„Vádolom, én vádolom azt az időt,
ami ilyen helyekre űz,
j’accuse, j’accuse, j’accuse!”
PG csoport

Történt sok-sok évvel az előző történet előtt…

A kertkapura cinke röppent, nyújtózott egy jó nagyot. Csőrét égnek tátva várta, hogy kifújja felborzolt tollából a telet a szél. A Nap egyre hosszabb sugarakkal csalogatott és kergetett. A házat támasztó öreg tölgy görcseiből előbújt az újzöld. Tucatnyi, mélyfagyasztásból kiolvadt giliszta kezdte furkálni a földet. Nyamánál, a dagadt bukméker verébnél már nem lehetett arra fogadást kötni, hogy ki nem éli túl a telet. Felkerült viszont a palettára, hogy meddig húzza a kerítés árnyékába menekült hókupac.

Tavaszodott a Százholdas Pagonyban.

Már zöldellt a nyárfa az ablak előtt, és kíváncsian kukkantott be Micimackó ablakán. Mackó mézes csuporba dugott manccsal szorongatta a fejét és a számítógép halványkék arcába bámulva gondolkodott. Mézes, mézes, mézes. Hogyan lesz a mézből mézes? Mézeskalács. Mackó a gép oldalára ragasztott lapra nézett. Zöld: bekapcs és kikapcs. Kék: megkeresni valamit. Sárga: levelezés. Piros: levélbeszélgetés. Micimackó az asztalon mackórendbe szórt zöld, kék, sárga és piros lapocskák közé nyúlt. Nekem most a segítség kék, dörmögte és összeszedte a kék lapokat. Ez a kék lap azt mondja, hogy www.IDE ÍRJ VALAMIT, MICIMACKÓ.hu, olvasta a mackó. És még azt is, hogy a NAGY BETŰK helyére írd azt, amit meg akasz keresni! Akkor, hajolt a számítógép betűfogacskái fölé Micimackó, www.mézes.hu, pötyögte a gépbe. A számítógép pislantott egyet, nincs ilyen oldal, szólt aztán egykedvűen. Igazából úgyis mézeskalácsot szeretnék, mondta Mackó és mancsa máris a w-foghoz közeledett, www.mézeskalács.hu. Nincs ilyen oldal, mondta újabb pislantás után a gép. Kedves számítógép, remélem nem feledkeztél meg a mézes dolgokról!, nézett Mackó aggódva a gép szemébe. Mit tanácsol a következő kék lapocska? Ha meg akarsz találni valamit, Micimackó, írd be ezt: www.google.hu, máris írom, g-o-o-g-l-e, meg is van, aztán a keresett szót írd a GOOGLE felirat alatti üres mezőbe! Ajaj … akkor … aha, ide! mézes, írta Micimackó a keresőbe. Nyomd meg az ENTER feliratú billentyűt!, mondta még a lapocska. E-n-ter…, keresgélt Mackó, mekkora fog!, majd nagyot fújt és megnyomta. Mézes alma, mézes csók, Mézes Csaba, mézes szex, mézes receptek, mézes kalács, mézes borleves, mézes lapocskák, dr Mézes Éva szdsz, mézes masszázs, mézes süti…, eredt meg a számítógép nyelve. A nemjóját! 32 434 mézest ismersz!, kiáltott fel Micimackó és nyomott egy barackot a gép búbjára. A mackó szájában összefutott a nyál. Homlokán meg a tanácstalanság ráncai. Kell nekem egy lap, amiről megtudom, hogy megy az arcodról a tepsimbe a mézes, bökte meg a gép oldalát Micimackó, majd fölvette a következő kék lapot. Vidd a kis nyilat az egérrel arra a szóra, amelyiket a legjobbnak, a legmegfelelőbbnek találod, és nyomd meg az egér bal gombját!, látod mit kell tennünk, egérke, mutatta Micimackó a kék lapocskát az egérnek. Szerinted melyiket találom a legjobbnak?, hümmögött a mackó. Hááát, mézesnek mindegyik mézes, akkor csakis a második szó alapján dönthetek. Alma, csók, Csaba, szex, receptek, kalács… Te leszel az! Kalács. Megtaláltalak! Kedves… katt, katt … kedves Finom Mézeskalács, nagyon szép neved van. Igazán rendes vagy, hogy elmondod, hogyan kell megsütni téged, örült meg Mackó a mézeskalács receptjének. Bizonyára örülni fogsz, hogy megsütlek, még akkor is, ha a sütés nagyon fárasztó dolog, megér oda-vissza cammogni a szoba és a konyha, az olvasás és a megcsinálás között a mackó. Ha majd megsülsz, a barátaim és én meg fogunk enni téged, biztatta Micimackó a gép szemében úszó kalácsot, ugye jó lesz így?

No, lássunk neked, kedves Finom Mézeskalács!, mondta Mackó és a monitorról olvasta: 25 dkg mézet…, majd magában brummogva, 25 dkg mézet, 25 dkg mézet, 25 dkg mézet, a konyhába cammogott és mancsával jó adag mézet lapátolt egy lábasba. Nyamm, egy mancsnyival közelebb vagyunk hozzád, Finom Mézeskalács, nyalogatta a mancsát Micimackó, miközben visszament a szobába, hogy folytassa a recept olvasását. … és 5 dkg vajat, mancsnyi (méghozzá bal mancsnyi, mert fene tudja hogyan, de a jobb ragadt a méztől) vaj is került a lábasba, langyosíts meg!, Mackó a lábas alá gyújtott. Egy másik edénybe tegyél 3 egész tojást … egész?!, nahát! … egy másik edénybe tegyél 3 egész tojást, hm, tényleg egész tojás!, ropogni fogsz, Finom Mézeskalács, dehát te csak tudod, milyennek kell lenned. Potty, potty és plutty! 10 dkg porcukrot, hopp!, 1 evőkanál fahéjat, slitty!, 1 kávéskanál szegfűszeget, slutty!, 2 dkg szalalkálit, sutty! Máris kész a sütemény, barátimnak sütöm én, dudorászott Mackó. Turmixgéppel jól dolgozd össze, brr, brr, brrr-brrrrrrrrr, majd öntsd bele a langyos mézbe, zutty! Újból dolgozd össze, brrr-brrrrrrrrr, majd gyúrj bele kézzel 60 dkg simalisztet! Vajon a mancsom szőre ragad a mézesbe, vagy a mézes a mancsom szőrébe? Nyam, de finom!, nyalt a mackó a tésztába, nem, a mancsába, nem a tésztába… Takard le, terítő, és pihentesd szobahőmérsékleten egy napig. Mackó gondolkodóba esett. Pihentesd egy napig … egy napig. Az ám, de a barátaim ma este jönnek! Hogy érnénk rá pihenni, mikor téged fognak megenni!, nézett Micimackó aggódva a képenyőre. Kedves Finom Mézeskalács, mi lenne, ha azután pihennél, ha már készen vagyunk veled?, kérdezte Mackó és várt, várt, várt, és mert válasz nem érkezett, és mert a hallgatás igenis beleegyezés, elégedetten halasztotta el a pihentetést. Meglátod, munka után mézes a pihenés, brummogta a receptnek. Nyújtsd kb. 2-4 mm vékonyra, juj!, lik, luk, lyuk, lyik, formázd, mézescsupor alak!, ha sikerül, tedd alumínium-fóliával bélelt sütőlemezre!, plotty. Tetejét felvert egész tojással, jaj, már megint egész tojás!, kend be, hogy fényes legyen, az ám!, és ropogós. Forró sütőben süsd mogyoróbarnára (kb. 4 perc), sssz, a kezem!, a kezem!, a kezem!
A kalács sült, a sütéstől meleg lett. Micimackó a melegre való tekintettel énekelni kezdett.

Keverem és kavarom,
Nem kímélem a karom.
zitty-zutty
pitty-putty
Máris kész a sütemény,
Barátimnak sütöm én!

Micsoda illat! Mackó abbahagyta az éneklést, hogy a szájába tömjön egy darab frissensült mézest… Huh, ff, ffff, fohorró vagy! Várj csak, megfújlak, ph-phh-phh, alaposan megfújlak. Nyam, nyam, kellemesen ropogsz, csámcsogott a mackó, és jó ízed van. Köszönöm szépen, hogy ilyen finom lettél, Finom Mézeskalács! Most már jöhettek, drága barátaim, nem várlak benneteket üres manccsal!, mondta a mackó és fújkálni kezdett egy nagyobb darab mézest.

Micimackó homlokát ráncolva turkált az asztalon heverő lapocskák között, egyiken sem talált olyan tanácsot, amelynek segítségével ripsz-ropsz rakhatott volna rendet a konyhában. Lapocska nélkül nem tudta a számítógép segítségét kérni. Nem jól van ez így, jaj, ajaj, ballagott fejét csóválva a konyhába, és mindenféle segítség nélkül, saját két mancsával tüntette el a sütés nyomait. Sokáig tartott, dohogott a mackó. Számításai szerint legalább hat ripsz-ropsznyi idő ment kárba. Ennyivel kevesebbet levélbeszélgethetek, huppant keseregve a számítógépnél álldogáló fotelbe. A gép oldalára ragasztott lapra nézett. Piros: levélbeszélgetés. Mackó mindent úgy csinált, ahogy a piros lapokról olvasta: www.chat.hu … az egér bal gombjával rá kell kattintanod a BELÉPÉS szóra (bal oldalon, egészen fent, zöld téglalapban van) … Felhasználói név: ide azt kell írnod, hogy MICIMACKÓ! … Jelszó: ide meg azt írd, hogy JELSZÓ! Micimackó pár percig a kezét tördelte, majd engedelmeskedett az utolsó piros lapnak. Nyomd meg az ENTER billentyűt! Mackó, le sem véve szemét a számítógép szeméről, az asztalfiókba nyúlt és elővett egy füzetet, amelynek az volt a fedelére írva, hogy Micimackó barátai.

Mackó a térdére tette a füzetet, mancsa a betűfogak felé indult.

Közösbe:
16:02 <>: Szép napot kívánok nektek, kedves barátaim! Megérkeztem, itt vagyok veletek!

Privát:
16:05 <>: szia
16:06 <>: Szervusz, kedves Hancúr!
16:07 <>: honnan
16:09 <>: Azt hiszem, a számítógép ördöge ellopta a kérdőjelet, amit írtál. Semmi baj, kedves Hancúr, nyugodj csak meg, én így is értelek. A Százholdas Pagonyból írok, mert ott lakom. Helyesebben csak neked ott, mert a Pagony mégiscsak itt van.

Mackó izgatottan nyitotta ki a füzetét, a-á-bé, skandálta és lapozott, cé-csé-dé, lapozott, é-ef-gé, és lapozott, há- … há, mint Hancúr, igen!, jól sejtettem, még nem ismerem őt!, kiáltott fel Micimackó és ceruzájával apró pöttyöt nyomott Hana Strilgova és Füles közé.

16:11 <>: korod
16:12 <>: Az ördögbe, megint elcsente! Szerencse, hogy elvitte a pontot is a girgegurba jel alól, ha itthagyta volna, nem biztos, hogy megértenélek. De … ajaj … mi van akkor, ha csak a pontot vitte el, girbegurba jel nem is volt? Akkor a mondat végére nem kérdőjelet tettél, hanem pontot! Vajon melyiket kéne ott látnom? Fogas kérdés. Ezt fejtsd meg, Micimackó!
16:13 <>: korod?
16:15 <>: Ezek szerint az első feltételezésem igaz. Megnyugtattál, kedves Hancúr, köszönöm. A legutóbbi születésnapomon 12 gyertya volt a tortámon, el is fújtam mindet. Ezért azt hiszem, 12 éves vagyok. De mert a születésnapom már jó pár hete elmúlt, ez egyáltalán nem biztos.
16:16 <>: :((
16:18 <>: Meg azért sem tudom biztosan, mert az egyik barátom … akinek most nem jut eszembe a neve … de biztos, hogy a barátom, mert beírtam a füzetembe, szóval … szóval ez a biztos, hogy a barátom egyszer azt mondta, hogy én tulajdonképpen nagyon öreg vagyok, mégis fiatal. Nem egészen értem, hogy lehet ez. De elhiszem neki, mert a barátom. A mérvadó akkor is az, hogy hány gyertya van a tortámon. Nincs igazam?
16:19 <>: :((((
16:20 <>: Most jut eszembe! Akiről az előbb beszéltem, tudod, aki biztos, hogy a barátom, azt is mondta, hogy Micimackó, te mindig 12 éves vagy. És tényleg, tavaly is 12 gyertyát fújtam el, és úgy emlékszem, hogy tavalyelőtt is. Akkor egyértelmű, hogy évek óta 12 éves vagyok.
16:21 <>: :(((((( brrrrr
16:22 <>: Múlt héten én is krákogtam. Jaj, Hancúr, aggódom érted! Kérlek, próbálj meg vigyázni magadra, hideg még az idő! Szerintem, be kéne csuknod az ablakot, nem jó túl sokat szellőztetni! Nehogy még jobban megbetegedj! És mindenképpen igyál mézes teát!

hancÚr kilépett

16:24 <>: További szép napot kívánok neked, kedves Hancúr! És gyógyulást is!

Mackó a Hana Strilgova után ejtett pötty helyére írta szépen gömbölyített betűkkel: Hancúr.

16:31 <>: f/l?
16:32 <>: Szervusz, kedves Adonis. Nem értem, mit kérdezel?
16:32 <>: fiú vagy lány vagy?
16:33 <>: Micimackó vagyok.
16:35 <>: f/l?
16:36 <>: Micimackó.
16:37 <>: pasi vagy?
16:38 <>: Sajnos ezt sem értem. Kérlek, Adonis, magyarázd meg nekem azt a szót, hogy pasi! Úgy látom, hogy nehezen tudjuk folytatni a levélbeszélgetést addig, amíg nem tudom meg, hogy mit jelent.
16:39 <>: szórakozz a jó édes anyáddal

adonis kilépett

16:40 <>: Neked is jó szórakozást! Nagyon örülök, hogy levélbeszélgettünk, viszontírásra Adonis!

Kedves Adonis, igazán előkelő helyre kerültél, nézett föl Micimackó a füzetéből a monitor adonis kilépett feliratára, Aariel Bronxton után te vagy a második Micimackó barátai között. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a második legjobb barátom vagy. Én mind a 798 barátomat egyformán szeretem, érzékenyült el a mackó.

16:45 <>: szia mici!
16:47 <>: Üdvözöllek, kedves Dömper!
16:47 <>: hogy ityeg a fityeg?
16:50 <>: Hát, ez a lap a számítógép oldalán tényleg csak úgy ityeg-fityeg. Meg kell majd erősítenem. Jó erős ragasztóval, mert nagyon fontos lap. Először rajzszöggel akartam idetenni, de … valaki … a csudába! hirtelen nem jut eszembe, hogy ki … szóval valaki azt mondta, hogy rajzszöggel ne.
16:51 <>: :))
16:53 <>: Azt hiszem, hogy rossz betűfogakat nyomogatsz.
16:53 <>: :)))) vicces csaj vagy mici. mikor voltál utoljára pasival?
16:55 <>: Adonis, a barátom ismeri azt a szót, hogy pasi. Sajnos azelőtt kellett elmennie, hogy elmondhatta volna nekem, mit jelent.
16:55 <>: mi van?
16:57 <>: Nem ismed véletlenül Adonist? Ő a 798. barátom. A füzetemben a második, pont az első, Aariel Bronxton után jön. Ez bizonyára azért van így, mert ábécé sorrendben írtam be a barátaimat. Persze az is lehet, hogy Adonis és Aariel Bronxton ismerik egymást. Majd megkérdezem.
16:59 <>: nem vicces, fárasztó vagy

dömper kilépett.

17:01 <>: Köszönöm a beszélgetést, kedves Dömper. Remélem, ki tudod pihenni magad. Mennem kell lassan, de holnap is eljövök, majd levélbeszélgetünk. A viszontírásig!

Közösbe:
17:05 <>: Drága barátaim, szépen kérlek benneteket, ne haragudjatok meg rám, amiért most elmegyek. Tudjátok, vendégeket várok. Mézeskaláccsal. Nagyon finom Finom Mézeskalácsot tudok sütni! További szép napot és jó együttlétet kívánok!

Micimackó kilépett.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak, ismételgette a falon csüngő óra. Furcsa, hogy nem unod meg állandóan ezt a verset mondogatni, nézett az órára Micimackó. Persze tudom, hogy ez az idő mutatáshoz tartozik. Amikor nem mondogatod a verset, elfelejted az idő mutatását, már legalábbis a pontos időét. Ha hallom a versedet, nyugodtan leolvashatom rólad az időt, mert az biztosan pontos lesz. Tik-tak, tik-tak, tik-tak, szólt az óra. Öt óra ti-ti-ti…, a mackó arra várt, hogy a legvékonyabb mutató a tizenketteshez érjen, a pontos idő, legyen pontos idő, …ti-ti-tizennyolc perc! Kis időm van még, amíg megérkeznek a barátaim, morfondírozott Micimackó és a számítógépre ragasztott laphoz fordult. Sárga: levelezés. Mackó követte a sárga lapocskák utasításait: www.freemail.hu … Felhasználónév: ide írd azt, hogy MICIMACKÓ! … jelszó: ide írd azt, hogy JELSZÓ! Nahát, negyvenkét levelet kaptam! Sajnos most nem tudom mindet elolvasni, pillantott a falra Mackó, tik-tak, tik-tak, tik-tak, azért párat mégis… Ha szépen megkérlek, fordult újra az órához Micimackó, nem járnál lassabban egy kicsit? Akkor hát: Nagyon szépen megkérlek! Tik-tak, tik-tak, tik-tak, az óra szemmel láthatóan, füllel hallhatóan nem akart lassabban járni. Jól van, sóhajtott Micimackó, most csak egy levelet olvasok el.

Martin Greenwell, írta Micimackó Malacka és Mónika közé. Ma tőled kaptam az első levelet, és ezzel te lettél a 800. barátom. 800 barátom van! Micimackó arca megnyúlt, szájára halvány mosoly, szemébe apró könnycsepp ült. Boldog volt. Vajon mit írtál nekem, drága Martin Greenwell, mondta elcsukló hangon és megtörölte a szemét, hogy el tudja olvasni barátja levelét.

Aztán elkezdte írni a választ.

Kedves Martin Greenwell!

Nagyon örülök, hogy megismertelek. Már be is írtam a neved a füzetembe, Micimackó barátja lettél. Tehát az enyém. Méghozzá a 800.! Ugyanis mielőtt megismertelek, pontosan 799 barátom volt.
Sajnos leveled nagy része külföldiül van, én meg úgy se beszélni, se olvasni nem tudok, így nem sokat értettem belőle. Kérlek, legközelebb próbálj meg nem külföldiül, hanem belföldiül írni.
Penis Enlargement-et és Viagrát üdvözlöm. Sokat gondolkoztam azon, hogy őket is beírjam-e Micimackó barátai közé. Végül úgy döntöttem, hogy egyelőre csak pöttyel megjelölöm a nevük helyét a füzetemben.
Remélem mindannyian jól vagytok.
A mielőbbi viszontírásig!

Szeretettel,
A Te új barátod:
Micimackó

Mondd csak, Finom Mézeskalács, te nem izgulsz?, tessékelte a kalácsot egy tálcán a szobába Micimackó. Vajon ma kik látogatnak meg minket?, Mackó megtörölte a kerek asztalt, mielőtt rátette a tálcát. Nemsokára megtudjuk, 17 óra 29 perc, ideje, hogy megnyomjam a gombot, nézett a falióráról a televízió talpára Micimackó. Thik, gyulladt értelem a televízió óriási szemében. Középen leszel, Finom Mézeskalács, úgy illendő, hogy mindenki könnyen hozzádférhessen, mondta Mackó és kalácsostul húzta az asztalt a televízió és az azzal szemben lévő fotel közé. Így ni, igazította meg a kalácsot, aztán befészkelte magát a fotelbe.
Mackó az ölébe húzta Micimackó barátait és énekelni kezdett.

Tom, tom, tom,
Gyere bará-
Tom.
Tim, tim, tim,
Jönnek a bará-
tim!

Tim, tí-ri-rí-ri-ri, tiri-ririmtím, dúdolta a televízióval együtt Micimackó a Mónika show szignálját. Zzzz-züm, húzott el mackó füle mellett egy légy és a készülék szemére szállt. Nem mennél arrébb, te légy!, szólt Mackó szokatlanul ingerülten, majd udvariasabban hozzátette, légy szíves! A légy szívtelen és szenvtelen volt, olyan területeken mászkált, amelyeken bármelyik pillanatban megjelenhetett Mónika. Televízió, ha pislantanál egyet, egészen biztosan elrepülne a légy, mondta Mackó a televíziónak. A készülék szemhéja azonban nem mozdult. Micimackó már úgy elhelyezkedett a fotelben … tik … befészkelte magát … tak … kényelmesen … tik-tak … kezében egy darab mézes … tik-tak-tik-tak… Nem mozdul a légy, tik-tak-tik-tak, muszáj leszek a saját kezembe venni a dolgot, tik-tak-tik-tak-tik-tak, méghozzá gyorsan, bosszankodott a mackó, tik-ta…, és feltápászkodott és hatalmas pofont kevert le a televíziónak. Abban a pillanatban lépett be Micimackó szobájába Mónika. Feje pont a mancs alatt. Jaj!, kiáltotta Micimackó, nem akartam, Mónika, annyira sajnálom, ne haragudj, én…

((Mónika, Mónika, Mónika, énekelte a Bëlga.))

Mónika a pofonra rá sem rántva kezdett a mondókájába.

– Köszöntöm Önöket! – fordult Mónika Micimackó felé.
– Szervusz, kedves Mónika! – köszönt a mackó halkan. Pár centiméterre állt Mónikától, és moccanni sem mert. – Kérlek szépen, ne haragudj a pofon miatt, én…
– Mai vendégeink azért jöttek el hozzánk, mert kapcsolatuk a barátjukkal igencsak megromlott, és sehogy sem értik, mi vezethetett idáig. – Mónikának sem a hangján sem az arcán nem látszott medvemancs nyoma. Micimackó lassan megnyugodott és visszaült a fotelbe. Közelebb tolta Mónikához a kerek asztalt.
– Mónika, egyél a mézeskalácsból! – kínálta Mackó Mónikát. – Én sütöttem, tele van mézzel. Finom a neve miatt és ropogós a receptje miatt. Igaz, hogy kicsit kemény, de akinek jók a fogai, az könnyen elropogtatja. – ámuldozott a mackó Mónika mosolyán.
– Mai témánk: A barátomnak többé nincs szüksége rám. – zökkentette ki Mónika Micimackót az ámuldozásból.

A barátomnak többé nincs szüksége rám, ismételte halkan Mackó és ránézett a füzetére.

– Elsőként egy apró állatka következik, aki nem érti, hogy legjobb barátja miért szakított meg vele minden kapcsolatot. – minden rendben a vinnyogóssal?, kérdezte a szemével Mónika a rendezőtől. Jó kezekben van, vigyorgott a rendező hangja Mónika fülébe.

… legjobb barátja … minden kapcsolatot … ennél rosszabb dolgot … elképzelni … sem tudok, suttogta Micimackó és megszorította Micimackó barátait. Mancsa elfehéredett. Csak ezt nem lehetett látni a szőrtől.

– Első vendégünk Malacka! – mondta Mónika.

You are my best friend, énekelte Freddie Mercury, amikor Malacka bedugta a fejét az ajtón. Jobbra nézett, balra nézett, jobbra nézett, balra nézett, eltűnt. Pár pillanat múlva olyan hangok szűrödtek a szobába, mintha valaki lépkedne, sietne, futna, aztán egy halk visítás, furcsa vinnyogás, meg egy puffanás. Mónika a szájára parancsolt, ne merjen mosolyogni! Két vastag kar jelent meg Micimackó szobájában, közöttük Malacka lógott ernyedten. A két kar Mónika elé, egy piros fotelbe nyomta Malackát. Mackó szobája megtelt tapssal, visítozással, sikoltozással, dobogással és dübögéssel.

Malacka, Malacka, Malacka…, motyogta Micimackó, ismerős név, nagyon ismerős, a-á-bé-cé-csé, lássuk csak, … ká-el-ely-em, em!, itt is vagyunk … Ma-lac-ka, Malacka!, igen ismerem Malackát!, Malacka a barátom!, ugrott örömében egy picit a mackó.

– Szervusz Malacka! Köszönöm szépen, hogy eljöttél! – köszöntötte Mónika olyan kedvesen és bátorítóan Malackát, amennyire csak tudta.
– Szervusz Malacka! A barátom vagy! – köszönt Micimackó és megmutatta Malackának azt az oldalt, melyen ott volt, hogy Malacka.
– … – Malackának nem volt elég ennyi kedvesség és bátorítás, magánál is kisebbre húzta magát, szemhéjait görcsösen szorította és nem mukkant.
– Malacka, nincs félnivalód. Megígérem, hogy senki nem fog bántani. Hogy is bántana! Nézd, a közönség odavan érted! – mintha minden malacok anyukája lenne, úgy próbált meg Mónika Malackára nézni.
– … – Mónika szavai elérték a lehetetlent, Malacka kisebb lett.
– Egyél egy kis mézeskalácsot, Malacka! Biztosan azért félsz, mert éhes vagy. Ilyesmi könnyen előfordul. – tolta Micimackó közelebb Malackához az asztalt.
– Malacka – szedte össze minden tudományát Mónika –, neked ugye volt egy nagyon jó barátod, a neve…
– Megígérted, hogy nem mondod ki a nevét! – suttogta rémülten Malacka.
– De fura kis vékony hangod van! – kacagott fel Micimackó.
– Persze, nem is mondom…. – megtört a jég, most már tudom irányítani, mosolyodott el Mónika – beszélgessünk, Malacka! – és a füle mögé tett egy előreugró hajtincset.
– Beszélgessünk. – motyogta Malacka a kijáratot nézegetve.
– Szóval, Malacka, volt neked egy nagyon jó barátod, az egyszerűség kedvéért nevezzük M-nek… – folytatta gyorsan Mónika, kettőt lépve a kijárat felé.
– M. – nézett Malacka lefelé.
– Az ly és az n között vannak az m betűs barátaim. – lapozott az m-hez Micimackó.
– … akivel nagyon jóban voltál. – gyerünk, Malacka, gyerünk, kezd már el végre!, biztatta magát Mónika.
– I-i-gen. – nyögte halkan Malacka.
– De most már nem vagytok jóban. – menten felrobbanok, ha nem kezdesz el beszélni, te malac!, mosolygott bátorítón Malackára Mónika.
– N… – Malacka valószínűleg azt mondta, hogy nem.
– Malacka, kérlek mondd el nekünk, milyennek ismerted meg M-et? – mi lesz, ha nem boldogulok vele?, nézett a rendezőre Mónika.
– … … hát … … mindig jókedvű volt … – kezdte elhaló hangon Malacka. – vicces … sajátosan vicces … szerette a mézet … ez mondjuk nem változott … szeretett sütni … le kellett írnom a receptet … nem tudta megjegyezni … újra és újra le kellett írnom … mindig elveszítette … mézeskalácsot…

((Lá, lá, lá, lalalá-lalá. Rád vár már a diós kalács, énekelte Tereskova. Mézes, nem diós, mézeskalács, javította ki Micimackó. Rád vár már a dióskalács, Tereskova nem zavartatta magát, neked sütöttem délután, ne tétovázz, kapd be babám!))

– …sütött nekünk … és … szeretett minket … azt hiszem az volt a leginkább jellemző rá, hogy szeretett minket. – halt el az elhaló hang.
– Sajnos nem tudom, hogy ki az az M. Pedig lehet, hogy barátom, mert Micimackó barátai között 89 m betűs van. – vakarta meg a fejét Mackó.
– Kérlek, meséld el nekünk, hogyan romlott meg a kapcsolatod M-mel! – pontosan ez a mondat volt Mónika egyik lapjára írva.
– Az egész úgy kezdődött – sóhajtott nagyot Malacka, és apró csülkeit mustrálta –, hogy Mi … jaj … szóval M-nek születésnapja volt…
– M… – lapozott ismét a füzetben a mackó – … ez akár még te is lehetsz, Malacka!
– Értem, és ott történt valami? – Mónikának mondania kellett valamit, mert Malacka elhallgatott. Segíts már, nem azért kapod a pénzt, hogy csak ülj ott!, förmedt Mónika pillantása a rendezőre.
– Juj! – Malacka tudott halkan kiáltani, rózsaszín csülkén hatalmas ujjak nyomai piroslottak. – I-i-gen. Vagyis ne-e-em…
– Sipsap-sip… – Mónika idegesen harapdálta a száját, kérlek, kérlek, kérlek, ne tedd ezt velem! Ledöflek, kivéreztetlek, megperzsellek, megnyúzlak, ha nem szólalsz meg rögtön! Feltrancsírozlak! Nyugi, mindjárt belekezd, nyugi, nyugi, érkezett Mónika fülébe a segítség.

Trancsírozásra nem volt szükség, Malacka folytatta.

– Mindenki elment hozzá. És … szóval azt hiszem, akkor kezdődött. – mondta Malacka és a fotel legbiztonságosabb redőjébe bújt.
– Azt akarod mondani, hogy a születésnapján vesztetek össze? – paskolta Mónika a langyos vasat.
– Nem, tulajdonképpen nem vesztünk össze. – ingatta a fejét Malacka*. – Szép születésnap volt, tortával, 12 gyertyával és sok-sok ajándékkal. Az … az ajándékok okozták a bajt.
– Ki lehet ez az M? – törte a fejét Micimackó. – Születésnapja volt, akárcsak nekem. Tortája volt, akárcsak nekem. 12 gyertya volt a tortáján, akárcsak nekem. Egészen biztos kezdek abban lenni, hogy M a barátom! – keresgélt Mackó a 89 m betűs között.
– Az ajándékok okozták a bajt? Hogy érted ezt, Malacka? – kacsintott Mónika a rendezőre.
– Oh… – sóhajtott Malacka.
– Tőled mit kapott? – tette föl Mónika a kérdést, amit a rendező súgott a fülébe.
– Egy füzetet. – inkább elképzelni lehetett Malacka hangját, mint hallani.
– … lehet, hogy ő az … vagy ő … esetleg ő … talán ő … netalán ő … – szűkítette Micimackó a névsort.
– És kitől kapott még ajándékot? – Mónika Malackának képzelte az arcába ugró hajtincset, megtépve vetette hátra.
– Mindenkitől. – Malacka a kezét tördelte, és szaggatottan folytatta. – A barátaitól. Bagolytól. Tigristől. Nyuszitól. És Róbert Gidától. Meg Kangától és Zsebibabától. És Fülestől.

Micimackó roppant komoly ábrázattal lapozgatta a füzetét. És skandált.

– Szóval ők mindannyian ott voltak M születésnapján? – fújt le Mónika kazalnyi hajszálat a kezéről. Totál kivan a kis görcs, hívd be a következőt, mert ki fog borulni!, teljesen kész van, mindjárt kezelhetetlenné válik!, kiabált Mónika fülébe a rendező.
– I-igen. – Malackából kifutott a rózsaszín.
– Köszönöm, Malacka! Kérlek, ne menj el… – kapta el Mónika a fotelből félájultan kieső Malackát – … maradj még velünk! – és nyomta vissza a fotelbe. – A következő vendégünk szintén résztvett azon a bizonyos születésnapon, mert neki is nagyon jó barátja volt M. Tőle talán megtudhatjuk, hogy mi történt M születésnapján. A következő vendégünk, Tigris! – nézett Micimackó szemébe Mónika.

Benne leszek a TV-ben! Benne leszek a TV-ben! – énekelte Hajós András, miközben Tigris, arcán széles mosollyal ugrált be Micimackó szobájába. Jobb mancsával csókokat dobált, a balban jókora szatyrot szorongatott.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Tigris. – üdvözölte Mónika Tigrist.
– Már hogy ne jöttem volna! Még sosem voltam benne a TV-ben, pedig ahhoz a tigrisek kiválóan értenek. – Tigris 5 perces csókdobálás után meghajolt és hangos puffanással a Malacka mellett lévő fotelbe vágta magát.
– T-i-g-r-i-s. Szervusz, Tigris! – igen!, jól sejtettem, Tigris is a barátom, ért Micimackó a füzetben Tigrishez.
– Piros?! – Tigris nem volt elégedett a fotel színével. A piros ugyanis nem arról híres, hogy kiemeli a tigrisek csodálatos csíkjait**, éppen ellenkezőleg!, morfondírozott Tigris, és a szatyrából előhúzott égszínkék törölközővel letakarta a fotelt.
– Malackától tudjuk… – mondta Mónika.
– Malacka? – nézett körbe meglepetten Tigris.
– Szervusz, Tigris. – jött egy vékony hang a Tigris jobbján lévő fotelből.
– Te is itt vagy? Szervusz. – meresztgette Tigris a szemét a hang felé.
– Szóval Malacka azt mondta, hogy te is ott voltál M születésnapján. Így volt? – kezdte újra Mónika. – Megkérlek, hogy Malackára való tekintettel ne mondd ki az illető nevét, helyette csak M-et mondj!
– Felőlem! – legyintett Tigris. – Hát persze, hogy ott voltam, Mici…
– Ssss! – torkolta le Mónika. – M!
– Ja, persze. M születésnapján. Én voltam a díszvendég! – Tigris felállt és olyan pózokat vágott, amiket a testépítők szoktak a versenyeken. Csak Tigris a csíkjait mutogatta.
– M Malackától egy füzetet kapott ajándékba. – mondta Mónika óriásira kerekedett szemekkel. – Tőled mit kapott?
– Egy gyönyörű, csodálatos, vadonatúj, valódi, igazi minitort! – fújtatott Tigris, kicsit kimerült a csíkmutogató pózoktól.
– Monitort. – sóhajtotta Malacka.
– Igen, igen, egy valódi motornit! – nézett a beszélő fotelre Tigris. – Csak úgy csillogott és villogott, pikkegett és pukkogott, sercegett és durrogott! Mondhatom, nagyszerű ajándék volt. A legjobb, amit egy tigris a barátjának adhat.
– Malacka azt mondta, hogy az ajándékok okozták a bajt? Milyen bajt okozhat egy füzet és egy monitor? – na, most már oké lesz, iszom egy kávét, pillanat és itt vagyok, súgta Mónikának a rendező.
– Ne haragudj, Mónika – nézett körbe Micimackó szobájában Tigris –, nem bírok egy helyben maradni, mikor ennyi kedves rajongóm vár! –, aztán a farkára pattant és irdatlan nagy szatyrával körbe és körbe ugrándozott a szobában.
– Nahát! Nem is gondoltam, hogy ennyien elférnek nálam! – ámuldozott Micimackó a sok embert látva.

Az első körben Tigris mindenkinek a kezébe nyomott egy lapot, amin rajzolt tigriscsíkok voltak, meg a következő írás:

Kedves Rajongóm!
Köszöntelek életed legszebb napján!
Lerajzoltam Neked a csíkjaimat!
Nagyon örülök, hogy láthattál!
Tigris

A második körben még egy lapot kapott mindenki. Ugyanazzal az írással.

– Tigris, visszajönnél, kérlek! – nem hiszem el, ez teljesen meghibbant!, szólt kedvesen Mónika. Itt vagy?, itt vagy!?, hol vagy?!, integetett a rendezőnek.
– Még egy perc! Még egy perc! – kezdett a harmadik körbe Tigris.
– Hahaha! Nagyon vicces vagy, Tigris! – kacarászott Mackó, keze meglehetős gyakorisággal járt a kerek asztal és a medveszáj között.
– Tigris, kérlek… – próbálkozott Mónika, de a hangját elnyelte Tigris igazi tigrisüvöltése, amivel egy kislánynak kedveskedett. Állatot nem hívok többet a műsorba, túrt Mónika kétségbeesve a hajába, még nem történt velem ilyen, mi a fenét csináljak? Oké, itt vagyok, szólalt meg a rendező a fülében. Mi a történt? Ja, értem. Micsoda!? Ez bolond. Hívd be a következőt! Agyamra megy ez a félőrült csíkos. Tudod mit? Hívd be a maradék hármat egyszerre, hátha úgy hajlandók lesznek végre elmondani, mi történt azon a rohadt születésnapon!
– Íljihiúúú! – hallatszott még egy igazi tigrisüvöltés.
– Következő vendégeink szintén nagyon jó kapcsolatban voltak M-mel. Ennek a jó kapcsolatnak azonban véget vetett valami, ami azon a bizonyos születésnapon történt. Hogy mi volt ez, azt remélhetőleg hamarosan megtudjuk. Következzen most a Bagoly nevű bagoly, a Nyuszi nevű nyúl és a Füles nevű szamár.

Elég szélesnek tűnt az ajtó ahhoz, hogy Nyuszi és Bagoly egyszerre lépjen be Micimackó szobájába. Bagoly csőre mégis Nyuszi bundájába akadt, Nyuszi felordított, csőrön vágta Bagolyt, Bagoly felordított, rálépett Nyuszi lábára, Nyuszi felordított, Bagoly ágyékába boxolt, Nyuszi és Bagoly felordított… Ha jön a rézfaszú bagoly, sa-la-la-la-la-la-la, énekelte egyszerre a Spatzen Jodler Sextett, óóó honeybunny nekem is, kell egy kis puszi nyuszi, és Postássy Juli.

Depresszióztál, fejedre húztad a szoba sarkát, énekelte Sziámi, amikor Nyuszi és Bagoly után becsoszogott a szobába Füles.

– … b-a-g-o-ly … szia, Bagoly! … n-ny-nyu … szervusz, Nyuszi! … f-ü-l … szervusz, Füles! – üdvözölte Micimackó a barátait.
– Most tehát mindannyian itt vagytok. – lapozgatta Mónika a lapjait. – Mindenki, aki M barátja volt.
– Nem mindenki, Róbert Gida, Kanga és Zsebibaba nincs itt. – tolta föl a szemüvegét Bagoly.
– Igen. Persze. – hülye!, hagyta rá Mónika. – Malacka azt mondta, hogy minden azon a bizonyos születésnapon kezdődött. Füles – fordult Mónika Füles számára váratlanul Füleshez –, meséld el, hogy mi történt M születésnapján!
– Meséljem el? – rezzent össze a szamár.
– Ne légy csacsi, szamár komám, mondd csak el Mónikának! – bökte oldalba Fülest Tigris.
– Hát jó. Aznap – kezdte és folytatta nagyon lassan a szamár***–, akárcsak máskor, céltalanul kószáltam a Pagonyban, hátha találkozom valakivel, akivel beszélgethetek, valamiről.
– Nocsak… – igazította meg a szemüvegét Bagoly. Füles a szokottnál némileg gyorsabban beszél, halvány mimikai mozgást is látok az arcán, és az előbb mintha fölfelé nézett volna: ezek alighanem adtak neki valamilyen kedélyjavítót, állapította meg Bagoly. Természetesen ez csak annak tűnhet fel, aki ismeri Fülest és a depresszióról is a megfelelő ismeretek birtokában van.
– A tisztáson botlottam Malackába. Szószerint belebotlottam. Mert ő olyan kicsi, és mert a fejemet lehajtva poroszkáltam. Majdnem eltapostam. – folytatta vontatottan a felgyorsult szamár.
– Mit csinált Malacka a tisztáson? – mondtam, hogy adjatok neki valami antidepresszánst!, nézett Mónika Fülesre kedvesen, a rendezőre egyáltalán nem kedvesen. Háromfélét is kapott!, érkezett Mónika fülére a válasz.
– Feküdt. – Füles majdnem Mónika szemébe nézett. – És írt valamit.
– Hüp-hüp. – zokogott fel Malacka.
– Hogy lehetsz ilyen tapintatlan, Füles! Nézd, a szegény, érzékeny jószágnak máris könny szökött a szemébe! – förmedt Tigris Fülesre, és biztos ami biztos, rá is vicsorgott. Mindenki látta? Vagy mutassam meg mégegyszer?, pillantott rögtön a közönségre. – Semmi baj, kis öregem, ne félj, amíg engem látsz! – csapott jókorát Malacka hátára és nagyon kihúzta magát, csak úgy feszültek a csíkjai.
– Nem akartalak megbántani, Malacka. – fordult Malackához Füles. – De tényleg így kezdődött. Aztán Nyuszi dobozokat rakott a hátamra, abban voltak az ajándékok.
– Mit írtál, Malacka? – kérdezte a rendező Mónika hangján. A szamarat ne engedd többet szóhoz jutni!, lejár az adásidő, míg képes kibökni valamit, kapott utasítást Mónika.
– Nagyon rossz érzés arra a napra gondolnom. – lehet, hogy ezek voltak Füles utolsó szavai, legalábbis Mónika úgy nézett rá, hogy ezek legyenek.
– Mit írtál, Malacka? – kérdezte újra Mónika.
– Egy füzet szép, kemény fedelére írtam. Azt, hogy M barátai. Mennyire örült neki! – sóhajtott Malacka.
– Persze, hogy örült neki! Mert az volt az egyetlen ajándék, amiről tudta, hogy micsoda. A többiről azt sem tudta, hogy mi fán terem. – jegyezte meg epésen Nyuszi és elég vicces grimaszt vágott. Tigris röhögni kezdett.
– Nyuszi, légy szíves, ne bohóckodj! – szólt Mónika Nyuszira, mert attól tartott, hogy Tigris megint elszabadul.
– Elhiheted, hogy a bohóckodásnál semmi nem áll tőlem távolabb. – dühöngött Nyuszi.

Füles Nyuszira nézett, nem tudta bohócként elképzelni.

– Emlékszem, amikor M megkapta Malackától a füzetet – dörmögte Füles, hiába tépte a haját Mónika és a rendező –, azt mondta, hogy köszönöm, drága barátaim, nagyon köszönöm, mindjárt be is írlak benneteket az új füzetembe, mert ti vagytok M barátai. És ábécé sorrendben beírta a nevünket a füzetbe. Én, Füles, a második helyre kerültem, Bagoly és Kanga közé. Ez nagyon kedves volt M-től, biztos voltam benne, hogy engem kifelejt. És M sok helyet hagyott a nevek között, mert ha lesznek új barátai, őket is be kell írnia a füzetbe.
– Köszönjük szépen, Füles, kérlek most már hagyj mást is szóhoz jutni. – kövér izzadságcsepp fenyegette Mónika sminkjét.
– Nagyon sajnálom, hogy megszólaltam. – Füles a padlónál is mélyebbre nézett, szervezete mind a háromféle antidepresszánst leküzdötte.
– Nyuszi, tőled mit kapott M? – fordult Mónika Nyuszihoz.
– Televíziót! – tárta szét a kezét és nézett a plafonra Nyuszi. – Eddig mindig répatortát sütöttem neki, abból még sosem lett baj. De ezek itt – mutatott először jobbra, majd balra Nyuszi****–, azt mondták, hogy már elegük van a répatortából. Most meg tessék, nesze neked televízió! Nesze neked… – csípőre tett kézzel szemrehányóan nézett körbe, majd Tigrist utánozva folytatta – …edd meg a répatortádat!
– Figyelj, Nyuszkó, ugye te is tudod, hogy mindenki utálja a ronda, sárga répatortádat? – nézett Tigris szelíden Nyuszira.
– Persze, hogy sárga! Tele van A-vitaminnal! Nagyon egészséges, egy csomó nyavalyára jó! – Nyuszi csípőjéről a feje fölé emelte a kezét és kidülledt a szeme.
– Ami azt illeti, valamire tényleg jó: falramázolásra! Olyan szép sárgán fog! – röhögött Tigris.
– Szóval… – vágott még időben közbe Mónika. – M Malackától egy füzetet kapott, Tigristől monitort, Nyuszitól televíziót. És a többiektől?
– Róbert Gidától számítógépet. – szólalt meg Bagoly.
– Zsebibabától meg magyarázatokat. – vetette oda foghegyről Nyuszi.
– Micsodákat? – lepődött meg Mónika.
– Magyarázatokat. Zsebibaba elmagyarázta M-nek, hogyan kell használni a készülékeket: kikapcsolás, bekapcsolás, internet, egér, billentyűzet, levelezés, keresés, chat … ésatöbbi, ésatöbbi, amelyek felsorolásától most eltekintenék. – mondta Bagoly, miközben jobb és bal szárnyát méregette, vajon aerodinamikailag alkalmasak lesznek az új vadásztechnika kivitelézéséhez?
– Kanga meg dudorászva hallgatta. Magyarázás és dudorászás. Ez volt az ő ajándékuk. A kenguruk mindig tudták, hogy kell olcsón megúszni az ajándékozást! – ugrott Nyuszi dühe Tigrisről Kangára és Zsebibabára.
– Tőlem drótokat kapott a kompjúterhez. – sóhajtotta Füles. – És az én hátamon érkeztek a dobozok, amikben az ajándékok voltak. De ezt már mondtam. Sajnálom, igazán sajnálom.
– Füzet, monitor, televízió, számítógép, magyarázatok és… – Mónika megigazította a haját, és meg ne próbáld! nézéssel nézett Fülesre – …drótok. Nem tűnnek túl veszélyes dolgoknak!
– Pedig azok, Mónika, hidd el! Roppant veszélyesek a barátságra! – Nyuszi úgy nézett Mónikára, mintha most venné észre, hogy egy vandál párnának használja a veteményese salátáit, lábpolcnak a káposztáit, és hogy ne unatkozzon, répákat huzigál a földből. – Sose adj a barátodnak ilyesmiket!
– Badarság. – legyintett Bagoly a szárnyával.
– Régen mondom, hogy az összes ilyen készülékre figyelmeztetést kéne tenni! – leginkább te tehetsz arról, hogy feldúlták a veteményesemet!, mondta Nyuszi Bagolyra vetett pillantása.
– Badarság. Ostobaság! – legyintett Bagoly a másik szárnyával is.
– Ahogy a cigarettás dobozokra. Mert igenis ezek is veszélyesek! – Nyuszi dühe fészkelődött, lehet, hogy megint irányt vált?

((Rohadt fogakat a Tibi csomagolásra! , énekelte a Bëlga.))

– Badarság! Ostobaság! Szamárság! – zárta le a vitát Bagoly. – Hogy lenne veszélyes egy füzet? Egy monitor? Egy televízió?
– De látod, hogy mi lett belőle! A barátságunk vége! – a dühkitörés elmaradt, Nyuszi szemében könnycsepp csillogott.
– Még mindig nem értem, hogy vethettek ezek a dolgok véget a barátságotoknak? – próbálta Mónika visszaszerezni az irányítást.
– Az az igazság, hogy az én ajándékom nélkül nem lett volna semmi baj. – Bagoly levette a szemüvegét, ráhuhuzott és megtörölte. – Egészen eddig az esetig az volt az álláspontom, hogy a butaság a legveszélyesebb dolog a világon. Nos, fölül kellett vizsgálnom ezt a nézetemet. Ami igazán veszélyes, az az ostobaság eloszlatásására tett próbálkozás. Ép elmével föl sem lehet fogni, milyen galibát okozhat!
– Mi volt a te ajándékod, Bagoly? – Mónika tényleg kíváncsi volt.
– Tudtam, hogy Zsebibaba magyarázata teljesen hiábavaló, M képtelen lesz használni az ajándékait, mert hülye… – folytatta Bagoly.
– Nem hülye! – nyöszörgött Malacka.
– De az. – Bagoly oda sem fordult.
– Nem! – jött éles hang Malacka szájából.
– Jó. Akkor mondjuk úgy, hogy csekély értelmű. – mondta Bagoly*****, és megropogtatta a nyakát és a vállát, megpróbálta a karmait, csőrével megélezte a csőrét, mintha különösen nehéz vadászatra készülne. – Lapokra írtam neki, hogyan kell kikapcsolni, bekapcsolni a készülékeket, hogy kereshet meg dolgokat az interneten, hogy levelezhet, chatelhet. Színkódolt cédulákat írtam, mert … M … hm … igen csekély értelmű. Őszintén szólva még így sem hittem, hogy képes lesz használni az ajándékait, de el kell ismernem, hogy tévedtem.
– De hogy vesztetek össze? – nem gondoltam, hogy pont a madár fog bepöccenni, csodálkozott Mónika, és biccentett a biztonságiaknak, azelőtt kapjátok el, mielőtt szétszaggat valakit!

Ugrásra készen álltak a biztonságiak. Éles csőrrel és bejáratott ízületekkel ült Bagoly. Nem találta a szavakat.

– Másnap a lapjaim segítségével használni kezdte a készülékeket… – rozsdásították Bagoly szavai az ízületeit, csorbították a csőrét. – … és attól kezdve…
– Mi történt attól kezdve? – Mónikát is meglepte kérdése egyszerűsége.
– Figyelj, Mónika, képzeld el, hogy meg sem lát! Egy tigrist! Amikor a televízió előtt álltam, és mondhatom, igyekeztem a legérdekesebb részeknél oda állni, simán átnézett rajtam, hiába mutogattam a csíkjaimat! – idézte fel a legfelkavaróbb emlékét Tigris.
– Húzzátok ki a televízió zsinórját a konnektorból! – tanácsolta Mónika.
– Hidd el, Mónika, én már azt is megpróbáltam – szipogott Malacka –, de nem történt semmi. Tudod, ez már olyan modern készülék, amit nem lehet kikapcsolni, érzékeli, hogy nézi valaki, és akármit csinálsz, az adás csak megy tovább.
– Jó, én ehhez nem értek, de valamit csak ki lehet találni! – vonta meg a vállát Mónika.
– Nem tudom. – Bagoly úgy mondta ki két kedvenc szavát, ahogy eddig még soha: egymás után.
– Mi történt azóta? – drámát akarok!, drámát akarok!, kiabálta a rendező Mónika fülébe.
– … attól kezdve nem törődik velünk. – mondta csendesen Bagoly.
– Ránk se ránt. – hajtotta le a fejét Tigris.
– Hozzánk se szól. – érzékenyült el Nyuszi.
– Észre sem vesz minket. – suttogta Malacka.
– Belém se rúg. – tette hozzá Füles.
– Ha nem a televíziót nézi, akkor a számítógépnél ül és levelez…
– … vagy levélbeszélget…
– … a barátaival…
– … az új barátaival…
– … és kezd megtelni a füzete.

((Hogy lettél te egyszerre csak ennyire régi? Hogy lehet így élni? Hogy lehet így élni? Hogy lehet így élni? , énekelte Sziámi.))

– Szerintem álljatok elé, és küldjétek el a csudába! – tört ki Mónikából. Iiigen!, ez az!, gyomrozd még egy kicsit őket!, ujjongott a rendező.

((Egy, két, há… , énekelte a Bëlga.))

– Nem, nem, nem! – sikoltott fel Malacka. – Azt nem tehetjük!
– Ugyan miért nem? – kérdezte Mónika.
– Mert … én … én … még most is… – motyogta Malacka.

((Tudom, hogy szeretsz titokban, kezdett rá a Heaven Street Seven.))

– Hát … ez nagyon szomorú történet … én … azt tanácsolom nektek, hogy menjetek haza … és … – segíts már!, mit mondjak?, kérdezte kétségbeesve a rendezőt Mónika – … szóval rettentően sajnállak benneteket … és remélem, hogy ki tudtok találni valamit, de attól tartok, hogy ez … – kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, dúdolta a kávézni induló rendező Mónika fülébe – … azt hiszem, jót tenne … kellene … kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek… hülye! … elnézést! … köszönöm nektek, hogy itt voltatok…

Kedves nézőink, a mai adásban egy barátság felbomlásáról volt szó. Sajnos az, akinek nincs szüksége a barátaira, nem tudott eljönni. Biztos most is a televíziót bámulja, fordult Mónika Micimackó felé és mélyen a szemébe nézett. Remélem, Önök sosem lesznek olyanok, mint M! Tartsanak holnap is velem! Viszontlátásra!******
Nagyon sajnálom, hogy mennetek kell, drága barátaim! De megértem, esteledik, és én is félek a sötétben. Legyetek óvatosak, siessetek, de csak lassan! Köszönöm szépen, hogy meglátogattatok! Biztosan jól éreztétek magatokat nálam, mert a Finom Mézeskalács mind elfogyott. Egészségetekre, drága barátaim! Olyan jót beszélgettünk, máskor is gyertek el hozzám! Vigyázzatok magatokra! Szervusztok!, integetett Micimackó a stáblistának, a Mónikát öltöztető Nem A Ruha Teszi Kft.–nek és a Mónika haját készítő Torzon 2007-nek. Jaj, majdnem elfelejtettem! Remélem minden rendbe jön közöttetek és M között! Hozzátok magatokkal legközelebb, szeretném megtudni, hogy Micimackó m betűs barátai közül vajon melyik ő, kapott észbe Micimackó, aztán együtt dúdolta a televízióval a Mónika-show szignálját, tim, tí-ri-rí-ri-ri, tiri-ririmtím.

Pizsama, te napról-napra kisebb vagy, próbálta meg Micimackó a pizsamafelsőjét szabadon kandikáló pocakjára húzni. Mit csináljak veled? Holnap megkérdezem a barátaimtól. Ha egyszer annyival leszel kisebb, hogy már nem is látlak, nagyon nehéz lesz belédbújnom, tette félig csupasz fenekét a mackó az ágyra. A mézesség lefekvés előtti majszolása árt a fogaknak, fordult lassan a hátára, figyelve, ki ne csöppenjen a jobb mancsában tartott bögréből a langyos akácméz. Ezért vagyok ennyire óvatos, dugott vastag szívószálat a bögrébe. Nyam, nyam, nyam, szívogatta Micimackó a mézet, vigyázva, nehogy egy csepp is a fogához érjen. A harmadik mézkorty csurrant lefelé a medvenyelőcsövön, amikor a mackó mellére vette a füzetét. Aariel Bronxton, Adonis, Aisa Ramirez, Alberto Magnini … Arcraspricc, Arline Greenwood, Axel Börnhorf, Babygirl, Bagoly, Banáán, Bisrác81, Bernard Bianciardi, Bertrand Carra, Bpsrác … Filippo Malorni, Fujiwara S., Fullos Csaj, Hana Stirgova, Hancúr, Harci Maca, Füles…, mormolta Micimackó egyre lassabban, egyre halkabban. A bögre csendben csúszott ki a mancsból, a füzet megbillent, és a mackó egyenletesen süllyedő és emelkedő mellkasára pottyant. A kaptármintás takaróra.

Friss, tiszta és szép csend volt, csak Mackó horkantása rondított bele néha.

Dör, bumm, dörrr!, ébredt rettentő zajra Micimackó. Jaj!, nem tudom kinyitni a szemem!, ijedt meg másodszor. Sötét van!, jött rögtön a harmadik ijedtség, mikor Mackó mancsa kitapogatta, hogy de bizony, ki tudja nyitni a szemét. Mi történt a lámpámmal?, próbált a sötét mögé nyúlni Micimackó, sutty, hol van?, csatt, nem hagyhatsz cserben, lámpa, állt fel Mackó, csörrr, juj, de megszúrt valami! Micimackó a legsötétebb sötétben találta meg a televíziót, nyomkodta, de a készülék nem szólalt meg. Még sötétebb sötétben tapogatott a számítógép után, de az sem mukkant. Sötét, sötét, sötét. Egy aprócska fény, bárcsak gyúlna valahol egy aprócska fény!, vacogták a mackó fogai.

Jaj! … mi … mi volt ez a villanás?!
Dör, bumm, dörrr!

F- fff-ff- félek … segítsen nekem valaki … barátaim … Micimackó barátai … segítsetek!

Dörrr!

Macsek79, Madlaine Shokhen, Malacka, Martin Greenwell, Mónika … Nyugata Akari, Nyuszi, Nyuszkó69, Obataya I… suttogta Micimackó egyre halkabban, egyre kétségbeesettebben.

Dörrr!

Micimackó mindent megértett. Reccs-bumm, félelmetes szörnyeteg járkál odakint. Fffú-fuúú, úgy vesz levegőt, hogy beszippantja a fákat. Dörrr … éhes … bumm … nagyon éhes … durr, bumm, dörrr, nagyon-nagyon éhes … fffuuú, mérgesen üvölt … fuuú, mert éhes … puff, keresgél … bum, csatt, puff … kedvére való ennivalót keresgél … dörrr-bumm-dörrr … mackóhúsra éhes! … bum-bumm-dörrrr … mackóhúsra éhes … a félelmetes, mackóhúsra éhes szörnyeteg egy mackómarcangoló!

– Reccs-ropp! – roppantak gallyak a szörnyeteg lába alatt.
– Sss. – húzta Micimackó a fejére a kaptármintás takarót.
– Kopp-kop-kopp! – dörömbölt az ajtón a mackómarcangoló.
– Hip-hip-hip. – kapkodta a levegőt a rémült mackó.
– Én vagyok, Micimackó! Ne félj! – súlytott a rémség hatalmas mancsával újra az ajtóra.
– K-kkk-ked-dves Micimackómarcangoló, kérem szépen, tessék kintmaradni! – dadogta Micimackó Mikó István hangján.
– Nálad sincs áram, Micimackó? A vihar miatt ment el. – tombolt odakint a szörnyeteg.
– Hh-hp. – állt le Mackó légzése.
– Nyiíii. – nyílt csikorogva az ajtó.
– Puff. – tartóztatta föl a küszöb a szörnyet.

Az éjszaka sötétjéből némán szakított ki darabokat egy villám.

– Ááááá! – látta meg a falon az óriási mackómarcangolót a mackó.
– Dörrrrrrr! – üvöltött a faliszörny.
– Tik-tiki-tikk. – válaszolták a reszkető mackó fogai.
– Tudom, hogy mennyire félsz, amikor dörög az ég, Micimackó. – bukdácsolt át szörny a küszöbön.
– Egyáltalán nem vagyok finom, kimondottan rossz ízem van. – inkább gondolta, mint mondta a mackó.
– Aggódtam érted. Ne félj, én vagyok az! – mondta vékonnyá változtatott hangján a micimarcangoló és apró zseblámpájával karnyújtásnyiról megvilágította magát.
– Malacka! – szakadt fel a sóhaj Micimackóból.

Tengerpart, homok, naplemente, stb., meglátja egymást a rég nem látott ő és a rég nem látott ő, megtorpanás, tétova lépések, futás, futás – mint a filmekben, úgy indult Micimackó Malacka és Malacka Micimackó felé.

Az egyik kezében zseblámpát lóbáló Malacka Micimackó könnycseppén keresztül egész nagynak tűnt. De egyébként teljesen a régi Malacka volt. A majdnem elfelejtett, az egyetlen, az igazi: MALACKA.

Mackó boldogan szorongatta malacnyi barátját, akinek recsegtek-ropogtak a csontjai.

Boldogok voltak. És úgy is éltek, míg meg nem haltak.

Helyesbítve: Természetesen addig éltek, míg meg nem haltak. De boldogan? Boldogan nem addig.

* Malacka: Nagyon régen, 1926-ban született Piglet néven. 1936-ban tanult meg magyarul, azóta él nálunk Malackaként. Ideje nagy részét aggódással tölti, nagyon fél attól, hogy mi lesz.

** Tigris (Tigger, két évvel fiatalabb Malackánál): Roppant módon ügyel a csíkjai barnaságára. Egyesek szerint ez fogja a vesztét okozni.

*** Füles: A depresszió diagnózisához megkívánt tüneteket, ill. azok konstellációját az Amerikai Pszichiátriai Társaság Füles, nekik Eeyore, viselkedése alapján dolgozta ki.

**** Nyuszi (Rabbit): Minden percet elvesztegetettnek érez, amit nem a zöldségeinek ápolásával tölt, így a Mónika-showban eltöltötteket is.

***** Bagoly (Owl, Malackával azonos nyomtatási napon látta meg a napvilágot): Arra a kérdésre, hogy mit kérdezne egy nála okosabbtól, egyszerűen csak felhúzta a szemöldökét.

****** Ha ismer olyan embert, aki hajlandó lenne pénzt áldozni egy olyan könyvecskére, amelyben a mai adásban elhangzottak is benne vannak, egy pillanatig se habozzon, hívjon minket a 06/30-501-9943-as telefonszámon, vagy írjon nekünk a barokm@dote.hu drótposta címre! , jelent meg a felirat a képernyőn.

Az emberi lélek halhatatlan. Legalábbis azé, aki elhiszi. Az élet vagy akár a kozmosz igazságtalan. Az emberek nem egyenlők: vannak köztük hívők és vannak akik nem. Ugyanakkor semmi nem fekete vagy fehér. Az európai időszámítás szerinti i.e 483-as halálomat követően, az elsőről senki nem beszél szívesen, a halhatatlan lelkem újjá született. Ez egy „buddhista” számára nem újdonság. Azonban az, hogy az élet kereke Európában dobott partra a Krisztus utáni ezernyolcvanadik esztendőben, már jóval inkább. Főleg, hogy nem valamilyen biblikus kígyó formájában, hanem emberként. Ezek szerint a kozmosz igazsága mégis felettébb bűnösnek tarthatott valamiért. Ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amely a lelkem halhatatlansága nem, de tisztasága mindenképpen sérült, miközben megértettem létem új aspektusát, a fekete és fehér, a jin és a jang vékony európai határvonalát, az iróniát. Innentől vette kezdetét a tisztulásért folytatott harc, amelyben az élet tényeivel szemben már az elején vesztésre kezdtem állni.

A Franciaországnak nevezett, korábban nyugati frank, területen születtem és ébredtem öntudatra a mi Urunk (inkább az ő uruk) 1080. esztendejében. Állítólag minden emberi öröm mások bánatából születik. Anyám belehalt nyolcadik szülésébe, amely mindenkin más nyomott hagyott, bár nem volt szokatlan. Az élet öröm, a halál bánat. Apám hittel fogadta ezt a közhelyes igazságot, és a statisztikát, hogy az asszonyok jó fele belehal a szülésbe. Én dadával, majd nevelőkkel nőttem fel. Akiktől emberséget kaptam, és azt a keménységet, amellyel őket is nevelték. Lelkem halhatatlan és érinthetetlen volt, testem nem. Így pofonnal neveltek emberségre. Volt közte jogos és tanulságos egyaránt. Erőt és tiszteletet adott az élet nehézségeihez. Tanultam latint, a zene alapjait, a hitet és a vas igazát.

Egy olyan világban élve születni és megélni a tizennyolcadik életévet, amelyben ez mindössze tízből két embernek sikerül, szerencse. Férfiként születni kegyelem. Végül pedig nemesként látni meg a napvilágot egy olyan országban, ahol az emberek zöme jogtalan, napszítta bőrű, földtúró paraszt, már-már az élet finom egyensúlyának felborulását jelzi. Márpedig ennek mindig ára van. Harmadik fiúként látni meg a napvilágot pedig az európai népi kultúra meséivel ellentétben nem jelentett plusz szerencsét, csak annyit, hogy emelkedett lelkem nem apám örököseként vagy egyházfiként, hanem rablólovagként tengette életét. Az is szép mesterség. De a lélek törekszik a jóra. Általában. Többszöri fosztogatás és rablás után egyetlen kiút látszott a lelki és anyagi fertőből, az első, később nagyként titulált keresztes hadjáratban való részvétel. II. Orbán pápának igaza volt: lelkem „megbocsátást nyert” és később újabb földi létre ítéltetett, megint csak emberként. Lovagtársaimmal Magyarországon át vonulva, Croatia partjaitól hajóztunk át a Szent Földre. Az út során megtisztulva bűneinktől készültünk a szent háborúra. Persze fosztogatásra amúgy sem volt lehetőség, mivel a magyar király, László, halálbüntetés terhe mellett tiltotta és a keresztényi bizalom jegyében lovagjaival kísérte át csapatainkat országán. Öltük hittel a hitetleneket a hitért. Majd ők tették ugyanezt. Kik kezdték? Francia születésűként hősként tartottuk Martell Károlyt, aki 732-ben legyőzte Poitiersnél a Spanyolországból észak felé nyomuló mórokat. De ez a kérdés annyira már nem számított. A küzdelmes évek a hit és a harc rítusa mély hitet vájt belém. Lancelot, a kerekasztal lovagjai, Szent György és a sárkány romantikus történetei véres valósággá váltak. Nem láttunk sárkányt, sem szüzeket. Csak a sivatagot és a délibábként felderengő oázisokat. Harcoltunk és éltünk. Sosem éreztem létem kettősnek és nem merengtem tetteim kettősségén. Európai birodalmat építettünk a Szent Földön. Hogy miért tettük ezt, mikor odahaza sem sikerült, nem tudtuk. De a harcban jobban megértettük magunkat és keletet, mint a nyugatot.

Ezeregyszáztizennyolcban II. Gelasius pápasága idején ellátogattam Rómába, amely hosszú, veszélyes és fáradtságos zarándoklat volt hitem és nyugati szülőföldem központja felé. Jó év volt ez Európának. Nem pusztán látogatásom miatt. Valamikor e tájt kasztrálták féltékenységből Franciahon egyik legnagyobb filozófusát, Pierre Abelardot, akit később eretnekséggel is vádoltak, továbbá alapították meg a tiszta lovagok rendjét, a Templomos Lovagrendet. Később, két újjászületésem között utolsó nagymesterüket Jacques de Moleyt máglyán égették meg 1314-ben. A szerelem és a szenvedély tüze már csak ilyen. Gelasius alatt az egyház és Róma a dőzsölés bűne helyett másik szenvedélyének hódolt, a hatalmi harcnak: a VIII. Gergely ellenpápával és a német-római császárral, V. Henrikkel folytatott harc kötötte le a figyelmet. Miközben körülbelül negyvenmillió buzgó hívő tényleg igyekezett keresztényi életet élni. Így hát nem zavart sok vizet római zarándoklatom nemesi körökben.

Utazásom és ottlétem két évet emésztett fel életemből. Először életem utolsó napjaiban, a Szent Földre való visszaérkezésem után egy évvel, értettem meg a létemet átszövő iróniát, mikor immár gazdag emberként, jeruzsálemi birtokaimon ugyanazzal a fogóval húzták ki gennyesen fertőzött fogamat, amellyel előtte egyik szolgám fogát és lovam lábából egy patkószöget. A fájdalom hitet, az azt követő vérfertőzés megértést adott. Az utolsó kenet pedig belépőt a mennyek kapuján. Életem negyvenegyedik évében az Úr ezeregyszázhuszonegyedik évében mosolyra húzott vicsorral arcomon tettem meg a nagy lépést.

Harmadszor emberként születni egy korban, amelynek jelképe a nap, amelynek hangadói végtelen arroganciájukban a hitet tagadva a józan ész jegyében felvilágosítani akartak mindenki mást, ez tényleg ironikus. Hogy erre rájöjjek, már nem kellet életem végéig sem várnom, éltem közepén eljutottam a következtetésig. A sötétség viszonylagos. Európa ezen sötétség egyik oldaláról billent a másikra, akár egy rosszul összeszerelt inga.

Később, negyedszerre, Freud tanácsát megfogadva eldöntöttem, hogy kiírom magamból ezt a létélményt. Bár háromszor egymás után ugyanoda születni, és ugyanazt a leckét megtanulni, már több, mint szorgalom. Inkább létállapot. Európai. Így megírtam lelkem memoireját. Emlékezetből…

Itt érzem a szivemben a nagy semmit!, emelkedett mellkasa bal felére csapva költői magaslatokba Stukkó, és belenézett a bólintó Mityu savókék szemébe. Kibaszott szar ez az egész!, gurította le a negyedik kevertet Huli. Tényleg kitalálhatna már valamit, sóhajtott a savószemű, máskor is elmaradt napokra, hanem most már három hete! És mi a hórihorgas lófaszt csináljunk addig mi?, szállt a magasból a mélybe Stukkó. Mint rendesen, aznap is a Karcosban pihenték ki a nap ezt megelőző részét, döntötték magukba a piát, és a nagyseggű Zsuvit bámulták. Normális férfiaknak ez maga lenne a boldogság, de Stukkó, Mityu és Huli szomorú volt. Mert aki egyszer megízleli a füstölt csülkös bablevest, annak csülök nélkül már nem veszi be a gyomra, szokta mondani Mityu, akinek Marcsa nevű felesége világhíres füstölt csülkös bableveséről. Jól emlékeztek a napra, mikor Ferkó először jelent meg a Karcosban, pedig megvan annak már öt éve is. Kétes foltokkal tarkított farmerben, zöldes-fehér arccal, langaléta szemüveges esett be az ajtón. Gréti, Zsuvi nagycsöcsű elődje, (miért nem lehetett egy nőbe rakni a két nagyot?, kesergett hosszú órákat Huli) azt hitte, hogy menten összehány mindent, szólt a szobafestő Stukkónak, hogy ragadja meg, de gyorsan, és taszajtson rajta akkorát, hogy vagy a WC-be vagy az utcára penderüljön. Stukkó szakmájából adódóan értett a színekhez, és egy Unicummal sápadt-pirosat kevert a zöldes-fehérből. A gyomorerősítőért cserébe szavakat kaptak, Ferkó vagyok, mondta halkan a langaléta, aztán belekezdett. Azóta a Karcosban nem a pia és a Gréti melle (majd Zsuvi segge) volt a legnagyobb szám.

Jaj, kiáltott fel Ferkó, mert bal kezének mutatóujja fájdalmasan, mitöbb vérzésgyanússá sértette orrát, amit már jó egy órája rendületlenül túrt. Az ujjat kihúzva megállapította, hogy az orr bizony vérzik, nem túlságosan, de annak a kenhető, halványpiros matériának a köröm hegyén vérnek kell lennie. Csessze meg, mondta, mert békés természetű volt, és utálta a vért, kiváltképp a sajátját. Az ok, amiért végtagjának nyúlványát nem tudta finomabb munkára kényszeríteni az volt, hogy Ferkó gondolkodott. Ki kellett ugyanis találnia valamit. Narancssárga bőrkanapéján csiri-csáré virágmintás takarója alatt gubbasztott, és a szoba közepe felé bambult. Az ágytól a bordó-sárga mintás szőnyegen keresztül a Samsung televízióig utópisztikus kommunában élve holmik tömkelege figyelt lélegzetvisszafojtva. A pörköltszaft alapon penészes tányérokon kívánatosan domborító újságpapír Michelle Wilde-ok, a félig üres szardellás konzervbe fojtott Sophiane-k, a Borsodis dobozokból épített, és szétrobbantott vár, az elő-, és utóvéd gyanánt elhelyezett szaros gatya különítmény, a négy, muslicarajjal álcázott bunker, a kanszagot ezerkétszázzal árasztó ingek és pólók és a mindezt egyenletesen belepő szotyi léte, valamint a kitalálás sikeressége közt negatív kapcsolat állt fönn: amennyiben Ferkó eszébe Ferkó számára tetsző gondolat jut, a kommuna rövid időn belül megsemmisül, ellenkező esetben a kosztenyészet tovább virulhat. Az orrán sebesült átbukdácsolt az egyik bunkeren (kiderült, hogy muslicák alatt terem a rohadt barack), és a fürdőszoba tükrében vizslatta a sértett testrészt. Semmiség, állapította meg hamarosan, és nekiesett a homlokán duzzogó pattanásnak, de az akkurátus nyomó mozdulatot egy hang állította meg: csöngettek. Nikotinsárga ujj nyomta és nyomta és nyomta a csengőt. Pillanat, kiáltott Ferkó, beletelt tíz percbe, míg ajtót nyitott. Szemétdíj, köszönt egy kunkorodó bajusz, az alatta lévő sötétkék pulóveren állva, kétezer-háromszázötven. Ferkó nem szerette a pénzt akaró bajszokat, és nem mozdult. Emlékszik a 99-es BL döntőre?, kérdezte a bajusz, nem? 2003 van, meredt a szőrcsomóra Ferkó. De ember, azt nem lehet elfelejteni!, én minden nap megnézem videón, csak az utolsó öt percet, a többi nem érdekes, de az!, a Bayern a nyolcvankilencedik percben 1-0-ra vezet… Mennyi?, nézett Ferkó SZTK keretes szemüvegén keresztül a bajuszról a pulóverre. 1-0, jött a válasz felülről. A díj, mondta a pulóvernek. Kétezer-háromszázötven, felelt a bajusz. Ferkó pénzért ment a szobába, háta mögött egy láthatatlan bajusz mesélt: Szóval 90. perc és 1-0, a németek már ünnepelnek, mikor jön a csereként beállt Sheringham és beakaszt egy böhöm nagy gólt!, bassza meg, bosszankodnak a bajorok, jöhet a hosszabbítás, de az angolok nem úgy gondolják, de nem ám!, hanem az a norvég gyerek… a… hogy is hívják… Solksjaer… A pénz, gyűrt Ferkó a pulóveres szőr markába egy ötezrest. A pénz, köszönöm…, tudja, imádom a sportot, egyszerűen imádom…, tessék, a visszajáró, izgett-mozgott a bajusz. Viszlát, gondolta magában Ferkó, és a bajusz orrára csapta az ajtót. Megzavart a rohadék sportbuzi, morogta és a WC-be költözött gondolkozni. Rohadék, hajtogatta fél óra múlva is zsibbadt lábát markolászva, majd adok én neked.

Jókedvű napsugarak táncoltak a Szöcske utca levegőjének milliárdnyi porszemén. Az öregek sem emlékeztek ilyen hosszú és meleg vénasszonyok nyarára. Özvegy Botos Kálmánnét besárgították a fölé magasodó diófa ráhulló levelei, miközben ebéd után szokásos egészségügyi ücsörgését töltötte a háza előtti padon. Vadul eltekerő biciklista szele csökkentette felére az öregasszony sárgaságát, Ferkó hajtotta vén Campingjét. Az elébe kerülteknek esélyük nem lett volna elugrani. Szerencsére közel lakott a kocsmához. Megvan!, ordított bele a Karcos dohányfüstös levegőjébe, mikor berontott az ajtón. Már azt hittük a ganédba fúltál, szemüvegeském, üdvözölte Huli, és oldalba lökte Zsuvit, hogy álljon föl és hozzon valamit izzadt barátjuknak, Unicumot és Borsodit. Négy szempár tapadt a dinnyényi, gömbölyű húsra, mely Zsuvi lábát kapcsolta a törzséhez, és úgy ringott, hogy férfiszem nem maradt szárazon. Mondjad már!, mi az?, mondjad már!, sürgette Mityu Ferkót, mikor végre elmúlt a varázslat. Ferkó kinyújtózott, nagy levegőt vett. Meglátjátok, két hét múlva itt vagyok, addig bírjátok ki, nagyon nagy lesz, meglátjátok, mondta kaján mosollyal, majd a poharak gondjaira bízta a másik hármat, kirohant az ajtón, és visszapattant a Camping nyergébe. Most mér kell úgy titokzatoskodni?, fakadt ki a piával pont megérkező és mindent jól halló Zsuvi. Könnyű neki, az ő fejében már megvan az egész, minket meg csak azé nem rág széjjel a kíváncsiság, mert megesz az unalom, háborgott Mityu, legalább valamit mondott volna. Mondott, két hét múlva, szólalt meg Stukkó és magára vette azt a terhet, hogy elfogyassza az Unicumot és a Borsodit.

1985-ben fiatal tornatanárnő érkezett a Viola utcai Általános Iskolába. A fiúkkal rögtön megkedveltette magát, nem hordott melltartót. Hamarosan a lányok is szeretni kezdték, mert a torna volt a mániája. A délutáni edzés után egy nyolcéves lányka állt a fűtetlen tornateremben. Lassan, hangosan csámcsogva rágózott és a gerendát bámulta. A kis Zsuvi nagy álma lett, hogy vékony, hajlékony, kecses tornásznő lesz, aki úgy pattog a gerendán, hogy muszáj neki nyernie a világbajnokságot. A nagy Zsuvi tenyeres-talpas, faros nőszemély volt, Huli szerint menten pozdorjává törne a gerenda, ha ráugrana. De a tornát imádta, és mindig nézte a TV-ben. 2003. novemberében a Karcosban kötelező program volt a debreceni tornász világbajnokság, amit a magyar televízió élőben közvetített.
Csisztu Zsuzsa nem sétált a kommentátorállásból a kamerák elé, hogy levesse a felsőjét, így Stukkó, Huli és Mityu Borsodik közt ultizott. Többet ért egy kontra parti mindenféle ugrabugránál. Ferkó csöndben figyelte a történéseket. Még ha csupaszon csinálnák, nézett föl Mityu egy rebetli után a gerendán homorító Szvetlana Khorkinára. A gyűrű döntője, köszönhetően a hazai pályán mindenképpen győzni akaró Csollány Szilveszternek, aztán az asztalra dobatta a lapokat, a korsókat meg magasba emeltette. Szilveszter utolsó előttiként mutatkozott be, közvetlenül a nagy ellenfél, a bolgár Jordan Jovtchev után, aki káprázatos gyakorlatára 9.80-at kapott. Ma világbajnok leszek, kiáltotta magában Szilveszter, mikor hosszas koncentrálás után edzője fölsegítette a szerre. A Karcosban megálltak a korsók a levegőben, a dohányfüst a sarokba menekült, Zsuvi nyitott szájában megpihent az Orbit, egy pisszenés sem hallatszott. Beleállt!, ordította Stukkó, megvan, basszátok meg, ennek meg kell lennie!, kontrázott Huli, mikor Szilveszter leugrott és magasba emelte a kezét. 9.85!, visította Csisztu Zsuzsával együtt Zsuvi, és hatalmas csókot nyomott Stukkó szájára. A megmerevedett korsók irdatlan csattanással csaptak össze, a Karcos Csollányt ünnepelte. Ferkó vigyorogva jegyzett meg valamit a medve bőréről. Mit akar itt ez a csenevész majom?, röhögött Mityu hatalmasat, mikor az utolsó versenyző megjelent. Öcsém, ezen egy deka izom sincs, suttogta csöndesen a gyakorlat végén. A csenevész majom hajszálra ugyanazokat az elemeket mutatta be, mint Csollány Szilveszter, csak mindet szebben, jobban, lendületesebben, elegánsabban. A Karcos népe nem hitt a szemének. Az izomtalan, apró ember megigézte a pontozókat: 9.95. A sportcsarnok síri csendjében egy mindössze 102 cm magas, vézna, durva arcú fickó ünnepelt. A hazai kedvenc, Csollány második lett. A gyűrű világbajnoka a semmiből felbukkanó, a világbajnokságra szabad kártyával érkező Ounyiuo Abluudu, mondta Csisztu Zsuzsa, majd hosszabb szünet után hozzátette: egy nyami versenyző… a Nyama-szigetekről. Nyami?, mi a fészkes rettenetet karattyol már megint ez a nő?, üvöltött Stukkó a képernyőn keresztül a kommentátorra. Na ez az, amiért akkor elmentem, tört ki a nevetés Ferkóból, figyeljetek!, és mesélni kezdett.

Stukkó különös vonzalmat érzett a pultosnők iránt. Mityu szerint a pult mögött nem létezik olyan rusnya csaj, akit Stukkó ne akarna megdugni. Aztán megjelent a Karcosban Gréti, aki egyáltalán nem volt csúnya. És Stukkó nem csak megdugni akarta. Azt is, persze, de nem csak. A szobafestő negyvenévesen komolyan tervezte, hogy megnősül. Jó szakmája volt, magaépítette szép háza, kutyája. Gyerekre sosem gondolt, de Gréti kedvéért talán majd azt is. És akkor jött az a kibaszott kamion. Elvitte Grétit. Örökre. Nincs annyi pia, ami ki tudta volna mosni a festő fejéből Grétit. De ez a Zsuvi nagyon jó bula, jegyezte meg magában Stukkó. Pedig eleinte ki nem állhatta az új pultos csajt. Miért kell ezt a hülye picsát beavatni? A Gréti, azt mondtuk ő az utolsó, mérgelődött. Zsuvinak azonban muszáj volt elmondani, már azzal fenyegetőzött, hogy addig nem hoz piát, amíg meg nem mondják, min röhögnek. Így aztán Ferkó őt is beavatta. Megint öten lettek. Az új csaj pedig kezdett megszépülni. Bizonyos tekintetben jobb nő, mint a Gréti. A fara például, az határozottan jobb, méregette Stukkó. Meg a viccet is jobban érti. Amikor Ferkó növesztett egy harmadik lábat a Karesznek, egy álló hétig röhögtek azon az állaton. Csak a Gréti nem nevetett, sajnálta. És komolyan el akart mondani mindent. Hát az szar lett volna. Pedig a Karesz igazán megérdemelte, hogy három lába legyen. Zsuvi más volt. Mikor egyik napról a másikra az összes létező térképen vagy 100 kilométerrel arrébb rajzolódott a magyar-román határ, Zsuvi rettentően élvezte. Pedig az sokkal durvább volt, mint röhögni a Kareszen. Tele volt vele minden tévé, rádió meg újság. Még háború is lehetett volna belőle. És a csaj könyörgött, hogy ne legyen még vége. Persze vége lett. Ferkó az elején elmondta, hogy mindennek vége lesz egyszer. Röhögünk, de mielőtt a dolgok kezdenének eldurvulni, vége lesz.

Miért utálta Mityu annyira Frei Tamást? Az okokat egy szóba lehet sűríteni: Marcsa. Mityu felesége ugyanis imádta a Riportert. Mit eszel ezen a tv-majmon?, kérdezte Mityu. Marcsa nem nézett a férjére, úgy mondta: egyrészt kiváló filmeket készít, nagyon sokat tanulhat belőlük az ember, másrészt borzasztóan érzékeny, a múltkor is elsírta magát, mikor azt a zsidó kisfiút körülmetélték, annyira sajnálta a gyereket, láttál már más riportert adásban sírni?, na, ő ennyire érzékeny, harmadrészt meg iszonyatosan jóképű (Marcsának kb. fél óra múlva esett le, hogy az a gyerek, akit körülmetéltek, nem is zsidó volt, hanem marokkói, és nem Frei műsorában látta, hanem Kepesében, de a lényegen ez úgysem változtat.). Ekkor Marcsa fölnézett és beszédes szemeivel folytatta: bizony jobb, hogy ezt a tv-majmot utálod, mintha Kareszt, a bátyádat akarnád kinyírni, amiért hetente kétszer megdug a fészerben. Mityun kívül mindenki értette Marcsa szemeit. Már megint veled ivott ez a disznó!, villámlották Stukkónak. Takarodj innen, te mosdatlan állat, menten elhányom magam, ha közelebb jössz!, dermesztették utcahossznyiról mozgásképtelenné Hulit. Szaggasd le a ruhám és csókolj, ott is… ott is!, duruzsolták Karesznek. Okos, érzékeny és jóképű, mi?, nem úgy, mint a mi fajtánk!, dühöngött magában Mityu, és megdobbant a szíve, mikor az asszony ránézett, istenem, hogy tud nézni!, de szeretem!
Mityu a Karcosban sem bírta, amikor a Riporter műsora elkezdődött. Fölpattant, ezt nem, ezt nem, ezt nem, nincs az a pénz!, rohant dörmögve a kocsma ajtajáig. Ott megfordult, és könnyes szemmel, állva nézte végig az adást. A szokottnál jóval többet ivott.
Frei Tamás mindent tudott a nyamikról. Sőt, a mindennél jóval többet. Sajnos a műsoridő korlátozott volta miatt mityubosszantó képével csak a következőket mesélhette el: Hosszú combú, meztelen bennszülött nők, hatalmas melleik közt diónyi igazgyöngyökből fűzött gyöngysor, karjukon kilós aranykarperecek, és minden vágyuk, hogy fehér bőrű tengeri istenek jól meghágják őket. Ilyen képek tolongtak a portugál Pedro Del Sarto hajóskapitány fejében, amikor a föld! föld! kiáltás után távcsövén keresztül megpillantotta a három apró szigetet. A XVII. század derekának tengerésze térképén nyomát sem találta ezen a helyen szigetnek. A portugál lobogó szentsége alatt hajózó legénységen vad eufória lett úrrá: zabálunk, piálunk, dugunk, rabolunk, meggazdagszunk! Kinek-kinek vérmérséklete szerint lett az eufóriából kétségbeesés, apátia, avagy düh, mikor a három sziget egyetlen falujában az

aranyba álmodott csupasz amazonok helyett sovány, alig egy méter magas, meglehetősen ügyetlenül mozgó népséget találtak. A tengerészek három kézzelfogható értéket vettek magukhoz: feltöltötték víz-, gyümölcs-, valamint húskészletüket. Ez utóbbit az általuk majmoknak nézett őslakosokból. Nyolcvanat szakszerűen feldarabolva spájzoltak be, jó néhányat pedig frissiben elfogyasztottak. A jóízű lakoma emlékére nevezte el a derék Del Sarto kapitány a sziget majmait nyamiknak, a három szigetet meg Nyama-szigeteknek.
A történelemlecke után Frei figyelmeztette a Karcosban őt tátott szájjal nézőket, hogy el ne menjenek, mert rövid reklámot követően hazánkban még soha nem látott felvételeket láthatnak a nyamikról. Zsuvi szörnyülködött, mert nem közvetlenül Coccolino Maci után kellett volna bemutatni a filmet, Stukkó viszont azt mondta, hogy ez pontosan ki volt számítva, a hatás érdekében: A BBC 1952-ben készített 6 perces archív felvételén apró, girhes, csúnya alakok imbolyogtak, csetlettek, botlottak, ritka ügyetlen népség élt a Nyama-szigeteken. Egyvalamivel viszont még Huli csodálatát is kivívták (és undorrá fokozták Zsuvi szörnyülködését). A nyamik bármelyik társukkal, bárhol és akárhányszor képesek voltak dugni. Ugye ezek után még hihetetlenebbek az elmúlt hetek sporteredményei, mosolygott a Riporter a kamerába. Mi történhetett a Nyama-szigeteken az utóbbi 50 évben? Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, lepte meg a Cavinton reklám után a tévés a nagyérdeműt (mire Stukkó nagyot bólintott), csak a következők biztosak: 2003-ban a Pfizer amerikai gyógyszergyár kutatói azzal a feladattal érkeztek a Nyama-szigetekre, hogy derítsék ki, mitől olyan hatalmas az őslakosok libidója. A tudósok megvizsgáltak minden mozgó és mozdulatlan, makroszkópikus és mikroszkópikus élőlényt, a föllelhető összes ásványt, a vizeket és a levegőt. Ezután maguk a nyamik lettek a vizsgálatok tárgyai. Sikerül-e megtalálni az őslakosokban dollár százmilliókat látó gyógyszergyárnak a szuperpotenssé tevő csodaszert? A kérdés még válaszra vár. A kutatásban résztvevő egyik vegyésznek, Robert Byrne-nak azonban feltűnt, hogy az 50 éves filmen még folyamatosan bénázó nyamik futtában kapják el a nyulakat, ugrálva tépdesik a kókuszdiót a pálmákról, és delfinekkel úsznak versenyt. A jó szemű vegyész otthagyta a Pfizert és sportmenedzseléssel kezdett foglalkozni. Dollár százmilliókat látott a nyamikban.

Húsz éve Huli közönséges huligán volt, rendes szülőkkel és töménytelen balhéval. Aztán a szülei meghaltak, neki meg benőtt a feje lágya. A polgármester Karesz szerint szervesen integrálódott a társadalomba. Félig hajléktalan, félig munkanélküli lett. Nyáron a szőlőhegyen húzta meg magát valamelyik pincében, vagy a szabad ég alatt, azt se bánta. Télen a Karcos melléképületébe vackolhatott. Cserébe kisebb munkákat végzett, vagy nem végzett. A polgármester mindig talált neki valamilyen segélyt, amit el tudott inni a Karcosban. Még huligán korából megvolt neki a környék összes csaja. Hosszú, zsíros lobonca, kopott bőrkabátja, a szájából lógó cigi, rövid, velős trágárságai folyamatosan hajtották neki a csitriket. Aztán a csajok tisztes feleségként, családanyaként, Huli meg félig hajléktalanként integrálódott. Ilyen faszányos csákóknak is kell lenniük, hogy a köcsögök lássák, hogy így is lehet élni itten, mondogatta a hatodik kevert tájékán. A nőkhöz még most is átkozottul jó szeme volt, csak elferdült virtuális irányba. Marsi Anikót imádta.
Huli tátott szájjal meredt a Fókusz műsorvezetőnőjének kék szemébe. Anikó arról értekezett, hogy a XIX. század heves vitáit, miszerint a nyamik emberek, majmok, avagy az ember és a majom között álló előemberek-e, a genetikával alaposan megerősített XX. század kategorikusan döntötte el: a nyamik emberek – Anikó itt megjegyezte, hogy a XXI. századnak még nem volt ideje megváltoztatni ezt a döntést. Lám Del Sarto matrózai sem tudhatták, hogy lakomájuk három évszázad múlva posztumusz kannibalizmusnak minősíttetik. És most ennek a nem is olyan régen még majomnak tartott népnek a fiai halomra nyerik az érmeket, tönkreverik a világ legjobb sportolóit. Ki ne emlékezne arra, amikor a Németország – Nyama-szigetek barátságos labdarúgó mérkőzésen (2 : 17) a tornászvilágbajnok Ooouuuny Abluudu kicselezte a bírót, mind a tizenegy német játékost (Oliver Kahn kapust háromszor is), majd lágyan megemelte a labdát, és a lehulló gömböt farának finom riszálásával pöckölte a hálóba? Aztán az olimpia! Elképesztő látvány volt, amikor az amerikai izomkolosszusok mellett kivonult a 103 cm átlagmagasságú nyami kosárlabda válogatott (melynek tagjai közt ekkor már jó néhányan többszörös olimpiai bajnokok voltak, köszönhetően annak, hogy az atlétika, úszó, labdarúgó, tornász, birkózó, vitorlás, kajak-kenu, sportlövő és vívó versenyeket a kosárlabda torna előtt rendezték) az kosárlabdatorna döntőjére. Az eredmény már senkit nem lepett meg. Vagy a …
Anikó csak sorolta, sorolta a nyamik csodálatos sport-cselekedeteit, a szerkesztők a Fókusz egész aznapi adását ennek szentelték. Huli eszét vesztette, bámulta és bámulta a kék szemeket, egy kortyot sem ivott a műsor alatt, Zsuvinak kellett kevés fröccsöt a szájába lötybölni, ki ne száradjon a szerencsétlen.

Arról azonban még a Riporter és a szőke ciklon sem tudott, hogy a portugál felfedezők után 300 évvel, nem sokkal az amerikai gyógyszergyár kutatói előtt egy Ferkó nevű lény tette a lábát a Nyama-szigetekre. Csöndesen dudorászva szállt ki a csónakból, átsétált a tengerpart fövenyén, elment a csodás pálmafák alatt, átvágott a félelmetes dzsungelen, meg sem állt a sziget egyetlen folyójának, a Tropinak a forrásáig. A forrás felé ugró mohás sziklára ült, levette bakancsát, és a csobogó, friss vízbe lógatta a lábát. Izzadt pólójába törölte szemüvegét, előhúzta a Blikk múlt pénteki számának farzsebébe gyűrt sportoldalát, és kékeszöld port szórt a Tropiba. Ferkó arcára elégedett mosoly ült, ahogy a hideg víz csiklandozta a talpát.
Csupán egyetlen hely volt a világon, ahol erről tudtak. A Karcosban.

Karesz, a polgármester egyik reggel arra ébredt, hogy három lába van. Hát ez kurva kellemetlen, mondta mikor kilépett az ágyból. Az összes nadrágomnak két szára van, szoknyában meg mégsem mozdulhatok ki. Délben tárgyalás a szemétégetőről. Fél kettőkor meg a futballpálya melletti telekről. Miért ne lehetne ott lakópark? Kellenek a fejlesztések, vagy nem kellenek? Akkor meg mi van? Jobbról lakópark, balról szemétégető. Középen meg hadd kergesse a labdát a paraszt. A házakból buzdítják, a hulladékot sem kell messzire vinni. Összhang és harmónia. Föl kell ismerni, hogy mik a fontos dolgok, kérem. És ilyenkor jön ez itt nekem! Az egyik lábamra sehogy nem jut gatya! Felét nem éri így a telek, ilyen körülmények között. Este meg meg lehetne végre dugni a Marcsát. A szeme mondta, hogy ma este. Mityu a Karcosban lesz, a hülye haverjaival röhög majd valamin, mint mindig. Mi a francot lehet így csinálni? Tárgyalás a csupasz lábú polgármesterrel! Csupasz? Szőrös, mint az állat. Le kéne szedni a szőrt. Jucikának egy deka szőr nincs a lábán, mutogatja is folyton. Az biztos, hogy kurva jó lába van. Ma helyére kerülhetnének a dolgok. De meg van minden baszva. Mit fog szólni a Marcsa? … Rohadt életbe, a Mityu! Az meg szabó, vagy mi a fene! Öcskös, azonnal gyere át, valami nagyon komoly feladat van a számodra, kapta fel a polgármester a telefont. A szabó életében először a bátyjának varrt háromszárú nadrágot.

Karesz két plazmatévét vett. Egyiket otthonra, a másikat a hivatalba. A fontos tárgyalások alatt is ment az Eurosport. A sport nemesíti a lelket, vallotta a polgármester, még nézve is. Jucika, ez olimpia!, mondta 2004. nyarán Karesz a titkárnőjének. Négyévente egyszer van, tette hozzá, mert Jucika a Csacska angyalra állította a plazmatévét.
A sport nemesíti a lelket!, zokogott a kocsma TV előtti asztalán illatozó Vilmosba a falu első embere. (Plazmatévé ide, plazmatévé oda, mégiscsak a Karcos 12 colos képernyője az igazi, még ha ki is guvad az ember szeme). Mert az athéni olimpiával gondok voltak, sehogy sem akart nemesedni tőle a polgármesteri lélek. Sőt. Az olimpia záróünnepségét 43 ország bojkottálta, hörpintett a sörébe Hulira kacsintva Stukkó. Mert azok a mocskok!, csapott a tölgyfa asztalra Karesz, aki nem tartotta magát fajgyűlölőnek (ellenkezőleg, keblére ölelte a helyi cigányokat, ételt, italt, pénzt adott nekik a választás napján), hanem amit ezek a sötét bőrű, töpörödött szemétládák, ezek a nyamik műveltek, az a soknál is több! Jóval több. Főleg, hogy ekkorát kellett bennük csalódni. Mert az elején mindenki nekik szurkolt. A kicsiknek, a szegényeknek, az elmaradottaknak, az épp, hogy csak embereknek, a majmoknak! Itt a polgármester rövid szünetet tartott, lehúzta a könnyeitől kissé sós Vilmost, Zsuvi rögtön újratöltötte a kupicát. A magyar csapat szégyenszemre érem nélkül kullogott haza Athénból, hígították Karesz könnyei a friss Vilmost, azok a ragyogó sportemberek! Micsoda szégyen! Edzenek, mást se csinálnak, álló napig futkosnak, mégsem megy nekik! Más dolgozik, kérem, ők meg játszanak, szórakoznak, és vesztenek! Jöttmentek, majmok verik tönkre őket. Ország szégyenei! Mireföl bontsam most fel azt a rohadt kurva Törleyt, amit szilveszterkor direkt az első olimpiai arany ünneplésére tettem el? Ugyan már, bátyus, lesz még olimpia, próbálta meg Mityu az újabb ivásszünetet tartó bátyját csitítani. Olimpia! Soha! Ezután?, tüzelte Kareszt most már a hatodik Vilmos is. Soha! Minek? Van értelme ezután bármiféle sportrendezvénynek? Ezek a rohadékok mindent megnyertek, mocsok egy banda. Mindent azért nem, az Athénben kiosztott 301 aranyéremből csak 204-et nyertek a nyamik, pontosított az ujjával a Borsodi habjában játszó Ferkó. Csak?!, horkant föl Karesz. Azért mondja, hogy csak, mert sokkal többet nyerhettek volna, ha 43-nál többen mennek el a Nyama-szigetekről az olimpiára, magyarázta Stukkó, bár igaz, hogy ott mindössze 364-en élnek. A polgármesteri szemek vérbe fordultak. Na hiszen már nem sokáig! Majd tesznek róla a nagy sportnemzetek, akiket merészeltek vérig sérteni! A nyamik mind egy szálig ki lesznek irtva! Először a majomkölkök, meg a vén majmok, aztán a nők, utoljára a férfiak, nekik végig kell nézni, hogy koncolnak föl mindenkit azon a kurva szigeten! Vérben fog úszni az a kibaszott sziget! Én naphosszat elnézném a nyamikat, annyira ügyesek…, jegyezte meg Stukkó. Elhallgassatok! Mind!, förmedt rájuk Karesz. Az egész olimpiát végigröhögtétek, visszhangzott a falu! Röhögtetek, mikor németeket vertek, vihogtatok, mikor franciákat, visítottatok, mikor amerikaiakat és … csuklott el a hangja, sikítottatok, mikor magyarokat. Nektek semmi sem szent? Elhallgassatok, mert bezáratom ezt a koszos kocsmát! Karcsikám, azért meg ne verjél minket, békítette Mityu. Kussoljál!, látni sem bírlak benneteket!, csapott öccse felé Karesz, majd felállt és a nyamik 50 évvel ezelőtti imbolygó járásához kísértetiesen hasonlító mozgással ment ki a Karcosból.
Ferkó lenyalogatta ujjáról a sörhabot, nagyot nyújtózott, aztán kitépte a tegnapelőtti Blikk sportoldalát és piros port csomagolt bele. Na, ez jó volt, mondta, majd kiment a Karcosból és felült a Campingjére.

* * *

2005. januárjában különös felvételek járták be a világ televízióit. Emberek szálltak föl a debreceni villamosra. A villamos berregett és becsukta ajtajait. Az ajtók abban a pillanatban eltűntek, az ablakokkal, a csengőkkel, az áramszedőkkel, a tetővel, a padlóval, a kapaszkodókkal, az ülésekkel, a kerekekkel együtt. A villamos egésze köddé vált, csupaszon hagyta az utasokat a januári fagyban. Csúcsidő volt. Egymás után rohantak a végtelenül összesűrűsödött, ülő, álló és egymást taposó emberekből felépülő masszák a sínek felett a Kossuth térről, a Nagyerdőn át, a Klinikákra és a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Majd vissza, körbe-körbe. Hó eleje volt, az utcán sétálók tisztán látták, hogy a száguldó emberek között ellenőrök furakodnak.

Mondják, hogy nincs olyan ember, aki mindent tud. Ez tévedés. Van. Kelemen Áron. Ő mindent tud. Legalábbis irodalomból, legyen az angol, lengyel, német, francia, orosz, spanyol vagy éppen magyar, neki mindegy. Ő mindent tud.
Kelemen Áron ötvenöt éve tanít az egyetemen. Immár nyugdíjasként. Az a legenda járja, hogy könyvről még senki nem tudott olyat kérdezni tőle, amit ne tudott volna hihetetlen pontossággal, már-már szó szerint felidézni. Pedig nagyon sokan próbálkoztak, sokan szerették volna a „na én olyat kérdeztem Kelemen Árontól, amire nem tudta a választ” címet.
Hatalmas tudását irdatlan méretű könyvtárából szerezte, és félelmetes memóriájának köszönhette. Nyolcvanévesen is elolvasott naponta egy könyvet, és amit egyszer elolvasott, azt sosem felejtette el, a legapróbb részletet sem.
Kelemen Áronnak volt egy titka. Hogy miből ered ez a hatalmas tudásvágy. Kelemen Áron ugyanis történeteket írt. Hatvanöt éve is megvan már annak, hogy elkezdte a történeteit írni. Három-négynaponta születtek az újabbak, jobbnál jobbak. Azonban ma már egy sincs meg. Egyetlenegy sem. Mert mihelyt a papírján vagy akárcsak a fejében összeállt egy történet, szaladt a könyvtárba, akkoriban még nem telt rá, hogy saját könyvtára legyen, hogy megnézze, biztos legyen benne: soha senkinek még csak hasonló történet sem jutott az eszébe. Nem volt ritka az olyan nap, hogy négy, öt könyvön rágta át magát. Addig olvasott, míg nem talált egy övéhez hasonlót. Bizony a legkisebb hasonlóság is elég volt ahhoz, hogy a Kelemen Áron-féle történet a szemétkosárba kerüljön. Ő ugyanis abszolút eredetit akart írni. Ezért nincs ma egyetlen Kelemen Áron történet sem. Ezért nem ismeri senki a műveit.
Régen hetente születtek a történetei, az utóbbi években azonban már jó, ha évente egy összeáll. Ezeknek már több idejük van az íróasztalon heverészni, mert hol vannak már a napi négy-öt könyvet faló évek? Bizony, Kelemen Áron ideje is pereg a homokórán. De végül mindegyik történet a szemétkosárban végzi. Menthetetlenül.
Egyik nap Kelemen Áronnak eszébe jutott valami. Egy tündéri, megható történet. Borzasztó gyorsan dolgozott, az egész könyv ott volt a fejében, mintha már réges-régen ott lett volna, és most kibújik, életre kel. Fehér lapokra írta a fejéből olvasott történetet. A könyv egy hét alatt elkészült. És csodálatos lett.
Kelemen Áron egészsége pár hónapja igencsak megromlott. Rák. Az orvosok néhány hetet adtak neki. Nem is kellett több idő, csak a könyvet fejezhesse be, az abszolút eredetit, amelynek minden apró rezdülését ő maga találta ki.
Mondják, hogy egyes emberek pontosan megérzik, ha jön a halál. És Kelemen Áron megérezte. Amint az utolsó sor végére tette a pontot, tudta, hogy még aznap este távozik. Boldog volt. Éppen be tudta fejezni. Gondosan elrendezte íróasztalán a mű lapjait, aztán az első lapra, a cím alá írt pár sort a fiának. Csak annyit, hogy nyugodt szívvel hal meg, most már, mert olyan könyvet írt, amely a legjobb írók történeteivel is versenyre kelhet, akár még az ő könyvtárában is helyet kaphatna – mosolyodott el Kelemen Áron.
A fiának írt sorokban Kelemen Áron nagyon pongyolán fogalmazott, pedig annakelőtte soha nem fogalmazott pongyolán. De most ott volt a mű, úgyis az beszél. És milyen szépen beszél!
Kelemen Áron boldogan feküdt le halálos ágyára. Nyugodtan szuszogott és várt. Nem kellett sokáig várnia. Az utolsó percében oldalra, az ágya melletti szekrény felé fordította a fejét, búcsúpillantást vetett szeretett könyveire.
Ott, az a piros fedelű könyv! Melyik is az? Mi a címe? Ki is írta? Nem emlékezett. Pedig biztos, hogy olvasta. Csak egyszer. De neki elég volt egyszer elolvasni, azután emlékezett minden szóra, örökké.
…de az a könyv, az a piros… furcsa… miről is szólhat?… a főhős… mi is a neve?… igen! valamilyen Gábor… olyan parasztgyerek-féle… a… milyen háborúba is ment?… ahol… ahol majdnem odaveszett… de… de… csodálatos módon megmenekült… hogy aztán… hogy aztán egész életét…
Kelemen Áron szeme előtt lassan összeálltak a szavak, a mondatok. A piros fedelű könyv mondatai. Most már emlékezett, már mindenre emlékezett. Hogyan is felejthette el? Azt a könyvet. Azt a szörnyű könyvet.
Ott a polcon, abban a piros fedelű könyvben minden pontosan úgy történt, akárcsak az ő könyvében. Minden, oldalról oldalra, szóról szóra, betűről betűre. Minden.
Kelemen Áron már sosem vette le a szemét arról a szörnyű könyvről.

Jack a sötétzöld bőrkanapén fekszik, feje a támlán, lába hanyagul lóg. Karnyújtásnyira egy pohár whisky. Mindjárt tíz óra, jön Ted. Valamivel tíz után, mindig pontatlan, mert a pontatlanság számtalan lehetőséget szül – ezt is Jack tanította neki. Jack kedvelte a kölyköt. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul ismerős. A külsejében, a mozdulataiban, és ahogy viselkedik, reagál a dolgokra. Nyolc éve látta meg a nevelde udvarán. A kölyök akkor volt hatéves, nem lehetett nem észrevenni, egy ordító gyerek hátán térdelt, és püfölte rettenetesen. Az ordításra megjelent egy nevelő, a kölyök pont akkor kászálódott le a hátról, amikor odaért. Mi folyik itt? A helyzet egyértelmű volt. A két gyerek egyszerre és nem ugyanazt kezdte el beszélni. Ha a nevelő nem látja pontosan, hogy mi történt, alighanem a kölyöknek hisz. A kölyök mindenesetre elérte azt, hogy a büntetés jelentősen kisebb legyen.

Jack jót szórakozott a jeleneten. Aztán egész héten nem tudta kiverni a kölyköt a fejéből. És azt a furcsa ismerős érzést sem, amit a nevelde udvarán érzett, amikor a kölyköt meglátta. Addig soha nem gondolt arra, hogy mentor legyen, de ez a kölyök… Nem volt könnyű elérnie, hogy Ted mentora lehessen. Bárki lehetett mentor, mindössze egy egyszerű teszten kell megfelelni, amelyen minden épeszű, normális ember megfelel, ez nem is okozott problémát, az viszont szigorúan tilos volt, hogy valaki kiválassza, hogy melyik kölyöknek a mentora legyen. De Jack Ted mentora akart lenni. A mentorokat valamilyen bonyolult szisztéma alapján a központi számítógép választja a kölykökhöz, de ugye a központban is dolgoznak emberek. És nekik lehet hazudni.

Ted ma lett 14 éves. Mától veheti igénybe a szórakoztatóiparnak azt a szolgáltatását, amitől mind ez idáig szigorúan el volt tiltva. A tiltás irtózatos vágyat ébreszt. Jack biztos volt benne, hogy a kölyök már nagyon várta ezt a napot. Persze Ted egyedül semmire nem menne, nincs pénze, meg amúgy is csak egy felnőtt felügyelete mellett vehetné igénybe. Kérni pedig az istenért sem kérné, mert akkor kiderülne a kora, valami személyes róla.

Ted szeretett Jackhez menni. Nagyon sokat tanult tőle. Már az első két hónap után érezni lehetett a hatást, Ted sokkal magabiztosabb lett, a srácok is észrevették ezt a neveldében, és bár Ted addig sem volt elveszett gyerek, de akkortól amolyan központi figura lett. Szóval Jack kiváló mentor volt. Ted Jack háza elé ért, fújt egy nagyot, nem jelentettek számára túl sokat a születésnapok, persze számon tartotta őket, sőt, magában kicsit ünnepelt is…, de ez a mai, ez egészen más, nem is a születésnap miatt, hanem mert mostantól lehet…, akár már ma is! Ó, bárcsak megmondhatná Jacknek! De az lehetetlen, az súlyos hiba lenne. Csengetett.

– Szia, Ted! – nyitott ajtót Jack.
– Szia, Jack – lépett be Ted. – Jaj, Jack, irtó nehéz napom volt! Az a szőke dagadék tanár nagyon pikkel rám, már reggel kiszúrta, hogy nem készültem mára új történetekkel, a fene hitte volna, de az a majom az összes mesémet megjegyezte, és ha egy régebbit próbálok rásózni, akkor csak vigyorog, és azt mondja: Ejnye, Ted, mintha ezt már hallottam volna! De mondd meg, miért csak velem csinálja ezt? Mások háromszor, négyszer is elmesélhetik neki ugyanazt, én meg… – hadarta feldúltan Ted, miközben ledobta a táskáját és a kabátját, majd beszaladt a szobába.
– De Ted, tudod, hogy ez a dolga! – csitította Jack.
– Nem bírom ki a dögöt! Aztán persze egész nap nyaggatott, hogy kitaláltam-e már valami újat, de hogy találjak ki valamit úgy, ha a ragyás képével folyton a nyakamon lóg? – nyöszörgött a fiú.
– Emlékszem, én is így voltam ezzel. Az egyik tanárt borzasztóan utáltam, egyszerűen nem hagyott békén, egyre csak ezt ismételgette: nem elég hihető, kérem, nem elég hihető! Tisztára az agyamra ment. De később rájöttem, hogy csak a javamat akarta. Hasznodra válik még ez Ted, hidd el! – mondta fontoskodó képpel Jack.
– Haha-ha! Haha-ha! – robbant ki a röhögés Tedből. – Hogy lehet valamit ilyen könnyen bevenni? Jack, megszakadok, te mindent elhittél, ugye?
– Az utolsó szóig – ismerte el Jack.
– Hát tudd meg, még sosem volt ilyen könnyű napom, a tanárok alig szóltak hozzám, én meg nem vagyok hülye, hogy zavargassam őket – kuncogott Ted.
– Oké, teljesen bedőltem neked – adta meg magát Jack.
– Öregszel, Jack, öregszel – nagyoskodott Ted.
– Lehet, hogy öregszem, de mielőtt még olyan öreg leszek, hogy meg sem tudok szólalni, szeretnék valamit mondani – mosolygott Jack.
– Na, mondd! Ki vele!
Jack narancslevet töltött Tednek, whiskyt magának, kacsintott, de nem szólt.
– Mi lesz már? Meddig várjak? – türelmetlenkedett Ted. – Naaaa!
– Boldog születésnapot, Ted! – mondta végül Jack.
– Ho… honnan… tudod… hogy ma… van… – dadogta Ted meghökkenve.
– Tudod, pörgettem az ujjaim között a naptár lapjait, és pont a mai nap akadt fenn – mondta Jack.
– Hát persze.
– Jó, jó, egyszerűen kikövetkeztettem: megfigyeltem, hogy menynyire szereted a júniust, a számok közül meg hogy vonz a 15, és úgy látszik, ráhibáztam: június… – lódított tovább Jack.
– Ki ne mondd! – sikoltott föl Ted.
– Oké – vigyorgott Jack. – Ajándékot is kapsz, ha nem haragszol meg.
– Még sosem kaptam ajándékot a szü… …ilyenkor.
– Még sosem töltötted be ezt a kort.
– Igen, tizenn… – harapta el a sóhaját Ted.
– Tudod, mit jelent betölteni ezt az életkort?
– Csak nem… csak nem egy… lesz az ajándékom?
– Hm, azt hiszem, nemsokára itt is lesz, egy órája hívtam fel őket, és tudod, ezek mindig irtó pontosak – mosolygott Jack.

Az ajándék megérkezéséig Jack beszéltette Tedet: tanulásról, fociról, lányokról. Ted hősködött, nagyokat füllentett, de a legtöbb történet egészen hihető volt. Mennyit fejlődött! – állapította meg magában Jack. Szerette a fiút beszéltetni, a szöveget egyre ritkábban kellett kijavítani, inkább az arckifejezéssel, a gesztusokkal akadt gond, nem mindig passzoltak az elmondottakhoz. Pedig a tökéletes hatáshoz mindennek passzolnia kell, az arc, a szemek, a kézfej, a karok, a láb, a hangszín, a száj, mindnek ugyanazt kell mondania, egyszerre, egymás után, több szólamban: ugyanazt a hazugságot. Egykor a fiatal Jacknek is hasonló nehézségei voltak, 14 éves korában a fal-teszten (amikor egy vékony falon keresztül beszélgetett a vizsgáztatóval) kiválóan teljesített, de szemtől szemben a suta mozdulatai majdnem megbuktatták. Még öt hét, és Tednek meg kell felelnie a teszten, hát, addig akad még csiszolnivaló a kölykön.

Tedet bosszantotta, hogy Jack ennyi mindent tud róla. Például a neveldét, azt egyszerűen nem tagadhatta le, már csak a kora miatt sem. Persze, hogy mi minden történt a neveldében, az más! Arról fogalma sincs Jacknek. Mikor jön már az ajándék? Ted percenként nézett az órára, őrülten izgatott volt. Jöjjön már! A neveldében hihetetlen történetek keringenek a… azokról. A srácok közül még senki sem találkozott olyannal, még a nagyok közül se. Persze, nem mindenkinek van ilyen mentora, mint neki!… de… az is lehet, hogy nem lesz ajándék… lehet, hogy ez is csak Jack egy újabb, az életre felkészítő leckéje… ami tényleg igen hasznos, de ezúttal Tednek nagyon rosszulesne. Nem, ezt egyszerűen nem teheti meg vele Jack! – döntötte el magában Ted.

Csengettek. Ted felugrott, legszívesebben az ajtóhoz rohant volna, de erőt vett magán, elsimította arcvonásait, egészen hűvös, kimért lett és hagyta, hadd menjen Jack előre. Jack meg sem rezdült a csengetésre, lassan állt fel, nyújtózott egyet, majd komótosan az ajtóig lépdelt. Kinyitotta.
Az ajtón szürke öltönyös, inkább alacsony, mintsem magas, szemüveges, idősödő férfi lépett be.
– Jó napot! – köszönt a szürke öltönyös, és letette a kalapját a fogasra.
– Jó napot! – mondta Jack. – Jöjjön beljebb.
A férfi végiglépdelt a hosszú folyosón. Jack betessékelte a nappaliba, és hellyel kínálta.
– Tessék, kérem, foglaljon helyet! – mondta Jack.
– Köszönöm.
– Hogy is hívják magát? – kérdezte hirtelen Ted, meg sem várva, hogy a férfi leüljön. –Vigyázzon, csak az igazat mondhatja! – tette még hozzá.
– De kérem, uram! Szolgálatban vagyok! – méltatlankodott a szürke öltönyös.
– Nos, hogy hívják? – kérdezte Ted türelmetlenül újra.
– Ormail Hendek vagyok – mondta a férfi szárazon. Majd a térdére vette fekete aktatáskáját, és papírokat emelt elő: – Tessék, az azonosítóm, a képesítésem és a referenciáim.
Jack elvette Hendektől az iratokat, beléjük sem pillantva adta oda Tednek. Ted mohón nyúlt értük.
– Nézzük csak! Neve: Ormail Hendek, stimmel. – mondta Ted elégedetten, mikor látta, hogy a kimondott név egyezik az igazolványon lévővel. – Hány éves, Mr. Ormail Hendek? – kérdezte Ted ízlelgetve a férfi nevét.
– 63.
Hendek újabb pipát kapott Tedtől.
– Mr. Hendek, hol született Ön? – kérdezett tovább Ted.
– San Tordillóban – a válasz újabb pipát ért.
– Hol lakik, Mr. Ormail Hendek?
– A Girondino utca 59-ben, a kilencedik kerületben.
– Van felesége?
– Igen. A második feleségemmel élek.
– Ő hány éves?
– Hatvan.
– Ez is stimmel. Mondja csak, Mr. Hendek, mit mutatott a születési genetikai vizsgálata, milyen betegségben fog meghalni?
– Ha megérem a hatvanat, és ugye már megértem, akkor 95%, hogy szívinfarktusban halok meg, esetleg agyvérzésben, úgy hatvanöt és hatvankilenc éves korom között. Sajnos rendkívül rossz a lipidanyagcserém. Születésemkor 39% volt annak az esélye, hogy ötven előtt halok meg, rákban.
– Ez is stimmel. Jack, eddig minden stimmel! – pillantott Ted Jackre. – Mr. Hendek, tájékoztatták, hogy a szülei miben haltak meg?
– Természetesen. Az anyámat 49 évesen vitte el a rák, az apám hatvan volt, mikor a nagy tordillói vonatszerencsétlenségben odaveszett.
– Pontosan! Te, Jack, ez hihetetlen! Elképesztő ez a fazon! Ez… ez… ez igazat mond! – ujjongott Ted.
– Őszinte – felelt Jack.
– Persze, tudom… de akkor is! Jack, én még a te nevedet… az igazi nevedet sem tudom! – csendesedett el Ted.
– Dehogynem, Ted. Jack vagyok – vigyorgott Jack.

Ormail Hendek nyugodtan ült a fotelben. Pár pillanat alatt felmérte a helyzetet. Hiába, rendkívül tapasztalt őszinte volt. A Cég pont az ilyeneket szereti küldeni, ha először-fiataloknak rendelik meg a szolgáltatást. Fürge észjárású ember lévén hamar átlátja az esetleges ellentmondások csapdáit, több mint négy évtizedes tapasztalata pedig hihetetlenül jó emberismerővé tette. Szükség is van minderre, véletlenül sem szabad téveszteni. A tudósok azt mondják, ha az első alkalomnál tévesztenek, az a fiatal további fejlődését nagyon károsan befolyásolhatja. Nem is beszélve arról, hogy egy sajnálatos tévesztés azt is jelentheti, hogy a Cég elveszít egy ügyfelet. És a mai helyzetben ezt végkép nem engedheti meg a Cég magának. Szóval nagyon kell vigyázni.

– Tehát hatvanöt és hatvankilenc éves kora között fog meghalni? Nos, akkor már nincs túl sok ideje hátra, nem bánja? – faggatózott tovább Ted.
– Hogyne bánnám, szeretek élni.
– És mondja csak, Mr. Hendek, van már valamilyen tünete az egészsége megromlásának? – kérdezte fontoskodó arcot vágva Ted.
– Igen, vannak jelei – válaszolt Hendek szárazon.
– Elárulná nekünk, hogy mik ezek a jelek?
– Tudják, dagad a lábam, éjjel többször föl kell kelnem vizelni, és ha felizgatom magamat, zsibbad a bal karom. Azt mondják, ez mind a szív miatt van.
– Miért nem fekszik be egy komplett testreparációra valamelyik rehabilitációs központba?
– Az őszintéknek ezek a programok elég nehezen elérhetőek.
– Hogyhogy nem küzd azért a Cég, hogy az alkalmazottainak meghosszabbodjon az élettartama?
– Küzd, nagyon sokat köszönhetünk a Cégnek, ezen a téren is.
– És ugye a Cég is Önöknek – szólalt meg hosszú idő után Jack.

Milyen kíváncsi a kölyök! Csak úgy ömlenek belőle a kérdések. Jack elfelejtette már, hogy milyen érzés egy 14 évesnek hallani, hogy valaki elmondja a személyes adatait, őszintén. Idővel persze rájön majd, hogy van ennél nagyobb élvezet: egymásra logikusan épülő kérdésekkel szinte szétszedni egy őszintét! A kölyöknek meg kell ezt tanulnia, már csak a nagyobb élvezet kedvéért. Jack biztos volt benne, hogy hamarosan Tednek is ez lesz a kedvenc szórakozása, hisz a kölyök annyira hasonlít rá.

– Nos, Mr. Hendek, ezek a kérdések okvetlenül fontosak voltak a bizalom megteremtéséhez – mondta ekkor Jack remekül felismerve, hogy Ted egyelőre kifogyott a kérdésekből.
– Nyugodtan, uraim, kérdezzenek, amit csak akarnak – mondta az őszinte.
– Volt olyan, aki elégedetlen volt a szolgáltatásával? – vette át a kérdezést Tedtől Jack.
– Nézzék meg a referenciáimat, kérem. A negatívak vannak felül – válaszolt Hendek.
– Aha, szóval ez itt ni… elégedetlen magával, mert az egyik kérdés elől kitért, többszöri kérdezésre sem adott egyenes választ, végül pedig nem az igazat mondta. Hogy is történt ez? – vonta kérdőre Hendeket Jack.
– Negyvenkét éve történt, uram, gyakornok voltam. De biztosíthatom, hogy példásan megbüntettek, és azóta egyszer sem fordult elő hasonló.
– Mi volt az, amit eltévesztett? Ugye maguk ezt a szót használják rá?
– Igen, ezt a szót használjuk.
– Szóval mit tévesztett el? Mi volt az, amire nem adott őszinte választ? – élénkült fel Ted.
– A hölgy, aki megrendelte a szolgáltatást, megkérdezte, hogy milyennek tartom őt, vonzódom-e hozzá, nem lenne-e kedvem szexuális kapcsolatot létesíteni vele…
– Micsoda! Perverz nőszemély! Hihetetlen, hogy mik vannak, Ted, az embereknek már semmi sem szent! Elképesztő, hogy van, akinek megfordul a fejében, hogy lefeküdjön egy őszintével! Van gusztusa hozzá! – hüledezett Jack Tedhez fordulva. – Már legalábbis akkor, amikor az szolgálatban van – tette hozzá Hendekre pillantva.
– És Maga mit mondott? – érdeklődött Ted.
– Azt mondtam, hogy sajnálom, de nem tehetem, mert nekem feleségem van, akit szeretek és sosem csalnám meg.
– És mi az igazság? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Az igazság az, hogy nagyon csúnya volt a nő, nem kívántam.
– Hogy jött rá, hogy Maga nem mond igazat? – ütötte tovább a vasat Jack.
– Akkoriban még engedélyezték néhány, kivételes státusban lévő magánszemélynek a hazugságszenzorok használatát. A nő férje magas beosztásban dolgozott a belügyben. A férj nem volt otthon, a nő elrejtette a szobában a szenzort, ami persze egyből jelzett, amikor válaszoltam. Nagy botrány volt… Azóta bevonták a lakosság hazugságszenzorait, és az őszintéket szolgálatban kötelezően viselendő szenzorokkal látták el.
– Mutassa meg a hazugságszenzorát! – mondta szinte parancsolva Ted.
– Kérem, ez az – mutatott Hendek a zakóját félrehajtva egy kis dobozra. – Amennyiben valamire nem az igazat válaszolnám, ez a kis készülék hangosan zümmögni kezdene.
– Hazudjon valamit! – utasította Ted.
– Uram, nekem tilos szolgálatban hazudnom – tiltakozott Hendek.
– Akkor honnan tudhatnánk, hogy a szenzor tényleg működik? Lehet, hogy már eddig is összevissza hazudozott itt nekünk! – mondta mérgesen Ted.
– Próbálja ki ön, uram! – ingatta a fejét Hendek, és levette magáról a dobozt, majd egy övvel Tedre erősítette. – Tessék, hazudjon valamit! – szólt Tedre.
– Én… én .. nem is tudom… – Ted kérdőn nézett Jackre.
– Na, gyerünk, mondj már valamit! Mondjuk, mondd meg, hogy ismered-e a szüleidet! – segített Jack.
– Persze, hogy ismerem! Anyám menő divattervező, apám meg igazgató a Valdenor Nagyvállalatnál – vágta rá a már oly sokszor kimondott hazugságot Ted. A dobozból hangos zümmögés hallatszott.
– Működik! – lelkendezett Ted.
– Persze – nyugtázta az őszinte.

A zümmögés egyre hangosabb lett, ráadásul a doboz egészen Tedre tapadt, hiába ficánkolt a fiú, nem tudott szabadulni tőle.

– Hallgattassa már el! – rivallt Ted Hendekre.
– Én nem tudom elhallgattatni, csak ön. Addig fog zümmögni, amíg ön nem válaszol a kérdésre őszintén – mondta Hendek, és Jackre nézett, Jack bólintott.
– De kérem! Engem ne fenyegessen! – kiáltozott kétségbeesetten Ted.
– Tényleg így van, Ted, ez az egyetlen módja, hogy elhallgasson a doboz – mondta Jack nyugodtan.
– Jól van, jól van, az apám tiszt a tengerészetnél, az anyámat… szóval őt meg… nem ismerem – dadogta Ted, de a zümmögés még erősebb lett.
– Az igazat! – szólt az őszinte.
– Szóval… én… én… ahogy a neveldében senki… egy gyerek sem… úgy… én… sem ismerem a… szüleimet… sosem láttam őket… semmit nem tudok róluk… – nyögte Ted keservesen. A zümmögés megszűnt, Ted letépte magáról a szenzort és Hendekhez vágta. – Csatolja fel magának, rohadék!
– Ugyan, Ted, hiszen ezzel semmit sem árultál el magadról! Hiszen nemzedékek óta mindenki a neveldékben nő fel, és senki sem ismeri a szüleit – nyugtatta Tedet Jack.
– Akkor is, rohadjon meg a szemét! – duzzogott tovább Ted.

Jack megropogtatta az ujjait, már csak egy korty whisky volt a poharában, legurította. Itallal kínálta az őszintét, erre eddig nem volt idő, annyira mohó volt Ted. Ez a kis lecke csak javára válik a kölyöknek, megfontoltabb lesz, óvatosabb. Hanem ennyi pont elég volt bevezetésnek, most aztán jöjjön valami érdekes, csapjunk a lovak közé!

– Mr. Hendek, ugye azt mondta, hogy van felesége? – kérdezte Jack.
– Van.
– Mondja csak, ő tudja, hogy maga őszinte? – hunyorított Jack.
– De Jack, tudod, hogy ez lehetetlen! Egy csomó szabály van, ami biztosítja, hogy a hozzátartozók ne tudhassák meg – vágott közbe Ted.
– És mi van, ha mégis, valahogy, véletlenül – erősködött Jack.
– Hogyan? – kérdezte kíváncsian Ted.
– Képzeld csak el a következőt: a szomszédjában él egy nagyon kedves, idősödő asszony, akinek az egyetlen szórakozása, hogy őszintét hív. Nos, ez a kedves öregasszony lerobban, és egy távoli körzetben lévő rehabilitációs központba kerül. Ahová ugye nem tilos őszintét rendelni, és ami történetesen pont abban a körzetben van, ahová Mr. Ormail Hendek jár… hm… dolgozni. Szóval a nénike lerobban, de a kedvenc szórakozásáról nem mond le, tárcsázza a Cég számát,… és hamarosan megjelenik Mr. Hendek, a kedves szomszéd. Micsoda meglepetés! Mindkettőjüknek. De az igazi meglepetés Mr. Hendeket otthon várja, mert mihelyt Mr. Hendek kilép a rehabilitációs központ kapuján, a nénike újra veszi a telefont, és most nem a Céget hívja… – Jack elégedetten nézte, hogy Ted arcára széles vigyor ül, az viszont meglepte, hogy Hendek továbbra is milyen nyugodt. – Azért ez megtörténhet, nem? – fordult Hendekhez.
– Igen. Borzasztó véletlenek egybeesése esetén megtörténhet – ismerte el Hendek.
– És mi lenne akkor?
– Semmi. A feleségem tudja, hogy őszinte vagyok.
– Képtelenség! Maga nem mond igazat! – kiáltotta Ted.
– Természetesen igazat mondok – mosolyodott el Hendek – Nézzék csak meg az azonosítómban, a negyedik oldal közepén.
– „A felesége felvilágosítva” – olvasta Ted hitetlenkedve. – Hogy történt? Hogy tudta meg?
– Volt egy olyan eset, amilyet ön említett – nézett Hendek Jackre –, majdnem teljesen úgy történt minden, ahogy az imént mondta, csak nem nénike, hanem bácsika volt. A Cég egyik munkatársa óriásit hibázott, tudnia kellett volna, hogy az öregúr a szomszédom, nem lett volna szabad az én körzetem rehabilitációs központjába utalni – fejezte Hendek nyugodtan.
– És a felesége? Hogyhogy nem hagyta el? – kérdezte Ted.
– Ő már előtte is tudta. Mintegy harminchat éve került az azonosítómba az a bizonyos „Felesége felvilágosítva”.
– De hogy lehetséges, hogy elviselte? Nem omlott össze? Miért maradt magával? – hüledezett Ted.
– Ó, ennek igazán egyszerű a magyarázata: a feleségem is őszinte. Nézzék csak meg a negyedik oldal alján.
– Lehetséges ez? – kiáltott újra Ted.
– Lehetséges. Semmilyen szabály nem tiltja.
– De milyen gyerekei lehetnek két őszintének? Miféle degenerált torzszülöttek? Még megérjük egyszer azt, hogy olyan egyedek tenyésznek ki, amelyek genetikailag képtelenek a lódításra, füllentésre, hazugságra! Borzalom! – fakadt ki Ted.
– Éppen ebből a megfontolásból rendelték el a jogalkotók az őszinték sterilizálását – mondta atyáskodva Jack.
– Igen. Az őszintéknek nem lehet gyerekük. Mindkettőnket sterilizáltak, amikor beléptünk a Céghez – erősítette meg Hendek.
– …persze, én is tudtam – mondta Ted zavartan

Jack a pohara alján maradt jégkockát rágcsálta. Nocsak, milyen meglepetései vannak a fickónak! Még egy ilyen öreg rókát is meg tud lepni, mint Jack. De sebaj, nagyobb vadat nagyobb élvezet leteríteni.

– És hogy élnek otthon? Miről tud beszélni két őszinte? – vágott bele újra Jack.
– Kérem, ez is csak egy munka, mindketten ledolgozzuk a napi nyolc órát, otthon aztán mi is normális emberek vagyunk.
– Hazudnak is? – kérdezte Ted.
– Természetesen! Szolgálaton kívül éppen annyit hazudunk, mint bárki más, sőt meglehet még többet is, tudják, azt hiszem, valahogy igyekszünk kompenzálni a munkánk során szerzett sérüléseket – magyarázta Hendek.
– Azért maguk mégsem hazudhatnak annyit, vagy olyan jól, mint a normális emberek, nem véletlenül lettek kiválasztva – jegyezte meg Jack.
– Igen, ránk jellemző az a sajnálatos tény, hogy a hazugságaink túlontúl átlátszóak, a legritkább esetben tudunk megtéveszteni vele másokat, sőt, közülünk egyeseknek bizonyos helyzetekben egyenesen nehezére esik hazudni, de biztosíthatom Önöket, hogy én nem efféle vagyok.
– Persze – mondta lenéző mosollyal Ted.

Jack a hajába túrt, feszengett, ujjaival dobolt a whiskys poháron. Lehet, hogy tényleg öregszik? Úgy látszik, kijött a gyakorlatból. Hogy fogja meg ezt az alakot? Tedre nézett. Valahogy fogást kell találnia ezen a pasason, sarokba kell szorítania, Ted miatt is.

– Mondja csak, Mr. Hendek, miért választotta maga ezt a… foglalkozást? – kérdezte Jack.
– Nem volt sok lehetőségem. Tudják, hatéves koromig én is a neveldében éltem, mint mindenki más. Nos, van egy teszt, a hatévesekkel végeztetik el, aki ott nem felel meg, azt átteszik a Cég őszinteképzőjébe.

Az utolsó szó hallatára Ted megborzongott. Pólyás korától a nevelők nap mint nap ezzel a szóval riogatták. Próbáld csak meg, és máris az őszinteképzőben találod magad! Aki nem hajlandó szót fogadni, az csomagolhat, holnaptól az őszinteképzőben lesz a szállása! Hány éjszakát virrasztott át rettegésben! Sok mindent ugyan nem tudtak róla, de a gyermeki fantázia az állandóan leselkedő és határtalan borzalom jelentését adta a szónak. A hatéves kori teszt után aztán nem riogattak többé az őszinteképzővel. De a kisgyerekekbe beültetett rettegést később bármikor elő lehetett hívni pusztán egy szó kiejtésével: őszinteképző.

– Tőlünk is elvittek két fiút és egy lányt – motyogta Ted csendesen.
– Minden évben kapunk gyerekeket a képzőbe, az utóbbi években azonban egyre kevesebbet… hiába, ma már olyan fejlett a genetika, hogy a legtöbb lehetséges tanítványunk pár hetes embrióként elveszti az esélyét a megszületésre. Azonban mindig akadnak születési sérülések, közülük sok teljesen észrevehetetlen, egészen a hatéves kori tesztig. Mindazonáltal a Kormánynak és a Cégnek komolyan el kell gondolkoznia azon, hogyan lehet biztonságosan és előre kiszámítható módon megoldani az őszinték utánpótlását, különben a Cég alkalmazottak nélkül marad, önök pedig kénytelenek lesznek lemondani egyik kedvenc szórakozásukról – fejezte be Ormail Hendek.
– Tudja, hogy jó páran vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt a kétségkívül igen élvezetes, ámde felettébb bűnös szórakozást be kellene tiltani? – jegyezte meg cinikusan Jack. – E bűn jelenleg legális elkövetésére egész iparág épült, az efféle szórakozásra való igény tartja fenn a Céget, és így Magukat is, az őszintéket. Az pedig ugye egyértelmű, hogy a szolgáltatás megszüntetése mivel járna?
– Igen, ha az ortodoxok kerülnének hatalomra, az a végünket jelentené – válaszolt az őszinte. – És biztos vagyok benne, hogy nem csupán a szolgáltatás szűnne meg. Szerencsére ezek a szélsőségesek meglehetős kisebbségben vannak. És az emberek imádják a szolgáltatásunkat.
– Ma még igen, de ki tudja, mit hoz a jövő?
Ormail Hendek elbizonytalanodott, csak nem egy ortodox provokátorral van dolga? Az elmúlt héten három őszintét is tőrbe csaltak. Kettő megúszta kiadós veréssel, de a harmadikat megölték. Hiába, amikor romlik a gazdasági helyzet, nehezebb az emberek élete, rögtön bűnbakot keresnek. Nem, nézett körbe a fényűzően berendezett szobában, ezek az emberek csupán szórakozni akarnak. Az azonban biztos, hogy a Cégnek ezentúl, amennyire csak lehet, minden ügyfelet ellenőriznie kell.

– És akik… oda kerülnek… az… ő… szóval oda… azokkal mi lesz? – kérdezte Ted egész halkan.
– Kiképzik őket, őszinték lesznek, és életük végéig a Cég alkalmazásában maradnak. A kiképzés nagyon hosszú és…
Jack azt akarta, hogy a kölyök szórakozzon, ne a számára nyilvánvalóan rémséges dolgokkal traktáltassa magát. Ezért vágott Hendek szavába, mintegy lezárva az őszinteképzős témát:
– Mr. Hendek, nagyon megviselte önt az első felesége halála?
– …rettenetesen – válaszolt hosszú szünet után Ormail Hendek.
– Nagyon szerette? – folytatta Jack.
– Igen, nagyon – hangzott a csöndes válasz.
Az őszinte eddig rezzenéstelen arcára fájdalmas kifejezés ült. Jack megérezte, hogy most kezdődhet az igazi szórakozás.
– Mr. Hendek, hogy halt meg az első felesége? – kérdezte Jack a whiskys poharat babrálva.

– Nem hallotta, azt kérdeztem, hogy halt meg az első felesége? – szólt élesebben Jack.
– Megöltem – mondta alig hallhatóan Hendek, és az órájára pillantott.
– Megölte? – kiáltotta Ted megdöbbenten.
– Meg – Hendek meredten bámulta a szőnyeget, majd becsukta a szemét, és sokáig csukva tartotta.
Jack az órára nézett, van még idő. Intett Tednek, hogy maradjon csendben, engedélyezett pár percet Hendeknek. Megvan hát, csak kiszimatolta a gyenge pontot! Élvezettel nézte a Hendek arcán átvonuló felhőket.
– Úgy tudom, a gyilkosokkal nem bánik túlzottan irgalmasan a Kormány – szólalt meg végre Jack.
– A gyilkos büntetése a legtöbb esetben halál – mondta lassan Ormail Hendek.
– Maga hogy úszta meg? Meséljen, kérem, roppant kíváncsiak vagyunk!
Jack összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, kinyújtózott. Az őszintét nézte. Annyiszor volt már hasonló élményben része, de ezzel az érzéssel nem lehet betelni. Elégedetten hunyorított Tedre.
– Mr. Hendek, ha megkérhetem, kezdje el a beszámolóját, vészesen fogy az idő – sürgette meg Hendeket.
Ormail Hendek az asztalra tette a szemüvegét, zsebkendőjével megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Tudják… – kezdett hozzá lassan, szárazon – …a feleségemmel …Kate-tel… nagyon szerettük egymást. Megismerkedésünk után egy évvel vettem el. Kate csodálatos nő volt, a legcsodálatosabb. De… – Hendek újra megtörölte a szemét, hangja elcsuklott – …fél évvel a házasságunk után autóbalesete volt. Komoly fejsérülést szenvedett. Mindkét lába megbénult, egy hónapig beszélni sem tudott. Azt hittem, hogy itt a vég, ennél nagyobb szörnyűség már nem érhet. Nem akartam elveszíteni. És, hála orvostudományunk csodálatos fejlettségének, Kate hamarosan lábra állt, egy hónap múlva pedig megszólalt. Hanem amikor megszólalt! Bárcsak soha többé ne tudott volna beszélni! Borzalom! Igazat mondott! Mindig csakis az igazat.
Hendek ingjének eleganciáját óriási izzadságfoltok kergették el. Meglazított nyakkendője bénán csüngött a mellén. Először kortyolt a narancslébe, amit Jack töltött neki. Folytatta.
– Az utcára sem engedhettem ki. Képzeljék csak el, mi történt volna vele! Legkevesebb, hogy a rendőrség cipeli el, de meglehet, hogy meglincselik. Az emberek imádnak őszintéken szórakozni, de ha valaki róluk mond igazat, annak nincs irgalom. És a feleségem senkit nem kímélt. Beszélt magáról, rólam, másokról, mindenkiről. Tudta, hogy borzalmas dolgokat művel, rettenetesen szenvedett, de semmit nem tehetett ellene, csak beszélt, beszélt és beszélt, képtelen volt befogni a száját… és képtelen volt hazudni. Az orvosok szerint megsérült az állítások invaliditásáért felelős agyi központja. És ez ma még nem gyógyítható. Én mindent megpróbáltam. Belemerültem a szakirodalomba, minden létező tudományos gyógymódot kipróbáltunk. Majd a tudománytalanokat is. Az összes kuruzslót végigjártuk. Kate is megtett mindent. Szigorúan betartotta az orvosok utasításait, majd a kuruzslókét is, pszichoterápiára járt, még egy igen kockázatos validodeprimáló műtétbe is beleegyezett. De semmi nem segített. Ó, hányszor kívánta, hogy bárcsak halt volna meg a balesetben! És hányszor kívántam én is.
– Miért nem tették az orvosok elmeosztályra? – szólt közbe Jack.
– Az orvosok! – legyintett szomorúan Hendek. – Először azt mondták, hogy az otthoni, ismerős körülmények kedvezően hatnak majd a gyógyulásra, biztattak. De később, miután hetek múlva sem javult az állapota, beismerték, hogy tehetetlenek. Az elmeosztályról biztosan nem lett volna visszaút. Voltam elmeosztályon, láttam ilyen betegeket: erős nyugtatókkal kábították el őket, hogy az ápolókat és a többi beteget ne kergessék őrületbe. Ezt nem akartam, még akkor is szerettem. És azt hittem, hogy kibírom. Nem akartam elveszíteni – mondta megtörten Hendek.

– És mi történt aztán? – törte meg a csendet izgatottan Ted.
– …eleinte… eleinte nagyon figyelmes voltam vele, később… a saját érdekemben… majd az ő érdekében próbáltam nem figyelni rá… bezárkóztam a szobámba, vagy őt zártam be… későn jártam haza, amikor már aludt… egyre kevésbé bírtam elviselni… kérem, a mi munkánk amúgy is hihetetlen stresszel jár, szükségünk van a nyugodt otthonra… a kompenzációra… én… én… nem bírtam… …felőrölte az idegeimet… képtelen voltam elviselni … nem bírhattam tovább… …megfojtottam… – Ormail Hendek úgy hallgatott el, mint aki soha többé nem akar megszólalni.
– És hogy úszta meg a büntetést? – Tedet teljesen lenyűgözte az őszinte kitárulkozása.

– Ne húzza itt az időt! Mondja már! Folytassa! – nyüstölte tovább Ted.
Hendeknek válaszolnia kellett.
– A bíróság gyorsan felmentett. Tekintettel arra, hogy az orvos szakértők egybehangzóan igazolták a feleségem agysérülésének következményeit, és bár, mint mondtam, Kate-et ki sem engedtem az utcára, mégis számtalan incidens történt, az orvosoknál, a várókban, a kórház előtt… ezeket persze nem lehetett titokban tartani, számtalan bizonyíték szólt mellettem. A bíró azt mondta, hogy ilyen elviselhetetlenül megnyomorított, kilátástalan helyzetben egyszerűen nem élhettem tovább, szükségszerű és muszáj volt így cselekednem, már pusztán csak önvédelemből is.
Ormail Hendek több centiméterrel lett alacsonyabb néhány perc alatt. Az arcába alig jutott vér. Jobb kezével zsibbadt balját markolászta. Kinyitotta az aktatáskáját, gyógyszert vett elő, egy apró korty narancslével próbálta lecsúsztatni, nehezen ment.
Jack elégedetten nyújtózott el a fotelben. Megkapta, amit akart. A két órából, amennyit a Kormány rendelete szerint egy először-fiatal őszinte társaságában tölthet, még pontosan tíz perc van, addig a kölyöké az ürge. Kérdezhet tőle pár otrombaságot, amikre az szemrebbenés nélkül felel majd, még kicsit sem jön zavarba. Ezek az alakok általában már teljesen elfajzottak, szemrebbenés nélkül képesek a legintimebb dolgaikról is őszintén beszélni. De az igazi érzés, kinyomozni, rátapintani a gyengéjükre, látni, hogy kínjukban feszengnek, legszívesebben nem mondanának igazat, de ugye nekik muszáj, nem engedhetnek meg maguknak egy tévesztést. Jack élvezettel pillantott Hendekre. Így kell ezt csinálni, így kell kikészíteni egy ennyire elkorcsosult példányt. Le a kalappal Jack előtt!

– Na, hogy tetszett? – kérdezte Jack Tedtől, miután Ormail Hendek kilépett az ajtón.
– Esküszöm, még sosem szórakoztam ilyen… – Ted kipirulva kezdett volna áradozni.
– Vigyázz, ne áruld el magad! – figyelmeztette Jack.
– …igen… igen… egész jó volt… vagyis elment – motyogta Ted.
Jack mosolyogva nézett Tedre, lám, tanulás szempontjából sem elpocsékolt ez a nap: a kölyöknek képessé kell válnia arra, hogy akkor se árulja el magát, ha valamilyen óriási öröm vagy bánat éri.
– Hihetetlen volt ez a faszi! A csudába, mi mindent elmondott! Teljesen ŐSZINTÉN! Őrület! Imádom a szórakoztatóipart! Hogy miket ki tudnak találni! – tört ki Tedből.
– Ted, úgy látom, erős felindultságodban képtelen vagy uralkodni magadon. Ezt nem engedhetjük meg, óriási felelőtlenség – nézett Jack szigorúan a kölyökre.
– Igen, Jack, igazad van. Vigyázni fogok – szontyolodott el Ted.
– Jól van, mától több figyelmet fordítunk az ilyen helyzetekre. De most gyere, együnk valamit, nemsokára vissza kell menned a neveldébe – mondta atyáskodva Jack.

Ted mindig éhes volt. Képtelenség volt annyit elé tenni, hogy hagyjon belőle. De most csak közönyösen turkált, észre sem vette az ételt. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy a kölyöknek nincs étvágya, vagy nem szereti azt, amit elé raktak. Pedig Jack Ted kedvencét szolgálta föl. A kölyök fejében kavarogtak a dolgok. Határtalanul boldog volt. Találkozott egy őszintével! Egy igazi őszintével! Ritka az, ha valami jobbnak bizonyul az évek óta építgetett álmainknál, és ez a találkozás Ted legszebb álmait is bőven túlszárnyalta. Ugyanakkor borzasztó dühös volt magára, mert elárulta érzéseit, úgy viselkedett, mint egy hatéves, akit aztán elvisznek az… őszinteképzőbe… Igen, Jacknek igaza volt, óriási hibát követett el, soha többé nem engedhet meg magának ilyet. A kölyökben óriási dac feszült, hogy az érzéseiből ne mutasson ki semmit. Még egyszer nem fognak rápirítani, se Jack, se más!
Jack nézte, ahogy a kölyök a haját igazgatja. Arcvonásait most tökéletesen uralja, de ez a hajbabrálás elárulja. Összességében egész jól viselkedett. Apró kis megingásoktól eltekintve tökéletesen uralkodott magán. Nagyon sokra viheti még. Furcsa, gondolta Jack, mielőtt elkezdett a kölyökkel foglalkozni, dühítette, ha valaki jobbnak bizonyult nála. És most itt ez a gyerek, nyilvánvaló, hogy jobbak az eredményei, mint a tizennégy éves Jack eredményei voltak, mégis, a kölyökre büszke, és azt akarja, hogy még jobb legyen. Persze ezt soha senki nem tudhatja meg, épp elég, hogy Jack tisztában van vele – még ha a miértjét meg nem is érti.

Ormail Hendek elégedetten lépett ki az ajtón. Ez egészen jól sikerült. A gyereket teljesen elkápráztatta, és a felnőtt is jól szórakozott. Manapság a Cégnél szeretnek olyanokat alkalmazni, akiknek van valami kényes a múltjában. Régebben az embereknek már az is kielégülést okozott, ha olyan dolgokat mondtak nekik, mint az igazi név, kor, családi állapot, betegségek stb. De ma már ezek csupán apró kis örömöket jelentenek, a többségnek ennél jóval több kell, valami kényes dolog a múltból, amiről még egy őszinte sem szívesen beszél őszintén – mondjuk, szeretett feleségének a meggyilkolása. A Cég felismerte ezt, pszichológusokat és színészeket alkalmazott, persze teljesen titokban. A pszichológusok felkészítették az őszintéket arra, hogyan kell a legbensőbb titkoktól elidegenedni, mintha nem is az övék lenne, nem velük történt volna meg. A színészektől pedig megtanulták úgy elmesélni az immár elidegenített titkokat, mintha megszakadnának a mesélés közben. Igen, ez szórakoztató, erre ácsingóznak ma az emberek. Ormail Hendek ásított, fáradt volt. Pár perc múlva lejár a szolgálata. Ma négy helyen volt, ebből háromszor először-fiatalnál. Nehéz munka ez.

– Hogy nektek mennyi időtök van! Egész nap itt ücsörögtök a kávézóban, és arról tárgyaltok, milyenek a férfiak. Ugyan, milyenek lennének? Nekem fogalmam sincs. Én csak egy házat akartam, egy saját házat és gyerekeket. Ház és gyerekek… olyan nő nem is volt a mi családunkban, aki mást szeretett volna.

Ludmilla néném – nyilván ti is érzitek a beszédemen, hogy orosz vagyok – ezért ment férjhez Kanadába, ahogy Jekatyerina, az unokatestvérem Törökországba. Nyina, a másik óvatos volt: nem bízta a férjkeresést gyanús ügynökségekre, saját maga levelezett egy házias feleségre áhítozó dán mérnökkel. A dán, a török, a kanadai férfiak talán orosz nőket esznek, mind a három lány megígérte, hogy képet küld a házról és a gyerekekről, de a fotók soha nem jöttek meg.

Filip Szergejevics, az én férjem nem várt csomagban küldözgetett orosz menyasszonyokra. Talán ő maga küldözgette őket. De annyira méltatlan lett volna belemártanom magam az ő ügyeibe! Gyerekeket akartam, házat, a közelben meg egy pravoszláv templomot, hogy imádkozhassam a sok eltűnt lányért, a sok meg nem épült házért, az áldozatokért – a férjem és mások áldozataiért.

Nekünk több otthonunk is lett, a Krímben, London mellett, Frankfurtban és Cipruson, egy görög faluban, ahol nekem a görög templomok sem voltak olyan idegenek. De a gyerekek? Hiába zarándokoltam végig a ciprusi templomokat, hiába rendeltem az internetről csoda-pirulákat, csoda-lúgokat, csoda-füveket, csoda-savakat, nem estem teherbe. Nem szégyellek mesélni nektek erről. Most együtt kávézunk, aztán hívom a pincért, fizetek, és többé nem találkozunk.

Nos, Filip Szergejevicset mintha nem bántotta volna annyira a dolog. Mióta felszámolta az üzleteit, a nőkkel és velem csak keveset foglalkozott. Ült a ciprusi házunk teraszán, és ha berúgott, lövöldözött képzelt ügynökökre, a pétervári osztálytársakra, akiket nem látott húsz éve, a tornácunk mozaikfiguráira, vagy csak Szerafim Davidovicsra, erre a ravasz, sebhelyes arcú kópéra, akit kinevezett fegyverhordozójának. Ha már Szerafim Davidovics is részeg volt, akkor tudtam, hogy a házban semmi keresnivalóm. Egyik nap hagytam őket a tornácon őrjöngeni, és elvonultam bóklászni Filip Szergejevics nagynénjével és egy vidám odesszai lánnyal, Raiszával, akit azért tartottam magam mellett, hogy ne legyek olyan egyedül, és hogy minden keresnivalóról megfeledkezzek.

Micsoda kertünk volt! Soha életemben nem láttam hasonlót. Közel a házunkhoz, de olyan kanyargós, köves ösvényen kellett a narancsfákhoz botladoznunk, hogy úgy éreztük, ez már egy másik völgy vagy tán egy másik sziget. Én szívesen sétálgattam volna ott többször is, de volt abban valami félelmetes, hogy se oroszul, se görögül nem ismertük ezeket a virágokat, bokrokat. Olga néni az egész ligetet csak úgy hívta, a „dzsúz-kert”. Mintha betörők lennénk, nevetett ilyenkor Raisza.

Igen, de a legkülönösebb mégiscsak az volt, hogy soha nem volt igazi csend! Mintha minden rovar, szöcske, lepke, dongó, minden zizegő, szöcsmögő bogár ezek között a különös bokrok között gyülekezne. És ez nem volt elég! A hangokból-bokrokból szőtt függöny egy kis tavacskánál ért végét. A hullámok olyan zajt csaptak, mintha éjjel-nappal beszélgetnének. Akárkivel és akárhogyan jöttem ebbe a ligetbe, soha nem érezhettem magam egyedül.
Pedig most szélcsend volt, tikkasztó, délutáni szélcsend. Letelepedtünk a fűre, ettünk egy kis camembert-et, tasakos olajbogyót, miegymást, aztán meghámoztunk néhány narancsot. Eltelt egy kis idő, Olga néni ledőlt az egyik nevenincs bokor alá és hortyogott. Mit tehettünk volna mi? Megkértem Raiszát, hogy egy kicsit beszélgessünk. De öt perc sem telt bele, és a millió-millió, ide-oda-röppenő szárnyacska között mi is elbódultunk.

Minden álomban van egy olyan perc, amikor úgy érzed, órák, sőt napok, hónapok teltek el, és ha felriadnál, azt látnád, hogy mindenki megváltozott szörnyűségesen. Jobb ilyenkor továbbaludni, de én felemeltem a fejem, és láttam, hogy az egyik fa árnyékából egy fiatal férfi figyel. Nem félek elmesélni, mi történt azon a napon. Úgysem hiszitek el.

Ne ijedjen meg, ne kiabáljon, ne sikoltozzon, Anna Fjodorovna, kezdte az idegen. Én rettenetesen megrémültem, mert csend volt, nagyon nagy csend. És máig sem tudom, hogy oroszul szólt-e hozzám, vagy félelmemben (mert ez a furcsa érzés fogott el), megértettem a görög nyelvet. Gyorsan lesimítottam a szoknyámat, mert az is átsuhant rajtam, hogy ez a különös idegen férfi talán Danyil Mojszejev ügynöke. Az uram a házban van, hebegtem, és Szerafim Davidovics vigyáz rá. Délután tárgyalásuk lesz. Hiszen akárki is volt az idegen, nem akartam olyan látszatot kelteni, hogy álló nap csak heverészünk, és nem tudjuk magunkat megvédeni.

Az idegen csak mosolygott, aztán lassan elkezdte: ne ijedjen meg, Anna Fjodorovna, a szerelméért jöttem, és rámutatott – nem viccelek! – egy felszerszámozott, nagyon szép lóra. Féljek vagy nevessek? Újra hebegni kezdtem, erre a férfi elmondta, hogy két gyerekem lesz tőle, egy kisfiú és egy kislány – egy szerencsés, szép és kedves lány, aki hozzámegy majd egy gazdag angolhoz. A fiamat viszont különös betegség sújtja majd: soha nem fog tudni aludni.

És honnan jöttél, te, Lovasevics, kérdeztem. Talán a különös tóból? És mért ígérgetsz mindenféléket? A lovag sértődötten elmosolygott, és anélkül, hogy Raisza vagy Olga néni felébredt volna, nyeregbe emelt, és levitt a tavacskához. Elég, Anna, ennyit tudnod, felelte, és a tó úgy reszketett előttünk, mint valami tükör.

Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, és bármennyire is iszonyodtam, engedtem, hogy a víz széléhez tuszkoljon. Anna, vigyázz majd a fiamra, és soha, semmi szín alatt eszedbe ne jusson, hogy engem felkeress, súgta, és a végén, mert alig öt percet töltött el velem, megcsókolt. Furcsán száraz és hideg volt a keze, de attól a perctől kezdve soha nem féltem senkitől. Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, mikor a kísérőimet a szunyókálásból felkeltettem.

Mitől is féltem volna? Filip Szergejevics, a férjem meghalt, mielőtt a kékszemű, feketehajú ikrek megszülettek volna. De a szerelmem nem hagyott el, ő velem volt, mikor Filip holttestét Oroszországba vittem, és mikor megszabadultam Szerafim Davidivicstól, Olga nénitől, majd ráadásképp Raiszától is. Szerafim nagyon álnok és erőszakos volt. Nyilván azt hitte, ezek után kettesben lövöldözünk a mozaikpadlós tornácon. De én mást akartam.

Senki nem maradt a házban, csak én és a gyerekek. A mozaikpadlót rögtön megjavítattam, és a szobákat teleraktam világos, könnyű bútorokkal. Sok nyár elmúlt, sok tél, de egy idő múlva nem keresett meg engem az ismeretlen. Megsértettem? Valami jóvátehetetlent követtem el? Valaha megfogadtam, hogy a narancsligetet beültetem virágokkal, de mára minden megváltozott, olyan félős lettem, hogy alig merek a liget közelébe menni. A gyerekeimnek azt mondtam, az apjuk angol orvos, titkos kiküldetésben járt Cipruson, és nekünk várnunk kell, nincs más dolgunk, csak várni… A lányom már Londonban tanul, nem nagyon izgatja magát lánykereskedőkkel, titkokkal, orvosokkal, a tanulmányi költségeit Filip Szergejevics számlájáról fedezem. Csak a fiam! Miatta aggódom, mert higgyétek el, nem aludt, amióta megszületett. Fekszünk éjszaka a bezsaluzott villában Cipruson, mereven heverünk a sötétben, és egymás félelmét figyeljük. Pedig megfogadtam, hogy érte mindent megteszek! Jártunk az összes híres orvosnál, most is ezért jöttünk Budapestre. Szeretném, ha meggyógyulna, bár nem akarnám, hogy a titkainkat kifecsegje.