Fél hat. Tudtam, hogy el fogok késni. Nem nagyon, kicsit. Megnyugszom, a társam is most érkezik az ellenkező irányból. A társam nem társam, másik ligában focizik. Előre akarom engedni. Ő jelez, hogy menjek én. Visszaintek, hogy menjen ő. Egyszerre indulunk el, az ajtóban összeakadunk. Elnevetjük magunkat.

Ő már benn dirigál. Kinevezi a nyomtatványok helyét, minden elfér a zongorán. Elvégre zeneiskolában vagyunk. Tudjuk, hogy négyfajta boríték van. Piros, zöld, lila és fekete felirattal. Hangsúlyozza, hogy ezt csak azért mondja, mert nekünk ezt nem kell tudni. Rendelkezik. Milyen messze legyenek egymástól az urnák, a plomba oldalra nézzen, nehogy nekimenjen valaki, meg ne sérüljön, mint négy éve. A plomba, teszi hozzá hangosan. A tollak még maradhatnak, alá kell írni a jegyzőkönyvet a nyitásról. Kioktat, hogy utána viszont semmi sem maradhat elöl, toll csak a névjegyzékkezelőnél lehet, meg annál, aki a strigulákat húzza. Telefonokat eltenni. Szavai pattognak, minden apróságra figyel. Fejből tudja, hogy hány percből áll egy óra és hogy majd a mise után lesz egy nagy sor, ebéd után holtidő, azután megint megindulnak a népek. Fontoskodik, hogy a tükröt is le kell takarni egy asztalterítővel, különben nekimennek az emberek. Megsimogatom a függönyt, azután elhúzom, nem veszem észre, hogy már nem lehet tovább.

Megérkezik az első szavazó, ő üdvözli, meg kell vizsgálni, hogy üresek-e az urnák, utána lezárni, aláírni, addig egy kis türelmet, ez mindig így megy, hangoztatja, hogy minden folyamatnak szabályosnak kell lennie. A társamat figyelem, ő engem, a többiek minket. Ő a rendre figyel. Egyébként mi is, csak mi nem jelentjük ki folyamatosan. Felszólít, hogy a nap folyamán rendszeresen ellenőrizzük a világítást, a szavazófülkében meg vannak-e a tollak, nem maradt-e benn valami oda nem illő dolog. Így mondja. Egy alkalommal találok egy ottfelejtett vizes palackot. A hátracsavart kezembe teszem, amikor kijövök, előrenyújtom, nézzétek csőbomba. Nem sikerült a vicc, mert nevetnek. A társam elmeséli, hogy ő legutóbb a szavazófülke helyett azt mondta egy néninek, miután átadta a szavazólapot, hogy tessék bemenni az urnába. Most meg mi röhögünk, azt mondja nagyon kínos volt. Még ő is elmosolyodik.

Késő délutánra jár az idő, nagyon meleg van, kinyitom az ablakot. A társam figyelmeztet, ne bukóra nyissad, hanem teljesen. Rögtön egyetértek. Visszamegyek és visszahőkölök. Morfondírozok magamban, szóljak vagy ne szóljak. Vajon, ilyen esetre mit mond az álmoskönyv? Menjek ki, guglizzak a telefonomon?  Gyorsan feltalálom magam, a legjobb, ha neki szólok, ez elnöki intézkedést igényel. Odasúgom neki, nézd, ott a párkányon. Egy poloska. Ő elneveti magát, helyette a társam szól vissza, hogy itt ma már nem lesz háború. Kihívom, menjünk ki kávézni a konyhába. Jól elbeszélgetünk az időjárásról.

Este hétre a nehezén már túl vagyunk. Már csak a lényeg van hátra. Rutinosak vagyunk és munkának tekintjük az egészet.  Ő megint parancsol,  elpakolni, ráírni a hátuljára, aláírni, borítékba, semmi nem maradhat elöl, tollakat  eltenni, ceruzákat elő, azt a dobozba, most lehet kinyitni, borítani, szortírozni, ezt a stószt ide, azt oda, számolni, még egyszer, ha kell háromszor.

Fölmegyünk a nagyterembe,  kapunk még egy kis ellátmányt, amíg várakozunk. A tévé le van halkítva, csak a képeket látjuk.

Éjfél előtt elengednek. Holnap is felkel a nap, mondja a társam. Négy év múlva veled, ugyanitt, válaszolom.

Ilyen az ország. Vagy ilyen lesz.

Úszol. Egyenletes, gyors tempóban haladsz. Iskolásan, hármas levegővétellel veszed a métereket, ahogy tanultad. Figyelsz a stílusra, az ütemre, hiszen úgy tudod, ezek fontosak. Az úszás a legfontosabb persze, ezt apádtól hallottad, a sport itt kezdődik. Amíg az ovis társaid a kismelegben tanulják az alapokat, te a nagymedencében edzel.

Hamarosan beugrasz, a hideg és nagy vízbe, amitől talán a felnőttek is félnek. De te nem félsz, bár a hideg vizet utálod, ezt lehetetlen megszokni, jut eszedbe újra és újra. Majd egy pillanatra hátranézel, keresed Zsiga bácsi tekintetét. Aztán rájössz, hogy ez fölösleges, szemmel beszélni az óvó nénikkel lehet, az edzőknek ott van a hangjuk és a sípjuk. Megérzed hamar az uszoda durva és sivár világát, és bár alkalmas lennél az úszókarrierre, köszönöd, neked elég a kötelező jellegű hobbisport.

Még vársz, amíg odalépdel hozzád Zsiga bácsi, a lábaid már félig a vízben, kezedben a deszka. Az utasítások pofonegyszerűek, ám azért visszamondod magadban, miből hány hossz, világos a feladat?, kérdezi utoljára, világos, feleled és már el is tűnsz a habokban. Különben azért is megjegyzed, hogy az óvó nénik segítségével össze tudd adni, pontosan hány métert úsztál aznap. Egész délután őrződ magadban azt a számot, méterben, de még kilométerben is megjegyzed, mert alig várod, hogy otthon eldicsekedj vele.

A huszonötös vizében rád szakad az idő, ilyenkor beláthatatlanul messze van az a bizonyos levezető. Egyszerűek a szabályok: faltól falig kell eljutni, annyit kell kibírni. Szereted, hogy erőseket lehet rúgni a falba, így szoktál fordulni, ezzel is nyersz valamit.

Érdekes, tapasztalod, hogy nem kell kizárólag a mozdulatokra figyelni, hiszen megy magától. Így lehet közben agyalni. Muszáj is, mert dögunalom lenne különben. Azt nem érted még, hogyan lehetséges az, hogy vannak nagyok, sőt felnőttek is, akik nem tanultak meg úszni. Az ő szüleinek ez nem volt fontos? Eszedbe jut, lehet más apukáknak a foci, a torna vagy a birkózás a sport. De hát minden nagyfiúnak kéne tudni úszni… Milyen indián az, aki egy vadászatot félbehagyna, mert egy folyót képtelen átúszni?

A levezető után bemehetsz te is a kismelegbe. Tudod, csak te tudod, hogy ami az ovis társaknak a langyos víz, az neked most a forró, bizsergető jutalom. Várod, hogy megkérdezze egy társad, őszintén és kíváncsian, és nagyon hideg a víz ott?, mire te hanyagul felelsz, ki lehet bírni, ha gyorsan úszol, akkor nem fázol.

(Budapest, 2006)

 

Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már tőle kaptam a nevem. Tőle kaptam, az anyám közvetítésével. Magához vette, őrizte, azután amikor eljött az ideje, nekem ajándékozta. Mintha jogom lett volna rá.

Keresem az anyámat. Filigrán, szép, fiatal. Akár Weisz György gyermekének anyja is lehetne, ha már tőle kapta a szerelmet. Weisz Györgynek nincs gyermeke. Nincs senkije. Gyalogmenetben ritkán maradnak meg a Weiszek. Weisz György sincs, Weiszek sincsenek. Csak a neve, ami az enyém lett. Én azért vagyok, hogy megmaradjon Weisz György neve.

Keresem Weisz Györgyöt. A meglelt, sárgult fényképeken a húszas éveiben jár. Négyet találtam anyám sok évtizeden át, gonddal őrizgetett, titkos holmijai között. Jóvágású, intelligens, de főként magabiztos arc. Sportzakóban áll, fényképezőgép lóg a nyakában. Bakfisok álmaiba való. Megvalósulatlan reményeik megtestesítője. Ágyúszó kísérte érzéki csalódásban megsemmisült illúzió. Keresem egy képeslapon, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Nagyságos Stern Lilly úrlánynak.

Keresem az anyámat, húszéves múlt, amikor az a levelezőlap megérkezik hozzá Budapestre, amelynek küldője szerelméről biztosítja. És a fényképek hátán anyám ceruzájával kisatírozott, olvashatatlan, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Keresem Weisz Györgyöt. Előttem esküvői kép, anyám legfiatalabb nővére mond épp igent. Fél évvel Turjaremete előtt. Apám mögött Weisz György. Egy fejjel magaslik fölé. Apám szürke nyúlszőr fejfedőjét szinte agyonnyomja Weisz széles karimájú, fekete művészkalapja. Mellettük az anyám. Apám másik oldalán a szerelme, aki anyám barátnője. Ők négyen együtt, az örökkévalóságnak ajánlva. Két év múlva már sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére nem él. Csak az apám és az anyám. Apámnak nincs senkije, anyám szinte minden férfival összeáll. Az egyik megelégszik azzal, ami neki jut, a másik mindent pótolni akar.

Keresem Weisz Györgyöt, ha már tőle kaptam a nevem. Keresem őt, noha nem az apám.

Keresem az apámat, aki a szerelme halála után egy kis viháncolásért cserébe hozzájárult ehhez a névadáshoz.

Keresem az anyámat, aki egy kis viháncolásért eltűrte az apámat.

Keresem apámat és anyámat, és azt az ötven évet, amit anyám az apám mellett – jobb híján – rám való tekintettel eltöltött. Azt az ötven évet, amit apám az anyám mellett egy másik nő emlékéhez hűen élt meg.

Keresem az anyámat. A kórházi ágy üres. Az ügyeletes orvos azt mondja, egy órája exitált. Apám már korábban elment. Anyámnak így maradt néhány éve, egyedül egy álomvilágban. Csak néha ébredt fel belőle, csak néha térítette magához a betegsége. Mintha mi sem történt volna. Mintha. Különös dolgokat mesélt, élénk, vidám tekintettel jelenítette meg történetei helyszínét. Egy hatalmas, bíborszín bársonnyal borított falú villáról beszélt, ahol otthon érezte magát. Mintha mindig is ott élt volna, abban a nehéz, áporodott levegőjű házban. Azután tisztult az emlékezete, és eltűnt a kastélyszerű épület. Maradt a kórházi szoba.

Keresem Weisz Györgyöt, és keresem, főleg, az anyámat. Megkésve, tudom. Már csak én kerekíthetek történetet köréjük – ha már elfogadtam a nevem.

Azt a nevet tekinthetem örökségemnek is.

Keresem Weisz Györgyöt, keresem az anyámat.

Nem akkor érkezett, amikor megláttam, hanem jóval korábban. Azon a reggelen, amikor a kert fölött szokatlanul alacsonyan húztak a fecskék, s a levegő megtelt valami láthatatlan nehézséggel, amelyet nem lehetett sem esőnek, sem viharnak nevezni, csak olyan súlynak, amelyet a föld időnként magához vonz. Mindent, ami egyszer fölemelkedik, előbb-utóbb visszakér a por.

A bodza elvirágzott. A fekete bogyók ültek a fürtökön, megannyi be nem gyógyult szem, és a diófa kérge új repedéseket nyitott magán, mert a fák nem tudnak felejteni, csak vastagabb kérget növesztenek emlékeik köré. A kert ilyenkor olyan, mint az öreg test: minden bokor a régi sérülés helye, minden árnyék valaminek a hiánya.

Ott állt a kerítés mellett. Nem ragyogott. A ragyogás az ikonfestők találmánya; a valóságos angyalok inkább fáradtak. Hosszú út után érkeznek, porral a hangjukban, idegen tekintetekkel a szemükben, és úgy állnak a délutánban, mint azok az emberek, akiknek nincs hová hazamenniük, mégsem kérnek bebocsátást sehová.

Csak vizet. Mindig vizet.

A csorba zománcbögrét két kézzel fogta. Ivott, mintha a kortyoknak külön idejük volna, mintha a víznek előbb meg kellene tanulnia a torkát, mielőtt lemerészkedik a testébe.

Akkor láttam meg a nyakán a vörös foltot. Nem sebre emlékeztetett. A seb kifelé beszél. Ez befelől izzott.

A bőr alatt valaki lassan vörös festéket oldott a vérébe. Nem kérdeztem semmit.

Terjedt rajta a betegség, ahogyan augusztusban az alkony: nem egyszerre, hanem lassan, bokorról bokorra, levélről levélre, míg végül az egész kert ugyanabban a vörösben kezd lélegezni.

A tekintete nem rajtam állt meg, hanem mögöttem, a ház falán is átlátott, a szobákon, a könyveken, az ágyakon, a gyerekkori tárgyakon, egészen addig a helyig, ahol az ember már csak emlékként lakik önmagában.

– Túl közel hajoltam. – Ennyit mondott. Nem magyarázta. Nem kellett.

Minden betegség ugyanebből a mozdulatból születik. Valaki túl közel hajol valakihez. A közelségnek mindig ára van.

Harmadnapra belázasodott. Nem emberi láz volt. Lassan föloldotta benne a határt ég és föld között, mintha a teste elfelejtené, melyik világhoz tartozik. Borogatást tettem a homlokára. A vászonkendőből hideg kútvíz csöpögött a nyakára. Nem mozdult.

Lehunyta a szemét. És akkor először azt láttam rajta, amit addig soha. Félt. Nem a haláltól. Az angyalok nem ismerik azt. Attól félt, hogy a fájdalomnak nincs vége. Hogy a fájdalom nem esemény, hanem ország. És aki egyszer belép, annak meg kell tanulnia a nyelvét.

Az éjszaka közepén megszólalt. Nem nekem beszélt.

– Ne engedd még…  A hangja olyan halk volt, mintha nem a szájából jönne, hanem a csontjaiból.

Aztán elmosolyodott. Nem örömében. Úgy, ahogy az álmodók mosolyognak, amikor valaki, akit régóta gyászolnak, egyszer csak belép az álmukba, és természetesnek tűnik a jelenléte.

Hajnal felé hirtelen felült. Nyitott szemmel nézte a padlót. Olyan sokáig, hogy én is odanéztem. Nem volt ott semmi. Mégis óvatosan megemelte az egyik lábát. Aztán a másikat.

Lassan kerülgetett valamit.

– Mezítláb ne… – suttogta. – A csillagok lehullottak. Eltörnek.

Nem mertem megszólalni. Az ember, ha sokáig virraszt egy lázas test mellett, előbb-utóbb megtanulja, hogy vannak mondatok, amelyeket nem szabad felébreszteni.

A negyedik napon már nem engem látott. A tekintete átjárt rajtam, ahogy a késő délutáni napfény átjárja az eresz alatt kifeszített pókhálót: egy pillanatra megcsillant rajta, aztán továbbindult valahová, ahol én már nem követhettem.

– Ádám… – Így szólított.

A hangjában nem volt sem öröm, sem szemrehányás.

– Ne félj a földtől. Sokkal tovább emlékezik rád, mint te őrá.

Később Évának nevezett.

Azután egy gyermek nevét mondta ki, amelyet soha nem hallottam. A név olyan volt, mint egy madár röpte a nádas fölött: mire fölismertem volna, már nem volt jelen.

– Ki az?

Fölém hajolt. Mintha én feküdnék lázban.

– Az első, akit elfelejtettek. – Lehunyta a szemét.

Aznap délután az egész ház fölvette a testének hőmérsékletét. A falak langyosak lettek. A konyhaasztalon gyorsabban erjedt a kenyértészta, estére megsavanyodott a tej. A muskátlik lehajtották a fejüket.

Mindig a kert tudja meg előbb. Éjfél után motyogni kezdett. Nem emberi nyelven. Nem is azon, amelyet a templomok festményei tulajdonítanak az angyaloknak. Inkább olyan volt, mint amikor a nád egyszerre hajlik meg a szélben, vagy amikor olvadni kezd a hó a fenyvesben. Egyetlen szót sem értettem. Mégis úgy éreztem, minden mondat rólam szól.

A láz néha nem fordít. Hanem emlékeztet.

Hajnal felé hirtelen elhallgatott. Olyan mély csend támadt, hogy meghallottam, hogyan húzza maga után a csiga a házát a kerti kövön.

Megszólalt. Egészen tisztán.

– Odafönt nem tudjuk elképzelni a fájdalmat. Tanuljuk. Mint a gyerekek a betűket.

Lassan. Szorgalmasan. Minden angyal tudja a nevét. Tudja a feladatát. Tudja a fényt.

Csak azt nem tudja, mit jelent az, hogy sajog. Mit jelent az, hogy lüktet. Mit jelent az, hogy valaki egész éjszaka nem alszik, mert egy másik ember levegőt vesz mellette. Elhallgatott.

Újra cseréltem a borogatást a homlokán. Kinyitotta a szemét. Most először valóban rám nézett.

– Te tudod?

– Mit?

– Hol lakik a fájdalom?

Sokáig gondolkodtam.

– Mindenütt, ahol valaki nem akar egyedül maradni.

Bólintott.

– Akkor ezért ilyen nagy.

Később újra elaludt. És akkor kezdődtek a mások életei.

Először egy kisfiú költözött belé. Poros térddel futott egy dűlőúton. A bicikli első kereke megcsúszott a kavicson. A világ egyetlen pillanatra oldalára dőlt. A tenyér felszakadt. A vér összekeveredett a porral. Az angyal álmában felszisszent. Mintha ő esett volna el.

A következő álomban január volt. Egy öregember ült egy kihűlt szobában. A kályhában hamu. Az ablakon jégvirág. Odakint olyan csöndesen esett a hó, mintha attól félne, fölébreszti a halottakat. Az angyal vacogni kezdett, hiába terítettem rá újabb takarót. Nem a teste fázott, hanem az az öregség, amelyet soha nem élt meg. Amikor fölébredt, sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Hány élet fér el egyetlen emberben?

Nem feleltem. Arra gondoltam, talán nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hány idegen fájdalmat bír el a testünk úgy, hogy közben még mindig a saját nevünkön tudunk válaszolni.

Májusban arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.

A ház ugyanaz volt. A csorba bögre az asztalon. A lavórban félig fölmelegedett víz.

A széken az összehajtott pokróc. Csak ő hiányzott. Ettől a tárgyak egyszerre idegenek lettek, mintha egész életükben valaki más kezére vártak volna. Kimentem a kertbe. A fű még harmatos volt.A pókhálók úgy feszültek a bokrok között, mintha az éjszaka titokban új szövetet szőtt volna a világra. A bodza alatt találtam meg. Nem őt. A helyét. A fű ott feküdt, amerre az utolsó napokban lépkedett. A harmat nem ült meg rajta. Mintha egész éjjel valami meleg őrizte volna. A diófáról egy toll hullott le. Nem fehér. Nem arany. Szürkés, mint a galamboké. Fölvettem. Mire a tenyerembe zártam volna, egyszerű pihévé foszlott. A szél elvitte.

Az angyalok, úgy látszik, még a nyomaikat sem szeretik sokáig itt hagyni.

Azon az őszön másodszor is kivirágzott a bodza. A körtefa, amelyet már kivágásra ítéltünk, egyetlen zöld ágat hajtott. A paradicsom egészen novemberig pirosodott. Az emberek az időjárást hibáztatták. A rádió délről érkező meleg áramlatról beszélt. A kert nem magyarázkodott. A fák sohasem vitatkoznak az emberekkel. Csak tovább növesztik az évgyűrűiket.

Néha még most is arra ébredek, hogy valaki vizet kér. Kimegyek a konyhába.

A csapból hideg, kútízű csönd folyik. Iszom. Egy pillanatra mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. Pedig csak a ház emlékezik. A falak megőrzik a lázat. A küszöb a suttogást. A kilincs a tenyeret. A padló a virrasztásokat. Mi pedig azt hisszük, hogy mindez elmúlt. Azóta másképp hallgatom a betegeket.

Azóta sokszor láttam angyalokat. Legalábbis azt hiszem. Némelyikük nyakán különös vörös foltok égtek.

Ha augusztus végén, amikor a nappalok már alig észrevehetően rövidülnek, a bodza levelei között hirtelen végigfut egy megmagyarázhatatlan vörös fény, ma sem az eget nézem.

Hanem a földet. Azt keresem, ki fölé hajolt le ismét valaki túlságosan közel. Mert nem a szárny teszi az angyalt. Hanem a seb.