2. A műfordító feladata

   

Walter Benjamin fordításról szóló esszéjében  kifejti, hogy a fordításokban jelen van az igazság nyelve („Sprache der Wahrheit”) ¹.  A fordítások célja az, hogy kifejezzék a nyelvek legbensőbb, legmélyebb rokonságát túl a történetükön és a hasonlóságukon, hogy a tiszta nyelv („reine Sprache”) előléphessen elrejtettségéből. A szöveg hasonlóan keletkezett, mint a Fűszálak előszava: Walter Benjamin egy Baudelaire-ciklus, az általa lefordított Tableaux parisiens elé szánta azt. Ahogy Borgesnél a lefordított versekből Whitman hangja szól, Mallarmé esetében maga a nyelv cselekszik az áttetszővé vált fátyolon keresztül, úgy nyilvánul itt meg a fordítás folyamatában a tiszta nyelv, amelyet az egyes nyelvekben azok állandó változása rejt el. Benjamin gyakran emlegetett messianisztikus, eksztatikus hangvétele éppúgy tekinthető az apokaliptikus diskurzus misztifikációjának, mint a reveláció (Jelenések, feltárulások) közvetítésének. Barbara Johnson olyan bibliai történetekkel hozza összefüggésbe Benjamin szövegét, mint a világ teremtése, a bűnbeesés, Bábel tornya vagy az utolsó vacsora. ²  A műfordító feladata beburkolózik olyan szent szövegek kontextusába, amelyeknek kiemelt jelentőség tulajdonítható a fordítás szempontjából (ezek „sorközeikben tartalmazzák virtuális fordításukat” ³). Ilyennek tekinthető akár a sokszor fordított és sok értelmezéssel ostromolt Jelenések könyve is, amely sugalmazott szöveg, a szavak és a szerzők egymásra hajtott fátylai mögött ott áll a „metafizikai identitás” – az Apokalipszis a fordítás működésmódja és eminens példája is egyben.
    

Az ismert és az idegen (vagy cél- és forrásnyelv) viszonyára Benjamin szövegében is érvényes a feszültség, illetve a komplementáris dinamizmus, de itt ezek alá vannak rendelve a tiszta nyelvnek: a fordító feladata „a tiszta nyelvet mint idegenbe száműzöttet megváltani („erlösen”) a saját nyelvben” , és „tágítani és elmélyíteni a nyelvet az idegen által”. A nyelv és a tartalom viszonya az eredeti esetében egységes, mint a gyümölcs és a héj kapcsolata („Frucht und Schale”), míg a fordítás nyelve idegen, úgy veszi körül a tartalmat, mint egy dúsan redőzőtt királyi palást („ein Königsmantel in weiten Falten”).  A redők és a hajtások itt is megjelennek, és az idegenség áttetszővé tételére irányuló törekvést fejezik ki. A fordítás hajtása rátevődik az eredetire, beburkolja azt, de nem rejti el, hanem áttetsző: „nem fedi el az eredetit, nem állja el előle a fényt, hanem engedi, hogy a tiszta nyelv, mintegy saját médiumán át felerősítve, csak annál teljesebben hulljon az eredeti műre”. ⁴
    

Ennek megvalósításában a fordító munkája aprólékos, odafigyelő, szeretettel igazítja a hajtásokat, keresi az érintkezési felületeket. A szeretet, amely lelkesedéssel tölti el a fordítót és lélekkel a szöveget, és amely tükröződhet akár az eksztatikus rajongásban is, Spivaknál kulcsszerepet játszik. Szerinte a műfordító feladata a szeretetet közvetíteni („to facilitate this love”) az erdeti és az „árnyéka” között – azt a szeretetet, amely megengedi, hogy a szöveg szövedéke kirojtosodjon, kopjon, elvékonyodjon („permits fraying”) ⁵.  Ebben is érezhető annak a gesztusnak az ereje, amely magában foglalja a megsebzést, a támadást, ugyanakkor a közvetítés, közeledés szándékát is
    

Benjamin a fordítás és az eredeti viszonyát egy eltörött edény cserepeivel („Scherben eines Gefäßes”) állítja párhuzamba: a darabkák nem hasonlítanak egymásra, de pontosan illeszkednek. Az illesztésekre a fordítónak van gondja, amikor szeretve („liebend”) keresi és megteremti ezeket, és ezáltal a cserepek a teljes edény mint a „nagyobb nyelv” töredékeiként jelennek meg. Paul de Man értelmezésében  emiatt a fordítás „a töredékek töredéke”, és nem annak az edénynek a függvényében kezelendő, amelyre utal, hanem mindig töredékként és tovább töredezve működik ⁶. A töredéket Schlegel a sündisznóhoz hasonlítja ⁷, ami Derridánál a költészet metaforája, azé a szövegé, amelyhez intenzíven és veszélyes módon közel kell kerülni („Innen ered a prófécia: fordíts le, őrizz, tarts még egy csöppet magadnál, menekülj, rohanjunk le az autópályáról.” ⁸).  A sündisznó (istrice) megsebez, mint a cserép, ami töredék, „diktált szöveg”, mint a sugalmazás, vagy mint az apokaliptikus fordítás, és „áldás”, „adomány”, mint az áttetsző idegenségen átszűrődő tiszta nyelv.