Címke: próza

Bejegyzések

Reggeltől reggelig

Hozzászólás most!

Végérvényesen rádöbbentem, hogy ébren vagyok. A váltakozás, melyet az agyam folyamatosan végrehajtott az elmúlt igencsak hosszúra nyújtott időben, most nyugvópontjára ért, megfeneklett. Azt hiszem, ez az ébrenlét – bár nem lehetek benne teljesen biztos. Felülök, hogy rendeződjenek a gondolataim és konkrétan egy dologra legyek képes koncentrálni, rászánjam magam a cselekvésre. Azonnal érzem, hogy valami szorít belül. Nem is tudom eldönteni, hogy ez azért van-e, mert tegnap délután hat óta nem ehettem semmit vagy csak egyszerűen a betegségem miatt. Mindenesetre a mai nap, akárhogy is, erről fog szólni, gondolom, és közben kivezetem magam a fürdőszobába, felkapcsolom a villanyt, majd azonnal megpillantom a már este odakészített vödörszerű, kétliteres edényt, amit használni fogok. A belek megtisztításához szükséges sós anyag ott pihen egy fehér papírzacskóban az edény mellett – arra vár, hogy feloldják. Még mielőtt megmosnám a fogam, az arcom és lezuhanyoznék, vizet engedek az edénybe – nem túl hideget és nem is túl meleget –, majd beleszórom a fehér, sós port. Bugyog, és közben látom, ahogy a szemcsék egyre halványodnak, majd kialakul az az oldat, amiről már az egyik nővér a korábbi napok valamelyikén beszélt nekem.

 

Öt óra van. Figyelem az oldódást, de nem akar semmi sem könnyebb lenni. A szúrás a hasfalamon nem enyhül; érzem, hogy az izgalom és az egyébként is folyamatosan jelen lévő fájdalom összevegyül – egyetlen erőként mozgat tovább. Azonban még mindig jobb, ha elfoglalom magam, mint ha beleroskadok az önsajnálatba. Zuhanyt veszek és a többi kötelezőt is magam mögött tudva, még a ruhák felvétele előtt, belekortyolok a most már szinte teljesen fehéren villódzó folyadékba. Iszonyatosan sós. Szinte égeti a torkom, ahogy próbálok minél nagyobb kortyokat magamba erőltetni. A folyadékot az elkövetkezendő két órában kell meginnom. A cél az, hogy a beleimet tulajdonképpen átmosva, kiadjak magamból mindent, mielőtt a vizsgálat megkezdődik. Salaktalanítás – valahogy így lehetne meghatározni a dolgot. Az orvos is felvilágosított persze, hogy miért szükséges ilyen korán elkezdeni ezt a folyamatot: ha reggel nyolckor kerül sor a tükrözésre, akkor muszáj, hogy öt és hét óra között elfogyassza ezt a löttyöt, különben semmit sem fogunk látni, maximum turkálhatok az üledékében, amire egyikünknek sincs szüksége, úgy hiszem… – Igazat adok neki, mikor újra végiggondolom a dolgot s közben sűrűn kortyolgatok, de csak nem akar elfogyni a folyadék. Érzem, ahogy végighúzódik, egészen lent van már, és súlyos a nyomás,  amit kifejt. Megtelít egy pillanat alatt. Mikor elemelem a számtól az edényt, öklendezni kezdek. A sós keverék annyira idegenül hat, hogy nem is sósnak érzem, mint egy falat húst, hanem csak nehéznek és töménynek, mint egy gumilabdát, ami a belső szerveim között pattog. Biztatom magam, hogy egy idő után majd biztosan jobb lesz, hogy van netán egy holtpont, melyet követően enyhül a szorítás – de persze nem. Az ember néha önkívületi állapotba kerül, és csak hajtja magát előre, hogy mégis, gyerünk, hogy kell, muszáj, és néha valamiféle öröm telíti el a szenvedés következménye-, illetve mellékhatásaként. A fele elfogyott, körülbelül. A szünet azzal telik, hogy magamra veszem a ruháimat; inget, nadrágot, pulóvert, és kicsit elhúzom a folyamatot, hogy minél később kelljen visszatérnem a fürdőszobába. Csillog a fehér lötty, én meg csak bámulom. Újra a számhoz emelem az edényt, szép lassan, de megint az öklendezés, így leengedem a kezem. Nem megy. Érzem, hogy képtelen vagyok a második adagot magamba erőltetni. Látom a kezelőtermekhez vezető lépcsőt, a csontszínű ajtót és pontosan tudom, ez most más lesz, mint az eddigiek. Kétféle tükrözés létezik, és az enyhébbnek tűnő változatot már kiválóan ismerem. Ott csak végigfekszel az ágyon, felhúzod mindkét lábad, oldalra fordulsz és egyszer csak azon kapod magad, hogy a csutorán keresztül egy csövet nyomkodnak lefelé a torkodon, érzéketlen vagy a lidokaintól és a felszínre kívánkozó dolgok csak nem érkeznek, hisz egyrészt üres vagy, mint aki soha nem evett semmit, másrészt a benned feszülő cső nem is engedné, hogy bármi is kicsusszanjon mellette. Ez azonban, ami ma vár rám, egészen más lesz. A másik irány, ahonnan várható a cső behatolása, megfeszíti az izmaimat most is, ahogy a vécé peremén üldögélek. Mikor már lassan egy óra is eltelt azóta, hogy az első kortyokat magamba erőltettem, érzem; a teljes ürülés be fog következni, s hogy mozgolódás indul meg a bensőmben. A szúró, égető lüktetés mellé egy nagy nyomás érkezik, mely – mint a gravitációs erő – lefelé húz, és mintha ki akarnának szakadni a beleim vagy csak levegőért esedeznének a belső szerveim. Lenyomom a torkomon a folyadék utolsó cseppjeit, közben nagy levegőket véve magamban tartom azt a kevés anyagot, ami feltételezéseim szerint még a gyomromban tanyázik, félreteszem az edény, látni sem akarom, majd ráülök a deszkára és várakozom. A figyelem, mely magam irányába hajlik, meglepő módon leköt. Nemcsak azt érzem, hogy a kellemetlen szorítás és az állandóan jelen lévő égés zavar – itt valami másról van szó. A testem reagál az elfogyasztott folyadékra, benne a sós anyaggal, és valamiféle megelégedéssel és talán nyugalommal tölt el, hogy egyáltalán fennáll a kölcsönhatás lehetősége. Az a tény, hogy egy folyamat megindul a szervezetemben, s amelynek folyományaként elvégezhetővé válhat a vizsgálat, azt hiszem, mosolyra indít. Aztán persze az is megfogalmazódik bennem; milyen szánalmas, hogy ennek a jelentősége számomra maga a megelégedés. Úgy érzem, csekély öröm ez, és hogy nagyobb és teljesebb örömöknek is oda tudnám adni magam, ha valamilyen körülmény elvonzana ettől, az állandóan rajtam ülő kívánságtól, hogy mindent, csak ezt ne. Mert hiszen amíg jelen van, addig ugyan mindennél jobban vágyódom bármi másra, de csak ezzel vagyok képes foglalkozni úgy igazán. Lassan fél hétre jár az idő. Nekem legkésőbb háromnegyed nyolcra ott kell lennem a kórházban, hogy időben nekiláthassunk a dolognak. Izzadni kezdek, mert ugyan a mozgolódás megvan, de az eredmény sehol. Összeszorítom szinte az egész testem, amilyen mértékben csak képes vagyok, hogy a beleimre nehezedő nyomás még nagyobb hatásfokkal dolgozzon, és szép lassan kezd kibontakozni, mint egy hosszú folyam, a távozás lehetősége. Érzem, az anyag feltorlódik. A sós íz is felerősödik a számban, újra érzem az égető érzést, végül megindul a salakanyag, aminek nem szabad elhomályosítania a kamerát a mai nap folyamán. Úgy húsz percen át folytatom, néha igazán örülök, mert úgy hiszem, vége, van, hogy el is végzem az ezt követő tisztálkodási tevékenységeket, de háromszor is megtörténik, hogy visszaülök, mert újra, megint…

 

Hét óra húsz perckor sikerül nagy nehezen elhagynom a lakást, óvatos léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, a táskám a vállamon, melybe már előre bekészítettem a cuccaimat, amikre a kórházban szükségem lesz. Azért egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sikerült maradéktalanul elvégeznem a rám bízott feladatot, de az, hogy ezzel igazából csak magamnak tartoztam, le is lomboz. Lent a Széna téren, de még a villamoson is érzem a szorítást és az égést; néha a kétségbeesés kerülget, hogy „Itt, a villamoson össze… magam”, de aztán valahogy mindig rendeződik a dolog. Ismét eszembe jut, amit a nővér mondott; külön kitért erre a részletre, hogy ne lepődjek meg, ha a sokszori ürítés után folyamatosan azt érzi, hogy még mindig, hogy állandóan.

 

Leszállva a villamosról besétálok a kórházhoz, belépek a nagy, kovácsoltvassal díszített kapun és fölmegyek az ambuláns részre. Úgy döntök, hogy inkább állva maradok, nem tenne most jót, ha leülnék. Mindenemet összeszorítva várakozom úgy fél órát, míg végre, negyed kilenc tájékán kijön egy nővér, aki, miután meglát, visszafordul, és néhány perc elteltével az orvosommal együtt jelenik meg. Én vagyok a nyolcórás, gondolom magamban, így nyilvánvalóan senki sincs előttem a listán, hiába is várakoznak rengetegen. Az orvos valamit motyog – nyilván köszönt –, majd int, hogy kövessem. Miután belépek, balra irányít, kinyitva előttem egy másik ajtót és biccent, hogy haladjak csak bátran. Ugyanazokat az eszközöket látom a szobában, mint amelyekhez a már említett tükrözésekkor volt szerencsém; tulajdonképpen szó nélkül vetkőzni kezdek; pulóver, ing, nadrág – még az alsógatyát is. Közben bejön egy nővér, akit még sosem láttam. Megkér, egész kulturált, kimért hangon, hogy feküdjek föl a fehér és zöld törlőkendőkkel beterített asztalra, s hogy forduljak a bal oldalamra, húzzam fel a lábam és próbáljak meg ellazulni. Gyorsan mennek a dolgok, nincs fölösleges beszéd. Ez bizonyos szempontból megnyugtat, de ugyanakkor el is bizonytalanít, mintha túl gyorsan, túl olajozottan történne minden. Mikor elfoglalom a megfelelő pozíciót, az orvos, aki közben állítgatott valamit a műszereken és kesztyűt húzott, beszélni kezd: Remélem megitta a folyadékot, amit elrendeltünk, mert ismétlem, nem szeretnék az üledékében turkálni… – Közben én csak bólintok, az izgalom leköt, nem vagyok képes beszélni – Nagyon jó, ezt vártam magától. Maga egy rendes fiú. Én és Mariann nővér, akivel úgy hiszem még nem találkozott, egy csövet fogunk felvezetni a végbelébe, amivel végigpásztázzuk, illetve a benne lévő kamerával, a belső részeit, hogy megállapítsuk, milyen folyamatok zajlódnak odabent. Előtte azonban kap egy injekciót, ami bizonyos mértékben megkönnyíti a dolgát, ami érzéstelenít. Alig fog valamicskét érezni. Meg egyébként is, maga már gyakorlott embernek számít – mosoly. Közben alig hallom, amiket mond. A falat bámulom, majd az asztalon heverő Orvosi segédeszközök című könyv fedőlapját. A nővér fölém hajol, egy enyhe kis szúrást érzékelek a vállamon, aztán a feltett kérdésemre, ami engem is meglep, hogy miért oda, csak annyi a válasz, hogy igazából teljesen mindegy, hová is adja be. Tudom, hogy közeledik a behatolás pillanata, és az egész mellkasomat eltelítő dobogás egy afféle tompa nyomással vegyül, amely nyilvánvalóan az injekció hatása. A kép is, melyet a szemem közvetít, homályosul, azonban a matatást az alsó részen még mindig kiemelkedő figyelemmel veszem tudomásul. Hideget érzek. Valamit a végbelemre kentek. Majd elindul az elviselhetetlen nyomás, milliméterenként nő négyzetesen, és abban a pillanatban, amikor áttör egy általam eddig nem ismert gátat, azt hiszem, felüvöltök – bár én magam sem értem, mit is mondhattam. Nyomul befelé a cső és az égetés, amiről sokáig azt hittem, elviselhetetlen, csak most lesz igazán értékelhető és értelmezhető. Mindenem megfeszül, majd tágul, egyre csak tágul. Bármennyire is tisztában vagyok vele és érzem, a síkosító anyag, melyet rám kentek, szabad utat biztosít a csőnek, mégis, mintha percenként haladnánk milliméteres sebességgel, s hogy az idő olyan érzékelhetetlenné vált, mint amikor igazán boldog az ember. Talán akkor nem érzékeljük az idő múlását, amikor teljesen megfeledkezünk róla, vagy akkor, ha oly módon figyelünk rá, hogy az az arcunkba köp, megáll, és csak bámul ránk. Hangfoszlányok jutnak el hozzám a szorítás és a néha belőlem feltörő káromkodások közepette, s ezekből arra következtetek, hogy valami nincs teljesen rendben, nem haladunk semerre. Az érzéstelenítés mintha nem is létezne. Mintha nem kaptam volna semmiféle injekciót, én legalábbis úgy vélem, és két jajdulás közben megkérdezem az orvost, meddig tart még. Maradjon csendben, illetve, kiabálhat, mondhat, amit akar, csak mi most hadd végezzük a feladatunkat, mert még sehol sem tartunk! – A válasz hallatán verítékezni kezdek, és úgy vagyok vele, hogy az egyetlen dolog, amit szeretnék: kiszabadulni ebből a szobából – azt, hogy délután legyen, és nem is érdekelne, hogy fáj még, hogy rosszul vagyok, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Még jobban felhúzom a lábam, de aztán rádöbbenek; ezt nem kellett volna. Ez idáig csak a végbelem tájékán és enyhén befelé éreztem az elviselhetetlen nyomást, azonban most, hogy megmozdult az egész testem, a beleimben érzem kanyarogni a csövet, ami már ki tudja, milyen hosszan helyezkedik el bennem. Feszít és tágít folyamatosan, éget, és ami a legrosszabb, viszket. Üvöltök, aztán talán szidok valakit, nem is tudom, kit, a lüktetés csak nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom.

 

Majd hirtelen megszűnik.

A cső, ahogy enyhén elfordítom a fejem, látom, hogy a testemen kívülre került. Olyan megnyugvás kerít egy pillanat alatt hatalmába, mintha egyszerre több nő kényeztetne, simogatná az arcom, kenné olajjal a testem, pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszem pucéran, szarosan. Ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy elfogyasztotta a folyadékot, de mégsem látunk tulajdonképpen semmit. Várnunk kell egy kicsit, hogy kitisztuljon a kép – Azt hiszem, riadt tekintettel fordulok először az orvos, majd a nővér irányába, akinek kezében ott a cső. Csöpög róla valami folyadék – feltehetőleg a síkosító vagy az azzal összevegyült ürülékem.

 

Ismét a sós íz és az égetés.

 

Az a düh, mely az ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknél formálódik meg bennem, szinte minden esetben visszahoz egyéb rossz ízeket, érzéseket és félelmeket. Lehet, hogy nincs is jelen már a torkomban, a gégém tájékán és a számban a reggeli lötty valódi íze, én mégis tiszta teljességében érzem és újra öklendezni kezdek. Az orvos megkérdezi, jól vagyok-e, én csak bólintok, s mire valamennyire összeszedem magam, ismét csak a behatolás kezdetét érzem. A figyelmezetés is elhangzik, de valahogy nem nyugtat meg az orvos hangja. Behunyom a szemem. Rászorítok minden létező izmomra és nem érdekel, hogy rám szólnak, ne tegyem, nem vagyok képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemem, a fejemet is nehéznek, súlyosnak érzem, hideg hullámok áramlanak alulról fölfelé végig a testemen; a nyakam is merev lesz, görcsöl és tudom: még egyetlenegy perc és kirobbanok innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindenem és megnyugszom. Azt is csak nagyon halványan érzékelem, ahogy alul törölgetnek, s hogy a sűrű nedvesség még mindig intenzíven csordogál belőlem.

 

Az ágy szélén ülök és fázom.

 

Tompa nyomás ül az egész alsórészemen, ami nem akar szűnni, egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, törölgeti, fertőtlenít. Én már felöltözve várakozom, és az elmúlt néhány perc, miután felkeltem és megtöröltem magam, majd felvettem a ruháimat, mintha meg sem történt volna. Csak a vonaglás és a jajdulás bizonyos pillanatait vagyok képes felidézni, néha tisztán hallom, miket üvöltöttem, és a szégyen, ami majdnem olyan intenzíven éget, ahogy a cső égetett, csöndben is tart. Az orvos belép, beszélni kezd, nekem pedig koncentrálnom kell, hogy megértsem, miket is mond. Végül is, hosszú vajúdás után sikerült bele-belepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is sikerült vennünk, ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi is a baj. A gyulladás jelenléte nyilvánvaló, de emellett szükség lesz még selectiv enterographiára is, hogy biztosak legyünk – Ezt követően persze még sok mindent mond, de képtelen vagyok koncentrálni. Előre unom és bosszant, hogy a mai napot a kórházban kell töltenem, s hogy az éjszakát is ki kell bírjam valahogy. Arról is felvilágosít, hogy melyik kórterembe kell mennem, melyik nővért kell megkeresnem, mert neki muszáj még itt maradnia az ambulancián. Később természetesen majd megkeresem, ha már berendezkedett – mondja még. Elköszönnék a vizsgálatot végző nővértől, de mire felpillantok, már nincs a helyiségben. Fogom a táskám, a kabátom és kibotorkálok a folyosóra.

 

A Belgyógyászat a második emeleten van. Lifttel megyek föl. Úgy érzem, ezt a kényelmet most kivételesen megengedhetem magamnak. A 4-es kórteremben kapok ágyat, az ablak mellett, miután konzultálok kábán a nővérrel, aki, ahogy figyelem, jót virul azon, mennyire csapzott vagyok. Rajtam kívül ketten vannak a szobában. Mindketten a László névre hallgatnak, és miután bemutatkoznak egymás után, újra jót nevetnek ezen az érdekességen, bár kétségkívül elég gyakori név ez minálunk, így, gondolom, nem is olyan meglepő. Fáradt vagyok, tompa. Semmi kedvem, energiám hallgatni a teremben működő rádiót, amelynek belsejéből valami vitaműsor foszlányai jutnak el hozzám, miközben viszonylagos kényelembe helyezkedek és elterülök ideiglenes ágyamon. Lassan telik az idő. Se olvasni, se felkelni nincs kedvem. Bejön az egyik nővér, akit látásból már ismerek, és ismét csak gondolkodom rajta, hogy milyen nemzetiségű lehet, honnan is származhat, mivel eléggé töri a magyart – néha nem is értem, miket kérdez, de olyan kedves, hogy talán ő az egyetlen, akit képes vagyok most elviselni. Miután felvezette a már tucatszor megadott adataimat egy űrlapra, közli velem, hogy EKG-ra kell mennem, a kezembe nyom egy beutalót, majd kimegy.

 

Másfél órát várakozom a vizsgálatra. Mellettem egy Irgalmasrendi szerzetes ül, úgy hatvanéves lehet. Nem szól, pedig szinte azonnal fel voltam készülve a szóáradatra, ami azonban csak nem akar megérkezni. Miután félreteszi a könyvét, rám néz, de nem szól. Végig csöndben ülünk egymás mellett.

 

Az egész délután, de még a kora este is félálomban telik. Néha kezembe veszem a magammal hozott könyvet, de néhány oldal elolvasása után érzem, hogy igazából semmit sem fogok fel az egymás után következő mondatokból, és amikor megteszem, hogy visszalapozok, rádöbbenek; egy olyan burok vesz körül, melyen semmi sem képes, úgy tűnik, áthatolni. Öt óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét vártam, hogy aludhassak, hogy végre aztán reggel legyen és mehessek végre. Hat után valamivel, mert éppen az órámra pillantok, betolnak egy idős urat a mentősök, infúzió van a karjába vezetve, és annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágyban. Az orvosom, aki a délután folyamán kétszer is fent járt nálam, újra elmondta, hogy ezt az éjszakát ki kell hogy bírjam, bent tartanak megfigyelésre, s hogyha netán bármilyen problémám, panaszom lenne, nyugodtan keressem meg az ügyeletes orvost, aki persze óránként-kétóránként egyébként is be fog nézni hozzánk. A vizit megindul, mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az orvost és a három ügyeletes nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis egy új beteg van a láthatáron; minden egyes betegtől megkérdezik, milyen vizsgálatokon esett át a nap folyamán, s hogy hogyan érzi magát. Örülök, hogy nem keltek feltűnést a kis tükrözésemmel, és amikor újra beszélni kezdek a megtörtént eseményről, ismét érzem a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését és a feszítő tülekedést a végbelemben.

 

Már éjszaka van. Egy keveset aludtam. Közben még egy beteget hoztak a mentősök – így már öten vagyunk a szobában. Mindösszesen egy ágy van már csak szabadon. A nyüszítő, vonító hangok, melyek az alvók torkából, hörgői felől érkeznek, ráülnek a fülre és ütemes, monoton jelenlétükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb szorongatása sem old fel semmit, nem oszlatja el a szétterjedő hangokat, s mintha csak neked címeznék őket, úgy véled, más nem is hallja, hogy mást nem is zavar. Az egyetlen, ahol a kis villany, ami mindenkinél alapeszköz, ég, az az ágy, ahol a kis öreg fekszik, akit első ízben hoztak a mentősök. Kintről ugyan beszűrődik némi világosság, de a magas ajtó, mely elválasztja a kórtermet a folyosótól, csak résnyire van nyitva. Elfordítom a fejem, mert a kis öreg mintha megmozdulna; ránézek, látom, a szája is mozog, mintha mondana valamit. Nem rám néz, igazából úgy tűnik, csak mered egy ismeretlen pontra, de egyértelmű: beszél. Az egyetlen ágy, ami még szabad, pont köztem és közte helyezkedik el, s miután látom, hogy nem szűnik a motyogás, melynek foszlányait már ki-kiveszem néha, átmászok a közelebbi ágyra, hogy jobban halljam, mit is mond. A szája egészen beesetten tágul, majd szorul össze; jól látszik; egyetlen foga sincs és a bőre olyan vékony, hogy a koponyájára feszülve szinte csontszínű, mintha se vér, sem semmilyen hús nem puhítaná már az arcát. Felém fordul, de komoly változás nem mutatkozik az arcán akkor sem, amikor rám néz. Kissé hunyorog és a szeméből áradó enyhe kékség tompul, ahogy eltelik néhány másodperc. Közelebb húzódom. Ismét motyog. Érteni szeretném, miket mond. Újra elfordul, majd ismét rám néz, s először csak annyit látok, hogy valami értetlenség ül ki az arcára, mely fokozatosan szétoszlik. Vissza is húzódom, de közben még mindig látom, hogy folyamatosan beszél. Nézem a száját, ami nem föl-le mozog, hanem ki-be, mintha az, amit kimondani próbál, tényleg valahonnan nagyon mélyről jönne, és ez a fogatlan száj éreztetné velem: időbe telik, míg fölér a valódi szándék, hogy megérthessem. Lassan leolvasom az ajkairól, hogy: vége – ezt ismételgeti. A szeme nem árul el szinte semmit, mintha a beletörődés és a kinyilatkoztatás bizonyossága adódna össze a még működő arcizmokban, és hogy inkább csak megnyugszik, mintsem hogy lázadna. Ezt nem nekem mondja, ebben biztos vagyok, miközben figyelem a mozgást, hanem csak úgy. Mintha valaminek a bizonyossága épp most rögzülne benne és ez csak ilyen formán, a kimondás által válna valóságossá. Rémülettel és félelemmel tölt el ez a bizonyosság, amiről nem is tudom még, mire vonatkozik, bár talán kezdem sejteni. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A bácsi csak figyel egy darabig, a tekintetét ismét egy általam nem ismert, sosem látott pontra szegezi, az arca nyugodttá, de mégis kissé merevvé és hideggé válik, a szeméről leválik az a korábbi kékség és mintha feloldódna a bőre színében, aztán eltűnne valahol a rácai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A teste eltűnik a takaró alatt, én csak várok, várok, hátha mond újra valamit. Nem teszi. Figyelem még egy darabig és a lassan, enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik, majd süllyed, megszűnni látszik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallani, látom, a tekintete még merevebbé, még üvegesebbé válik. A mozgás hiánya megrémiszt. Megérintem a takarót. Hideg. Mintha nem is egy élő test feküdne alatta, hanem valami egészen más. Várakozom. Nem történik semmi. Hirtelen körbenézek a teremben, a szemem már egészen hozzászokott a sötétséghez, s talán zavar is a kis öreg ágya fölött égő lámpa. Aztán mikor visszafordulok, látom, hogy már a szeme is csukva. Néhány másodperc elteltével önkéntelenül is az arcához emelem a kezem és ott tartom egy darabig. Nem lélegzik. Elkapom a kezem, majd lassan, merev mozdulattal visszaemelem a feje fölé, de semmi. Se mozgás, se lélegzés. Újra rám csap a szorítás, a fájdalom a hasam tájékán és a sós íz, mely átjárja az egész számat, a torkomat, behatol a nyelőcsövembe, majd le a beleimbe; érzem, ahogy éget, feszít és tágulok belülről folyamatosan. Remegni kezdek, minden leválik rólam és a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagyok, de mégis rettegek attól, hogy máshol is lehetnék. Hirtelen felpattanok, körbenézek, azt hiszem, közben már segítségért kiáltok és rohanok kifelé a kórteremből.

 

A röntgengép húzódik fölöttem.

 

A vizsgálathoz szükséges körülbelül fél méteres csövet már lenyomták a torkomon. A doktornő, aki a vizsgálatot végzi, csak annyit mondott: ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész – Ehhez képest, én pontosan tudom; még igazán el sem kezdtük, de már több idő telt el. Tökéletesen érzem, milyen ütemben telik az idő, mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussunk a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A beleimnek el kell lazulniuk ahhoz, hogy ez a folyamat végbemehessen. Úgy egy háromnegyed óra elteltével ez be is következik, közben figyelem a monitoron az adást, és várakozom a kontraszt-anyagra. Több literrel pumpálnak belém. Mivel meglehetősen hideg, így végighúzódik, egészen a beleimig hat a hűvös érzés, ami a cső és a szerveim érintkezéséből adódik.

Bejegyzések

A herceg, a komoly

Hozzászólás most!

A B–612-es kisbolygón olyan szelíden kelt fel a nap, ahogy minden reggel szokott. A rövid éjszaka után hirtelen kezdett el melegedni az idő. A barátságos fény bevilágította a kialudt vulkán kráterét, majd a másik, az éber vulkán fényét is tompította. A herceg, hozzáfogott a szokásos reggeli vulkántisztításhoz. A bolygó körüli tennivalókból már csak ez az egy volt, amit mindennap el kellett végeznie. Az évek során minden másra kitalált valami jobb, kényelmesebb megoldást, hogy több időt tölthessen rózsájával. Tanult, keresett, látott világokat, embereket, de mindig visszament bolygójára, mely mint a létező bolygók egyik legjobbja várta mindig vissza. Nagy reformokat vezetett be a bolygón, élhetőbbé, versenyképesebbé tette azt. A környezettudatosság legnagyobb tetteként kiirtotta a majomkenyérfákat, mint a bolygó jövőjének igazi hátráltatóit. Az egyik működő vulkánja fölé geotermikus hőerőművet tervezett, ami el is készült, biztosítva ezzel az egész bolygó energiaellátását. Övé volt a világegyetem leggyorsabban fejlődő kisbolygója.

 

 

Külön figyelmet szentelt a rózsájának. Öntözőrendszer, automatikusan mozgó szélfogó, kerítés, és ­– a legújabb – egy gyökér menti tápanyagszint-mérő gondoskodott a növény jó közérzetéről. A herceg épp azon dolgozott, hogy egy megfelelő vulkántisztító berendezést fabrikáljon, ezzel befejezve a nagy művet, amit csak azért vitt végbe, hogy minden idejét a rózsával tölthesse. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mielőbb elkészüljön. Csak a vulkánt tisztította ki reggelente, hogy egyenletes lánggal égjen.

– Még jó, hogy nem kell a majomkenyérfákat gyomlálnom ­– gondolta, miközben pucolta a vulkánt. – Soha nem készülnék el, ha annyi minden venné el az időmet. Jó ez az egész innováció.

Szerencsésnek tartotta az egész rendszert, amit kiépített. Amíg a tervrajzokat készítette és rendezgette nem kellett az öntözésen gondolkoznia, vagy a széljárást figyelnie, hisz az egész automatikus volt. Az, hogy nem kellett időt szánnia a felesleges dolgokra sokkal egyszerűbbé tette az életét. Egész nap csak a rózsájára gondolt, és arra, hogy már csak egy hajszál választja el attól, hogy majd minden idejét vele tölthesse. A rózsát pedig locsolta a rendszer, mindent megkapott anélkül, hogy figyelni kellett volna rá valakinek. Ragyogása és illata egyszerűen lenyűgöző méreteket öltött, szinte már nem is volt hihető.

Aztán elkészült a vulkántisztító is. A herceg elgondolkozott, hogy tehetne-e még valamit a rózsa jóléte érdekében. Végigfutott mindazon, ami már elkészült. Egy pillanatra felsejlett előtte egy gondolata, hogy majd bárányával óvja meg a bolygót a majomkenyérfáktól. Mosolyogva lökte el magától az ötletet is. Gyerekesnek találta. Mennyivel jobb lett így, nincs szükség a bárányra, nincs már szükség semmire az undok növények ellen. Napestig gondolkozott azon, hogy minden rendben van-e. Bejárta a bolygót és mindent ellenőrzött. Közben még néha eszébe jutott a bárány a ládában, és bár enyhe melankóliával töltötte el az emlék, megpróbált nem foglalkozni vele.

– Ez már a múlté, nem is létezik – mondta fennhangon, erőműve mérőberendezéseit figyelve.

Mire bejárta a szigetet, még mindig nem tudott semmit kitalálni, hogy mi segítene szabadidejének növelésében. Annyira elfoglalta ez a probléma, hogy észre sem vette a rózsáján nyíló számtalan virág közt megbúvó friss bimbót. Pedig a növény direkt az ő kedvéért növesztette ezt is, mint az összes többit.

– Keveset foglalkozol velem – mondta a növény, a maga megszokott követelőző stílusában.

– Ne haragudj sok volt a dolgom, de holnaptól már több időm lesz végre rád – válaszolt a herceg álmos hangon, és azonnal ment is tovább.

A herceget nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy még valami fontosat tehetne a bolygóval. Ezzel a gondolattal aludt el. Reggelre sem tudott semmit kitalálni, ezért a következő nap is ezen gyötrődött, mire végül elhatározta magát.

Utazásához ismét a vadmadarak segítségét vette igénybe. Tudta, hogy valami fontos dolgot elfelejtett, amitől az élete annyival könnyebb lehetne. Biztos volt benne, hogy egy másik bolygón megtalálhatná azt, amire szüksége van. Persze sajnálta, hogy újra el kell válni a rózsájától, de tudta, hogy mindennél fontosabb az, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy több időt tölthessen vele. Olyan messzire akart jutni, ahol soha sem volt. A lehető legmesszebb, hisz ott olyan dolgokat láthat, amilyeneket még soha, és ezek közt biztos ott van az, amit elfelejtett. A már-már végtelennek tűnő út végén megpillantott egy bolygót, és tudta, ide készült egész végig.

A bolygón mindent köd borított. A herceg nem látott semmit, nem tudta merre keresse azt a dolgot, amiért ide kellett jönnie. Találomra indult el az egyik irányba. A talaj mocsaras volt, ezért vigyáznia kellett minden lépésénél, hogy nehogy eltűnjön a sárban. Fák között haladt el, bár nem látta őket a ködtől, mégis úgy érezte, hogy ott kell lenniük mindenfelé. Mikor már jó ideje botorkált leült, és számba vette gondolatatit. Nem tudta mit gondoljon erről a bolygóról. Nem rémisztette meg a köd állandó gomolygása, sem a mocsár, sőt valamiért jól érezte magát, mégis furcsának találta a helyet. Az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha talán nem is létezne a hely, ahol jár. Tudta, hogy fák vannak körülötte, de nem látta őket. Érezte a mocsarat, de nem találta benne az utat, látta a ködöt, de nem érezte arcán. Mégis tudta, hogy ott van, tehát valóságosnak kell lennie. A valószerűtlenséget az fokozta, hogy mindezek ellenére olyan állandónak tetszett ez a világ, mint semelyik másik. Hiába volt körülötte mozgás, mintha a változás lehetősége nem létezett volna. A másik érzés, amivel nem tudott mit kezdeni az volt, hogy az összes bolygó közül, ahol eddig járt ezt érezte a legközelebb saját bolygójához. Pedig tudta, hogy most van a legmesszebb. Itt érezte a legkevésbé a honvágyat, ami már most elkezdte furdalni itt is, de sokkal kevésbé, mint máshol. De tudta, mielőtt visszatér saját bolygójára, még meg kell itt tudnia, hogy mi a legfontosabb, amit tehet érte.

A baloldaláról motozást hallott.

– Jó napot! Van ott valaki? – kérdezte.

– Van- hangzott a válasz.

– Mit csinál ott?

– Keresek.
– Mit keres?

– Valami fontosat, amit elvesztettem.

– De mit vesztett el?

– Most nem érek rá elmondani – mondta a hang. Az illető motozása azelőtt szűnt meg, hogy a herceg feltehette volna következő kérdését.

A herceg tanácstalanul várt még egy kicsit, hátha visszajön a hang gazdája, de nem jött. Ekkor továbbindult. Nem tudta elképzelni, hogy ezen a bolygón egyáltalán meg lehet-e találni bármit, hogy van-e értelme keresni. Hisz mindent eltűntetett a köd, és amúgy is olyan tünékenynek tetszett az egész. Ahogy haladt egyszerre mintha meglátott volna valamit a köd mögött. Közelebb ment az árnyhoz. Ismerősnek tűnt az alakja, mintha már látott volna ilyet. Azonban mielőtt odaért megmozdult alatta a sár, a földről pedig akárhogy nézte már nem találta azt a valamit. Egy nagyon régi emlék jutott eszébe, még a legelső utazásáról. A fák között mintha egy repülőgépet látott volna.

Elkezdte keresni a gépet, de csak annyit ért el, hogy jobban eltévedt. Már persze, ha el lehet jobban tévedni annál, mint, hogy nem tudja, hogy hol van. Közben sok boldog emlék járt a fejében arról az utazásról, arról, amit akkor tanult. Ezen a bolygón valahogy nem érezte azt a sokévnyi távolságot, ami a gyermeki élményeitől elválasztotta. A ködben hirtelen egy állat suhant el mellette. Csak egy villanásnyit látott vörös farkából, aztán ez sem volt már sehol. Megpróbálta követni az állatot. Jobbra és balra egyre sűrűbben bukkantak fel ismerős dolgok, egytől egyig olyan dolgok, amikre emlékezett, de már rég nem jutottak eszébe. Aztán végre valami nem tűnt el.

Egy dobozt látott a fák alatt, és mikor odament ott is volt valami. Nem a doboz, az ugyanúgy semmivé foszlott, mint a többi árnykép, de a helyén a fa tövében egy ember állt négykézláb. Talán ugyanaz volt, akivel már beszélt, de az is lehet, hogy más.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte a herceg.

– Keresek – mondta az ember felnézve a fa tövéből.

– Mit keresel?
– A múltamat.

– Meg lehet találni a múltat?

– Itt igen, de csak itt.

– Miért milyen bolygó ez?

– Bolygó? Én nem tudok semmilyen bolygóról. Én egy fa évgyűrűjén keresztül jutottam ide, a múlt nyomában.

– Az én múltam is itt van?

– Ki tudja? Én csak a saját múltamat keresem. Nekem azt mondták, itt van mindaz, ami még fellelhető a múltból. Remélem az is itt van, amit én keresek.

– Miért mit keresel.

– Azt nem tudom. Épp azért keresem. És te? Te is keresel valamit?

– Igen, csak azt nem tudom pontosan mit – válaszolta szomorúan a herceg.

– Akkor jó helyen jársz ­–válaszolt sejtelmesen az idegen.

– Ez a bolygó a múlt?

– Lehet, de lehet, hogy csak itt van a múlt. Vagy inkább a múlt egy része.

Az ember ezután felállt és szó nélkül elsétált.

A herceg még sétált egy darabig. Sok mindent látott még, de semmit sem ért el. Nem tudta, hogy egyáltalán léteznek-e azok, amiket lát, vagy csak képzelődik. Aztán rájött. Rájött, hogy megtalálta, amire szüksége volt. És már azt is tudta, hogy nem kellett volna a bolygóra jönnie érte. Ő hozta a bolygóra. És el is viszi innen.

A vadmadarak mögött arra gondolt, hogy több időt tölthet végre rózsájával. Mert megteheti.

Bejegyzések

Utazás a józanész körül

Hozzászólás most!
   Kitisztult aggyal egészen máshogyan kezdtem gondolkozni. Ezen annyit értek, hogy a gondolataim nagyjából megfeleltek azoknak, amik otthon szoktak gyötörni, vagy csak úgy eszembe jutni, tehát például az alvás gondolata, az olvasásé és a pihenésé. Nem, a munka itt nem jutott eszembe, mert nem láttam magamban annyi tehetséget, hogy egy kertet tökéletesen elvágólag, és mondjuk ki, csak úgy natúrban tökéletesnek eligazítsak. Mondjuk, nem is kértek volna erre.
   A cirádás városon ismét keresztülhaladtunk, immár hazafelé, és ígéretet kaptam arra, hogy elmehetek majd vásárolni Helénával, mivel ruhát itt a vasútállomás körül nem kaptak.
– Persze, hogy elmegyek! Ennél jobb programot! –ujjongtam és feltehetően annyira nem kellett volna, mint amennyire tettem.
   Odahaza – ha szabad így neveznem az idegen házat – minden barátságos volt. Nemcsak hogy barátságos, de családias, otthonos és legalább ennyire kellemes is, ami talán az eddigiekből kiindulva meglepő lehet, azonban az eddigiek végéből kiindulva már korántsem annyira, mint mondjuk egy mérleghinta a Szaturnusz egyik holdja körül lebegve. Nem! Nem szeretném belevonni a történetbe a Kis Herceget, akiről kiskoromban mindig azt hittem, hogy a Kis a vezetékneve, nem hiába írtam tehát ezt most is nagy kezdőbetűvel, és nem egyszer fordult elő, hogy mikor a könyvről tanultunk az iskolában, én határozottan és tudatosan Kiss Hercegnek írtam, mivel ugyebár a családnévnél a Kis mindig két s-el írandó. Nem mindig, általában. Na de ugyebár milyen identitása lehet egy Kisnek, aki a nevében csupán egy s betűt használ? Egy Széchenyi sosem írná cs-vel a nevét, az már egyszer biztos. Kis? Kiss! (Az angolok, kérem, fordítsák le!)
   Tehát a háznál tartottam. Kikészíthetném én magukat azt hiszem nagyon sok mindennel, hiszen rengeteg fáradalmas dolog van még a tarsolyomban, azonban ha már krajcárokat nem tudok előhúzni belőle, akkor megkímélem magukat attól is, hogy minden egyes kétértelmű szónak a kontextusba nem illő jelentését vegyem alapul, s mondjuk egy olyan mondatnál, hogy: „Tehát a háznál tartottam”, valójában arra gondoljak, hogy egy tornazsák volt a kezemben, amit mint a mondat tárgyát nem osztottam meg önökkel, s így ugyebár egy másik kontextusból kellett volna tudniuk, ami persze egyáltalán nem szerepelt a történetben, hanem mondjuk egy helyesírási gyakorlófeladatban. Jó dolog a kontextushoz ragaszkodni, én azt mondom, hiszen ha az ember nem teszi, akkor át is írhatja az irománya címét „Gügyériáról” „Olvasd el, és felmegy benned a pumpá”-ra, s így egy-két fanatikuson kívül senki sem fogja elolvasni. Én el fogom, ezaz egy biztos.
   Mivel a Polgármesterék házánál tartottam, ezért az ott zajlódó eseményekkel folytatom tovább az elbeszélésemet, leginkább azért, hogy megtudják, mi is történt még ott velem.
   A vasútállomásos história után – gondoltam – mindenkinek jól jött egy kis pihenés, tehát egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a családfőt a nappaliban találtam meg kényelmes karosszékében ücsörögve, és – ami a legmeglepőbb volt számomra – a napi sajtót olvasgatva.
–          Újságot olvas?- Kérdeztem rendkívül illedelmesen és intelligensen, azonban teljesen haszontalanul, hiszen Tódor bizonyára primitív lényének köszönhetően ugyanúgy válaszolt, mint eddig.
–          Haha. Újságot? Persze. Igen. Kéri?
–          Ah…Hát, elfogadok egy lapot, köszönöm. Megnézem, hogy mi hír errefelé – aztán nevettem. Igen, a saját poénomon!
   A kezembe nyomott néhány lapot. Megkaptam a közéletből egy részt és a főzőoldalt, így hát roppant izgalmas cikkek vártak rám.
–          Maguk eléggé mások, mint mifelénk az emberek – kezdtem rá, fittyet hányva az újságolvasás lényegére.
–          Talán, mert más emberek vagyunk.
–          Igen, talán – erre aztán egyértelműen rájött –, tudja, amióta itt vagyok, még nem láttam veszekedni magukat, vagy egyszer sem emelték fel a hangjukat, pedig lett volna rá okuk elég.
–          Lett volna.
–          Mifelénk – bár nem tudom, hogy maguk veszekedtek-e amiatt, hogy idehozott -, szóval mifelénk nem tűrik az emberek az idegeneket, vagy ha az egyik tűri, akkor a felesége nem vagy természetszerűleg éppen fordítva – én éreztem, hogy sok lesz, de hát nem tudtam rövidebben.
–          Na, most mit is szeretne mondani? – és közben úgy mosolygott, mint egy kisfiú.
–          Valójában semmi lényegeset. Csak itt még nem láttam semmilyen erőszakot.
–          Erőszakot?
–          Azt!
–          Hát, örülök, hogy nem látott. De van ám itt is.
–          Igen?
–          Persze! Valamikor csak úgy hemzseg a város az erőszakos emberektől.
–          Valóban?! – Lepődtem meg, hiszen el sem tudtam képzelni, hogy ebben az országban valaki is erőszakoskodna valakivel.
–          Persze hogy vannak. Itt is írja… – azzal mélyen az újságba nézett és hangosan olvasni kezdett. – „Tegnap este ismeretlenek az egyik áruházlánc Levél téri üzletét feltörték, és a raktárát illegálisan feltöltötték. Tanúk eddig nem jelentkeztek, a boltvezető kihallgatása folyik, hiszen ő talált rá reggel a teli raktárra.” Látja? Itt is van erőszak –  aztán az újságra csapott.
–          Van. Egyértelműen van. –bólogattam, és tényleg meg voltam lepődve.
   Valójában nem igazán tudtam, hogy higgyek-e a fülemnek, vagy ne. Az igazat megvallva eléggé kiborultam a vonatos utazástól, s így voltam annyira fáradt, hogy csupán csak rosszul halljam azt, amit a Polgármester olvasott. Persze hogy van erőszak, de egy raktár feltöltése mifelénk nem igazán illik bele ebbe a kategóriába, s mivel itt is volt áram, meg még autó is, úgy gondoltam, bizonyára csak a fülem káprázott.
   Megtehettem volna, hogy visszakérdezek rá, de lusta voltam ahhoz, hogy egy értelmetlen gondolatról gondolkodjam több percen keresztül, amíg meg nem értem. Meglepő, mi?
   Így aztán úgy láttam jónak, hogy felmenjek a szobámba, és ott lefeküdjek egy kicsit döglődni, elvégre délután van, azonban rájöttem, hogy még nem is ebédeltem.
–          Oh! Elnézést, hogy megkérdezem, de ma nem lesz ebéd?
–          Ezt meg miből gondolja? – kérdezte a Polgármester a tőle nem megszokott módon, amit most nem tudok leírni, hogy milyen mód volt pontosan, de rögtön megnyugtatott. –Természetesen lesz ebéd, csupán arra várunk, hogy megérkezzen.
–          Hogy megérkezzen? Csak nem rendelték valahonnan?
–          Már hogy ne?! Pont úgy. Rendeltük. Hiszen ha valaki délelőtt vásárol, akkor nem jut ideje főzni. Nem így van?
–          De! Határozottan így! – helyeseltem és elmosolyogtam magam. Nem tudom, miért, de a vasútállomáson történt kirohanásom után nagyon illedelmesen kezdtem viselkedni.
–          Hát akkor remek. Van kedve játszani?
–          Persze, hogy van. De mit?
–          Nem tudom, talán bújócskát?
–          Bújócskát?! – kérdeztem hangosan és úgy rám tört a röhögés, hogy arcátlanul szembenevettem Tódort. –Bújócskát? Jóember! Nem vagyunk mi túl öregek hozzá?
–          Öregek? – értetlenkedett a gnóm figura. – Talán úgy gondolja, hogy ezt csak a gyerekek játsszák?
–          Úgy hát! Hogy is gondolnám máshogyan? Milyen értelmetlen dolog felnőtt embereknek bújócskát játszani, mikor egyébként is elég unalmas.
–          Unalmas? – értetlenkedett a polgármester, és láttam rajta, hogy még ő sajnált engem amiatt, mert nem tartottam méltónak ezt a gyerekjátékot két értelmes férfiember viselkedéséhez, bár az értelmeset – akármi is történt velem a vonatállomáson –  inkább csak magamra értettem, semmint őrá.
–          Akkor maga még sosem bújócskázott – jelentette ki határozottan.
–          Elnézést kérek. Az a bújócska, ahol elbújik valaki a fa mögé, és a másiknak meg kell találni, már ha ötven méterről nem szúrja ki egyből?
–          Igen! Ez az! Pontosan ez az! – ujjongott, de én máig nem értem, miért.
–          Hát akkor már bújócskáztam. És tudja hány éves voltam akkoriban?… Öt! – válaszoltam meg rögtön a költői kérdést, és ezzel a témát lezártnak tekintettem. Tódor folyamatosan mosolygott, és rám hagyta azt, amit gondolok – hiszen az ember bármit gondolhat -, különösebben nem izgatta magát.
   Mivel a játék nem jött össze, ültünk tovább a helyünkön és közben olvasgattunk. Egyszer csak Heléna állított be, mégpedig egy igen furcsa kérdéssel, éppenséggel, hogy mi volt az a fura szerkezet abban a csodálatosan szép fekete táskámban, mert az őt nagyon érdekelné.
–          Meg szeretnéd nézni a laptopomat? – érdeklődtem, hiszen rögtön tudtam, mire céloz. Valójában már a kocsiban is folyamatosan azt nézte teljesen zavarba ejtő mustrálással, s ezt érzékelve, nem lepődtem meg a kérésén. – Megnézheted, persze.
   A csomagjaim – mármint az a sok, ami volt -, egy táska és egy laptop, ott hevert mellettem a kanapén, mivel nem volt annyi energiám, hogy „utazás” után felvigyem a szobámba. Ha jobban belegondolok, beteg kérdés volt ez a bújócskázás a Polgármestertől, hiszen éppen alig ültem a fenekemen. (Figyelik ezt a fantasztikumot? Az alig állok a lábamon analógiájára mit össze nem alkottam?) Előszedtem hát a kis készüléket, aztán bekapcsoltam neki, magam mellé ültettem, és megmutattam rajta egy-két dolgot. Nem értett az egészből semmit! Megkérdezte, hogy játszani lehet-e vele, és mivel nem voltam abban biztos, hogy nem focilabdának nézné, inkább megmutattam neki magam néhány játékot, azonban az autós nem izgatta különösebben, a gyilkolászás pedig egyértelműen nem ennek a népnek volt a hobbija. Ezek után ajánlottam neki a Tarzant, de mivel még a gonosz majmokat is megsajnálta, akiket egyébként almával dobáltam (Etiópiában egyes helyeken ezt még etetésnek is vennék, vagy Bangladesben), úgy gondoltam, becsukom a laptopomat, és csak úgy a kezébe adom, haddfogdossa.
   Eközben a Polgármester egy új ötlettel állt elő:
–          Szeret kártyázni?
–          Persze hogy. Természetesen. Milyen játékra gondol?
–          Mi fűzfatöközni szoktunk leginkább.
–          Fűzfatöközni? – értetlenkedtem, bár nem tudom, min.
–          Nem ismeri?
–          Nem. Ez, gondolom, nem olyan meglepő.
–          Megtanítom rá. Nagyon érdekes!
   Valójában ezzel kapcsolatban fenntartásaim voltak, mármint azzal, hogy érdekes, azonban hál’ Istennek ezen kétségeim teljes mértékben megszűntek, hiszen – ha hiszik, ha nem -, soha olyan izgalmas kártyajátékot nem játszottam még, mint a Fűzfatök.
   Heléna finoman forgatta kezében az ismeretlen gépet, és látszott rajta, mennyire tetszik neki. Minden egyes forgatásnál hümmögött egyet. A kutya is fél a tükörképétől, nem meglepő hát, hogy egy doboznyi áramkört szegény kislány nem volt képes öt perc alatt feldolgozni.
–          Rajzolni lehet? – kérdezte végül.
–          Hát persze, hogy lehet! Pillanat és belépek neked.
   Azzal kiszedtem a kezéből, gyorsan beleléptem a rajzprogramba, aztán visszaadtam neki, és figyelmemet rögtön a polgármesterre összpontosítottam, hadd tanítson fűzfatöközni. El sem hiszem, hogy valamire képes volt tanítani!
   Heléna rögtön ezután felment valamiért, aztán rögtön azután lejött valamiért, vagyis hát rajzolni, és azonkívül, hogy kártyázás közben megkérdeztem, hogy szeret-e rajzolni (erre azt válaszolta, hogy igen), semmi sem derült ki, nem úgy, mint a kártyázás befejezésével, hiszen akkorra a rajz is teljesen kész volt, jó magyarsággal szólva és teljesen lefedve a valóságot, és a rajzzal együtt én is.
–          Te meg mi a jó Mariska nénit csinálsz, te gyerek?! – érdeklődtem feleannyira ingerülten, mint a vonatról való leszállás után fogvatartóim szellemi kapacitásától. Legálisan fogvatartóim. Ezt feltétlenül hozzá kell tennem. És még annyit, hogy a „jó Mariska néni” egy sokkal csúnyább indulatszó – vagy indulatszó szerkezet – kulturáltabb megfogalmazása.
–          Én? Én csak rajzoltam! – szeppent meg egy csöppet Heléna, de aztán rögtön csitítottam magamat, s ebben nagy szerepe volt a gyönyörű szép virágmintának, növényi ornamentikának, amit minden szépsége ellenére balszerencsés módon a laptopom fedőlapján vettem észre.
–           Azt tetszett mondani, hogy rajzolhatok.
–          Persze hogy azt! A rajzprogrammal! Nem azt engedtem meg, hogy összefesd a drága számítógépemet!
–          Elnézést kérek. Nem akartam rosszat.
   Aztán összehúzta magát, majd ránézett apjára, szégyellje-e magát, avagy nem, de a polgármester arcáról aligha tudott volna bármit is leolvasni. Olyan egyenmosollyal ült velem szemben, mintha az lenne a szakmája, hogy folyamatosan vigyorogjon. Tudják, mint a tejbetök, vagy mint a vasmacska. (A hétszázát, hát a fakutyának az inverze is értelmes hétköznapi szó? Egyébként tudom, hogy a fakutya röhög, de csönd legyen!)
–          Ne haragudj Heléna. Nem vagyok mérges. Ez a rajz csodálatos. Ilyen ügyes vagy?
–          Bizony  – válaszolt a lány helyett az apja -, ha felnő, majd iparművészeti iskolába adjuk.
–          Az mit jelent, hogy felnő? – értetlenkedtem teljes joggal.
–          Azt jelenti, hogy húszéves lesz.
–          Értem. Nálunk… – kezdtem volna bele a magyarországi iskolarendszer elmagyarázásába, azonban mivel én magam sem értettem benne jó néhány dolgot, és a hallgatóságom sem állt éppen a logika Olimposzán, inkább nem mondtam nekik semmit erről a témáról, hanem, hogy össze ne zavarjam őket egy félbehagyott mondattal, azzal folytattam, hogy: – is vannak, akik szépen rajzolnak. –Aztán ugyebár annyi.
–          Heléna nagyon szereti a virágokat – kezdte megint Tódor a lánya bemutatását, s ezt végül végig is hallgattam.
   A laptopom tényleg csinos lett, sőt! Soha olyan gyerekes naivsággal elkészített festményt nem láttam még, mint azt, ami a laptopomra került, s pont emiatt még máig megvan. Persze az informatika fejlődésének köszönhetően egy végtelenül elavult gépen, de megvan. „Elavult, de szép.” Mondta egyszer egyik idős rokonom, aki sok számítógépöltőt megélt már, s mint így hatalmas bölcsességéből merítve hozzátette: „Kiteheted a falra is.” Még jó hogy! Mindenkinek kell egy laptop a falára, nem?
   Nekem végül is kellett. A naivitás fura egy dolog. Sokan hatalmas hibának tartják, és bizton állítják, hogy a világban teljességgel hasznavehetetlen. Micsoda szörnyűség lenne egy naiv főnök? Mindenki úgy átverné, ahogyan nem szégyellné, és hipp-hopp a lapát végére kerülne, feltéve, ha neki is lenne főnöke. Nem egy naiv, hanem egy gyanakvó, kétszínű és sunyi. Ilyen ember kell főnöknek. Pedig a naivitás az egyik legszebb dolog a világon. A kisgyerek vakon bízik mindenkiben, és csak a rossz tapasztalatai miatt válik gyanakvóvá. Képzeljük csak el, hogy mi lenne akkor, ha arra kérnénk egyik barátunkat (rossz barátunkat), hogy tenyereljen rá a főzőlapra, és az teljes nyugodtsággal meg is tenné mindezt, és megégne. Erre vajon mit mondanánk? „Haha! De gáz! Bedőltél? Most kapcsoltam le. Hogy te milyen naiv vagy!” Mintha felrónánk neki, hogy vakon bízik bennünk. Pedig ez lenne a normális. Azt kell, hogy mondjam, az a normális, ha mindenkiből a jót nézzük ki, kerüljünk bármilyen szituációba is. De hát ez ugye nem így van.
   Ez a nép annyira naiv volt mégis, hogy azt Heléna rajzánál jobban semmi sem tudta volna elmondani. A virágok, amiket rajzolt, valósággal mosolyogtak. Még ha szemük vagy szájuk nem is volt, mégis úgy tűnt, mintha boldogok lennének. Ne kérdezzék, miért tűnt úgy, egyszerűen csak úgy tűnt. Ez egyébként jellemző volt az egész gnóm népre. Állandóan mosolyogtak, csak nem tudtam, hogy miért.
–          Ne haragudjanak meg – fordultam a polgármesterhez -, maguk mindig mosolyognak? Ezek a virágok is, mintha vigyorognának. Ezt nem értem.
–          Mit nem ért?
–          Hát hogy miért ennyire boldogok? Mitől ilyen boldogok? Mi az, amitől maguknak mindig mosolyogniuk kell?
–          Nem kell! Nekünk nem kell, de hát mit csináljunk?
–          Hát azt nem tudom. Honnan tudjam, hogy mit kéne maguknak tenni? Nem mosolyogni?
–          Értem mit mond – válaszolta Tódor, amin meglepődtem, mert én sem értettem, mit akarok kérdezni.
–          Ha érti, akkor mondja, miért mosolyog.
–          Mert nincs okom szomorkodni.
–          Ezért?
–          Hát. Mi másért?
–          Mi másért? Nem tudom. Honnan tudjam? De ez felénk nem így van.
–          Hát, az nagy kár – mondta, aztán rágyújtott egy pipára. Megkínált engem is megint, de most nem kértem.
–          Nem értem magukat.
–          Nem baj. Akkor fűzfatöközzünk tovább – aztán (mily meglepő) mosolygott megint.
   Mondanom sem kell, hogy addig fűzfatököztünk, amíg meg nem jött a lakoma. Kérem, ne kérdezzék, hogy mi volt az, én csupán csak ettem, anélkül, hogy tudtam volna, mit. Kerek volt, de nem pizza, ropogós volt, de nem krumplipehely, és elég sós volt ahhoz, hogy folyadékot kívánjon hozzá az ember. Egyébként jó íze volt, de mégiscsak fura is egyben.
   Teodórával nem beszéltem sokat. Ez mondjuk adódhatott abból is, hogy sosem voltam ott, ahol ő, hiszen ha a konyhában tartózkodott, nem mentem be hozzá, bármennyire is szégyent hoztam ezzel saját munkámra. Persze nemcsak a konyhában ténykedett. Volt, hogy napozott az erkélyen, ruhákat mosott, sőt még bújócskázott is a lányával, amit én ugye nem tettem volna semmi pénzért sem.
Bejegyzések

Johann, a negyedik

Hozzászólás most!

Élt egyszer Alemániában egy középnemes, akinek három fia volt. Pontosabban nagy sajnálatára négy, de a szerencsétlen negyedikről ő is szívesen megfeledkezett volna.
A legidősebb fia volt az örököse. Megtanított neki mindent, amit ő is az apjától tanult. A gazdálkodást, a hűbéri viszonyokat, a kötelezettségeket. A fiú rendkívül gyakorlatias volt, gyorsan átlátta a dolgokat. Remek földesúrnak bizonyult.
Az öccsét az egyháznak ajánlotta. Eszes gyerek volt, mindig kitűnt éles elméjével a többiek közül. S Isten iránt is fogékonynak bizonyult. Egy nagyobb kolostor apátja a kegyeibe fogadta és tökéletes utódot nevelt belőle.
A harmadik fiából délceg, híres-neves lovag lett, aki bejárta már a világot, s a királyi udvarban is kivívta magának a megbecsülést. A legszebb hölgyek keresték a kegyeit. Polgárok borultak a lába elé, ha segített rajtuk.
Egyszóval a három testvér tökéletesnek bizonyult. Igen ám, de itt ez a kis negyedik. A negyedikekről nem szokott történet szólni. A negyedik se nem szép, se nem okos, se nem gyakorlatias. Ő csak van.
Ennek a kis lénynek a neve Johann. Szóljon ez a történet most róla.
Johann jóval a harmadik fiú után született, mintegy véletlenül. Nem is adtak neki sokat, tekintve hogy jóval korábban megérkezett, mint ahogy kellett volna. Csenevész volt, aprócska, jelentéktelen. Így nevezték el Johann-nak, mert akkoriban csupa –hozzá hasonló – jelentéktelen embert ismertek ezen a néven. Szegény gyermek azonban még ezt a nevet sem érdemelte, ezért csak Hansie-nak szólították.
A fiúcska azonban meghazudtolt mindenkit. Szívóssága felülmúlt minden képzeletet. Sokszor megbetegedett ugyan, de csak-csak kihevert mindent. A kiképzést már korán megkapta. Tekintve, hogy négy fiú közül a legkisebb és leggyengébb volt. De ezáltal csak még szívósabb lett.
Hansie az istállóban aludt, kedves lovával, Bátorral. Neki mondta el Hansie a gondjait, álmait, és legféltettebb vágyát is, mégpedig, hogy ő lovag akar lenni.
Ezen azonban valószínűleg a lovacska is elmosolyodott, tekintve, hogy Hansie nem volt éppen egy lovag alkat. Kicsi volt, görbelábú, tömzsi, nem olyan szép magas, karcsú, mint bátyjai. Legfeljebb fegyverhordozónak állhatott volna be. S ráadásul a nőkhöz sem volt sok köze.
Bátyjai már mind elhagyták a családi házat, ki szerencsét próbálni ment, ki feleséget keresni, vagy már amúgy is kolostorban élt. Hansie egyedül látta el az apró birtokot öreg szüleivel. Szántott, vetett, aratott, istállót takarított és álmodozott.
Egyszer aztán megelégelve a dolgot apja elé állt:
– Apám, én megyek szerencsét próbálni! Add ki a jussom!
Az öregember kétségbeesett, hiszen nem volt már semmije, amit Hansie-nak adhatott volna. Mindent az idősebbeknek adott. Ám Hansie hajthatatlan volt, így az öregnek valamit kerítenie kellett, amit odaadhatott örökség gyanánt. Felment hát a padlásra, előkereste rozsdás páncélingjét, lyukas lovaglócsizmáját és csorba kardját, s ezt, ahogy volt odaadta a szegény sanyarú sorsúnak. Emellé azért adott pár érmét is, nehogy garasosnak tartsák.
– De nehogy rossz állapotban hozd vissza! – fenyegette meg búcsúzóul.
Hansie majdnem kiugrott bőréből, mikor meglátta a felszerelést. Ő nem rozsdát és lyukakat látott bennük, hanem a fényes jövőt. Felöltötte hát a páncélinget és a lovaglócsizmát, de nem passzoltak rá igazán. Az ing nyakban és vállban szűk volt. A csizmából pedig kikandikáltak ujjai. Még szerencse, hogy épp ott volt lyukas.
Hansie kivezette hű paripáját az istállóból és már indult is volna, de apja nem volt hajlandó nyerget adni a lóhoz. Hosszas perlekedés után, Hansie nagy duzzogva mégis neki vágott a kalandnak, szőrén megülve a lovat. Bár igazából teljesen mindegy volt, hogy van-e nyereg, vagy nincs, mert Hansie-t senki nem okította lovaglásra, s miután több ízben lepottyant a lóról inkább csak a kötőféken vezette Bátort, a hű paripát.
Már egy ideje mentek, mikor úgy érezte, nem jó ez így, ahogy van. Ő nem ilyen unalmasnak képzelte el a lovagok életét. Hol egy sárkány, vagy egy bajba jutott kisasszony? De az úton nem látott senkit. Beérkezvén egy kisebb faluba az első fogadóban szállást kért. Az emberek a háta mögött kuncogtak szegényes külseje miatt, és a fogadós is csak az istállóban szállásolta el. Ám Hansie –nak ez tökéletesen megfelelt, hiszen otthon is ehhez szokott hozzá.
Az éjszaka közepén aztán Hansie felriadt. Zajt hallott kintről. Kinézett az istálló ablakán és egy árnyat látott átsuhanni az udvaron. Aprócska alak volt, így Hansie kimert menni, hogy utánajárjon a zörejeknek. Ahogy kilépett, látta, hogy a fogadó bejárata tárva nyitva. Elszorította a szívét a félelem, de kezében tartva csorba kardját körbejárta az épületet. Ahogy reszketve osont, az egyik falmélyedésben egy kuporgó alakra lett figyelmes. Az alak észrevette Hansie-t és összerezzent.
Hansie összeszedve minden bátorságát ráförmedt:
– Állj! Mit művelsz?
Az árny ekkor felegyenesedett és Hansie-nak elállt a lélegzete. Egy gyönyörű lány volt, olyan szép, amelyhez foghatót még nem látott. Persze hozzá kell tenni, hogy Hansie nem sok fehérnépet látott eddigi élete során.
– Ne bánts, éhes vagyok. Csak egy kis kenyeret vettem el – szólalt meg a lány szűzi hangon.
Hansie csak áll, mint a cövek, és egy hang sem jött ki a torkán. A lány felbátorodva közelebb lépett hozzá és egy aranytallért nyomott a kezébe.
– Hallgatásod zálogául – suttogta.
Hansie azt sem tudta hová legyen. S mikor a lány közelebb hajolt hozzá, valami ütésfélét érzett a tarkóján és elájult.
Mire magához tért már magasan járt a nap. A fogadóban sürgés-forgás, de hősünk nem figyelt semmire. Másra nem tudott gondolni csak a tegnapi lányra, a csókra, és a fején a fájdalomra, ami –szerinte- maga a szerelem. El is határozta, hogy bármi történjen, megkeresi a lányt.
Megreggelizett, de a fogadóban folyó társalgásból semmi nem jutott el az agyáig. Pedig, ha hallotta volna, rögtön letesz a tervéről. Kiderült ugyanis – már akinek -, hogy éjszaka egy furcsa pár érkezett, akik elvitték a bevételt, de nem bántottak senkit. Ezek alapján a szegény sanyarúsorsú rájöhetett volna, hogy a fején érzett fájdalom bizony nem a szerelem, valószínűbb, hogy egy jól irányzott ütés eredménye, amit a hölgy kísérője mért rá. Az aranytallért pedig szállásadója erszényéből emelték ki.
Az ő szeme előtt azonban, csak egy szegény szűzlány lebegett, akit mindenáron meg kell oltalmazni. Amíg ezt az olvasó tudtára adtam, Hansie már mérföldekre járt a falutól! S arról álmodozott, hogy majd deli lovagként fogja maga mellé emelni a lányt. Hagyjuk is Hansie-t álmodozni a következő faluig.
Ahogy Hansie a falu határába ért két férfi lépett elé az úton.
– Ide a felszereléssel! – kiáltottak rá határozottan.
Hansie minden szó nélkül engedelmeskedett. Levetette szűk páncélingjét, lyukas lovaglócsizmáját, még csorba kardját is leoldotta az oldaláról. Az útonállók összeszedték zsákmányukat és már el is tűntek szem elől. Hansie mozdulatlanul állt. Aki most elment volna mellette, hallhatta volna, hogy kattognak a kerekek agyában. Hosszú tépelődés után így kiáltott.
– Köszönöm, Uram!
Hansie ugyanis arra jött rá, hogy ez egy jel volt, hogy cserélje le régi felszerelését és a szűztől kapott aranyon vásároljon megfelelőt. Mert hiszen a tallért jól elrejtette a szíve fölé, így az „ócskavasasok” nem vehették észre, vagy nem is gondolták, hogy egy ilyen ruházatú vándornál lehetne pénz, és Bátort sem vették el tőle, ami az eset csoda voltát erősítette. (Vagy tán szegény pára sem volt egy táltos paripa?)
Így a leendő lovag rögtön a falu kovácsát kereste fel, hogy megrendelje a páncélt és a kardot. Dolga végeztével aztán egy csizmadiára is szert tett, aki másnapra meg is ígérte az új csizmát.
A várakozási időre pedig Hansie megszállt egy takaros kis fogadó istállójában, mert hát hiányzott azért az otthoni légkör.
– Adjon Isten, Syzzo uram! – köszönt jókedvvel Hansie reggel a csizmadiának.
– Fogadj Isten, fiam! – üdvözölte a mester.
– Jöttem a lovaglócsizmámért, uram.
A csizmadia térült-fordult, majd nagy kutakodás után megtalálta Hansie csizmáját. És már mondta is volna az árát, amikor észrevette, hogy Hansie egy aranytallérral szerencsétlenkedik. Rögtön fel is emelte a csizma árát. Ám Hansie így is szívesen kifizette és nagy boldogan vette az útját a kovács felé. A kovács a szűk határidő miatt kissé kispórolta az anyagot a felszerelésből, ám ezt ránézésre nem lehetett megállapítani, így hősünk a fellegekben járt, amikor magára öltve a páncélt meglengette a kardját. A kovács ennek kevésbé örült, mert a friss lovag majdnem lekaszabolta az ügyetlen suhintgatás közben.
Hansie aztán nagy boldogan vágott neki az útnak. Pénze fogytán volt, ezért valami munka után nézett. Gondolta beáll testőrnek. Így némi érdeklődés és utána járást követően rá is talált a megfelelő emberre, aki testőröket „adott-vett”.
Ekkehard egy megtermett, szigorú tekintetű ember volt, s nem nagyon akarta meglátni a lehetőséget Hansie-ban. Végül mégis beadta a derekát, feleségének, Utának köszönhetően, és elszegődtette egy Naunburg felé tartó kereskedő mellé. Erre Hansie olyan boldog lett, hogy körülrajongta Utát, megfogadta, hogy mindig hű szolgájuk lesz, s soha nem fognak csalódni benne.
A kereskedő a feleségével utazott és számos megrakott ládával, amire Hansie-nak kellett figyelni. Hősünk nagy büszkén lépdelt lova mellett- sajnos még mindig nem tudott lovagolni- és szigorú tekintetét a ládákon tartotta. Éppen letáborozni készültek, de egy fiatal lovag eléjük ugrott az úton a pajzsa mögé rejtőzve.
– Ide a ládákkal! – kiáltotta, miközben előrántotta a kardját.
Hansie rémülten ugrott Bátor mögé, ám mikor észrevette Regelindis asszony kérdő tekintetét, kirántott karddal, minden bátorságát összeszedve rontott a lovagnak. Miközben dulakodtak a kereskedőék el tudtak osonni biztonságosabb helyre, magára hagyva a szegény sanyarú sorsút. Hansie pedig minden erejét összeszedve védte azokat, akik ilyen csúnyán rászedték. Hirtelen a lovag nagyot sújtott a kardjára, ami kettétört, s már nem volt mivel védekeznie. Ám a lovag észrevette, hogy már értelme sincs a tusának és nagy kegyesen meghagyta Hansie életét.
Hansie annyira hálás volt, hogy ódákat zengett – vagy legalábbis próbált- a lovag nagylelkűségéről és a térde elé borult. Nagyban hálálkodott még, de a lovag már sehol sem volt, ám hősünk ezt csak jóval később vette észre.
Mikor Hansie körülnézett senkit sem látott maga körül. Rendkívül elkeseredett, hogy kudarcot vallott és elijesztette munkaadóit. Lehorgasztott fejjel eredt ismét útnak. Nem mehetett vissza Utához, hiszen megszegte neki tett ígéretét, a szűz keresését pedig régen feladta, tekintve, hogy semmi nyom nem maradt utána, csupán annyit tudott meg, hogy egy hűséges kísérővel – a tettestársával – utazik.
Nagy keservesen haladt hát az úton, hűséges paripájának panaszkodva, mikor meglátott egy asszonyt. A nő a köpenyébe burkolózott és egy könyvet szorított kebléhez. Egyenesen Hansie felé tartott.
– Jóember, a szekerem megrekedt a sárban, segítene kihúzni!
Hansie-nak elállt a szava a nő szépségét látva, s rögtön a segítségére sietett. A szekeret hamar ki is szabadították, s az asszony hálából megvendégelte a lovagot.
– Mi járatban, kedves uram?
– Lovag akarok lenni – válaszolta a feltett kérdésre.
– Ilyen finom lélek gyilkolni akar? – döbbent meg a nő.
– Gyilkolni? – hőkölt vissza Hansie is – Én csak segíteni szeretnék a bajbajutottakon.
– Van itt nem messze egy katedrális, ott biztosan hasznát vennék az erejének. Most épül, de nincs elég munkásember, hogy befejezzék pünkösdre. Ott még az üdvösségét is elnyerhetné.
A nő szavai mélyen megérintették Hansie-t, és megígérte, hogy mindenképpen arra veszi az irányt és segít ott, ahol tud. Megköszönte a vendéglátást és próbált délcegen távozni lova hátán. Bátor azonban nem tűrte a komédiát, s tett róla, hogy Hansie váljon nevetségessé. A nő csengőn felkacagott, Hansie pedig zavartan elvezette a rosszmájú lovat.
Már messziről látszódott a hatalmas építkezés. Hansie-nak gyökeret vert a lába az óriási, csúcsíves tornyok láttán.
Ahogy belépett a katedrális területére, rögtön érezte, hogy otthon van. Levetette páncélját, s soha többet nem is vette fel. Az építkezés során kiderült, hogy remek a kézügyessége. Kőcsipkéket faragott, kidíszítette az oltárt. S elhatározta, hogy a nyugati apszisban megörökíti azokat az embereket, akik jók voltak hozzá.
Így került fel tizenkét polgár szobra a katedrális falára. A szűzlány és a kísérője, a két kedves férfi, akik rávették, hogy cserélje le ócska felszerelését, a kovács és a csizmadia, akiktől megkapta az újat, a testőrparancsnok és felesége, a kereskedőék, a lovag, aki meghagyta életét, és végül az a kedves asszony, aki megmutatta neki az utat. Mindenki pompás öltözetet kapott, olyat, amilyennek Hansie látta őket. Egytől egyig tökéletesek voltak, a jóság mintaképei. Nem azok a sunyi csalók, csavargók és léhűtők, akik valójában voltak.
Hansie azonban megszépítette őket, mint, ahogy a katedrálist is megszépítette ezekkel a remekművekkel. S az igazságot csak mi tudjuk, kedves olvasó. S a mi hősünk ezután is abban a tudatban élt, hogy volt tizenkét ember, akik jók voltak hozzá. S akiknek hálából szobrot emelt.

Bejegyzések

A mozgólépcső

Hozzászólás most!

 

  • mozgólépcső: „(fn.) Nagy forgalmú helyeken a tömeg fel-le szállítását végző lépcsőszerű gépi erejű berendezés.”

 

Biztos vagyok benne, hogy a világon több ezer sokkal hosszabb, gyorsabb, s bizonyosan tisztább mozgólépcső létezik a Nyugatiénál. Hány ezer, tízezer ember járkálhat rajta, taposhatja lépcsőit naponta? Hányan unatkozhatnak, pakolhatnak, pihenhetnek, beszélgethetnek, bohóckodhatnak, olvashatnak pár sort menet közben? S vajon hány románc születhetett eközben? Fogalmam sincs. Én csak egyet láttam, de az csodálatos volt.

   A férfi magas volt, de csak ennyi. Nem volt hercegi tartása, és nem lobogott a haja a körútról besüvítő szélben, fehér ló sem kocogott a nyomában. Vidám mosolyú senki volt, udvarias, szelíd, öltönyös fickó. Amolyan aktatáskás. Barna haja, és konzervatív szemüvege volt, ami mögött azonban igazán kedves férfitekintet honolt. Tülekedett kicsit a budapesti tömegben, majd előreengedett egy fiatal nőt, és a mozgólépcsőre lépett.

   A nő kecses volt, mint egy tündér. Hosszú szőke haja olvadt aranyként omlott a vállaira, fején bohém kockás sapkácska csücsült, s némi árnyékot vetett alabástrom bőrére. Hófehér megkötős kabátja nőiesen törékeny alakot engedett sejtetni, melyhez egyértelműen adta magát aprócska táskája. Lazán lépett a mozgólépcsőre, s attól a pillanattól minden tekintet az övé volt.

    Mögötte kék kötényruhás fiatal lány döccent a sorba, s szorosan a lépcső jobb oldalához húzódott, hogy elengedje a mellette lerobogó tiniket. Sötét tincseitől keretezett kerek arca vidám mosolyra húzódott, s megigazította a vállára vetett hatalmas, színes butyort. Pillantása érdeklődőn futott végig a másik sorban felfelé utazókon, s ujjaival puhán dobolt a gumi kapaszkodón.

    A férfi unottan utazott a végeláthatatlan lépcsőkön. A mozgólépcső lassan haladt felfelé, s néha-néha döccent egy kicsit. Az emberek körülötte mind beszélgettek, néhányan újságot lapozgattak, de a legtöbbjük arcán ugyanaz az életuntság ült, mint amivel nap, mint nap találkozott. Félúton járhatott, s megszokottan a többi embert figyelte, amikor a szemben lévő mozgólépcsőn megpillantotta a lányt. Először csak a pillája rezzent, és elfordította a fejét, de újra s újra oda kellett pillantania, s pár másodperc múlva már leplezetlenül csak az övé volt a tekintete.

    A szépség totálisan kiélvezte a rávetődő férfipillantásokat. Egyikre sem nézett egyenesen, mégis mindenkinek juttatott tekintetéből. Kacéran elmosolyodott, mintegy magának, s ujjaival lassan végigsimított karcsú nyakán.

    A lány magában mulatott a pózoló szépségen, s aprón, szinte öntudatlanul megcsóválta a fejét. Körbepillantott akad e társa a jelenség megfigyelésében, s meg sem lepődött, mikor látta, hogy az egész másik sor a hölgyet figyeli. Először észre sem vette a férfit, hisz őt is a nőt bámulók közé sorolta, de valamiért még egyszer odanézett, s abban a másodpercben a két pillantás összekapcsolódott. Hitetlenül bámultak egymásra pár másodpercig, majd a lány elkapta tekintetét a férfiétől, s érezte, hogy mélyen elpirul. Nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen „szemtelenül” és nyíltan megcsodálja, de belsejében apró bombák robbantak az örömtől, s a meglepetéstől. A férfi nagyon jóképű volt. Zavartan elmosolyodott, és hogy zavarát legyőzze, s még csak véletlenül se nézzen oda, erőszakosan nézni kezdte az előtte álló nő hátát.

    Amikor a lány ránézett, a férfi szinte megdermedt az átható zöld szemek tüzében. Pár másodpercig mozdulni sem bírt, s csak akkor olvadt fel szíve, és forrósodott fel apró tűzgolyóvá, amikor tekinteteik szétváltak. Hiába nem nézett rá a lány, ő le sem tudta venni a szemét róla. Ha megkérdezték volna akkor, hogy mit talál olyan szépnek benne, meg sem tudta volna mondani, mégis úgy érezte, hogy egy pillanatra megállt a világ. A lány nem volt modell alkat. A hajában nem villogott a Loreal felirat, nem volt karcsú, és a ruhája is hétköznapi rendhez igazodott, mégis a férfi szemére babonázón hatottak a barna bubifrizura alatt csillogó szemek. Megmarkolta a korlátot, s odafordulva halkan odapisszegett neki.

    Mennyi az esélye, hogy a metró zaja, az emberek nevetgélése, csevegésének tompa moraja mellett valaki meghall egy pisszegést? A lány megkönnyebbülten kapta fel a fejét, s a férfira nézett, aki hálásan elmosolyodott. Lassan egy vonalba értek, de pillantásuk nemhogy távolodott, inkább egyre forróbban közel hozta őket egymáshoz. A lány pár másodperc után úgy érezte elveszett a férfi tekintetében, s hogy igazából egymás mellett állnak szorosan összesimulva. Elveszett számára az idő, a tér, s csak az a mogyoróbarna szem, s a kedves mosoly töltötte ki a gondolatait. Eszébe sem jutott, hogy érezhet így egy idegen iránt, akit egy perce pillantott meg, mindössze átadta magát a szemének, s így tett a férfi is.

    A férfi ajkai öntudatlanul szóra nyíltak, de a lány egyre nehezebben tartotta a pillantást, így is háttal állt már a lefelé haladó lépcsőn, mely az érzései szerint mintha egyre gyorsabban mozgott volna, hogy távol vigye őket egymástól. Az utolsó pillanatokban még erősen kapaszkodtak egymásba, de lassanként az emberek tömege kérlelhetetlenül elszakította tekinteteiket, s a lány egyedül maradt. Nem hallotta a körülötte beszélgetőket, a mozgólépcső tompa moraját, s a megcsörrenő mobiltelefonokat sem. Kifejezéstelenül tántorgott le a mozgólépcsőről, s valami olyan kozmikus űr tátongott a lelkében, mintha kiszakították volna minden gyengéd érzelmét. Mintha elfogyott volna a levegő, s a sötét űrben lebegne, mintha valami felsőbb erő kiszippantotta volna tagjaiból az erőt. Néhányat lépett, a tömeg sodorta, majd rongybabaként esett össze a metró koszos padlóján.

   A férfi pánikba esett a rászakadó magánytól, s összezavart gondolataitól. Mozgolódni, fészkelődni kezdett, hirtelen roppant szűknek hatott a lépcső, s szabadulni akart minden áron. Nem. A lányt akarta látni, el akart veszni a zöld szemekben, barangolni akart bennük és soha meg nem találni a kivezető utat. Végig akart simítani az idegen sötét haján, ki akarta söpörni az arcába hulló tincseket. Meg akarta érinteni a száját, hallani akarta milyen hangja lehet! Meg kell tudnia, hogy hogy hívják! Hirtelen megfordult, s tülekedve lefelé indult a felfelé törő lépcsőn. Az emberek morogva, szitkozódva engedtek utat a fiatalembernek, de minden ellene dolgozott, s a tömeg miatt nem jutott messzire, a mozgólépcső pedig pár másodperc múlva felért. Lendületesen lépett ki a biztos talajra, majd gondolkodás nélkül a lefelé induló sávhoz szaladt, és bevetette magát a lefelé áramló embertömegbe.

   Érezték már úgy, hogy egy hatalmas embermasszában élnek? Ami hullámzik, vonaglik, kacskaring, de mindig, örökké mozog, és ha elnyeli az egyént, nem engedi könnyen. A munkaidő vége felé járhattak aznap, s a metróban iszonyatos mennyiségű ember igyekezett hazafelé. Türelmetlenül, egymást lökdösve soroztak a mozgólépcsőhöz, s arra lépve szinte áthatolhatatlan tömeget alkottak A férfi feszülten dobolt ujjaival a korláton, s újra azt érezte, hogy ez a világ leglassúbb mozgólépcsője, s hogy talán sosem ér le. Gondolatait a lány szemei, édes pillantása töltötték ki, s az, hogy azelőtt merre indult, sietett-e, teljesen mellékessé vált. Hosszú percekig utazott újra, ezúttal olyan egyedül, annyira magára hagyottan, hogy igazából nem értette, hogy nem ismerte fel eddig önnön magányosságát. Eldöntötte, hogy ha végre leér, mindent megbeszél a lánnyal. Biztosra vette, hogy odalent várja majd.

   A lány táskájából minden szanaszét gurult, ő maga a hátán feküdt, s arcát eltakarták sötét fürtjei. Az emberek kikerülték, és vetettek rá egy szánakozó pillantást, de el kellett telnie pár másodpercnek, hogy valaki élesztgetni kezdje. Mikor nagy nehezen magához tért, először a külsőségek érintették meg. Fázott a dereka a hideg kövön, erősen megütötte a könyökét a zuhanáskor, s fejét tompán, gondolatait zsongó méhkasként érzékelte. Lassanként nyitotta fel a szemét, s először egy fölébe hajoló szép arcot látott meg. A porcelán bőr, a szép vonású arc, az aranyszőke hajzuhatag élesen robbantak elő elméjében, s ráeszmélt, hogy a lépcsőn látott nő guggol mellette. Nagyon lassan megemelte a fejét, majd felült s táskája után nyúlt -melyet valaki odatámasztott lábaihoz-, kivett belőle egy zsebkendőt. A nő aggódva nézte, megkérdezte jól van e, s lassan a metró egyik falához támogatta. A lány felnézett, feje fölött rózsaszín-sárga neonos reklám villogott, ő pedig újra elszédült a színorgiától. Mikor pár másodperc múlva a belsejében jelentkező erős remegés alábbhagyott és kinyitotta a szemét, a nő már nem volt mellette. Tarkóját a hűvös kőnek döntötte, s jóleső érzéssel vette tudomásul, hogy valószínűleg semmi baja, csak megijedt. Ujjaival szorosan fogta a táskáját, nehogy ellopják tőle, de engedélyezett magának még pár percet a földön üldögélve.

   Mire a férfi leért a lépcsőn, már minden türelme végképp elfogyott. Levegő után kapkodva kitört a tömegből, s pár lépcsőfok után lelépett a mozgólépcsőről. Tekintete ide-oda cikázott az emberek között, hallását elvakította az érkező metró zaja, s a szerelvényhez siető emberek lökdösték. Érzékei tompán zsongtak a kavalkádban, ám pillantása hűségesen kereste azt a zöld szempárt, s a rövid, sötét fürtöket. Lábai sietve vitték egyik perontól a másikig a kavargó emberek tömegében, de egyik arc, egyik jellem sem mondott számára semmit. Kétségbeesetten kapaszkodott a lány szemeinek különös emlékébe, lényének varázsára, ami teljesen megbabonázta, s ezt az arcot kereste minden nő fizimiskáján. Úgy érezte egy örökkévalóság óta keresi az idegent. Szemei elfáradtak a ruhák, hajak, arcok színeinek kavalkádjában, figyelme egyre lanyhult, de az emlék úgy vezette őt, mintha bábu volna valami nem emberi hatalom kezében.

   Amikor végül megpillantotta olyan volt, mint egy a Földön megpihenő bukott angyal. A földön üldögélt, s lábait maga alá húzva kezeivel átkulcsolta térdeit. Nem zavarták a körülötte sétáló emberek, az arcába bukó bohókásan hullámos hajtincsek, s fejét kecsesen a kőfalhoz támasztotta. A férfi, mintha álomban járna közeledett feléje, s a lány határozottan felé fordította a fejét, s a szemébe nézett. Elmosolyodtak. Egyikük sem értette hogyan kerül ide a másik, s hogy miért vonzódnak egymáshoz olyan kérlelhetetlenül, de nem is volt fontos. Elméjük kizárta a kérdéseket, s csak válaszokat tálalt. Hogy teljesen mellékes miért…Egy másodpercig újra elvesztek egymás tekintetében, s a varázst végül a fiú törte meg.

– Hogy hívnak? -kérdezte, s letérdelt a lány mellé. Az felnézett rá, ajka mosolyra húzódott, de nem szólt semmit. A táskájáért nyúlt, bohéman belekotort s kihúzott egy nagyalakú sárga lapokból álló füzetet, s egy beletűzött tollat.

– Eszter vagyok. – írta a lapra, s odanyújtotta a fiúnak. Míg az figyelmesen olvasta az apró gömbölyű betűket, a lány magában mulatott a férfi homlokán a koncentrációtól megjelenő ráncokon. Tetszettek neki. A férfi elkérte a tollat, s laza, férfias betűivel a következőket írta.

– Eszter, be kell vallanom a neved épp olyan gyönyörű, mint a szemeid. Amióta megláttalak, nem tudok lélegezni nélküled. Nem tudom miért, és azt sem, hogy mi lesz most. Minden felborult bennem. Költözz hozzám, kérlek.

   Remegtek a kezei, mikor az utolsó szavakat írta, s ahogy átnyújtotta a papírt mélyen Eszter szemébe nézett, mintha ott keresné a ki sem mondott szavakat. A lány mosolyogva olvasta a sorokat, majd a fiúra pillantott, de szemében most árnyék ült. Árnyék, ami sötét volt, mint az alagút, és nem volt fény a végén… Amikor kivette a tollat a férfi kezéből, ujjaik egy pillanatra összeértek, s úgy fonták egymásba őket, mintha egy azon fa ágai volnának. Eszter mosolya eltűnt kedves arcáról, s vonásai megkeményedtek miközben írt, de mikor utoljára átnyújtotta a papírt szemei zölden játszottak a fényben, s megüzente velük a választ, amit a papírra vetett.

– Néma vagyok.

         

– Vége –

Bejegyzések

Hidegség, állat

Hozzászólás most!
1.
Azon az éjszakán, amelyen elárultattam, de még mielőtt a policok a kopott, piros ingemben óvatosan halálra vertek volna, és kimondták volna az ítéletet, elhagytam a tett helyszínét, és zavaromban elfutottam a falu fölötti legelők irányába. Amikor az eszenyei vízimalmokat nagy ívben kikerültem, nehogy a kutyák szagot fogjanak és baunkolni kezdjenek, de belegabalyodtam egy lekaszálatlanul hagyott árpaföld havas bogáncsrengetegébe, még azt hittem, van hová menekülnöm, mivel azt is hittem még, hogy ártatlan is vagyok. Arcomról patakokban omlott verejték, két öklömet szorítottam erősen, ahogy futottam, mintha még mindig verekednék valakivel, a hideggel, a pálinkával, ami még mindig ott bizsereg az ereimben. De a szájamban is érzem még a pállott, kellemetlen ízt, pedig jó nagy lélegzetekben kapkodom a jeges levegőt, miközben látom magam előtt az egész jelenetet, kívülről, mintha nem is vettem volna benne részt, mintha csak föntről nézném az egészet, és el sem tudom képzelni, egyelőre, hogy végül mégis nekem magamnak kell elszámolnom.
Nem, nem gondoltam semmi ilyesmire, amikor a legelők felé vettem az irányt. Egész egyszerűen ösztönösen cselekedtem, érted, mert tudtam, ahol eldördül egy puskagolyó, onnan a legjobb a lehető leghamarabb elhordani az irhánkat, de még egyáltalán nem számoltam azzal, hogy a puska esetleg az én kezemben is eldördülhetett. Hirtelen olyan csönd lett az éjszakában, hogy már akkor kétségessé vált a lövés jelentősége. Valami más történt ott. A két policot magukon kívül rángattuk ide-oda, már nem védekeztek, csak ordibáltak és fenyegetőztek, hogy mind a négyünket börtönbe rakatják, amire Bajkó még inkább bevadult, az egyiket az egyenruha gallérjánál fogva kezdte vonszolni a patak felé, hogy belemártogassa a fejét a jeges vízbe, s akkor máshogyan fogsz majd beszélni, te ganyéláda. A másik menekülni próbált a közeli rendőrőrs felé, de tíz lépés után Bakos érte utol, csak úgy, futtában vágta hátba, hogy belebucskázott egy hóval teli árokba. Hova futol az anyád istenit, te böjti maszkura, megtanítlak mindjárt, aztán futkározhatol a havon, mint a pipe.
Az istennek nem tudtam kikeveredni ebből a bogáncsosból, ahelyett, hogy futottam volna, csak vonszolódtam, mert a parlag indái a hó alatt keresztül-kasul szerteágaztak, szőnyeget képezve a megfagyott talajon, amire csak úgy puhán hullott rá a hó. De a test súlyát már nem tartotta meg ez száraz inakból font növényháló, hanem a szegecselt marhabőr bakancs keresztült hatolt rajta és elsüllyedt, mintha semmibe lépne, majd azon nyomban bele is gabalyodtam az indákba. Mert hát nem olyan egyszerű az, egyszerre tisztába jönni a dolgokkal, mérlegelni és lépni, pláne ha az ember ivott is egy pár kupicával, az ember először ott van, azt hiszi, hogy nem történhet baja, vagyis még nem hisz semmit, csak később kezd el töprengeni. Meg aztán világ életemben indulatos ember voltam, el-el járt a kezem.
Egy idő után aztán csak kikeveredtem abból a bogáncsosból, de futottam addig vagy tíz kilométert. Olyan fáradt voltam, mint a kutya. Még akkor nem voltam szín józan, de már tisztult. A vízimalmok után már nem volt semmi, csak a holdvilág meg a havas dombok. Az események még mindig össze-vissza gomolyogtak a fejemben, csak most már az is beleszövődött a képbe, ami utána következett, hogy rohanok át a havas mezőkön. Mert akkor még nem lakott a faluban a nagyapám. És ez okozhatta, hogy kezdtem egyre tisztábban látni, mert hova futok én most. Ezek úgy is elkapnak. De még mindig futottam, mint a töketlen kutya, a torkom befagyott kút, úgy kiszáradt a fagyban. Akkor egy pillanatra olyan hitványnak éreztem ott magam, mert hátra-hátra néztem, hogy nem jönnek-e már utánam, de már magasan voltam, és láttam, hogy a faluban már nem pislákolnak a lámpák, éjjeli kivilágítás nem volt akkoriban. Hát mit keresek én télnek idején, karácsony este a mezőn? S ez már jócskán a józanságnak volt a jele. Mert ugye akkor mi győztünk, és az volt a borzasztó. A lövés pillanatában erre mind a hárman rájöttünk, mert az a pisztoly nem a polic, hanem az én kezemben sült el. Bajkó elengedte a polic nyakán a resztungot, vagy tizenöt-húsz méterre megállt, megfordult és elkezdett nézni. Bakos, a bátyám is kipattant a sáncból, ahol a másikat nyuvasztgatta, ő is megállt, úgy nézett, mint egy szobor. Már nem mintha nem akartunk volna győzni, vagy nem vertünk volna meg addig is néhány embert. De a polic az más. Az nem ember.
A patak következett, azon is át, mint a farkas, egyedül. Mert mi tizenketten voltunk testvérek. Nem volt mit enni. Döngölt padló, hideg. El sem tudod képzelni. Akkor így éltünk, egyáltalán nem voltunk felvilágosultak. Az ember nem kérdezett. Jöttek, elvitték a gyermeket, a marhát, az ember nem kérdezett semmit. Sokszor még a gyermeke temetésére se ment el az ember. Nem az ő dolga. Meg volt tiltva. Kilenc évesen mentem szolgálni. Akkor is egy patakon vagy folyón mentem át, megszomjaztam. Vágtam egy léket a jégen, de a jeges víz a szemembe csapott. Azóta könnyezik. És mindenféle seb. A halántékomon. Már nem is emlékszem. Verekedős voltam. De hova az istenbe futok? Nagyapám meg sem tud mozdulni. Sokat éheztünk mellette. Nem tudott az dolgozni már akkor. Megálltam a havas mező közepén. Aztán félkörben megfordultam.
Az éjszaka valahogy megnyugodott, nem éreztem az űzést, nem éreztem én semmit se. Kijózanodtam. Az olyan, mint amikor kiérsz a tisztásra. Mögötted a rengeteg, az erdő, a vadon. Nincsen ott semmi, amitől félni lehetne, ha jobban meggondolod. A hó olyan közönyös, mint a hegy, s a hegy, mint a völgy, s a völgy, mint a jég. Tél van. Beláttam, igaz, furcsa gondolat volt, hogy én tehetek róla, hogy belegabalyodtam a bogáncsosba. Meg kellett értsem, hogy a föld, a talaj nem akarja az embert megfojtani. Csak ha rossz helyre lépsz. De te lépsz. S akkor nem tehet ő se mást. Az én nagyapám nem tudott dolgozni, ezért folyton belégabalyodott a bogáncsosba, s ott is maradt mindörökre. Beteg volt, beteg a lelke. Kilencévesen én léptem. És azóta is. Jó sokszor bele a bogáncsosba, s aztán ki belőle. De nekem valahogy volt választásom, ilyen ember voltam. Mert ilyennek születtem. Nem mindenki választhat, de én választhattam. Különben nem tudom. De mikor már késő volt, akkor értettem meg, hogy választhatok, hogy az a fajta, aki vagyok, választhat. De már késő volt, mert akkor már bele mentem a bogáncsosba, s igaz, hogy kimásztam belőle, de ez csak rövid ideig tart, legfeljebb ma reggelig. Mert azon az éjszakán én elárultattam, hogy ki és micsoda által, azt én nem tudom. Megroppant a világ, már nem én uralkodtam. A törvény uralkodott.
Pedig hát egyetlen lövés volt az csak a vak éjszakába. A levegőbe lőttem. Nem akartam én senkit meglőni, csak hát a vérem, szó, ami szó, verekedős voltam. A törvény pedig igazságos, vagy igazságtan, én ezen soha nem gondolkodtam. Valamit tudtul adtam a lövéssel, és ez történt akkor. Hogy győztünk, én hírül adtam. Márpedig törvény szerint nem szabad győznünk, ilyen nincs. Mert azt lehet, hogy okoskodsz, kiskapukon mászkálsz, oldalba bököd a policot, s az úgy csinál, mintha nem venné észre. De olyat ne csinálj, hogy legyőzöd a törvényt és a levegőbe lősz. A törvény effektíve legyőzhetetlen. Mármint effektíve. Belül aztán gondolkozhatsz, hogy legyőzted a törvényt, mert hogy te szabad vagy. De kifelé nincs ilyen. Ne lövöldözz. De én lövöldöztem, és menten úgy éreztem, hogy a nagy havas legelő, a közömbös éjszaka most mocorogni kezd, és elkezd kúszni felém a hegy felől a bogáncsos, suvad le a hegy hátáról, mint a drótszőnyeg és mindjárt reám terítkezik, s akkor nincsen ahova, valaki fentről küldi alám a bogáncsost, a törvényt. De nem féltem. Ott voltam, ahol voltam, a határán az egésznek. Nem valami erőszak volt ez, csak éppenséggel elkerülhetetlen. De láttam ezt, és a határon maradtam, nem gabalyodtam teljesen bele. Elkezdtem lépkedni és többé nem néztem hátra, de tudtam, hogy a sarkamban a bogáncsos, és mindig épp időben emelem a lábam, hogy még nem fogja le, és azt gondoltam, ott lesz, az egész falura ráborul a törvény miattam, mert én most visszamegyek a faluba, és a bogáncsszőnyeg, amibe a törvényt gondoltam, mind jön utánam a mező teljes szélességében. Hát megfordultam a falu felé, nyugodt voltam, józan.
A vízimalmoknál ugatni fog a kutya. Vagy kettő-három. Ezek itten baunkolni fognak, de hát félek én? Karácsony van, de már aluszik az egész. A nagyapám, akitől ezt örököltem, vízimolnár volt, módos ember. Örökösen dolgozott, tisztelték, míg le nem bénult. Lázár volt, ahogy én. De te már semmit se tudsz. Lázár. A vízimalmok még sehol se voltak. Csak indulnék, de még állok. Azt gondolom, a vízimalmoknál már szinte otthon vagyok, de még valami odaszögezett. A marhabőr bakancsom úgy áll a kemény havon, mint a ház. Nem fognak el, itt állok. Valami árnyék suhan a havon, de nem nézek oda. Most aztán nem. Megroppant valami, a világ, de még áll. Tartom. Mellemmel feszülök neki a törvény falának és tartom, én tartom a törvényt. Olyan ez a hideg, mint egy fal, olyan itt a törvény, mint a fal. A tél hidege vesz körül, a megfellebbezhetetlen hideg. Hidegség van a törvény házában, oltári hideg. Ott lakom, most néhány percig, állok mozdulatlan. Ez a törvény leghidegebb pillanata.
2.
A villamos zaja behallatszik a szobába. Még nem tudom, álom-e ez, vagy ébren vagyok már. A villamos dübörögve elhalad, beleremegnek az ablakok, az álom nyelve még körülvesz, mintha ez a nyelv ködfalat képezne körülöttem, ez a ködfal képezné a szobát, amelyben ébredek. Nem arról van szó, hogy úgy érzem, mintha ködfal lenne, inkább arról, hogy még nem érkeztem meg teljesen, még nem ismerem föl egyértelműen a szobát, a tárgyakat, a falra ragasztott plakátokat, de ismerősnek tűnnek. Tehát a ködfal a tudatomban van, nem a szobában. Ugyanakkor a szoba a tudatom felé közeledik, de még nincs teljesen benne. E pillanatban, amikor ezt leírom, hirtelen nem is tudom megkülönböztetni saját tudatomat, és a szobát.
A falat hidegnek kell elképzelni, mint a ködöt, de olyan finomszövésűnek is. Nem is próbálom megőrizni, amit az álom üledékéből torzan ugyan, de megőrizhetnék. Ha szigorúak akarunk lenni, akkor az álom nem nyelv, ezért nem is lehet megőrizni. Az álom ugyanolyan érzéki bizonyosság, mintha elégetem az ujjamat. Annak, amit álmomban látok ugyanúgy semmi köze nincsen a szavakhoz, mint annak, amit az égető forróság kifejezéssel ragadok meg.
Igaz, gyakran előfordul, hogy szavakkal álmodom, de az álomban a szavak is inkább képek. Az álombeli szavakat testekként szoktam elképzelni, legalábbis ez áll a legközelebb ahhoz, amit átélek egy álomban a szavakkal kapcsolatban. Tehát az álombeli szavak téridomok, kúpok, csonka kúpok, gúlák stb. Álmodtam például ezt: szőrös csonka kúp. Legalábbis így neveztem el, amit álmodtam. De itt a szőrzet már valami másodlagos, és nyilvánvalóan (vagy nem nyilvánvalóan) erotikus színezetet ad az álomnak. De határozottan érzem, hogy a téridom az elsődleges, a szőrzet pedig másodlagos. Ez azért fontos, mert ami itt elsődleges, annak nincsen erotikus töltete, csak annak, ami másodlagos. És a szőrzet, hiába másodlagos, visszamenőleg megfertőzi a csonka kúpot.
Ez a következőképpen történik: a csonka kúpot, hiába csonka, egésznek kell elgondolni. A csonka kúp ez és ez a téridom, egész. Azt is írhatnám a csonka kúp helyett: kdhfjhsdgf, mivel a szó nem számít. A csonka kúp ugyanúgy teljes és egész téridom, mint a kúp, amelynek nincsen a nevében a csonka. Csakhogy a szőrzet, visszamenőleg éppen ezt a nyelvi félreértést használja ki, ugyanis erotikájával megfertőzi a csonka jelentését. Az egész képnek olyasféle jelentése lesz, amire rá lehet sütni például, hogy valamiféle nemi értelemben vett csonkaságról, kasztrációról van szó az álomban. Pedig ez a jelentés csak utólag adódik hozzá, a megnevezés pillanatában, akkor, amikor elnevezem az álombeli képet szőrös csonka kúpnak. Ez a megnevezés betör az álom területére, mint ahogyan a szoba kezdetben idegen látványa áttöri azt, amit ködfalnak neveztem, és ismertté válik, mert fölismerem, hogy hol vagyok: ott, ahol előző este lefeküdtem.
A megnevezés itt maga az a vágóeszköz, amivel a kasztrációt végezzük. A csonka kúpnak ugyanis eredetileg (az álomban) nem volt neve, egy egészleges téridom volt, de mihelyt elneveztem, maga ez a megnevezés a téridomot csonkává tette, a csonka nevet adta neki. De még ebben a stádiumban megőrződik az álom meleg és geometrikus tisztasága, hiszen a csonka kúpot, a kúphoz képest is, önálló téridomnak kell elgondolni. A szőrös, ez az otromba jelző azonban teljesen összezavarja azt, amit az álom geometrikus tisztaságának neveztem, és utólag, kihasználva a szavak, jelen esetben a csonka, bizonytalan jelentését visszamenőlegesen beírja az álomba a kasztrációt. De ebben a pillanatban már csak ez van meg, amivé a megnevezés teszi az álmot, maga az álom pedig elillant, a geometrikus tisztaság elillant, a neve megmaradt.
Ezért nem is igyekeztem, hogy megőrizzem az álmot. Inkább azon voltam, hogy minél több ideig ott legyen ez a finomszövésű ködfal a tudatomban, amikor a szoba látványa és az eldübörgő villamos zaja, amely megremegteti a szoba ablakait még nem olyan tolakodóan ismerős, még nem nevezem meg, még nem tartanak ismerősségük fogságában. Ezt a pillanatot az álomlét és az ébrenlét határának szokták nevezni. Én most a boldogság pillanatának nevezem. Nem vagyok még magam, de látom, amivé az ébrenlétben majd leszek. A majd csak néhány másodperc az ébrenlét felől nézve, de az álom felől nézve sokkal több ideig, vagyis éppen elég ideig tart a majd felé vezető út. Minél többször és egyre többi ideig szeretnék benne lenni. Ez a pillanat az, amikor úgy érzem, mindent tudok. De azt is tudom, hogy ha túl sokáig maradok itt, ha az álom megszabott idejét túllépem, akkor valami olyasmi történhet, amit az ébrenlét felől halálnak szoktunk nevezni. Ha ott ez eszembe jut, akkor a boldogság megszűnik, és a helyét átveszi a halálfélelem. Ekkor már nem akarom tovább húzni az időt, hanem föl akarok ébredni minél hamarabb, hogy ne haljak meg. Régebben nem érdekelt, hogy meghalok-e. De amióta megtudtam, hogy a szerelem valóságos, azóta, mondhatom így, ellenségemnek tekintem a halált. Erről a szerelemről, most nem akarok részletesebben beszélni, mert nem ez a téma. Csak azért mondom el, hogy láthatóvá váljék az ébrenlét és az álomlét közötti pillanatra, a boldogság pillanatára rávetülő árnyék, a halálfélelem árnyéka.
Látható, hogy ebben a magyarázatban a szabályszerűség vagy a létezés törvények szerinti jellege az álomlétre jellemző, míg az ébrenlét, amit életnek szoktunk nevezni az álom megszüntetéséből él. Azt is mondhatom, hogy a törvény megszüntetéséből. Az álom utolsó momentuma ez: a törvény leghidegebb pillanata. Ezt az álmot, vagyis egy lehetséges álom leírását, amit, ahogyan le van írva, feltételezhetően nagyapám mond el egy álomban, talán ugyanúgy meg lehet szüntetni, mint ahogyan a törvényt. Valójában ezt a történetet nagyapám sohasem mesélte el. És egyetlen más történetet sem. De a történet maga a törvény.
Nagyapám az álomban eljut a törvény leghidegebb pillanatáig, az álom itt megtorpan, megremegnek az ablakok, eldübörög a villamos, távolról, finom szövésű ködfalon át láthatóvá válik a szoba, ahol előző este lefeküdtem. Ami ezután történik, azt egy másik álom, a szőrös csonka kúpról szóló beszéli el. Ebben az elbeszélésben és az álomban van egy közös mozzanat: a fal. Először: olyan itt a törvény, mint a fal. Másodszor: az álom nyelve még körülvesz, mintha ez a nyelv ködfalat képezne körülöttem, ez a ködfal képezné a szobát, amelyben ébredek. Az első esetben a törvény a fal, ez magát az álmot határolja el az ébredéstől, a második esetben az álom nyelve, tehát mindaz, ami az álomból még hozzáférhető, az álom maga a fal. (Itt a nyelv nem abban az értelemben szerepel, mint később, amikor arról van szó, hogy a nyelv miként szennyezi be, majd szünteti meg az álmot, hiszen ott a megnevezésről van szó. Míg az álom nyelve nem nevez meg semmit, hanem ő maga az álom. Tehát a nyelv ebben a második esetben metafora. Olyasmit nevezünk itt nyelvnek, amiről éppenséggel kijelentettük, hogy eredetileg nem az, csak azzá válik. De kénytelenek vagyunk a nyelv szót használni rá, mivel meg kívánjuk nevezni azt, ami nem nyelv – bár ez üres paradoxonnak tűnhet, de nem baj.)
Az álom felől, tehát nagyapám nézőpontjából – aki közeledik a róla szóló álom végéhez, bejárja az ébrenlét felé vezető út egy részét (valójában lehet, hogy én járom be, aki álmodom őt, de ez az álom tartalmának értelmezésétől függ. Én most nem akarom értelmezni az álom tartalmát) – a fal a törvény. Az ébrenlét felől, pontosabban a teljes ébredés felé vezető út második, középső szakaszában, amelyet a boldogság pillanatának neveztem, a fal az álom nyelve, de a nyelvnek abban az értelmében, amely éppen a nem nyelvi természetű álmot magát jelenti. A nyelv csak kicsivel később tör be ebbe a pillanatba, amikor a szoba és a villamos dübörgése teljesen felismerhetővé válik, hogy szétzúzza az álmot és szétzúzza a boldogságot is.
Van a törvény, a fal, a nyelv. A törvény nem nyelv, hanem fal, de a fal nyelv, metaforikusan, vagyis a fal sem nyelv, csak így nevezzük. De már nem biztos, hogy nem nyelv, mivel csak az hozzáférhető, ami nyelv, az viszont bizonyos, hogy a törvény nem nyelv, hiszen a fal, vagyis a nyelv mögött van, egy történet burkában, ez az álom. De, persze, nyelvvé válik, hogy megnyilvánuljon, ezt akarja mondani nekem az álom.
Csakhogy amikor a törvény még nem nyelv, az álomban, amikor álmodom az álmot, akkor én magam sem vagyok úgy, mint mikor ébren vagyok, pusztán csak álmodóként, aki azt álmodja, hogy én nem én vagyok, hanem – legjobb esetben is, amennyiben azonosítom magam az álom tartalmával – a nagyapám. Amikor álmodom, akkor saját magam számára képtelen vagyok bizonyítani, hogy ténylegesen is létezem. Álmomhoz másvalaki viszont nem férhet hozzá, hogy tanúsítaná a létezésem, csakis egy olyan másvalaki, akit én álmodok.
Ahol a törvény nem nyelv, én magam sem biztos, hogy létezem. De az álom segítségével megsejthetek valamit arról, hogy mi lenne, ha nem léteznék. Ha az álmom nem ért volna véget a törvény falánál, s én soha többé nem tértem volna vissza abba a szobába, ahol előző este lefeküdtem, akkor csak a lövés létezne, nagyapám, a vízimalmok, a hó, a bogáncs és az éjszaka. De ezek közül egyik sem én vagyok.
Pontosabban, talán, létezhetnék úgy, mint egy lehetetlen törekvés, lehetőség vagy vágy, hogy megszüntessem nagyapámat, a lövést, a legelőket, a falat és visszatérjek a szobába, de még ez a törekvés sem biztos, hogy én lennék, mivel még nem vagyok, csak a lövés van, a hó, a bogáncs, a legelők, a marhabőrből készült bakancs, meg a törvény, vagyis a fal. Ha ezen a falon, amely a nagyapámmal történt események színhelyét és a szobát elválassza, a létezésem lehetősége, amit törekvésnek neveztem, nem tudna áttörni, akkor azt mondhatnám (mondhatnám-e?), hogy meghaltam. És onnantól kezdve senki nem lenne, aki bizonyíthatná, hogy egyáltalán létezett a szoba, ahová előző este lefeküdtem, és senki sem mondhatná, hogy hallottam, amint a villamos eldübörög, megremegnek az ablakok és a távolból, a legelők irányából a köd áttetsző szövésén keresztül felismerhetővé kezdenek válni a szobám falára ragasztott plakátok.
3.
Elbizonytalanodom, hogy volt-e valójában választásom, vagy az én lábamat is végérvényesen beszőtték az indák, amelyek a hó alatt lapultak, mint a nagyapámét. Azok a mocskos policok. Most megállok, hiszen nincs miért a nagyapámékhoz mennem, a legelők irányába. Sokkal inkább az lenne a halálos döntés. Ki kell keverednem valahogyan ebből a ködből, a törvény falként magasodó ködoszlopai közül. Most tehát itt vagyok a törvény, a fal, a nyelv álom felőli oldalán, megfordulok, hogy ne a legelők felé menjek, mert az, úgy tudom, a halálba vezet, hanem át kell törnöm a törvény falát, amely szembesített a ténnyel, hogy mégiscsak én voltam az, akinek a kezében eldördült a fegyver. De mi várhat rám, ha ez a köd, ami a tudatomra telepszik, eloszlik? Mi vár rám, ha elindulok visszafelé, a fal irányába, vissza a faluba, ha hazamegyek? Már bizonyára keresnek.
Ha most megégetném az ujjamat, talán fölébrednék, otthon lennék a szobában, megérinteném a falat, és nem kopogna senki, hogy elvigyenek, félholtra verjenek a policok, te böjti maszkura, ahogy Bakos mondja. De hideg van, áldatlan, oltári hideg, itt semmi nem égeti meg az ujjamat, hacsak nem a fagy.
Az arcomra ráfagyott a veríték, mint egy tükörvékony páncél, az öklöm belezsibbadt a szorításba, kissé úgy érzem magam, mintha saját magam szobra lennék. De honnan jönnek ezek a szavak? Vágni kellene egy léket a jégen, szemembe csapna a jeges víz, attól talán ugyanúgy felébrednék, mint ha megégetném az ujjamat. De talán tényleg úgy járnék, hogy egész életemben könnyezne az egyik szemem, mindig törülgetnem kellene, télen pedig ráfagynának a könnyek az arcomra, mint a tükörvékony páncél, és úgy érezném magam egész életemben, mintha saját magam szobra lennék.
A szobában mégiscsak meleg van. Ahogy fölébredek, megszűnik ez az érzés, leolvad a jég az arcomról, ez az a pillanat, amikor (s ez talán csak jelképes, vagy inkább metaforikus, mintha nyelvet mondanék álom helyett, ami, ahogyan mondtam, nem nyelv) mindent tudok. Fekszem és még nem vagyok magam, mint egy szobrot, látom, mi leszek, amikor teljesen fölébredek, de addig még meg kell tennem egy kellemes távot, ami a fal másik oldaláról csak néhány másodpercnek tűnhet. De innen nézve még előttem ez a séta, amely a hideg téli éjszakából, a lövés dermedt csöndjétől vezet a tavaszvégi szél frissítő simogatásán át a szoba bensőséges melegségéig, amely olyan lehet, innen, az álom felől nézve, mint azok a késő őszi pillanatok, amikor alkonyattájt, egészen váratlanul, mégis alig észrevehetően elárasztja a levegőt az elmúlt nyarat idéző, majdhogynem forró légáram. A falevelek sápadtan zizegnek az enyhe légmozgásban, és már-már elmosolyodnék, csak úgy, magam felé, amikor ugyanolyan váratlanul velőig hatoló, fémes csillogású, hátborzongató hangokat hordó szél támadja meg az ellanyhult és becsapott érzékszerveket.
Persze minden máshogyan történik. Végül mégiscsak hazaérek, a policok már várni fognak, talán már bent is vannak a szobában, lerángatják a ruháim egy részét, röhögnek, szidnak, és elkezdenek náspángolni. Egy piros ing lesz rajtam, ami átázik a véraláfutásoktól. De az is lehet, hogy megvárják a reggelt, én álmodom valamit a szavakról, a törvényről, majd fölébredek, tapogatózó érzékeim lassan fölismerik a szobát, eloszlik a tudatomat behálózó ködfüggöny, kilépek az ablak fénysávjába és nyugodtan bevárom ott hóhéraimat.
Nem tudom, nem tudom, miként lesz.
Bár úgy lenne, hogy álmodtam az egészet: a policokat, a lövést, a vízimalmokat, a kutyákat, béna nagyapámat ott kinn a legelőkön. Ki kell rángatnom magam ebből bozótos, bogáncsos szövevényből, ahol minden szó úgy tapad a testre, mintha véraláfutások foltjai lennének, mintha ki akarna folyni a vér a pórusaimon keresztül.
De nem, mégsem. Mégsem ez történik. Félrevezettek megint a szavak. Most látom csak, hogy mindvégig egy sötét kamrában feküdtem. Hatalmas, csonka kúp alakú kőcsapok lógnak a kamra mennyezetéről. Jobb és bal oldalamnál a törzsemre csavart gyolcsokig hatolnak előre a kőfalak. A cellában se hideg, se meleg nincsen, de mintha lélegeznének a falak, akár az élő test, hőt bocsátanak ki magukból. De vissza is vonják a meleget. Nem tudom eldönteni, hideg van, vagy meleg.
Most megint, pontosabban mindvégig, ama köztes pillanatban vagyok, amit a boldogság pillanatának neveztem. De ez most valóságos, nem úgy mint a szoba vagy a villamos, vagy a vízimalmok, a kutyák baunkolása vagy a pisztolylövés. Mindezeknek végtelenül eltörpül most a jelentősége. Mindannak, amit eddig elmondtam, vagy álmodtam, hogy elmondtam, vagy álmodtam, hogy valaki, a nagyapám, elmondta. De nem felejtem el őket, sem a szavakat, sem a benyomásokat. Soha többé nem felejtem, de soha többé nem fogok beszélni arról, hogy milyen volt a pisztolylövés kiváltotta győzelemérzés vagy a törvény leghidegebb pillanata. Arról sem, hogy miféle plakátokat láttam annak a szobának a falán, amelyben a pisztolylövés álmát megelőző este gyanútlanul lefeküdtem, és amelyben végül is nem sikerült újra felébredni.
Nem titok ugyan, de már semmi jelentősége nincsen.
Csak most tudatosul, hogy már egy jó ideje hallom ezt a kaparászást bal felőli kőfal túloldaláról. De ez sem nagyon lényeges, voltaképpen. Csődület van odakinn, készülnek valamire, bizonyára. Rendben van ez is.
Ha ismernétek azt a csendet, amit még az ablakokat megrázó villamos dübörgése és az erőszakosan a pupillám felé tülekedő képek sem tudtak megzavarni abban a néhány másodpercben. Ha ismernétek…
De szólítanak mindjárt, hogy engedelmeskedjem.