazó diplomatáját? Még a képzelőerőnket sem igen kell megerőltetnünk: ő az első költő a németnyelvű irodalomban, kinek arcképét ismerjük, saját maga illesztette bele versgyűjteményébe. Egyik szemében kettőre is elegendő virgonc pimaszság – a másikat még gyerekkorában veszítette el, tán valami nyavalyában, tán amiatt, mert másodszülöttként pontosan érezte, hogy apjának nem ő a szemefénye. Mit tehet egy leleményes gyerek másik szemével, ha az egyik világtalan? Elviszi világot látni. Tízévesen indult útnak Tirolból, mindenfelé, amerre a madár se jár: Krétát ugyanúgy megjárta hajósinasként, ahogy bolyongott Örményországban, Grúziában, Lettországban, a litvánok földjén; mézet a törököknél, bifszteket a tatároknál kóstolt; botcsinálta szerzetesként esett szerelembe, gazdag kalmárként vesztette el minden portékáját egy hajótörésben, s ha a sztyeppéken nekieresztette mokány lovacskáját, nem érte utol – csak apja halálhíre.
Érdemes volt-e azért hazatérnie, hogy fivéreivel hét évig pörösködjék a jusson? Talán erről nem volt meggyőződve, amikor Ruprecht királlyal itáliai hadjáratra indult, az időt elütni. Aztán csak megkapta örökét, sok köszönet abban sem volt: a hauensteini vár egyharmada jutott neki. A másik kétharmadot egy Jäger nevű lézengő ritter uralta – annak szemre- (félszemre-) való leányát rögvest megostromolta s hamarost bévette az ifjú lovag. Hanem elvennie mégsem akaródzhatott, úgy lehet, ezért sietett 1409-ben a Szentföldre, hol csak ádáz mórok mórikálják maguk. Szenvedélye bizonnyal nem volt oly állhatatos, mint ama nagy zsinat, melyet négyévi megingathatatlan fennmaradása okán konstanzinak is neveznek, s ahol újólag találkozunk vele. Nem fiatal ember már (1376-ban vagy 1378-ban született, anyja a megmondhatója), s a nagy hitújító is máglyán végezte eddigre – tehát kétszeresen is túl a Huszon szegődött el 1415 tavaszán Zsigmond király szolgálatába, évi háromszáz dukátért. Olyannyi kalanddal szorgos háta megett, mennyinél kevesebbért is kapkodó lanthangolásba fognának a hajdani eposzköltők, indult új utakra új ura megbízásából. Járt Angliában, Skóciában, Dániában csakhamar. Portugáliába is betette rendületlen lábát, s ha már oda, hát egyből Afrikába is át, megnézni az arabus Ceuta ostromát; az ősz már Perpignanban érte, Zsigmond diadalmas bevonulásának tanújaként, ahonnét Párizsba ment, azután végtére haza, Tirolba, egy-két izgalmas kalandért.
Margarete von Schwangaunak hívták azt a sváb nemeslányt, akit jólesőn Marcsáz („Gret”) nem egy versében, s akit igaz szerelemből vezetett oltárhoz elébb, azután a hauensteini várba – ehhez már Jäger mesternek és az ő kifacsart s eldobott leányának is volt egy-két szava. Kelepcét állítottak, s tömlöcükben ecetes hónapokba fojtották mézesheteit az újdonsült férjnek, kit az arabus vár után most bús ara vár. Tették ezt mégpedig Ausztriai Frigyes herceg alamuszi támogatásával, kinek birodalomépítő igyekezetét nagyban gátolta a Zsigmonddal súgó-búgó tiroli nemesi liga, élén a Zsigmond összekötőjeként sürgő-forgó Oswalddal. A herceg innsbrucki várbörtönébe vitette át a rabot, ki örömmel szabadult meg az őt epedése helyett immár rafinált fogókkal kínozó Jäger-lánytól. A herceg szabadon is engedte öt hónapra, hogy kaparjon össze hatezer dukátot, amellyel kiváltja magát a rácsok mögül – ő Pozsonyba szaladt, s most nézi a császár izzadt üstökét, várván, széna-e vagy szalma.
Az elébb elmondottakkal bizonnyal mind tisztában volt Zsigmond, sőt azt is tudta már, hogy ő meg melegért hideget ad cserébe, s olcsó szalmával fűt be az ötletes lovagnak, ki így csakhamar vissza kénytelen vonulni tömlöcébe. Zsigmond és Frigyes megbékéltek egymással, s a vadászhajlandóságú Jäger üldözte Oswald mit tehet egyebet: felesküszik Frigyes hűségére, s az el nem tépett adósságlevél fenyegetésével feje felett elfoglalja, immár mindenestül, Hauenstein várát. Kevés szórakozása van: egyszer, afféle kicsinyes bosszúvágytól hajtva, kiadósan képen törli a Frigyes kinevezte új brixeni püspököt, hétszer pedig gyermeket nemz. Hét gyermeke körében morzsolja napjait a hétvilág megfáradt vándora, s az őrjítő zsivajból derűs úti élményeibe menekül; amikor 1431-ben Zsigmond a Sárkány-rend lovagjává avatja, gondolatai akkor is inkább lassacskán elkészülő verseskötetén járnak, mely a maga százharminc versével minden középkori lírai életmű legterjedelmesebbjét foglalja magába. Ezt azonban ott Pozsonyban, Zsigmond előtt, kezében az utolsó néhány hasábfával éppen úgy nem sejthette (ha részben kívánhatta is), mint azt sem, hogy 1445 augusztusában éri a halál, s a neustifti kolostorban helyezik örök nyugalomra.
De mi is az az örök nyugalom ehhez az örök kedvhez képest, mely ily rengeteg életet ily rengeteg versbe győzött szorítani? Grúziától Ibériáig, a skót felföldtől a litván alföldig nő-e annyi fűszál, ahány versrügy pattan e furcsa sipka alatt, s szökken aztán gyors, pompás virágba-gyümölcsbe? Mély vallásosság amott, hetyke dac emitt; trubadúri áhítat és pajzán, szeleverdi játékosság; kósza kalandvágy és csöndesség lankadt óhaja; harsány bordalok és könyörgés jámbor életért egyaránt, egyszerre. S fölöttük a csatákban edzett vasmarok, temérdek egyedi, kecses, de kacskaringós formába szorítani a számos mesét és számtalan indulatot; rímet rímhez illeszteni, s lelni rá aztán rímet, újat és újat, újra meg újra, négyet, ha kell, de ha az kell, mindjárt tizenötöt; francúz oskolát, itáliai mestereket, tetejébe a jó öreg Mönch von Salzburgot lesni, s haladni meg máris sosemvolt strófákkal, frissen hersenő rímekkel, egyik sorból a másikba kígyózó mondatokkal, olykor maga-szerzette dallamra – kévébe szedni mindent, mit a minnesang három százada aratott, de tallózni mégis, máris újat: tiroli tájnyelvet, ha éppen, hangutánzó szavakban elkapott madárfüttyöt, ha éppen, néhanap meg tíz nyelvű verset rittyenteni, mert vagy tíz nyelvet beszél valaki, vagy szóra se nyissa hitvány száját. Milyen cserépből rakhatni olyan kályhát, melynek ajtaján – egyetlen szemén – át efféle tűzre látni, mely szikrát hány és perzsel, s hat hosszú évszázad múltán sincs kedve hűlni?
Pontosan tudom, mi ez a borzongás, míg fordítom: a félszem.
Győrei Zsolt
Ha azt lesem…
Ha azt lesem,
S naphosszat járatom azon az elmém,
Milyen gonosz s mi jó lehet,
Ki él, minden teremtmény:
Hát köztük egy olyat lelek,
Ki mindenek felett jó vagy galád…
Ne véld te sem,
Hogy semmihez sem fogható a sárkány,
Amelyről Szent János beszél,
S nincs randább a föld hátán –
Az elfajzott asszonyszemély
Sem adja annál sorscsapásban alább!
Betörsz oroszlánt, párducot,
Igába fogsz bivalyt,
A rossz nővel, ha megnyuzod,
Se fogsz te bírni majd!
Mégsem szelídül, mégse tér meg,
A széles nagyvilágnak főzne mérget!
Gőgös, kevély,
Ha tisztelet és hódolat fogadja.
Ha megvetés, úgy háborog,
Mint tenger szörnyü habja.
A rang kopott? a has korog? –
Cudar komiszsága nem fogy soha.
Egy nőszemély
Játszotta el az Édent egy faláson,
Nőért maradt aggon s vakon
Matuzsálem meg Sámson,
Dávid király és Salamon
Furfangos nők miatt lett ostoba.
Arisztotelészt, mesterét
Lefőzte egy leány,
A bölcs tudása mit se ért:
Más ült nyeregbe ám!
S ki elbukott, sok van soron még:
Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!
A beste nő:
Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,
Hamis barát, izgága kéj
Csalóka csillanása.
Elűzte Illést pusztába; mély,
Sötét tömlöcben József lenn ragadt.
Keresztelő
Szent Jánosnak is így vágták fejét le.
Wolkensteint is, szegény fejét,
Cselt vetve csalta lépre
S börtönbe egy fehércseléd –
Ezért, hogy lépte olykor ingatag.
Hallgass rám, ifju s vén: kerüld
A szép, de csalfa nőt!
Kívül ragyog, de legbelül
Vad mérgű farka nőtt.
Hanem szolgáld a szende, szép lányt!
Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!
Hej, gazduram…
Hej, gazduram, a hegy levét
Idehordd, idehordd, idehordd!
Megáld az ég, ha raksz elénk
Kupa bort, kupa bort, kupa bort.
Test-lélek ép, amíg belénk
Fut a korty, fut a korty, fut a korty!
Mariska, légy a kedvesem,
A babám, a babám, a babám!
„Hímzett szütyőt ha vesz nekem
Hamarán, hamarán, hamarán,
S ha nem harap, míg testemen
Matat ám, matat ám, matat ám!”
Janim, táncban nem andalodsz,
Hevesen, sebesen repesel.
De hogyha ily iramba’ ropsz,
Elesel, elesel, elesel,
S akkor rögtön likamba, hopsz,
Belesel, belesel, belesel!
Szivünk vidám ritmust dobog.
Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!
Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!
Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!
E pártánc fürge, friss dolog.
Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!
Körtánchoz csúszik egy nyelet
Üde must, üde must, üde must.
Henrik, nyomunk még egy menet
Ütemest, ütemest, ütemest?
Jocónk, Lacink se mond nemet
Ugye most, ugye most, ugye most?
Sipirc haza, az asztalon
Lakománk, lakománk, lakománk.
Siess, Konrád, te vadbarom,
Szaporán, szaporán, szaporán!
Ne bámulj, mint a mafla ponty
A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!
Csak ámulok…
Csak ámulok,
Elherdált kincsüket hányan siratják,
Míg én csupán az ifjukort!
Akkor még nem tűrt zablát
Friss szellemem – kajlán ugort,
S nem volt hálás a földnek, mert cipel.
Hogy elmúlok:
Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,
S mert vétkeztem is oktalan,
Testem megbüntet érte.
Ráncos, sápadt vagyok magam,
Szemem vörös, lábam alig visz el,
A szív, a nyelv döcög nagyon,
A jókedvem: sóhaj.
Reszket, biccen minden tagom,
S az énekem: „Ó, jaj!”
Mely suta, reszketeg orrhang
Lett az a hajdan büszke tenorhang!
Göndör hajam –
Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –
Fénytelen, gyér, szürke lett,
És benne mennyi tarfolt!
Rőt ajkam kékszínű, repedt,
Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.
Csak csonkja van
Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.
Ha káddal mérném pénzemet,
Újat mégsem vehetnék.
Legfeljebb tán a képzelet
Pótolja – ez fillérbe sem kerül!
Kihunytak harsány harcaim,
Ha futnék, sántitok.
A dal hal gégém porcain,
A szusz rajtam kifog.
A hűvös föld testemre les,
Mi gyatra, s megvetésre érdemes.
Okulj, fiam:
Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,
Magasztaló, boldog dalod
Ajánld inkább az Égnek!
Olyan leszel, mint én vagyok,
S te: én voltam – sajnálat nem segít.
Most már vigan
Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,
Templomba járnék, térdemen –
A vágy hiába tölt el,
A test törődött, vértelen,
Enélkül sem győzi keserveit.
Már négyet látok egy helyett,
Befalazták fülem,
Kicsúfolnak a gyermekek,
S a szép lányok külön.
Belőlem ily bús balga vált –
Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.
Menj, igyekezz, vidám dal…
Menj, igyekezz,
Vidám dal, fürge mersszel,
Nyerd el hölgyem kegyét!
„Henrikem ez,
Ki udvarolni egyszer
Végre elémbe lép?”
Hölgyem, velem tán csipkelődik?
„Henzim, attól az Isten őrizz!”
E báj: mi baj!
Egy irgalmas szaváért
Öné az életem!
„Ily szörnyü jaj!
Reméld, hogy gyors halál ér,
Ha kínod éktelen!”
E test minő
Lángokra gyújt! S aranyból
Kezén e két kapocs?
„Én úrinő
Volnék, s a rang parancsol –
Övem is aranyos.”
Olyan, akár sólymon a pányva!
„Aki, ha bírna, messze szállna?”
Két ökrömet
S birtokom termését adom
Egy csókjáért oda!
„Kit ily szöveg
Szíven nem üt, te, vadkanom,
Nincs is tán oly koca.”
Nem is vitás:
E szőke haj, e hó kezecskék –
Mind kedvesen fogad!
„Ez ugratás,
Akármiben fogadni mernék.
Felteszem két fogad!”
Mit két fogam? Ez príma fogsor!
„Annak, Henz, ki kásába kóstol.”
Ha ily nemes
Hölgyet tucat mást nem kapok,
Magam vízbe ölöm!
„Csuromvizes,
Bősz Henriket ha láthatok,
Részemről az öröm.”
Úrnőm vidám –
Kicsúfol, míg fájón sóhajtok,
A mérgem így megesz.
„Szegény gidám,
Mit tegyek, ha nem kell a sajtod?
Hiába mért mekegsz?”
Hát elhagyom, ha sajtom papsajt.
„Hatása nincs. Legfeljebb hashajt.”
E gúny s negéd –
Melyről anyám is tudni fog –
Illetlen s nem való!
„Inkább gebéd
Etesd, s bajod annak nyifogd –
Szót ért a ló s a ló!”
E csitri lánytól ugyan…
E csitri lánytól ugyan mit kapok?
Olyan, mint a tizenkét hónapok!
Kezdetben lehet hideg és fagyott,
Mit se félek – ez a január!
A hó múltán engedni kezd a fagy,
Gondol velem, rám pillant olvatag,
A gyors örömtől óva int az agy:
Még tart a tél, a február!
Virítok, s kedvem máris morc, beteg,
Szerelmem fűt és láztól szenvedek,
Az orvosok csupán legyintenek:
A március még meg nem árt!
Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?
Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!
Ez április bolondja odalát,
Míg föl-le, mint a kerge, jár!
Kibomló szépség, csábító alak,
Akin májusi napsugár a lakk,
Magaménak csak úgy óhajtalak,
Ha téged szintén vonz e juss.
A haj, az ajk, az arc: mind műremek.
Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,
Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,
Mint rózsákban a június.
Milyen forrón, milyen buján ledér
A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!
Kezedért, karodért, szűz melledért
Nyúlok mohón, vad július!
Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,
Te körte-tested vágyja gusztusom,
E pompás, nehéz augusztuson
Nevess, etess, vérembe juss!
Aztán a fény már nem oly áradó,
De lassú, lomha, könnyen fáradó,
Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó
És mélabús: szeptemberi.
És félni kezdek: szívéből kivet,
Elhervadt csókot felejtés követ…
Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet
Októberem tán felleli.
És lám, ragyog megint: a láza új,
Hogy melegedni biztos házba bújt,
Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –
Gazdag, szép nász: novemberi.
Ölelném még – egyszerre nincs velem,
Elengedett, köddé lett hirtelen.
A zord december máris itt terem:
Éjem-napom nem emberi.
A köd fölött…
A köd fölött
Győz az azúr
A mennybolt végtelenjén,
Pillád mögött
Szemedbe szúr,
Te hibátlan teremtmény!
Szép skatula,
Kin makula
Sem fakul, a
Szivem tökéletesnek
Ki úgy kiált,
Hogy kis hibát
Sem fogna rád,
Megtestesült legesleg!
A jajt,
A bajt,
Sok fürge kínt,
Ellenem mind mi cselt sző,
Elhajt,
Ki majd
Reám tekint:
Szüzek között az első!
Új nap lobog,
Zengnek rigók,
És duzzadó erecskék.
Mind úgy csobog,
Mind úgy csivog,
Hogy Szent Szüzüknek tessék!
E dallam oly
Édes-komoly,
S mégis mosolyg,
Vigaszt ad, lelkeket nyit!
Májusfa, nap,
Virág, patak
Mind dallanak,
Hangjuk fölér a mennyig,
S leül
Felül
A Szűz előtt.
Jámbor Királynő, Krisztust
Ki szült,
Derült,
Víg kedvvel őt
Dicsérje buzgó himnusz!
A víz, a tűz,
A föld, a szél,
Gyémántok csillanása –
A tiszta Szűz
Mindenkinél
Különb, nincs néki mása.
El nem veszít,
De óv, segít,
Szívemben itt
Övé e halk monostor.
Húsvét közelg…
Te tiszta kert,
Gyógyfűvel telt,
Őrizz gondtól s gonosztól!
Eseng
Fejem
Lebiccenőn
Szádhoz, e gyenge sebhez:
Legyen
Selyem
Ajkad erőm –
Gondolj velem, te kedves!
Benedicite
Áldassanak minden gyümölcsök,
Étel-ital, bor és kenyér.
Ő adta, kit hoz ősi törzsök
Szűz ága
Világra,
Kínok közt halt a vétkekért,
És él ezért örökkön,
Se vége nincs, se kezdete,
Háromban-egy, ki önnön
Testével
Vendégel,
Ha éltünk gyönge s reszketeg.
Segíts rajtunk, Királyi Asszony!
Kyrie eleison,
Atya, Szentlélek,
És Egyfiad,
Te védj meg,
Ha les ránk ártó indulat,
Óvón te tekints ide!
Ámen. Benedicite.
GYŐREI ZSOLT fordításai
(Első megjelenés: Tiszatáj. 2010. szeptember)
Az óriási nagy különbség – Crystal Castles Bécsben
November 13-án Bécs egyik leghangulatosabb klubjában, a Flexben lépett fel a kanadai Crystal Castles, ami nekem soha se volt a kedvenc zenekarom, inkább csak úgy sejtettem, hogy van benne valami plusz, koncerten viszont rájöttem arra, hogy mi a zenekar megfejtése. Elmesélem!
A 2008-as címnélküli bemutatkozó lemezével elég valószínűtlennek tűnő, nagy népszerűségre tett szert a CC, annak ellenére, hogy a szaksajtó nem volt különösebben elragadtatva a lemeztől. Oké, nem adtak rá rossz osztályzatokat, de inkább csak egy színfoltnak tekintették, ami jó, hogy van, de ha nem lenne, se dőlne össze a világ. Emellett, lefogadom, a zenekar rajongói is többet beszéltek a zenekarról, mint amennyit hallgatták az idegesítően pityegő, hangpixelekre tördelt, zajos-agresszív elektro-punk dalaikat. Tehát, a néhány melodikusabb dal, vagy részlet ellenére is, inkább egyfajta performansz jellege volt a dolognak, amit jól jellemez az is, hogy a lemez legnagyobb slágere, az Alice Practice úgy született, hogy a lemezfelvételkor az egyik technikus véletlen, vagy direkt – nem tudom, de mindegy is – felvette az énekesnőnek, Alice Glass-nak a hangpróbáját.
Az idén megjelent, szintén cím nélküli[1] második lemez a duónak egy sokkal letisztultabb arcát mutatta. A Crystal Castles ahelyett, hogy megvárta volna, hogy kultuszstátuszba kerüljenek, és majd valaki rájuk hivatkozva learassa a babérjaikat, csinált egy olyan már-már konvencionális tánclemezt, amire mintha (többek között) saját első lemezük is hatott volna. Az első lemez dalaihoz közelebb álló darabok vagy momentumok, mint mondjuk a másfél perces Doe Deer itt már csak átkötőkként, vagy dalrészekként szerepelnek, ellenpontozva az olyan tökéletes klubslágereket, mint az elvágyódó, csudaszép Celestica, vagy feldobva az olyan elektro-közhelyeket, mint pölö a Baptism. Ugyanakkor az a megközelítés is helytálló lehet, hogy technikai oldalon jelöljük ki a fordulópontot, mivel könnyen lehet, hogy ha az első lemezt hasonló hangszerelési filozófiával vették volna fel, mint a másodikat, akkor közel nem lenne akkora különbség a két korong között.
Az már rögtön jó ómen volt koncert előtt, hogy a nyilvánvalóan túl kicsi Flexbe szervezték meg. Az, hogy kisebb helyeken jobb koncertek, vagy bulik vannak, mint nagyobbakon, az a Crystal Castles esetében még esetleg azzal a közhellyel alátámasztható lenne, hogy „ezek az új, nem profi körülmények közt, hanem hálószobában felkészülő zenekarok számára ideálisabbak a kicsi, intim helyek.” Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a Flexhez hasonló 200-300 férőhelyes klubok az ideálisak bármilyen koncertre. Nem sok olyan nagy koncertre emlékszem, azok közül, amiken voltam, ami egy kis klubban ne tudott volna jobb lenni. Leszámítva egy esős Cure-koncertet, meg néhány naplementés esetet, csak a Sigur Rós jut eszembe. Ők viszont, meg kell hagyni, önerőből igényelték a teret.
Mivel a beígért HEALTH helyett a nem túl izgalmas Male Bonding lett az előzenekar, ezért direkt később érkeztünk, nehogy kizökkentsenek a tökéletes passzból. A körülményeknek hála, mire – épp időben – odaértünk, már mindenki a színpad előtt tömörült, így sorbaállás nélkül tudtunk italt kérni. Aztán irány előre. A színpadkép olyan volt, mintha egy kivetítő lenne az egész. A folyamatos vibrálásban balra Ethan Kath csuklyás sziluettje látszott, ahogy matatott a gépein, jobbra Alice Glass ugrált, hátul lévő dobosból pedig csak a két magasan lévő cint láttam és ennyi. Állítólag Alice be szokott ugrani a közönséghez, most azonban ilyen nem volt, és valahogy nem is hiányzott, különben nem annyira működne a kivetítő metafora, és a mögötte lévő, megsejtetett ridegség. A megszólalás egyértelműen a második album teltebb hangzását idézte, az első lemez vékonyabb, billegő dalai élőben domináns basszust kaptak, aminek az lett a következménye, hogy ha lett volna olyan, aki először hallja a CC-t, annak egy masszának tűnhetett volna az egész. A monoton partyhangulat mellett azonban elég nagy érzelmi amplitúdót bejárnak Alice kiabálásai/éneke, a szilánk karcosságától, a kristály tisztaságáig ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot. És ezzel el is érkeztünk a kristály kastély nyitjához – ami csak élőben működik igazán. A Crystal Castlesben az a legjobb, hogy a frusztrációt és unalmat valahogy egyensúlyba tudja hozni a tánczenével, amit – mivel befogadó nélkül, ugye, mű sincs – az tesz teljessé, hogy párszáz problémás fiatal egymást átizzadva végigugrál, mert ez nem is annyira nekik, – talán még egy thankyou se volt – hanem inkább róluk szól. És ez kibaszott nagy különbség.
Lapszemle: Nagyítás
A rosseb tudja mi történt velem. Az biztos, hogy Dávila 666, Belle & Sebastian és Robyn dalokat váltogattam a hegeli tézis – antitézis – szintézis elvén. Az első az ördögöt jelenti, ami benne van mindenkiben, a második azt, amikor az ördög alszik és mi azt hisszük, hogy eltűnt örökre, a harmadik pedig azt, hogy beláttuk az ördög a bizonyosság, hogy van Isten, és táncba megyünk vele, mert ez és ilyen az élet. Hát így váltogattam a számokat, próbálgatva, hogy valami ötlet csak kisül belőle, amikor eszembe jutott az a késő tavaszi délután, amikor húgommal kizártuk magunkat.
Eddig mindig társult valami nyomosztó érzés ahhoz a naphoz, nem tudom, hogy a Nagyítás miatt volt-e, amit jobb híján olvasni kényszerültem, vagy csak egyszerűen azért, mert kizártam magam. De hát végül is annyi helyről ki vagyunk zárva, hogy csakis a Nagyítás miatt lehetett – gondoltam. Aztán valami megmagyarázhatatlan okból hiányozni kezdett az a nap. Gondoltam, kizárom magam, amíg még van honnan, veszek egy Nagyítást, aztán talán jön majd húgom és Morris is. Január óta nem sokat mutatkozik, május óta pedig talán nem is láttam. Az első újságosbódénál meg is álltam:
– Szépjónapot! – mondtam, be se nézve a kis lyukon – egy jó friss Nagyítást adjon! – Meg kell találni mindenkivel a közös hangot, ami általában azt jelenti, hogy pont olyan hülyének tettetjük magunkat, mint amilyennek a másikat gondoljuk. Meg se várom, hogy a taxis feldobja, hogy milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik, ahogy beszállok, egyből úgy kezdem, hogy óh, milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik. – bámulatos, milyen kevéssel le lehet venni a lábukról az embereket.
– Nincs.
– Akkor egy Kurucinfó lesz! – feleltem továbbra is viccelődve, közben az embereket nézegettem. Kurva jó ez a csak az egyik oldalon felnyírt haj. Néha van úgy, hogy a saját csapdájába esik az ember, ilyenkor jobb, ha következetesek maradunk, mert nagyon kényelmetlen lelepleződni, hogy az első poén csak ilyen megtévesztőnek volt szánva.
– Az sincs.
– Ugyan, ne csinálja már, ide azt a Nagyítást!
– Nincs és nem is lesz. – mondta a sötétből. Lehajoltam, és benéztem a bódéba, de semmit se láttam, csak annyit, – ha ezt még látásnak lehet nevezni, – hogy kurva sötét volt bent. Úgy tűnt, ez nem az a jó kedélyűen idegesítő fajta, úgyhogy én is visszavettem a humorból:
– És miért nincs?
– ÉS van. – mondja. Bazdmeg, gondolom.
– Mi-ért nincs Na-gyí-tás? – pontosítok.
– Megszűnt.
– Wow. Tényleg? És hogy-hogy, ha kérdezhetem?
– Mert csak egy darab fogyott el belőle. Mássz be a lyukon!
– Morris?
– Mássz be!
Körülnéztem, meglepő módon tök üres volt az amúgy geci forgalmas utca, úgyhogy fogtam magam, és fejjel előre bemásztam az újságosbódéba.
– Nincs itt valami villany? – kérdezem, mire Morris meggyújtja az öngyújtóját, bevilágítva vele a Nagyítás-számok végtelen sorait, egy hatalmas raktár az egész. Morris arcán sebek, zakója alatt egy flitteres póló, nem akarom tudni, hogy honnan szerezte, de már meséli is, hogy poénból magához ölelt valakit egy buliban Mallorcán, jó szorosan, hogy ráijesszen, a lány meg csak a ruhájából kibújva tudott elmenekülni. A szájába tett egy Camelt, nekem meg dobott egy Viceroyt, és elkezdődik:
Mint egy macska, fekszik e
munkás e medencében, vendég
odakint a vihar előtti csend,
a vitorlák sószagú előgyásza,
idebent rossz álomkéső esti
zabálás után, a nyugalom
metaforája, a metaforák
csendes erőszaka, az üres
hűtő – teli has filozófiája,
az önlerabolt hon, hol a fel-
szín alatt az egy isten töri
magát szilánkokba, mert
csak metafora van sok, és
sok apró trianon, a meta-
metaforája az elveszett
családok elvesztésének és
majd megrepedezik lassan
e békésnek tetsző táj, hol
magok takarták el a havat,
s költők hitték néppé e bolyt.
És most e bolynépen kéri
számon sok nem költő, hogy
mivé lett-e nemzet, e Marsbéli
tájék, hogy nem olvas senki,
pedig munka sincs, jaj, csak
gyűlik, gyűlik raklapokon a
betű, mire világmagyar széles
birodalmat lehetne emelni, de
penész eszi, mert mi amott, hol
hajók állnak művészet, az itt
bűvészet, és ami ott élet, az itt
művészet, vagy nem egyszer hit
csupán, és csoda, hogy e kártya
vár, s nem csak eladósodásunk
megcinkelt jogalapja. Meghal itt
a betű, mert mi vagyunk a mű, az
csak élettelen ablak, és mi, mint
művek, nem kifelé, hanem befelé
nézünk, élünk, lépünk, egyedül,
mint pixelek, mik közt nincs és
nem is lesz organikus a kapcsolat,
e plazmaország diszkrécióját
meglátni nem látni, mert valós
e mű előtt a szerző lesz szöveg,
törve szét darabbá, pixellé. Zaj.
(A szöveg természetesen fikció, viszont a Nagyítás valóban megszűnt, valamikor 2010 szeptemberében. – LÁ)
Aestuans interius (Havasi Attila fordítása)
Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.
Égve benső gyötrelem eleven tüzében,
kínzó ideák között magam így emésztem:
ingatag matéria, gyönge és tünékeny,
az vagyok csak, fölkavart falevél a szélben.
Az okos gondolkodik, megfontolja szépen:
fundamentumot ha mér, kősziklára mérjen;
én, mint áradó patak kapkodó dühében,
futok örök ég alatt örök űzetésben.
Hajósát vesztett hajó, sodródom az árral,
mint viharban a madár, mely csapongva szárnyal;
vissza nem tart senki sem bilinccsel, se zárral,
züllök a nekem való többi jómadárral.
Hogy mindig komoly legyek, az komoly nehézség,
de a játék és kaland bezzeg édes és szép;
s annál inkább követem Venus rendelését,
ki oly szívben nem lakik, melyben nincs merészség.
Ifjú-mód az ifjúság széles útját járom,
az erkölcs nem érdekel, bűneim se bánom,
üdvösségre süketen gyönyörökre vágyom,
lélekben halott vagyok: testem kultiválom.
Érsek úr, föloldozást kegyelmedtől kérek,
hadd halhassak jó halált, s édes véget érjek:
holtra sebzik szívemet szép fehérszemélyek,
kik ha ágyban még nem is, vágyban mind enyémek.
Nehéz a természeten diadalt aratni,
hogyha nőt látsz, hófehér lelkűnek maradni,
testedet a szigorú törvénynek megadni,
könnyű húsoktól magad ifjan megtagadni.
Tűzbe vetve van-e, ki ellenáll a tűznek?
Hogyha Páviában élsz, megmaradsz-e szűznek,
hol Venus vadászatán kelepcébe űznek,
és igéző szép szemek lándzsavégre tűznek?
Ha ma egy Hyppolitus jönne Páviába,
holnap már Hyppolitust senki sem találna;
egyfelé visz minden út, és ez Venus ágya,
réstől tátog itten a Szüzesség Bástyája.
Gyónom másik bűnöm is, ez pedig a kocka,
mely gyakorta testemet meztelenre fosztja,
ám belülről égve és kívülről vacogva
ekkor kapok ihletet a legjobb dalokra.
A kocsmát, pro tertio, kell említenem még:
nem vetettem meg soha, ilyet nem is tennék,
míg az ég nem küldi le szent angyali rendjét,
hogy fölöttem sírja el gyászos rekviemjét.
Kocsmában halok meg én, ez életem terve,
ajkamról ne múljon el jó boroknak kelyhe,
és vidámabb égi kar zengje énekelve:
„Fogadd be e nagy piást, mi urunk kegyelme.”
Mert a lélek lángjai bortól éledeznek,
bor ad égig-röptető szárnyat a szíveknek,
bor, de csak ha kocsmai: én azért biz eztet
inkább iszom, mint amit érsek úr vizeztet.
Van remete-hajlamú bús esztéta-költő,
komoly teremtő magányt önmagára öltő,
napját-éjét hasznosan szorgoskodva töltő –
mégis gyatra többnyire, amit így kikölt ő.
Van, ki böjtöl s elvonul: alkot, ki se mozdul,
kerüli a tömeget, műve míg letisztul;
örök glóriát remél a magnum opusztul,
s mire kiizzadja azt, hát bele is pusztul.
Természet szeszélye ró mindnyájunkra terhet:
írni képtelen vagyok, ha nincs mit vedeljek;
étlen-szomjan lepipál bármely zsenge gyermek,
hát a böjtöt gyűlölöm, mint a síri vermet.
Természet szeszélye ad mindnyájunknak sanszot:
kedvvel írok, hogyha van jó bor, és ha van sok;
mikor elég szaporán ürülnek a kancsók,
jó boroktól jó dal is terem számtalan sok.
Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.
Amit írtam valaha, még egyszer se volt jó,
ha torkom szikkadt vala, és a gyomrom korgó;
ám ha Bacchus szállt belém, a mindent megoldó,
vele nyomban bevonult a dicső Apolló.
Ím tehát a bűneim mind elővezettem:
evvel vádol jó uram szolganépe engem;
de ki föladná magát, nincs közöttük egy sem,
pedig éppoly vétkesek ők is mindezekben.
Most a kegyes érsek úr színe előtt itten,
mint Fiának általa rendelé az Isten,
szánalomra engemet ne érdemesítsen,
de vessen reám követ, kinek bűne nincsen.
Elmondtam fejemre hát, amit tudok, érzek,
mind, mi bennem összegyűlt, kihánytam a mérget;
undok utam elhagyom, új életet élek;
ember arcról, Isten a szív szerint ítél meg.
Gyakorolván magamat immár az erényben,
megtisztulva születek újjá lelki téren;
ezután, mint újszülött, friss tejjel beérem,
hogy hívság intésinek szívem zárva légyen.
Colonia főura, kegyelmedhez esdek,
mutatkozzék üdvömért könyörületesnek,
s szabjon penitenciát, mit híven kövessek,
igaz buzgalmával a léleknek s a testnek.
Méltán lett az oroszlán a vadak királya,
megkíméli mind, aki vetteték alája:
világ fejedelminek ez legyen példája –
méz nélkül a keserűt senki ki nem állja.
Káosz, az van
Káosz, az aztán van. Tudomány is van még, bár talán már nem annyira, legalábbis a jól megszokott mechanikus változatban.
Hajdanán, mikor a scientia (ez már nem ars) megkezdte végzetes burjánzását a keresztény eszmék kebelén, majd nagy máglyalobogtatások közepette önállóvá vált, még erősen a mágikus-organikus világkép uralta: makro- és mikrokozmosz, megfeleltetések, hasonlóságok, fűben-fában orvosság. Aztán mégis mechanika lett ebből, szigorú, egzakt, objektív: ez volt az egyetlen kezelhető terület ugyanis, és még ez is micsoda erőfeszítések árán (differenciál- és integrálszámítás! Uramfia!).
A tudományos módszer követelményeit sikerült olyan szigorúra szabni, hogy csak a legnagyobb nehézségekkel lehessen neki megfelelni; még a kísérletezést is fel kellett találni, pedig az milyen fárasztó. Persze kellett a nagy szigorúság, nehogy a tudományos megismerés nehezen megszerzett eredményei feloldódjanak a másfajta tudások és hitek tengerében, ismeretelméletileg és szervezetileg. Kár, hogy így a tudomány nagy része is kimaradt a tudományból; nem véletlen, hogy a népszerű tudománytörténeti könyvek szinte kizárólag a fizika történetét tárják az ámuló olvasó elé.
Sajnos, még komoly tudósok sem állhatják meg, hogy tapasztalataikat ne szervezzék egységes világképpé, amennyire lehetséges. Hogy pedig már akár lehetséges, akár nem, mindenképpen szükséges, az a tudományos igazságfogalomból fakad: ha az elméletek semmiképpen sem igazolhatók, és általában nem eléggé elvethetők, marad a világképbe való beilleszthetőségük, mint fő kritérium.[1]
Persze ez a kép változik, többnyire erősen fragmentált, mozaikos, de egyes területeken, megvárva avagy sem a nagy szintézisek korszakait, valóban igényt tarthat a világkép nemes tisztére.
Ha már úgy történt, hogy a mechanika vitte oly sokra, a tudományos világkép is mechanikus kellett, hogy legyen. Mi jót lehet elmondani a Laplace-démon[2] világáról? Feltétlenül beleillik a nagy platonista folyamatba, amelynek során Istent maguk a teológusok száműzték végső oknak és mozgatónak. Végül is mindegy, ki a nagy mérnök, a tudós geométer: a lényeg, hogy a világ igazodjon; a méter méter legyen, az időt az inga mozgása jelölje ki, s év-milliókig eljárjon tengelyén. Vagy az Úr a mindenható és mindentudó, vagy legalább mi volnánk, szerényen.
Emberi volt ez a világ, vagy legalább mechanikusi. Az ember is gép, csak olajozni kell; a világegyetem és az eszterga egylényegűek. Köznapi eszünk hihetetlenül determinisztikus, mindennek okának muszáj lenni (meghalt? biztos gyenge volt a szíve); a világ nyugati felén talán sose volt másként.
Aztán jöttek a bajok csőstül: termodinamika (ez még elment), relativitáselmélet (se itt, se most), kvantummechanika (se ok, se anyag), és most tessék, még ez is.
A káosz
Persze ennek is a számítógép az oka. Hogy emberek nem röstellnek számítógéppel nagy és bonyolult dolgokat modellezni.
Például az időjárás. Ilyen légtömeg, olyan napsugárzás, csak egy csomó differenciálegyenlet kell, majd kijön. Nem jött ki. Vagyis egyszer így jött ki, másszor meg úgy. Aránytalanul. Torzan. Furcsán.[3] Kis kezdeti változások nagy balhékhoz vezettek. Megrezdül egy lepke szárnya, és Londont elviszi a tornádó, vagy mi.
Régen a dolgok arányosak voltak. Ha valaki egy bolygót arrébb rakott egy kilométerrel, tudta, hogy egymillió év múlva hol találja. Ha két kilométerrel rakta arrébb, mondjuk kétszer arrébb találta. Azazhogy álljunk meg egy szóra: ha csak egy bolygója volt, meg esetleg egy Napja, tényleg tudta. Ha már három égitesttel hadakozott, csak hitte, hogy tudhatná, ha ki tudná számolni. Ha lenne olyan számítógépe…
Aztán lett. Aztán a legegyszerűbb eseteket sem lehetett kiszámolni. A bolygót egy centivel arrébb téve kiszállt a Naprendszerből. De azért nem mindig: statisztikusan, sok szimuláció során kirajzolódott, hol szeret lenni a bolygó. A strange attractoron szeret lenni, nahiszen.
A fizikusok meg csak gyűjtik a példákat. Jó is ez: ha valamire azt mondtuk, ki lehetne számítani, csak lenne mivel, most már el se kell kezdeni. Vagyis azért illik, de ha kaotikus viselkedés mutatkozik, úgyis tehetetlenek vagyunk.
Mit ehhez a tervgazdaság kudarca (ami persze ugyanennek a mindent-kiszámításnak, a száz évvel ezelőtti tudomány egy vadhajtásának a kudarca). Van ennek gyakorlati következménye is. Komolyan neki szoktak állni, hogy egy-egy betegséget eltüntessenek a világból, védőoltással. Ez szokott is sikerülni, csak nem olyan simán: éppen amikor a számítások szerint csökkenni kellene a megbetegedések számának, hirtelen emelkedik. Milyen számítások szerint? A simított modellek szerint. A numerikus szimulációk ugyanazt a hisztérikus ugrálást mutatják, mint a valóság, néha.[4] Kész káosz.
Azelőtt az ember tisztes polgári életmódra törekedett. Homeosztázis, mondták az élettanosok. Minden szervezet a stabil (na jó metastabil, dinamikus egyensúlyban lévő stb.) belső környezetének fenntartását tűzi ki célul, csak minden simán menjen. Aztán kiderül: a pulzus sohasem egyenletes. Kaotikus ritmusváltások a legváratlanabb pillanatokban. De mégsem mindig: szívbetegeket figyelve, a halál előtt néhány órával már gyanúsan egyenletes a szívverés… [5]
Valami nagyon fontos veszett el: a tudományos módszer prediktivitása, jóstehetsége. Hogy majd kiszámoljuk, aztán úgy lesz. Persze valahogy úgy lesz, mert a kaotikus viselkedés nem teljesen véletlenszerű, a káosz nem a teljes rendezetlenség. Azért van attraktor, vonzási központ, vagy legalábbis egy ésszerű tartomány, amin belül méltóztatnak maradni az értékek.
Elmaradt sok a plafoni tanokból is. Hogy ti. van valahol egy ideális függvény, ideális viselkedés, csak az a fránya mérési hiba, zaj, attól nem látjuk.
Hasonlóképpen a geometria is vesztett régi fényéből. A hegy a maga vízmosásaival, kiugró szikláival már nem rontott felszínű, valaha ideális kúp. Saját jogán mértani alakzat ő: fraktál. A felhő sem rosszul puffasztott gömb többé: ő is fraktál.
A fraktál[6] a valóság geometriája. A fraktálfelszín rücskös, göröngyös, barázdált, összevissza. Lehet persze platóni módon is származtatni a fraktálfelszínt: egy rendes, polgári felszínt kell összetörni, gyűrni-nyúzni. A másik módszer elegánsabb: igen egyszerű képlettel kell kezdeni pontokat rajzolni, és lám, egyes helyeken micsoda barokk pompa tűnik elő. Itt ugyanis nem tudni előre, melyik pont milyen színű lesz, nincs predikció csak számolás. És káosz: bármilyen kis ballépés végzetes lehet, egyetlen elemi ponttal arrébb már egészen más világ fogad. Stabilitás és instabilitás.
Akik szépnek látják a fraktálokat, vagy szépnek látják a felhőket és elhiszik, hogy azok fraktálok, azoknak a szépség a rend és rendezetlenség jól sikerült keverékének tűnik. A zene is, mint mondják, ún. 1/f-zaj – átmenet a teljes rendezetlenség (fehér zaj) és a dögunalom között. Kezd alakulni a dolog.
Visszatérnek régen száműzött elvek. A homunkulusz, az emberben rejtőző embercsíra, aki maga is végtelen sok, hasonló emberkét hordoz. A fraktálok között sok a self-similarity, az önmagára hasonlító alakzat. Hogy is van ez? A partvonal nagy léptékben zegzugos: tengeröblök, félszigetek. Közelebb menve egy öbölben ugyanaz: kis öblök, kinyúló szakaszok. Egészen a centis méretekig, sokszor négy-öt nagyságrenden keresztül. A fraktáloknál meg akármeddig, csak bírja a gép… A kaotikus attraktor is ilyen: pontosabb számítások egyre újabb részleteket csalnak elő. [7]
Mi is ez igazából? Utoljára mozgassuk meg kategorizáló elménket, hiszen éppen arról van szó, hogy a régi kategóriák elmosódnak. A matematikusoknak nem matematika ez, csak valami gyanús numerikus izé. A tudósok szerint művészet is, persze a művészek rángógörcsöt kapnak, hiszen nem az ő ős-archae-prae-tudatalattijukból jön a kép, csak valami masinából. [8] Vagy nem is igazán ellentétes a kettő? Mindig is itt bujkált a számmisztika, a tudomány mindig is kereste az arányosat, a szépet a természetben. Lehet, hogy készül a nagy egyesítés, a kvantummechanikainál is nagyobb?
Jó is, hogy szóba került a kvantumizé, hiszen itt történtek az első kísérletek a keleti és nyugati gondolkodás összehangolására. Itt tűntek el először a Nyugat alappillérei: az egyirányú, egyenletes idő, a tér, az okság, az anyag, sok minden, ami az immanens világot a transzcendentálistól elválasztotta. A mérettartomány másik oldalán (állítólag szintén a kvantummechanika miatt) a Világegyetem készül átalakulni a mechanikus világkép végtelen, mindenütt egyforma, közömbös Univerzumából egy halandóságában és végességében hozzánk hasonló[9], esetleg egyáltalán nem közömbös, otthonos kis világfőiskolává, amelyik mintha csak értünk létezne. [10]
A káosz emberi léptékű világunkat is megtámadja: nem követelhetjük az áramló víz teljes és kimerítő leírását, ha úgy áramlik, ahogyan szokott: örvényekkel, zubogva, nem lineárisan. Nem számíthatjuk ki nagy pontossággal környezeti beavatkozásaink következményeit, sőt. És mi lesz a tőzsdei árfolyamok előrejelzésével?
Még az is lehet, hogy a jégkorszakoknak és a dinoszauruszok kihalásának sem volt semmi különös oka: csak egy kis kaotikus ingadozás… Nemcsak maga a világegyetem alakulhatott ki holmi véletlen ingadozásokból (már ez is micsoda tiszteletlenség), de az ember kialakulása is lehet egy sor véletlen műve. [11]
A káosz kellemes: már nem akadálya a determinizmus a szabad akaratnak. [12] Az elektron azt csinál, amit akar – de én is… Ismét szabad Istent látni a világban, egy virágban, csillagban – vagy csak magunkat, sőt azt is lehet gondolni, hogy a kettő ugyanaz.
A tudományban eddig nagyon kevés alapelv maradt érintetlenül. Természetesen a káosz is lehet múló divat, és botorság bármiben is a végső igazságot keresni, legalábbis a tudományon belül. Fiatal is még a káosz, hiszen a számítógép szülötte, aki maga is csecsemő még. Végül is a világ en large nem mutat valami nagy kaotikus viselkedést, hiszen elég régóta fennáll. [13] Ez is csak közelítés, modell, mint a (magán) való (ság) megismerésére tett erőfeszítések többi eredménye. Majd kialakul, majd megtalálja a helyét.