Bejegyzések kategória bejegyzései

Világromláspróféta egy bestiáriumból

Zudor János nevével csak igen elvétve, véletlenül találkozhat a magyarországi olvasó.

Az irodalomtörténet – amennyiben számon tartja –, a harmadik Forrás-nemzedéket követő generáció tagjaként említi az 1954-ben született költőt. Ha el akarjuk helyezni, minden bizonnyal nagyobb sikerrel járunk, ha Nagyvárad bestiáriumában keressük a helyét.

A szélsőségesen nehéz életű költőről anekdoták keringenek, nemzedéktársai, barátai számolnak be találkozásaikról, beszélgetéseikről, kivételes nyomot hagyó személyiségéről. Ezzel ellentétben – bár a Jónás és a mérték Zudor hetedik kötete –, költészetének nyomai alig-alig fellelhetők – kötetei Magyarországon jóformán elérhetetlenek. Amennyire tudni lehet, ez a kötet is barátok, támogatók segítségével állt össze: a nagyváradi Posticum szervezet már Zudor legutóbbi kötetének (És egy kicsit tovább) megjelentetésében is hathatós segítséget nyújtott, ahogyan a válogatást magára vállaló Szálinger Balázs is. A Jónás és a mérték tehát egy koprodukció terméke, a versíróé és a versőrzőké – akik az elkallódástól őrzik a szövegeket, valamint írójukat.

zudor jános jónás és a mértékZudor János költészetének fő motívumai jellegzetesen vészterhes világ konstellációját rajzolják ki. Mind az egészen konkrét, mind pedig a metafizikai síkján. Előbbi a „diktatúra”, a „durva Rend” Balkánjának, pontosabban Romániájának, míg utóbbi a „világkatasztrófa”, a „világcsőd”, az állandó „tűzpróba” és az „örök télelő” síkja. A két dimenzió nem mindig válik külön, és ez a szélsőségesen komor, utolsó pillanatban bevésett világmetszet mindvégig érvényesül, még abban a néhány szerelmes dalocskában is, amelyek – gyengeségük ellenére – helyet kaptak a kötetben (vártalak a vártalak a / teleszart lakásban, / vártalak a vártalak a diktatúrában”). Ugyancsak meghatározó a súlyos múlt, legyen szó a „ceauşescu-időkről”, vagy – tágabb perspektívában – „rakétaelvű madarakról”, tömeghalálról és népirtásról. A versek azonban legtöbbször az általános szintjén mozognak, ami hamar üressé teszi a sokszor amúgy erős képeket, ezért hat üdítően a konkrétra történő összpontosítás, legyen az a személyesen megélt nyomorúság és fájdalom, vagy a szolidaritás felvillantása a csavargók „kicserélhető élete” láttán (Jónás: Az utcák királya). Az elkeseredés, a pusztulás dominanciája már-már túlterheli a kötetet – az említett szerelmes versek közül is a Melinda emelkedik ki, pontosan az idősödő férfi pajzánságában és testi szerelmében rejlő humor kijátszásával. Ugyanakkor mégiscsak tematikus kötetről van szó, amelynek keretét a világ „ninivei” képe alapozza meg. Azonban nem csupán Jónás-verseket találunk a kötetben: a legtöbbször már címükben is a Jónás-tematikát artikuláló versek viszont nem különülnek el a többitől – sem a kötet szerkesztésében, sem a szövegeket strukturáló alapmotívumokban vagy tónusban –, így láthatóvá lesz, hogy a „ninivei” világkép nem csupán a tematika, hanem a zudori poézis alapköve is.

Ebben a világban mozog tehát Jónás, akinek perspektívája, hangja a legtöbb versben megjelenik. Isten szerepének kérdése adódik közvetlenül: a kötet világában látens módon jelen van ugyan – Isten nem halott –, de éppen „hátat fordít vagy körülnéz”. Azonban távol áll ez a költészet a vallási hangoltságtól. A Jónás-motívum, pontosabban a próféta-motívum azt a régi, mára már igencsak kikopott toposzt idézi föl némelyik versben, amelyben a próféta a költő metaforájává lesz. Nem vátesz-szerepről van szó természetesen, hanem a „helyzetjelentő” kitüntetett pozíciójáról. A próféta-költő hang reflektálása a megszólalásra, annak körülményeire és lehetőségeire felveti helyenként a versek ars poeticaként való olvasatának lehetőségét is. Zudor Jónását a „szakmával” járó szükségképpeni magányon túl már-már az Ószövetség Jeremiásának hányattatásaira emlékeztető gyűlöletes kitaszítottság, megvetés övezi, mégpedig a „mértéket” mutatás okán („Ha már a végére / végképp kimerülten / mer még szólni a világ megmaradásáért, / azt rossz szemmel nézik.”). Ez a mérték pedig, olvassuk a versekből, kiküszöbölhetetlenül kiveti Jónást „Ninivéből”, a költőt világából. Azonban nem valamiféle meghatározott értékrend mértékéről van szó, ebben az értelemben nem fonódik össze erkölcs és poézis. Annyiban azonban mégis, miszerint a költő, a prófétához hasonlóan, szólni kénytelen, nincs más választás számára, ha valami, csupán ez jelentheti az erkölcsöt a poézisben: a megszólalás, az el nem hallgatás. És legtöbbször kínos a szembesülés azzal, ami így artikulálódik, ahogyan ezekben a kényszerű megszólalásokban is: a fentebb leírt univerzális fájdalom nem fér meg a ninivei rendben, szép világunk kiigazgatottságán ejt sebet.

„Jónás” hangjában a botrány tehát maga a megszólalás, ez fordítja szembe „Ninive” öncsalásával. Nem fontos, amit mond, sokszor már nem is tud mit mondani („– Azért fogok tollat a kezembe, / hogy ne írjak semmit… / A mondanivalótlanság áldása, / hogy ölni se lehet általa”). Célja vesztett, erőtlenné lett a próféta-költő, akinek „lefénylett ideje is”: „a lejáratott élet / kiszáradt ága lett”. Az imént leírtak közül mindkettő összeforrasztja Zudor Jónását Babitséval, aki ugyanúgy tudta, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Jónás könyve), és akiben ugyanúgy küzdött a megszólalás kényszere a „hűtlenné” lett szavakkal, a „tétova, céltalan, parttalan” létezéssel (Jónás imája). Bármilyen idegenül is hat ma a próféta-költő toposz, annak szoros közösséghez kötöttsége, és bármilyen elfeslett is az idősödő költő idegenség-érzése, valamint szavaiban rejlő erejének megkérdőjelezése, mégis a kötet javára válnak a „lefénylettség” közhelyei (például a Jónás, a mentőben jelenik meg sodró erővel).

Zudor radikálisan szabad asszociációhalmozó, egészen a zavaró feltorlódásig gyűlnek egymásra a képek. Ez nagy ereje lehetne ennek a költészetnek, azonban sokszor – és nem a képek tobzódása miatt –, egyszerűen szétesnek a versek. Mintha híján volnának valamilyen – ha költészetről szólva megengedhető ilyen hevenyészett metafora – centripetális erőnek. A szétszóródás végén pedig nem marad más, mint egymást követő sorok, egymásra dobált képek vagy magukban álló szintagmák sorozata. Legtöbbször a versek szemantikája sérül – nem újul, gazdagodig –, darabokra esik, és eltűnik valahol a sorok, képek, szintagmák, szavak mögött. Ez pedig ellentétes irányban hat a próféta-költő verseinek mondani-akarásával, a közösségben való megszólalással (példa erre a Jónás és az apriori című vers).

A Jónás és a mérték egy gondosan szerkesztett kötet, és komplex képet ad a Zudor költészetében jelenlévő erővonalakról. Mint ilyen, jelentős állomás az életműben. Ugyanakkor láthatóvá lesz ezen erők némelyikének erőtlensége vagy korlátoltsága, esetleg idegensége is a kortárs irodalomban. A képek szuggesztivitása ellenében a szövegek szemantikájának időnkénti széthullása hat, az univerzális fájdalom kényszerű artikulálása ellenében pedig a tematikus kötetben rejlő monotonitás veszélye. Sok erő feszíti tehát a kötetet, amelyek közül kétségtelenül az asszociációk szabadugrásai által kirajzolt képek ragadnak magukkal leginkább.

 

Zudor János: Jónás és a mérték, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2010.

Külön világ

A haikut, ezt a japánok által felfedezett és tökélyre vitt, általában a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző önkifejezési formát az impresszionisták importálták Nyugatra. Viszont ez a hagyományosan háromsoros, tizenhét morás/szótagos, rendkívül tömör versforma máig megosztja a nyugati kultúrkörben szocializálódott olvasókat. Vannak, akik kifejezetten élvezik a tömör szerkezetet, az utalásokat, a pillanatnyiságban rejlő végtelenség érzékeltetését; egyesek főként azt, hogy egzotikus kifejezéseket (ikebana, szaké, bonszai, szamuráj stb.) olvashatnak egy-egy ilyen versben; megint mások – elutasítván az egészet – bántóan üresnek, divatos felszíneskedésnek gondolják a haiku ilyen mértékű nyugati elterjedését, felvirágzását a 20-21. században (véleményem szerint nem minden alap nélkül). Éppen ezért nevezhető hiánypótlónak egy ilyen antológia összeállítása, ugyanis ebben a mérhetetlenül nagy (és változó minőségű) termelésben szükség van valamilyen szűrőre, hogy ne menjen el végleg a kedvünk a haikutól.

Az Ezer magyar haiku kétszáznyolcvankét magyar költő verseit tartalmazza, huszonöt témakörbe rendezve. A témakörök poétikai és tematikai megfontolások alapján különülnek el egymástól. Különleges az első, az ún. haikuszerű költemények csoportja. Itt Kosztolányi Dezső, József Attila, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és több klasszikus költőnk olyan verseivel találkozhatunk, amik eredetileg nem haikunak készültek, mégis mutatnak hasonlóságot ezzel a műfajjal. Ilyen Radnóti Miklós kétsorosa is, amely a magyar szerelmi líra legjobbjai közül való: „Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron az árva madárfütty”.

De most nézzük a formailag kötöttebb, szigorúbb, a klasszikus japán haikuval inkább rokonítható magyar törekvéseket. Vihar Judit már az előszóban leszögezi: „a haiku, rohanó korunk kedvelt költői műfaja immár a magyar líra szerves részévé vált”. Ez a határozott kijelentés mindjárt felvet egy kérdést, mégpedig azt, hogy milyen sajátosságok engednek következtetni arra, hogy létezik egyáltalán magyar haiku?

Az antológia ciklusait olvasva nyilvánvalóvá válik: kialakultak olyan sajátos jegyek, amelyek a meghonosodásra engednek következtetni. Ilyen például a címadás hagyománya vagy a rím, hiszen a japán haiku cím nélküli és rímtelen. Az epigrammát idéző bölcseleti jelleg szintén ilyen sajátosság. A témák is a bőségről tesznek tanúbizonyságot: akadnak olyanok, amik az évszakok rendjét vagy a napszakokat jelenítik meg, ahogy a szerelem és a barátság is kifejeződik néhányban, továbbá találhatunk példákat a hazaszeretet, a betegség, az alkoholizmus vagy a mélyszegénység érzékeltetésére – valamint a humoros változatból sincs hiány.

Ebből a tematikai sokféleségből elsősorban a kelet-európai életérzést közvetítő haikukat gondolom leginkább hitelesnek. Ilyenek például (a kétnyelvű) Dalos Rimma versei, amik váratlan és erős képiséggel, ironikus, visszafogott versbeszéddel döbbentenek meg, majd pedig egyből továbbgondolásra is késztetnek:

 

 Egy szív

Egy szív volt

(mondjuk így),

rátenyereltél,

és azt mondtad: pardon.

Én nélküled

Én nélküled: én vagyok.

Mint az a nő a zuhanyban,

a levágott mellű.

(Petri György fordításai)

 

Kányádi Sándor körömverseiben egy diktatórikus rendszer történelmi léttapasztalata, a bezártság-érzet, a folyamatos félelemben élő ember önreflexiója hat elemi erővel:

 

Két körömre

Őszi éjszaka

rabszállítóként

csukódik ránk a sötét

őszi éjszaka

üzemelteti

az újratermelődő

szívós félelem

 

Fodor Ákos egysorosa a modern nagyvárosi bevásárlóközpontok hangulatát közvetíti végletekig tömör megfogalmazásban:

 

Plázaélmény

vágyfagyasztó bőség

 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy valamire való haiku nem ér véget három sorban és tizenhét szótagban, hiszen egy külön világ nyílik meg előttünk, a kimondott szavak mögött mindig ott van a kimondhatatlan megsejtése is. Én úgy érzem, kevés az igazán jól sikerült magyar haiku (persze a haikuszerű költeményeket leszámítva), szám szerint biztos, hogy közel sincs az ezerhez. A recenzió elején mégis hiánypótlónak neveztem ezt az antológiát, mert megszűri a mára már szinte áttekinthetetlen mennyiségű anyagot. A szigorúbb értékelés lehetőségét viszont átengedi az olvasónak, hogy saját ízlése, belátása szerint válassza ki magának azt a néhány haikut, amely a divattól függetlenül tényleg képes hatni rá.

 

Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Vihar Judit. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

Macskajancsik

A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?

A macskapör.

Különös levél a szerkesztőhöz. Közvetíti Sugár Ottó[1]

Engedje meg igen tisztelt Szerkesztő Uram, hogy én is hozzászóljak a Budapesti Hirlap-ban felvetett macskakérdéshez. Jóllehet a vita le van zárva, remélem, mint érdekelt fél, személyes megtámadtatás címén, kivételesen mégis meghallgatást nyerek. Sietnem kell a válasszal, nehogy – a tudomány álláspontjának győzelme esetén – a másvilágról legyek kénytelen üzengetni.

De nem kertelek tovább. Felfedem inkognitómat. A nevem Jancsi, mesterségemre pedig kandúr vagyok. Olyan kandúr, kinek ítéletét már nem tévesztik meg a higgadt mérlegelésnek útját álló szenvedelmek.

Filozófiai és matematikai iskolázottságomnál fogva mindenekelőtt ki akarok rekeszteni a vitából egy olyan adatot, mely semmiképpen sem akar keresztülcsúszni tudományos kritikám szűrőjén. „Ki van mutatva, hogy egy macska átlag évente 55 éneklő madarat pusztít el.” Elámultam ennek az adatnak precíz voltán. Körkérdéssel fordultam vidéki szaktársaimhoz. És íme kitűnt, hogy közülük egyetlenegy sem töltött ki semmiféle statisztikai ívet, melynek adataiból a másvilágra küldött madarak számát meg lehetett volna állapítani. Önvallomás alapján tehát nem születhetett meg ez az adat. Személyes megfigyelés alapján pedig még kevésbé. Mert ha ebben a maradék-országban mindenre akad is megfigyelő, nyomozó és rubrikázó ember, kötve hiszem, hogy közismerten ravasz természetünk mellett egy egész éven keresztül meg volna a lehetőség minden lépésünk és minden ballépésünk megfigyelésére.

De hagyjuk a statisztikát! Két konkrét vád van ellenünk. Az első közegészségügyi. Bacillushordozók vagyunk. De édes Istenem, ki nem az? Vajon a bacillusok veszedelmétől úgy szabadítjuk-e meg a világot, hogy mindazokat, akik révén fennforog a terjesztés lehetősége, egyszerűen lebunkózzuk? Megengedem, hogy kórházakban, ahol a fertőzés fokozott veszedelme áll fenn, külön szempontok jönnek tekintetbe. De általánosságban nem úgy harcolunk-e leghatásosabban a bacillusok veszedelme ellen, ha intézményileg kiépítjük a jobb egészség előfeltételeit és okos közgazdasági és szociálpolitikával lehetőleg fokozzuk a fertőzésnek kitett szervezet ellenállóképességét? Az egér, melyet mi irtunk, a legnagyobb bacillushordozó és amikor pusztítjuk, ezerszer nagyobb hasznot hajtunk a közegészségügynek, mint amennyit azzal ártunk, hogy a szőrünket hullatjuk. Mi finnyás lények vagyunk és ügyelünk a tisztaságra. Nagy részünk a tanyán, falusi gazdaságok háztáján él jó levegőn, egy másik pedig városi lakásokban, szintén kedvező egészségügyi körülmények között. Igaz, nem vagyunk rabszolgák és nem engedjük magunkat láncon tartani. Igaz az is, hogy szerelmi lázunkban (mely azonban sohasem megy túl a fajfenntartás kijelölte határon, amivel nem minden állatfaj kérkedhetik) időnkint el is kalandozunk a háztól, de ösztönös tisztaságérzetünk sok mindentől megóv. Igaz, vannak közöttünk is proletárok, de amennyire csak lehetséges, ezek is ügyelnek magukra és hasznára vannak azoknak, akik most kiirtásukról tanácskoznak.

A másik fővád, három szóban foglalható össze: kegyetlenség, ravaszság, önzés.

Kegyetlenség, vadállati ösztön. Hát igen, a fajtánk kegyetlen. Kegyetlensége azonban dicséretes addig, míg az emberiség egyik legkártékonyabb ellensége: az egér elleni harcban nyilvánul meg. De menten bűnné és förtelemmé válik, amikor az éneklő madárról van szó,  a madárról, amely nemcsak énekel, hanem férget és hernyót is pusztít. Gyönyörű dolog, hogy az éneklő madár az embernek annyira a lelkéhez nőtt. De legyen szabad itt valamit kérdeznem. Ha történetesen a madár csak énekelne hernyófogás nélkül, vajon éppen olyan rajongó hívekre találna az emberek sorában, mint most? Vagy pedig: ha a természet történetesen a kárttevő egeret ajándékozta volna meg a pacsirta énekhangjával, vajon éppen olyan elragadtatással írnának-e róla is a költők, mint ma a pacsirtáról és éppen olyan andalogva hallgatnák-e a szerelmesek? A macska kegyetlen és vérszomjas. Pusztítja az egeret, és nem tagadom, ha hozzájut egy-egy madárhoz, bizony azzal is végez, feltéve, hogy a macskába nem a madár szakít bele a csőrével vagy a karmaival. Egymással a macska azonban csak marakodik, de nem gyilkolja egymást. Holott, ha helyesen értettem, amiről múltkor a gazdáim beszélgettek, van egy másik állatfaj, mely éppen nemrég milliószámra harapta át egymás torkát és hosszú éveken át szakadatlanul gázolt egymás vérében. A macska vérszomjas és önző. De nem jár-e hamis nyomon a tökéletes emberiség, amikor azt kívánja, hogy a macska is olyan legyen, mint ő: szelídlelkű és irgalmasszívű? A macska önzése csak ártatlan dolgok körül forog és nem megy túl a létfenntartás által diktált mértéken. De elmondhatják-e ugyanezt magukról azok, akik az altruizmus fehér tógájában akarnak most fejbekólintani bennünket az erkölcsbíró bunkójával?

A macskakérdés megoldására ajánlott módok és rendszerek közül nehéz választanom. Az annyi szeretettel ajánlott csapóládák bizonyára mind kitűnőek. Különösen humánusnak tartom a póttalálmányt, mely szerint a csapdából kifogott macskát egyetlen nyakszirtütéssel meg lehet ölni. El vagyok ragadtatva attól a gondolattól is, hogy etetéssel rajszámra kell bennünket valamely helyiségbe csábítani, ahol azután a nyitva hagyott gázcsap fogja a feltaláló úr intencióit valóra váltani. Amint látni méltóztatik, meglehetős lelkinyugalommal nézem a feltaláló urak nemes tülekedését, azzal a titkos mellékgondolattal, hogy a macskák közismerten pokoli ravaszsága majd csak megfelelő ellenhúzásokat fog kieszelni. A csapdajátékhoz ugyanis már ősidő óta ketten kellenek: egy, aki a csapdát felállítja és egy másik, aki a csapdába besétál. Nyíltan megvallom: valamennyi csapda közül csak egyet tartok komolyabb veszedelemnek: azt, melyet a főszolgabíró úr ajánlott.[2] Mi tagadás: idegenkedem attól, hogy bennünket „törvény elé állítsanak”, „adóköteles állatoknak” nyilvánítsanak, vagy szebben mondva: bevonjanak az adózás sáncaiba. Szerkesztő úr bizonyára tudja, mit jelent adóköteles állatnak lenni. Ám állítsanak ellenünk akármiféle csapóládát, nyissák ki ránk a gázcsapot, de ne küldjék ránk az adószedőt. Úgysem mennek vele semmire. Mi a szabadság szülöttei vagyunk és mind a négy lábunkkal fogunk kapálódzni az ellen, hogy adóbélyeget akasszanak a nyakunkba. Egy néger író mondta, hogy az állat mindenkié, aki szereti. Mi hasznunkra fordítjuk majd ezt a mondást. Hivatalosan csak addig leszünk a gazdánké, amíg szabadon és adóbélyegmentesen élhetünk mellette. De amint komolyra talál fordulni az adódolog, csak vendégségbe járunk majd haza, és felette bajos lesz bennünket cicanépszámlálásra vagy adóellenőrzési szemlére előcsalogatni. Majd meglátjuk, utánunk jön-e az adóközigazgatás a – háztetőre?

A többi érvre csak röviden akarok válaszolni. Ha mutatnak egyetlen egy gyermeket is, akinek lelkét elvadította a velünk való érintkezés, alázattal nyalogatom meg a vádaskodók kezét. Azoknak pedig, akik a nyomorgó emberiség érdekében néznek szigorúan gazdáinkra, a hébe-korba nekünk juttatott néhány csöpp tej és tréfaszámba menő parányi vajaszsömlye-moszat miatt, azt mondom, hogy az emberi nyomor enyhítésében ugyanazok járnak elöl, akik még az állat nélkülözései mellett sem haladnak el figyelmetlenül. Az élelmiszerüzleteknek a macskáktól való megtisztítása nem rossz gondolat. Így a felhalmozott készletek elfogyasztásának kérdése legalább a konjunktúrától függetlenül nyer majd megoldást. A cicáknak a fertőzött lakásokból való eltávolításához nem akarok hozzászólni. Nem akarom kiaknázni azt a szempontot, hogy a betegnek hogyan esik majd kedves állatjának „eltávolítása”. Orvosi kérdés ez kérem, és az orvosok, úgy tudom, sohasem szoktak tévedni.

Itt abba is hagyom. Zárom macskakaparásomat. Mi az emberiségnek használunk azzal, hogy velünk született „vérszomjas ösztönünknél” fogva távol tartjuk tőle az egércsapást, ami a technikai készülékek elméleti jelentőségénél fogva nélkülünk sohasem volna elérhető. Ennek a vérszomjas hajlamnak csak gyenge mellékzöreje a hernyóirtó (énekes) madarak pusztítása, mely minden statisztikai kimutatás ellenére csak akkor volna számbajövő, ha mi is szárnyakat kaptunk volna a gondviseléstől. Az embereknek sok lelki gyönyörűséget okozunk. Az embernek szüksége van arra az önzetlen, gondoskodó szeretetre, melyet irántunk érez. Nem mindenkinek mutatjuk meg a mi kis lelkünket, de akinek megmutatjuk, az sok szívbéli örömöt talál benne. Aki bennünket, gyámoltalan állatokat szeret, lelkileg saját magát gyámolítja. Ne üldözzenek! Gondoljanak arra, hogy a természet nagy műhelyéből valamennyien, nagyok és kicsik, tökéletesek és tökéletlenek bizonyos mértékig egyformán kerültünk ki. Ha az ember a természet koronája, a szegény állat ennek a koronának egy szerény cirádája, amelyet nem szabad letördelni annak, aki gyönyörködni akar az ékszer szépségében. Tessék elhinni, szerkesztő úr, nem vagyunk fölöslegesek. Az emberek még tanulhatnak is tőlünk egyet-mást. Filozófiát. Életművészetet. És főleg megtanulhatnák tőlünk a – dorombolást. A dorombolás nálunk a fenntartásnélküli, megelégedésen alapuló, vidám jóérzés kifejezője. Valami olyasféle, ami valamikor az embereknél a tiszta, szívből jövő kacagás volt. Hol hallunk ma már ilyet? Az emberek durván nevetnek, vagy gyönyörükben hisztérikusan sikoltoznak. De ki dorombol ma az emberek közül, tiszta, nyugodt, boldog megelégedéssel? Tessék ezt tőlünk újra megtanulni. Nagyobb haszon lenne ez, mint a legszebb – csapóláda.

A szerkesztő úrnak alázatos szolgája,

Jancsi kandúr.



[1] Budapesti Hirlap, 1927. máj. 8. (104. szám), 7–8.

Dr. Gerlóczy Zsimond a lap húsvéti számában közzétett egy cikket (Küzdelem a macskák ellen, 1927. ápr. 17. (87. szám), 10.), amelyben a macskák kártékonyságáról értekezik. A lapban hosszasan gyűrűzött tovább a vita pro és kontra; ez a szöveg a cikkre érkezett utolsó válasz.

[2] Dr. Beér Gyula: A macskák a közigazgatásban, Budapesti Hirlap, 1927. ápr. 27. (94. szám), 6.

A szerző a kutyaadóhoz hasonlóan macskaadó bevezetését javasolta.

Írás, olvasás, élőbeszéd

A „könyv” kultusza iránti fenntartásokat nemcsak posztmodern műveltségkutatók fogalmaztak meg: a „holt betűkkel” szembeni gyanakvás ennél jóval régebbi keletű. Élőbeszéd és írás szembeállításakor nem okvetlenül a barbárság és kultúra, elit- és populáris kultúra, „buták” és „okosak” vagy „régiek” és „modernek” állnak szemben egymással. A „könyvvel” szembeni (olykor filozófiailag, vallásilag, politikailag megalapozott) ellenérzések közül most azokat vesszük szemügyre, amelyek segítenek árnyalni az olvasás „hanyatlásával” kapcsolatos aggodalmainkat.

            Tényleg félnünk kell-e – és ha igen, mitől?

            Az alább érintett korszakok (klasszikus görögség, korakereszténység, udvari kultúra) mindegyike más- és másféleképpen ugyan, de támaszkodott az írás valamilyen formájára, tehát nem az írásbeliség teljes elutasításáról van szó, hanem az írás kizárólagosságát elutasító politikai, esztétikai, teológiai álláspontokról.

*

Az olvasás koronként és társadalmi közegenként is igen változó művelet, amely önmagában is befolyásolhatja a szövegek jelentését. (Saját magunk is megtapasztalhatjuk ezt: nem mindegy, hogy egy költeményt először kézírásban vagy nyomtatásban olvasunk, ahogy az sem, hogy egy verssel először ágyban fekve, egy könyvtár félhomályában vagy nyilvános felolvasáson találkozunk.) Az alfabetikus írást először a görögök alkalmazták irodalmi szövegek lejegyzésére. A szóközök és a központozás hiánya ugyan megnehezítette a csendes olvasást – a középkorig még az ún. mormoló olvasás is egészen marginálisnak számított – de az abc-jelek elsajátítása ekkor már nem igényelt életre szóló stúdiumokat: olvasni bárki megtanulhatott. Az írás és az olvasás egy demokratikusan megszerveződő közösség kifejezőeszköze lett.

            De az emberi hang trónfosztására az antikvitás korszakában nem következett be. És nem a szóközök, a központozás vagy valami más technikai nehézség miatt. miatt. A klasszikus görög kultúra a némaságot a felejtéssel azonosította, nemcsak a görög hősök, hanem az egyszerű polgárok is a hírnév, a kléosz (szó szerint „hang”) bűvöletében élt. Az írásnak csak annyiban volt létjogosultsága, amennyiben a hírnevet, az együttes műélvezést vagy a felolvasást követő vitát, dialógust szolgálta. Természetesen voltak a klasszikus kor görögjeinek közösségi identitást biztosító irodalmi szövegeik (az Iliász és az Odüsszeia mindenekelőtt), de vallási tanokat rögzítő „szent könyvük” egy sem. A mitológia maga is élőszóban vagy képek, elbeszélések révén terjedt.

            A görögök magát az „olvasót” sem becsülték sokra. Hiszen a (fel)olvasó csak beszélő szerszám, aki a hangját, érzékszerveit, tüdejét, lélegzetvételét rendelkezésre bocsátja egy halott szerzőnek – és nemcsak az írónak, hanem a felolvasást hallgató szabad, a halott szerzővel vitatkozni akaró, szabad férfiaknak. Szókratész olyannyira hitt a szóbeli dialógus és egyáltalán a szóbeliség szabad emberhez és szabad gondolkodóhoz méltó erejében, hogy a hagyomány szerint egyetlen szót sem írt le.

            Mint a Platón-dialógusokból is tudhatjuk, vendégségekben, lakomákon többnyire rabszolgák olvasták fel a gazdáik által papírra vetett logoszt. Az olvasót a klasszikus görögség a serdületlen fiú vagy éppen a rabszolga szerepével azonosította. Hiszen a (fel)olvasó azzal, hogy „aláveti” magát (a testét mások rendelkezésére bocsátja), tulajdonképpen a passzív, megvetett szexuális partner szerepébe kerül – hiszen nem más ő, mint egyszerű befogadó. És vajon az értelmét és a testét mások „használatára” bocsátó személy, azaz az „olvasó” lehet-e jó állampolgár? Vagy lehet-e jó katona? Jesper Svenbro véleménye szerint (Az olvasás kultúrtörténete, szerk. Guglielmo Cavallo–Roger Chartier) ilyen politikai aggályok is szerepet játszhattak abban, hogy Spártában az olvasást és az olvasni tanulást mindig a „szükséges legkevesebbre” korlátozták.

            Olvasni – szolgaság, beszélni – szabadság. Az Írás feltétlen tiszteletében nevelkedett farizeus, Pál is egy akkor még szóbeli hagyományra, az evangéliumra hivatkozik az ószövetségi törvénytisztelet és írásmagyarázat ellenében. Az ószövetségi zsidóság kultúrája természetesen a „Könyv” feltétlen tiszteletén alapul – ne feledjük, Isten maga is író, a Tóra tanúsága szerint saját ujjaival rögzíti a törvényt a kőtáblákon. Pál viszont egyik levelében így beszél: “Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2 Kor 3,6)

            A Rómaiakhoz írt levél tanúsága szerint pedig rögzíti: “Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytől, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betűje szerint, mint a régiben” (Róm 7,6).  Szigorú értelemben véve persze a „betű” itt a Törvény betűjét, és nem magát az írás aktusát jelenti. Ámde a Lélek Pál szerint valamiféle hermeneutikai tényezőként lép be az Újszövetségbe, az apostolok életidejébe: int, magyaráz, új értelmet ad – az élőszó megtestesítőjeként működik. Az „írást” Pál is – a klasszikus görögökhöz hasonlóan – valamilyen hiearchikus, autoriter hagyományként értelmezi.

            Pál természetesen nem az Írás vagy írásos kultúra ellen küzd. Tanítását is írásban, levelekben fejti ki – de levelekben, nem teológiai traktátusban és nem is könyvben.  Platónhoz hasonlóan Pál is egy olyan műfajt választott tehát, ami nagyon távol áll attól, amit dogmatikus írásnak nevezhetnénk. A törvény a leginkább dogmatikus, mert egyirányú beszéd. A Pál által választott levélformának nincs is ószövetségi előzménye.

            A kereszténység térítő vallás volt, nem, nem is tudta volna nélkülözni az élőszó, a közvetlen meggyőzés erejét. De nemcsak a térítő mozgalmak és a vallási megújulások ötvözték példátlan sikerrel az élőszó- és írásbeliség előnyeit. Az európai irodalom kialakításában olyan fontos szerepet játszó középkori udvari kultúra is majdnem mindvégig az írásbeliség és szóbeliség határán mozgott.

            Ez a tény azért is érdemel különös figyelmet, mert hiszen a középkor átvette a „könyv” kultuszát – mint tudjuk, a korszak emblematikus olvasója már nem a felolvasást barátaival hallgató, a halottak „szavaival” vitába szálló filozófus, hanem a cellája mélyén, áhítatos magányban a Bibliát olvasó szerzetes. A latin nyelvű kultúra előtt kezdetektől nyitva állt az írásbeliség biztosította nyilvánosság – de csak a latin kultúra előtt, a népnyelvű műveltség előtt nem. A vulgáris nyelvű irodalmak egészen Dantéig nem számítottak teljesen egyenrangúnak, a nem-latin nyelvű irodalom sokáig csak amolyan második nyilvánosságként létezett.

            Kérdés, hogy ez vajon a hátrányára vált-e?

            Az udvari kultúra amúgy soha nem nélkülözte egészen az írásbeliséget, bár azt nehéz eldönteni, hogy a trubadúrok mikortól kezdik el lejegyezni a verseiket, és hogy a korai trubadúrok mindegyike tudott-e olvasni. Mert elképzelhető-e ennek a lírának a formai sokszínűsége az írásbeliség – meglehet alkalmi, meglehet esetleges – támasza nélkül? Ám az első nagy trubadúrantológiák mind-mind a provanszál trubadúrlíra elvirágzása után születtek, tehát lényegében egy már halott költészetet rögzítenek. A dalok eközben egy én–te-kommunikációra épülnek (a költői én megszólítja a hölgyét, eseng a kegyeiért, óvja a hízelgőktől etc.), a versek már retorikai felépítettségük okán is beletartozni látszanak az udvari szóbeliségbe, az udvari mindennapokba. Ezeket a költeményeket nyilvánosan előadták, hivatásos énekesek terjesztették, ünnepeken felelevenítették. Míg az első latin nyelvű költemények (szerelmi dalok is!) könnyebben megtalálták az utat az írásbeliséghez, ezeknek a verseknek sokáig a szóbeliség lehetett a legfőbb közege.

            És vajon esztétikailag silányabbak-e ezek a szövegek, mert később és nehezebben „találtak kiadóra”?

            Ámde a szóbeli és írásbeli kultúra határán a terjesztés, a költemény terjesztése, elfogadtatása kevésbé tervezhető. A trubadúrok nagyon gyakran a „szállni”, szárnyalni” metaforákkal fejezték ki egy költemény elterjedését: tehát az  irodalmi szöveg amolyan madarakhoz hasonló, élő organizmusként, saját törvényekkel bíró lényként közvetíti a költő szavait. A vers nemcsak a trobar (a költészet) törvényeinek van alávetve, hanem az udvari élet kiszámíthatatlan változásainak is. A nagy trubadúrantológiákkal, a költemények összegyűjtésével mindez megváltozni látszik, nemcsak a vers szövege kap rögzített formát, hanem a vers mellett azonnal megjelenik a költemény értelmezése, a razo is. Nemcsak a könyv zárul rá a költeményre, hanem az interpretáció, a kommentár is.

            Maguk a trubadúrok is úgy érezték, nincs költészet az élőszó, az udvar mindent megelevenítő közelsége nélkül. A verseket inspiráló, befogadó és a szemmel látható (tehát a költő közelében élő) közönség nélkül mi értelme van verset írni? Guiraut Riquier, aki saját szemével látta a dél-francia udvari kultúra szétverését, a déli udvarok felperzselését a polgárháborúban, úgy érezte, ő az utolsó költő. Vele befejeződik az udvari líra.

*

            A modern és posztmodern költőknek nem kell évtizedekig vagy évszázadokig várniuk, hogy eljussanak az írott szó nyilvánosságához, ezért sem kell attól tartaniuk, hogy egy politikai földindulás a költészetet is megsemmisítheti. Ma sem a könyv vagy a könyvpiac jutott válságban. Magyarországon még mindig bővül a könyvpiac, a „könyvnek” megvan a maga presztízse. Nem a könyv vagy a könyvkultúra sorvadt el, hanem a könyvet körülvevő vagy azt megelevenítő szóbeli kultúra, vagyis az olvasó és a szerző (a dictator) közti eleven, kétoldali, közvetlen, direkt oda-visszacsatoláson vagy számos áttételen át alapuló kapcsolat.

            Számos jele van ennek a kortárs irodalomban. Az olvasás valamiféle foglalkozás lett. Hiszen a szépirodalom „önreflexív” jellegét csak a beavatott vagy a „nagyon beavatott” olvasók élvezhetik. Vagy a nagyon „tájékozottak” – akiket a kritikusok már „tájékoztattak”, hiszen a beavatottság ma elsősorban nem általános irodalmi tájékozottságot vagy különleges nyelvi érzékenységet jelent. A kortárs irodalom olvasói többnyire kötelezőnek fogadja el azt az értelmezési keretet, amit a magas kultúrát körülvevő hivatalos-félhivatalos értelmezők kijelölnek. A könyv nem csaponghat szabadon „fülemüle módjára”, mert hiszen a modern könyvkiadásban az értelmezés minden lépése kijelölt és eltervezett.  Szakértők hada gondoskodik arról, nehogy a buta olvasó valamit félreértsen.

            Hogyha az olvasó könyvet vesz a kezébe – hogy a klasszikus görögség metaforáinál maradjunk –, nemcsak a szerző „életét” hosszabbítja meg, hanem az irodalmi világot körülvevő hivatalos kommentátorok életét is. Az olvasó választhat ugyan a művek között, de még a szabadsága, az értelmezői szabadsága illúzióját sem őrizheti meg (gondoljunk csak a könyvek borítójára vagy fülszövegére). És hogy a szépirodalmat körülvevő értelmezi világ hatalmi viszonyai mennyire nem függetlenek a nagypolitikától, jól jelzi, hogy az irodalmi kánonok ma Magyarországon a politikai megosztottságnak a függvényei – vannak balos és jobbos ízlésirányok, ahogyan baloldali és jobboldali irodalom is. Hogy mindez így is maradjon, arról a „független” ízlés-komisszárok gondoskodnak.

            Talán nem volt teljesen alaptalan az ókori görögök gyanúja, amely szerint a könyvnek, az olvasásnak való egyoldalú kiszolgáltatottság a politikai önrendelkezésről, szabadságról való lemondással is együtt jár. De furcsa változások tanúi vagyunk manapság. Az olvasók maguk sem akarnak az írók és kommentátoraik által összefirkált, egyszerű „fehér lapok” lenni. Bár a szépirodalom olvasói egyre fogynak – azok a törvénytisztelő olvasók, akik kifizetik, hazaviszik, „megszívlelik” a könyveket a politikai vonzalmaiknak megfelelő kritikai visszhang alapján orientálódva – egyre nő azok száma, akik maguk is valamilyen alkotóként akarnak beleszólni a kortárs irodalomba: beiratkoznak valamilyen „kreatív írás”-kurzusra, befizetnek valamilyen „írótáborba”, aktívan blogolnak, kritikusként vagy szerzőként is publikálnak.

            Nevezhetnénk ezt akár az olvasó lázadásának is. Az élőszó világát, közegét egy posztmodern világban már nem lehet teljesen visszahódítani, „megeleveníteni”, de terjednek az írásos kommunikációnak azok a formái, amelyek a szóbeli közvetítés spontenaitásával kecsegtetnek. A passzívnak, engedelmesnek, nőiesen befolyásolhatónak, könnyedén meghódíthatónak hitt olvasó – a trubadúrok, ahogy a régi görögök nem vonakodtak a „befogadást” szexuális sztereotípiák segítségével érzékeltetni, az írás-olvasást, alkotást-befogadást amolyan szexuális aktusnak tekinteni – az irodalmi színtér aktívabb, cselekvőbb, elevenebb szereplője akar lenni. A korábbi határok elmosódnak: eddig természetes volt, hogy az író is olvas, ma az is természetes, hogy az olvasó is ír vagy írni próbál.

            Ezek a most kezdődő változások átalakítják-e vajon a kortárs magyar irodalom hatalmi viszonyait? Az írás-olvasás interaktívabbá válását, a passzív, már-már alattvalói befogadói pozíció átalakulását – ha már ez úgyis világjelenség, ha már védekezni ellene úgyis képtelenség – maguk a hiearchia csúcsán lévők igyekeznek befolyásolni. Kevés önálló ars poeticával bíró irodalmi lap van még a neten, de a kiadók, kiadócsoportok már igyekeznek a netes irodalmi fórumok mögé „beállni”, a netes irodalmat és a kortárs irodalom netes visszhangját a befolyásuk alatt tartani. A nagyobb íróiskolák nem régiók vagy mesterek köré szerveződnek „spontán módon”, hanem ezeket tudatosan szervezik az írószervezetek, amelyek így saját értékrendjük, saját „istállójuk” reprezentációját akarják erősíteni. Ámde a neten és facebookon szerveződő irodalomnak annyira mások a kondíciói, annyira mások a terjesztési lehetőségei, hogy semennyi pénzzel vagy „éberséggel” nem lehet teljes mértékig ellenőrzés alá vonni. Természetesen egy netes irodalmi fórum sikere nem pusztán az olvasók számán múlik. De nagyon-nagyon sok olvasó azt is lehetővé teheti, hogy egy irodalmi fórum kikerülhesse az irodalmi élet hiearchikus intézményrendszerét, és azt is el tudja fogadtatni, hogy egy irodalmi mű tartósan egy képlékenyebb, dialógikusabb befogadói közegben maradjon.

            Vajon milyen szövegeket fog inspirálni ez a képlékenyebb, a recepciót, de magát az alkotás folyamatát is ellenőrizni akaró befogadói közeg? A hierarchikus hatalmi viszonyok lebomlása hogyan hat vissza a szövegekre?

            Egyáltalán „szállni” fognak-e megint a versek?

Hátország

Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés.

Tegnap ébredt álmából bennem a kétely. Hogy van-e jogom még írni… Nem érzem úgy – és sose érezzem ezt az eltökélt elégedettséget! -, hogy az embernek ab ovo joga van mindenről véleményt mondani. Néha már szükségszerűnek sem érzem, s amikor a kintre csak legyintek, s a bentre meg rámélázok fájdalmasan, tudom, hogy jó nyomon vagyok. Amikor képes vagyok befelé figyelni. Ritkán sikerül, belátom. Olyankor úgy érzem, nem muszáj nekem bármit is mondanom. Bölcsebb a figyelem, a csend, a bor, bölcsebb az Isten. Az is igaz persze, hogy az ember belefárad. Lusta is kimondani, amit jó volna kimondani. Könnyebb a bor, könnyebb a csend, néha könnyebb az Isten is – legalábbis könnyebb azt hinni, hogy ők vannak valóban a sekély beszéd helyett. Áltatom magam? Lehet. De látom, hogy kopnak le számról a szavak. Azt mondom, amikor magyarázni próbálom léhaságomat, azért, mert már nincs senki, akit érdekelne a gondolat. De lehet, hogy már… engem nem érdekel? Azaz: nem törődöm vele? Tehát eltökélt elégedettséggel – amivel másokat zavaróan és kuszán beszélni hallok – én magam elhallgatom, amit mondanom volna muszáj. Könnyű lelkiismereti sértések ezek a mondatok.

Ma reggel régi barátom átküldte nekem jó pár régi cikkemet. Átolvasásra, közlés előtt. Régen sokkal többet politizáltam. Már nem is tudom, hogy a mondanivalóm volt-e több vagy a nagyravágyásom. (Hogy én is latba vethető vagyok.) Nem számít. Hiszen ma már nem, vagy alig vállalom a bajvívást a szavakkal. Megpróbálom a koromhoz illő nyugalommal és zakóval szemlélni a dolgokat. Ha jól csinálom, lehetek közügy. (közszemérem, közerkölcs…) Amit ebben a modorban írnék – idővel – nem lenne más, mint közérdekké gyurmázott személyeskedés – az elhibázott élet, a belátó mód (létező grammatikai alak) gyötrő sértettsége. Francba! Szóval két választásom van: részt venni a zajban vagy úgy tenni, mintha már tudnám, mi a csönd. Okoskodás vagy tunyaság?

Ha jó az a csönd, ha elég szalonnás, ha elég sűrűn áll a pohár falán, ha eléggé alma illatú, ha elég nagy lánggal ég, akkor lehet bölcsesség, mint egy régi pince csöndje. Akkor lehetek én. Az író, aki végre okot talál önmagára. Mentséget a lustaságra. Erőt a betűvetésre. Hát most nincs az a sűrű, éjszakás, illatos csönd.

Azért kanyargok így a szövegben, mert erre van út. Az egy patetikus marhaság, hogy az író szerkeszti, amit ír. Az írás szerkeszti őt.

A kitett ponttal készen vagyok. (“Versem végén megváglak!”)

“Az író olyan, mint a havasi kürt. Csak messziről szép.” Mondta Mikszáth vagy Tömörkény. (Ebben a pontatlanságban van minden bűnünk, okuljatok.) Az írónak nem szabad mondatai elé állani, mert visszahúzzák a földre, és kiderül róla, hogy haszontalan, ha köznapi dolgokban serénykedik. Megeszik azok, akik összegyűltek a mondatok körül. Lehet ma Adyt idézni a liberalizmusról, lehetett József Attilát citálni a munkásmozgalom okán, Wass Albertet hozni megvédeni a nemzetet – mindez már csak konc, amit Belőlük a tömeg meghagyott felmarcangolásuk után. Szép ereklyék, de igaztalanok. Hiányzik belőlük az egész. Az a kevés, amitől remekek lettek műveik. A tömeg se álljon az írók megmaradt mondatai elé. A gondolat nem ekevas, hogy arra szántsunk vele, amerre nekünk jól esik (újragondolva a Kassák-i sort.). Figyelni kéne inkább, olvasni, átérezni, megérteni. Hogy mit érzett az a zsidó fiú, akit nyilasok tereltek végig a Király utcán a Duna part felé. (Márait érdemes olvasni itt, a negyvennégyes naplója pontos képet ad.) Hogy mit érzett az a birkapásztor gyerek, akit a paraszti jussot felvásárló zsidó bérlő éheztetett. (Sinka elmondja majd.) Apropos, Sinka! Mit érzett Sinka, hogy parasztként se népi se urbánus nem lehetett egy eltudományosodott irodalomban? Hát persze, a többséget egyik se érdekli már. (A többség, a “lakosság”, a “tömeg”, a nép avagy a nemzet.) Arra sem emlékszik, hogy él. Ki mondja el, hogy mi érez most, hogy miért lett “ilyen”? (Dühös, sértett, emlékezetéből kitagadott, fáradt és szegény.) Hogy alig száz év alatt elkopott a szájáról a szó. (Leradírozták?) Vers is, meg Himnusz is, meg ima is, meg a köszönés, meg a megbocsátás, még a csönd is elkopott róla egészen. Csak van. Szótalan, irodalomtalan, imátlanul. Ez a tömeg, magányos, szinte egyetlen ember. A népmesei legkisebb fiú. És csak messziről szép, mint az író, pedig hangja sincs. Az ő léte és némasága ma sokak hátországa. Lehet hivatkozni rá. Innen is. Onnan is. Eleven metafora. Azt lehet mondani, hogy ami van, csak miatta van, vagy azt, hogy ami van, attól éppen őt kell megvédeni. Ki érti? Ez az ember, egykori mondák és balladák hőse már biztosan nem. Régen még értette volna. Értette Aranyt is, Adyt is. De azóta annyi minden történt, s ahányszor ami történt, annyiszor annyit elfeledtettek már vele. És most mindenki a hazát, a demokráciát akarja megvédeni vele és általa. És lassan a hasonlat is elhiszi, hogy ő maga a vers. Hogy szólni több joga van ma, mint bármelyik írónak – mivel az írók szétírták már az igét – az nem is kétséges, ám hogy módja van-e hozzá így elvékonyítva, nos az jelenleg titok. Akik elvékonyították, s vékonyítják, mindenesetre kinevetik, mert “suttyó és ostoba” szegény.

Ez volna a “hát” az ország előtt.

Akkor most beleugrom.

A rendszerváltás óta nem nőtt, hanem szűkült a megszólalásra méltók köre. (Nem a megjelent, publikált írásokra gondolok, abból van elég. A megmért, terjesztett, olvasott, meglátott, megvitatott, látható, érezhető, megfogadható szerzők száma csökkent, ahogy keskenyedett a kultúra alatt a föld.) Igen, keveseket engedtek közel. Az is igaz, hogy a kevésben a rosszabb is jobbnak mutatkozik. (A kontraszelekció is legalább száz éves bajunk… A középszer közmegnyugvást jelent.) A méltóságosok közt is egyre több lett a harag. A haragosok közt is egyre több lett, aki rosszabbul élt. És azok közül, akik szellemi vagy – Uram bocsá’! – anyagi valóságukban rosszabbul éltek, egyre kevesebben tudták vagy akarták megírni, hogy mi itt a baj. A sértettség és valódi fájdalom, tehetetlenség és bosszú. A múlt felfejtése helyett, a rétegek feltárása helyett valami kapaszkodás és csapkodás mindenfelé.

Sajnos, már negyvenévesen sem látszik oly tisztán az élet, mint húszévesen. De az sem biztos, hogy hetvenévesen valóban bölcsen kereknek látja valaki. Két vagy három generáció szívódott fel nagyon költőien, s lettek néma, tettelen mártírjai annak, ami történt harminc év alatt. Akik voltak, megmaradtak. Akik jöttek, olyanná lettek. Varjúvá változott fiúk. (Értse mindenki úgy, ahogy akarja, varjakká lettünk, nem árt, ha legalább szabadon károghatunk.)

Amikor ma felbolydul minden, mert Dörner György lett az Új Színház Hátországa, akkor mindaz lepergett előttem, amin az előbb végighaladtam. S a kérdés: jogom van-e bármit mondani. Miszerint amit régi írásaim szerint hevesen, ám legalább fiatal erővel ki mertem mondani, ma, negyven múltán látom-e még egyáltalán valahogyan. Tűnődöm…

Jogom van.

Nem, nem örülök a döntésnek. Nem azért, mert magam nem tapasztaltam még udvarias megütközést, ha valami magyar értékről, vonásról beszéltem kissé átszellemülten vagy szenvedélyesen.(Tapasztaltam ilyet, de hát ezekről vallani, gondolkodni valahogy nem ildomos, mintha az ezer év is csak napi aktualitás lenne, a történelmi igazságok és hazugságok valója pedig puszta pártpolitika, amiről pedig nem beszélgetnek egy jobb társaságban se. Mert azzá sikerült tenni. ) Nem is azért, mert nem látom úgy magam is, hogy két évtized szinte valahány színházigazgatójának felelőssége, hogy a magyar drámairodalom és a kortárs magyar dráma olyan helyzetben van, amilyenben. Nem is azért, mert azt hiszem, hogy ez a színház túl nagyot szólna. (Szeretem a nagy durranásokat. Ezzel nincs is semmi baj.) Sokkal inkább azért, mert attól félek, hogy nem történik majd semmi sem. (Ha nem színházról beszélnénk, hanem valóban harcmezőről, elég pontosan meg lehetne jósolni mindenfajta hadi dinamikát. De színházról beszélünk.) Attól félek, hogy egyetlen színház elnyeli a magyar dráma ügyét, s ezzel hatástalanítja azt a munkát, ami annak jobb sorsra fordulásán dolgozik. Hogy egy tizenhárom év alatt felépült értékes társulat, értékes munkával eliminálódik, s a helyébe sem forradalom, sem érett alkotómunka nem léphet, csak valami létbizonytalan idegeskedés. Egymásra mutogatás. Köpködés. Innen. Onnan. Politika. Kufárok. Jegyüzérek. Én nem mondom, hogy nincs értékelhető gondolat Dörner György pályázatában, mert van. Rengeteg fontos gondolat – a Franciaországban működő gyakorlat honi bevezetésétől (a díszletek, jelmezek az állami fenntartású intézmények közötti “újrahasznosítására” gondolok), egy erős, mai, magyar drámai évad felállításáig. Én nem mondom, hogy nem becsülöm, ha valakinek küldetése van. (De profundis! Az ember a sorsát, a küldetését maga váltja be. Egymaga. Köré épül a létező, ha vers, ha tánc, ha színház az a megmutatható.) De azt mondom, nem azt kell “kijavítani”, ami jól működik. Jó társulattal, valódi, jó nemzetközi kapcsolatokkal, jóféle arculattal. Nem oly régen jobboldali közírók kapták fel a fejüket a hírre, miszerint Jordán Tamás külön támogatást kapott verskórus programjára. Én örömmel hallottam. És nagy tisztelettel nézem, hogy valaki pouvoir-ját, kapcsolatait, művészi elismertségét efféle feladatokba öli bele. Ha több száz, több ezer diák mondja Ady verseit, valóban megvalósul mindaz, amiért egy költő fontosnak, és jogosnak tarthatja, hogy ír, még ír. Így a csatatérből is színház lehet. Ahogy Vidnyánszky gondolja tele energiával a mozdíthatatlanul életuntat is. Így érdemes. A magyar irodalomnak, a magyar nyelvnek, e kultúra minden tudásának a mindennapokban, minden ember napi életében kéne megmutatkozni, s élhetővé lennie. Nem valami, már bocsánat, rezervátumban. Mert félek tőle, hogy aminek mindenhol, minden színpadon hangot kéne kapnia, az eztán valóban hátországi szerepre kényszerül, mintegy önmagát zárva el. A kultúráért néha harcolni kell, de a kultúrát csatakiáltással berobbantani a világba nem lehet. A kultúrát, s különösen a nemzeti kultúrát, ha hittel és elszánással is, de főleg szeretettel nevelni és ápolni kell. (Tudom, hogy sokak számára ez a szó “nemzeti”, már önmagában meghökkentő, ám legyen, egy egy ország saját entitása azonban akkor sem szükségszerűen konvergál a világtrend felé, még akkor sem, ha az is értékesen működik.)

Hosszú-hosszú évek óta ügyes sakkjátszmák zajlanak a teátrumok körül (is). Várható volt, hogy valaki asztalt borít.

A hallgatás ára, hogy a ki nem mondott szavakkal teleüvölti a fülünk. Mert a hosszú évek csöndje még nem a bölcsesség csöndje volt. Ez valóban bántó. Ám szélhűdött riadtságból lenácizni egy teljes (még nem is működő) színházat megint csak nem elfogadható. Sem a tervbe beírt Nyírő, sem Németh, sem Petőfi nem érdemli, sem azok, akik esetleg megvalósítják ezeket az elképzeléseket. Ugyanis ez nem igaz. (S akik most en gros lenáciznak sokakat, akik néha valóban szélsőséges indulattal szólnak, azok e percben jó szóra szomjasan várják – hiányolják – a “jobboldaliak”, a “nemzetiek”, a “konzervatívok” megszólalását, dühét, s főleg a szakmai értékrend megvédése okán; ám 2006-ban vagy Alföldi Róbert szintén egyutas kinevezésekor nem igyekeztek posztulálni semmit, sem szakmai, sem emberi értékek jogán. (Persze, ma már mindenki egyértelmű válaszokra, határozott kiállásra vár – itt is, ott is. De elfogytak az egyértelműségeink.)

S itt látszik, ebből látszik maga a jelenvaló. Az elvékonyított, végsőkig kifeszített ideg. Hogy hazugságokkal, a gondolatot és az őszinte szembenézést nélkülöző döntésekkel nem lehet nevelni, mert nincs mód az okulásra. Csak bosszúra. Az pedig sem hátországa, ám főleg országa nem lehet semminek. Ezért érzem úgy, hogy mégis jogom van szólani. Valami ellen ugyanis nem lehet élni. Halni is csak valamiért érdemes…

Mintaesszé az utazásról?

Az utazás elméletének írója kevésbé a szigorú logika és érvelés erejével, mint inkább egy művészi érzékenységű intellektus módjára gondolkodik. Műve klasszikus, amolyan franciás, montaigne-i esszé, mely nem tisztán művészet és nem is csak filozófia. Mindemellett Michel Onfray első magyarul is elérhető könyve. Idáig csak egy-egy esszéjét olvashattuk, azokat is, mint e könyvet, Romhányi Török Gábor fordításában.

A szöveg legnagyobb erénye a szerkezete, maga is utazás (és itt nem holmi közhellyel szeretnék élni: a könyv felépítése lineáris), illetve útszerű abban az értelemben, hogy kultúrtörténeti utalások változó gyakoriságú idézése mellett vezet minket el az utazás akarásától egészen a hazatérésig, de mondhatnánk azt is, egészen az arról való gondolkodásig, a vélemény és az emlékek megalkotásáig. Ugyanakkor egy másfajta elrendezést is mutat a mű, ha a test utazás során történő mozgásával együtt olvassuk az emberi értelem mozgását is, mely még az otthonról való elmozdulás előtt előre tör és idő előtt megkezdi útját, majd a visszatérés után újra megáll és gondolkodik, értelmezi az élményeket. E testi és szellemi vonatkozások szintéziséből épül tehát föl az elmélet, mely vizsgálja az utazás akarását, a cél kiválasztását, a választás és a megvalósulás közötti időszakot, a távollétet, az utazás utáni, de még a hazaút előtti időszakot, a tűzhelyhez való visszatérést, a véleményformálás, vagyis az élmények elmondásának, megértésének idejét, végül pedig a lehetséges folytatásokat, melyekben benne foglaltatik egy ismételt utazás lehetősége is.

Az első fejezetben – s ez talán a mű legizgalmasabb, egyben legkevésbé költői része is – a szerző megkülönbözteti az utazni vágyót a helyben maradótól, a nomád embert, a pásztort, a letelepedett paraszttól. Ezt a két embertípust vezeti aztán végig a közösségek történetén, az állati társulási formáktól elszakadó embertől, Káin és Ábel történetén, a bolygó zsidó(ság) motívumán, Zarathusztra fenoménján át egészen az elmúlt diktatórikus rendszerekig és a jelenkor kapitalista világrendjéig. Alapvető megkülönböztetésében társadalom és egyén illetve e két fogalom időhöz való viszonyában értékeli ember és utazás viszonyát. Közösség és egyén konfliktusa itt abban rejlik, hogy előbbi a tér és az idő tengelyei mentén akarja megjelölni az utóbbit, mely nem mindig sikerül: „Az állam jól olvasható letelepedésre kényszerít egy térbeli abszcissza és egy időbeli ordináta révén: mindig bizonyos helyen kell lenni bizonyos időben, így az egyént könnyen ellenőrizheti valamely valóság.” És ezt olvasóként bátran továbbgondolhatjuk: az egyénhez rendelhető tér és idő – mely önkényes, egyezményes idő – a társadalmi létezés jelölői, s aki ily módon nem beazonosítható, az a közösség számára nem létezik.

Mindezek után elérünk az úti cél kiválasztásához, mely már annyiban költői, hogy egy imaginárius aktusban megy végbe, s ez az elmebeli valóságkép alapozza meg a vágyat, hogy eljussunk valahová. Onfray szerint az utazást sokkal inkább a könyvtári nyugalomban olvasott tömören lényegszerű, eleven műalkotások hívják életre, semmint az atlaszok matematikus élettelensége, melynek „fogalmi állásfoglalásából hiányzik az irodalmi húsa és vére”. Az viszont, hogy miért ne kaphatna valaki kedvet az utazáshoz pusztán a délies gitárzene hangulatától, vagy egy európai számára egzotikus, keletiesen fűszeres étel ízétől, melyek – akár az irodalom – megindító hatással lehetnek az emberre, kérdéses. Úgy tűnik, Onfray számára az utazás csakis átszellemült és poétikus lehet. Nem gondol például arra, hogy az általa is sokat emlegetett kulturális idegenség puszta jelenléte, átmeneti mássága már önmagában, megértés és értelmezés, költői kiegészítés nélkül is élvezetes és hasznos lehet. Gondolatmenetét egy újabb alapvető szembenállásból vezeti le, mely az általa elképzelt nyitott szellemű, művészi érzékenységű utazót megkülönbözteti a sztereotípiákkal megrakott turistától. Az ő előítéleteik, más népekről alkotott felszínes ismereteik a nemzetek közötti kommunikáció felgyorsulásának eredményei, a lassú, megélő utazás hiányára hívják fel a figyelmet. Igaza lehet tehát abban, hogy a turista „állva marad a civilizáció kapujában”, míg az igazi utazó enged az élménynek, a másságnak s – az ő szavaival élve – „acélos tekintetével” és „egy ragadozó észlelésével” befogadhatja az idegenséget, s így megértheti a másikat és ugyanakkor önmagát, kialakulhat benne egy le nem zárható örök párbeszéd: otthon és úton levés, saját és idegen, az Én és a Te között. Nem véletlen, ha mindezt olvasva XX. századi (hermeneutikai) gondolkodók jutnak némely olvasónak az eszébe (Martin Heidegger vagy Hans-Georg Gadamer). És úgy tűnik, Onfray olykor velük gondolkodik, ám végül egészen sajátos továbbgondolását adja poroszosan szigorú (íme egy sztereotípia!) elméleteiknek. Finomabb és megengedőbb a fogalmakkal és a logikával, mint „elődei”, és ezzel együtt érzékenyebb, művészien könnyedebb is: „Külföldön soha senki nem idegen önmagának, hanem mindig legbensőségesebb társa, akihez legjobban ragaszkodik, tapad hozzá, akár az árnyékához” – írja. És bár a címben „elméletnek” és „poétikának” nevezi magát, a szöveget olvasva valóban megengedőbbnek kell lennünk.

A mű vége felé, ami már az utazás megértése és utólagos poetizálása körül mozog, Onfray azt írja, „az utazásnak tömörítésen, sűrítésen kell átesnie, ha azt akarjuk, hogy értelemre tegyen szert.” A cél a sokféleségben való elmerülés, s e változatosság példái – úti élményeink – a „tűzhely” melege mellett megtörténő értelmezésben válnak megragadhatóvá. A látottak elbeszélése, a „részletek osztályozása”, azok „képletben felírása”, „matematizálása” történik meg ekkor, vagyis a „világ elmondása”. A földrajz poétikája tehát olyan művészet, mely során hagyjuk, hogy a táj belénk hatoljon és értelmeződjön, s melynek tárgyai, akár a költemények „szakadatlanul olvasásra, értelmezésre” szorulnak. Ennyiben tehát mondhatjuk, hogy Onfray az utazást a hermeneutika filozófiai hagyománya felől mutatja be, de nem csak ennyiről van szó. A szerző mondatai – akár a tájak és helyek, melyekről beszél – nem pusztán azért olvasandók újra és újra, hogy egyre jobban értsük őket, hanem művészi igényességük miatt is, szövegének nem pusztán elgondolandó jelentése van, hanem sodró formája, szenvedélye. S mondható, hogy ez az érzelmes lendület az, ami miatt az utazás elmélete inkább finom földrajz-poétika, s ami miatt a szöveg példaszerű esszé.

Az viszont továbbra is világos, hogy e műfajt olvasni legalább olyan nehéz, mint írni. Ugyanis nehézen dönti el az olvasó, hogy mennyire várjon és fogadjon el személyes megfontolásból és mennyire a szoros logikából származó érveket – ahogy ez az eddigiek alapján talán érezhetően problémás volt. Egyáltalán hol húzódik közöttük a határ? Hermeneutikai értelemben talán nincs is helye egy effajta megkülönböztetésnek. Ám ez is kétségbe vonható. Mert képviselhet-e minket az esszé a másikkal szemben? Másképp kérdezve: művészi és személyes attitűdje legitimálja vagy ellehetetleníti a másikkal folytatott termékeny párbeszédet? Nem az-e a lényege az esszének, hogy támadhatatlan, mert „esszé”, mely olyan prózai műfaj, melyben forma és tartalom logikailag elválaszthatatlan egymástól? Vagy arról van inkább szó, hogy mindenkor támadható, esszé esszét szül, véget nem érve gondolkodunk, s ez a műfaj, a vita írásbeli műfaja? Onfray szövegét olvasva elbizonytalanodunk mindebben, s talán ez bizonyítja leginkább, hogy Az utazás elmélete teljesíti a műfaj kétségvonhatatlan feltételeit: véleményt formál, vitára indít, ugyanakkor gyönyörködtet is.

 

Michel Onfray: Az utazás elmélete. A földrajz poétikája. Budapest, Orpheusz Kiadó, 2011.