3. A fordítás igazságtörténése

 

A fordítás fogalmát nemcsak irodalmi szövegek átültetésére, nyelvek közötti átjárók megteremtésére alkalmazhatjuk, hanem akár más művészeti ágakhoz kötődő értelmező tevékenységekre is, így például egy zenemű előadására, amelyet egyes nyelvek éppen az interpretáció  (’fordítás, tolmácsolás’, ’értelmezés’) szóval jelölnek ¹. Egy opera különböző színrevitelei a mű értelmezéstörténetét rögzítik, az interpretáció  „lezáratlan, önmagát szüntelenül megcáfoló folyamatát”. ²  Ez a fajta fordítás mindig a mű egy új „csomagolását” jelöli, egy más formába göngyölését, más előadásmódba burkolását – ami egyúttal új megmutatkozás, lelepleződés is. Az, hogy az elérhetetlen, érinthetetlen és végtelenségig értelmező gesztusokkal körülvett művet a befogadótól mindig egy interpretáció fátyla, hajtása, redőzete választja el,  a hermeneutikai távolság tudatosítása, és ezáltal a megértés első lépése. A mű mindig saját idegenségével szól hozzánk, és abban mutatkozik meg a befogadó számára, ami egyúttal el is határolja tőle, hozzáférhetetlenné teszi: saját elrejtőzésében, eltakarásában. A fordítások, előadások vagy feldolgozások funkciója tehát az, hogy a művet „tudatos távolságteremtés révén közelebb hozzák hozzánk” ³.

 

Ilyen értelemben fordításnak nevezhető az a folyamat, melynek során Esterházy Péter egy év munkájával egyetlen rajzlapra másolta, hajtogatta az Iskola a határon című regényt. Szintén egy év alatt, Adventtől Adventig tartó szent időben született Hantai Simon Rózsaszín írása, a Biblia, Hegel, Hölderlin, Kierkegaard és más szerzők szövegeinek egymásra másolásával ⁴.  A szövegekre szövegek tevődnek, ez az elfátyolozási folyamat az idegenség hangsúlyozása és a megértésért vívott harc, ostrom. A harc eredménye azonban az, hogy az egymásra falazott rétegek nem elválasztanak, hanem nagyon közel visznek az idegenséghez. Hasonlóan működik ez a kulturális fordítás folyamatához ⁵, ebben ugyanis az idegen, fordításokkal körülvett és közvetített kultúra megszólít, magához von és magába fogad. A harcban sokszor a támadót győzik le, az idegen világból közelünkbe férkőző dolgok „uralnak és legyengítenek” ⁶. Ez a legyőzöttség azonban egyben kegyelem is, a szerepek felcserélődése ostromló és ostromlott között a párbeszédhez vezető út, akár Jákob bibliai harca az angyallal, melynek során a legyőzetés a transzcendenssel való dialógus kezdete ⁷.  A meditatív tevékenység, amit a szövegek egymásra íródása jelent (a vásznon, a rajzlapon vagy az intertextusokban), olyan befogadói állapotot eredményez, amelyben már nem ostromlunk, hanem megadjuk magunkat az idegenségnek. Ezt a tapasztalatot rögzíti Gayatri Spivak egyik fordításának előszavában: „Amikor fordítok, megadom magam („I surrender”) a szövegnek.” ⁸

 

A fordítás mint elválsztó közvetítés a medialitás oldaláról is megközelíthető. Laura U. Marks szerint a mediáció nem a valóság korlátja („barrier of the real”), hanem beburkoló, összekapcsoló szövedék, fátyol („enfolded, connective tissue”), amely a szemlélő és a tárgy között áll ⁹.  A szerző a világot egy buborékhoz hasonlítja, amelynek középpontjában állunk, és képek alkotta felszínén keresztül nézünk kifelé. Modelljében a buborék középpontjától kifelé haladva a következő rétegek találhatóak: a kép, az információ és a végtelen, amelyek egymás közvetítői. A dolgok és észlelésünk közé beékelődő médiumok, fátylak, hajtások a kinyílás, kitárulás („unfold”) eszközei, azáltal, hogy egyes dolgokra fókuszálva észlelésünkhöz utat nyitnak számukra, míg másokat eltakarnak.  A médiumok körénk építik a világot, egyszerre eltakarják és feltárják („reveal”) a Végtelent (Infinite), a forrást, amiből táplálkoznak.  A képek, amelyek a világot ábrázolják, utánozzák (mimesis), és ezáltal számunkra a dolgokat lefordítják, igazságtörténésként működnek: „Minden kép eredeténél fogva mimetikus. Egyesek hangsúlyozottabban ilyenek; több bennük az alétheia.” ¹⁰

 

U. Marks az Infinte fogalmát Lacan valóság-fogalmával (real) veti össze, amely valami nem érzékelhetőt, fel nem ismertet, nem kódoltat jelöl. A valóság ezen formátlanságát, szakadékszerűségét fenyegetőnek („threatening”) nevezi, az Infinite-be ezért belefoglalja annak megközelíthetőségét, megformálhatóságát, azt, hogy különböző médiumok segítségével kezelhető dolog. ¹¹ Az Infinite így kiegészül saját elfátyolozásaival, valójában azonban mindvégig megmarad a szakadék, amelyet médiumok, hajtások, eltakarások segítségével esetleg magunkat biztonságban érezve szemlélhetünk. Sőt, a különböző megközelítéseknek éppen a lényegi funkciója áttetsző fátyolként működve az eltakart Infinite-et láthatóvá tenni.

 

Az elrejtés és megmutatás kettőssége, illetve a szakadék-tapasztalat és annak túlélhetővé tétele több esztétikai vonatkozású elméletben is megjelenik. Így például Nietzsche A tragédia születésében a két ellentétes elv, a dionüszoszi és apollóni összefonódásaként értelmezi a világ működését (és a műalkotás, a tragédia létrejöttét): az apollóni álomra, látszatra szükségünk van, mert ez mintegy elfátyolozza, eltávolítja tőlünk a szavakba nem foglalható, ezért érthetetlen dionüszoszi jelenségeket. Heideggernél a műalkotás szintén két erő harcának, a föld és a világ vitájának az eredménye, vagyis az elrejtés és a megmutatkozás elvének küzdelme, maga a műalkotás pedig igazságtörténés, kilépés az el-nem-rejtettségbe (alétheia). Harold Bloom írja, hogy a legnagyobb irodalmi művek középpontjában rettentő ürességgel találkozunk ¹².  Ezzel a szakadékkal és rettenettel minden ember szembesül; ezeket a műveket az teszi naggyá, hogy nem akarják ezt megszüntetni, hanem csak körülvenni és ezáltal a feszültségét fenntartani, észlelhetővé elfátyolozni, tőle eltávolítani és ezáltal azt közelebb hozni, eksztatikus és revelációs fordítások áttetsző fátylaival feltárni.