---

ÖTÖDIK FEJEZET.

Tanácsot ad a Hernyó.

A Hernyó meg Évike egy darabig némán nézte egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát s únott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:.

– Hát te kicsoda vagy?

Kezdetnek nem volt valami biztató. Évike félénken rebegte:

– Magam se tudom, kérem szépen, hogy most ki vagyok. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.

– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.

– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.

– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.

– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni, – felelt Évike illedelmesen – mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, borzasztó, hogy az ember napjában többször átváltozik.

– Már miért volna borzasztó?

– Lehet, hogy kegyed még nem ismeri ezt, – mondta Évike – de nemsokára megismeri majd. Ha majd begubózik és bábbá változik, aztán pillangóvá lesz, bizonyára furcsán fogja magát érezni.

– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.

– Embere válogatja – állapította meg Évike. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.

– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.

Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Évikét egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát és önérzetesen mondta:

– Azt hiszem, előbb kegyednek kell megmondania, hogy kicsoda.

– Miért? – kérdezte a Hernyó.

Évike ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe s minthogy a Hernyó – úgy látszott – ballábbal kelt föl, Évike jobbnak látta faképnél hagyni őt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.

Ez már megnyugtatóbban hangzott. Évike megfordult és visszament.

– Csigavér – mondta a Hernyó.

– Csak ezt akarta mondani? – kérdezte Évike, türtőztetve haragját.

– Nem – felelt a Hernyó.

Évike arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.

A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelve, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:

– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?

– Attól tartok, hogy igen – szólt Évike. – Elfelejtettem, amit tudtam s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.

– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.

– Hát például el akartam mondani: „Kis kacsa fürdik fekete tóban…”és egész máskép mondtam – felelte Évike szomorúan.

– Szavald el a „Családi kör”-t – szólt a Hernyó.

Évike meghajolt és belekezdett:

 

Este van, este van, ki-ki nyugalomba,

Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.

A legkisebb fiú nekimegy a falnak,

Homlokát letörli, azután elhallgat.

Ballag a cica is, leteszi a könyvet,

Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.

Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,

Természete ez már a magyar embernek.

                                         

Pendül a kapa most, hazajön a gazda,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja,

Rikoltoz a bagoly, az imént fejé meg,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket.

A gyermek is álmos, új ruhája készen,

Vasalót tüzesít az anyja ölében.

Nem mese ez, gyermek – így feddi az apja –

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

 

– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.

– Néhol – mondta félénken Évike. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.

– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.

Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.

– Mekkora szeretnél lenni?

– Ó, nekem nem a nagyság a fontos, – válaszolt sietve Évike – csak már únom ezt a sok változást, tetszik érteni.

– Nem én – felelte a Hernyó.

Évike hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.

– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.

– Hát ha nem tetszik rossz néven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta Évike. – Hét centiméter, az igazán kevés.

– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó s amennyire bírt, fölágaskodott.

(Épp hét centiméter volt.)

– Csakhogy én nem szoktam meg, – kesergett szegény Évike – hogy ekkora legyek.

Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok”.

– Majd megszokod – mondta a Hernyó s pipáját újra a szájába dugta és pöfékelni kezdett.

Évike türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc mulva ki is vette szájából a pipát, egyet-kettőt ásított, nyujtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott és közben ezt mondta:

– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.

– Minek az egyik felétől és minek a másik felétől – tanakodott magában Évike.

– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Évike gondolatát s már el is tűnt.

Évike egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajjon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.

– No, most melyik? – tünődött Évike s beleharapott a jobbkezében lévő gombadarabkába, hogy lássa a hatást. A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.

Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs veszteni való ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját s bekapni egy darabkát a balkezében lévő gombadarabkából is.

◊●◊

– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Évike boldogan.

De öröme csakhamar rémületté változott. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, sok-sok zöld levél közül.

– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Évike. És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?

Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.

A kezét semmikép nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált, amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába s szárnyával hatalmas csapást mért rá.

– Kígyó – visította a Galamb.

– Ne bántson engem, – mondta sértődötten Évike – én nem vagyok kígyó.

– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben s zokogva tette hozzá: – Úgy látszik hiába minden.

– Miről beszél? – kérdezte Évike.

– Próbáltam a fák törzsébe, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.

Évike egyre kevésbbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.

– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se húnytam a szememet.

– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Évike, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.

– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját, – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva – amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó? Juj, te Kígyó.

– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok Kígyó, – védekezett Évike. – Én kérem…én…

– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.

– Én, kérem, kislány vagyok – mondotta Évike tétován, mert visszaemlékezett, mennyi változáson esett át ezen a napon.

– Hiszi a piszi – mondta a Galamb, mélységes megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de olyant, akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, nem, te közönséges Kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojá[s]t.

– De igen, már ettem tojást – mondta Évike, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy tetszik tudni, a kislányok épp úgy eszik a tojást, mint a Kígyók.

– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig úgy így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.

Évike ezen annyira meglepődött, hogy egy-két percig egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott s így folytatta:

– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy Kígyó vagy-e, vagy kislány.

– De nekem nem mindegy – mondta Évike indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.

– Egy-kettő el innen – mondta a Galamb dühösen s visszaült fészkére.

Évike lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba és folyton föl-föl kellett kelnie s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.

Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc mulva beleszokott és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:

– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás. Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan jutok ki oda?

Így beszélt s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.

– Akárkié is ez a ház, – gondolta Évike – nem nyithatok be így, mert halálra rémülne ilyen nagy lánytól.

Hát újra beleharapott a jobbkezében levő gombadarabba s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.

 

 

Kontrollszerkesztette  Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

---

Perrín és az álombeli nyelvek

Perrín de Buriz igen jó cimborám volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Micsoda vadász és halász, még a gyógynövények titkát is ismerte! Mindig szeretett társalogni és az emberek kedvében járni. Egész életében nagy vándor volt, úgy ismerte a hegyeket, Cordat és Cadramónt, mint a tenyerét. Harmincnégy éves lehetett, mikor eltörte a lábát és egy hónapon keresztül nyomta az ágyat. Akkortájt kezdett el arról álmodni, hogy állatokkal beszélget, legfőképpen a kutyájával, Colónnal.

Micsoda viták voltak! Az állatok elmesélték Perrínek életük folyását, az ügyes-bajos dolgaikat, gondjaikat. Perrín sokszor álmodta, hogy elhagyja a házát, felmegy a hegyekbe, ahol összetalálkozik egy mezei nyúllal, aki már-már kiugrik a vackából és menekülőre fogná, de ő rákiált a nyulak titkos nyelvén, mire a nyúl megáll és elindul feléje farkát csóválva. Diskurálnak.  Perrínt olyankor azonban elfogta a vágy, hogy megölje a nyulat és elkészítse kapros mártással, de végül nem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Ilyenkor így szólt a nyúlhoz:

– Menekülj, mert a végén visszaváltozom vadásszá!

Erre a nyúl kereket oldott. De Perrín nem lőtt rá. De ha ennyit barátkozik az állatokkal, még a végén szögre kell akasztani a puskáját!

Ezek után már csak a halászat maradt. Egészen addig a napig, míg azt nem álmodta, hogy szóba elegyedett egy pisztránggal. Takaros kis özvegy volt.

– Perrín, öregem, egy özvegy pisztránggal?

            – Igen Uram, egy nagyon jó kedélyű kis özvegy pisztránggal! A férjét luarcai suhancok fogták ki! Isten nyugosztalja szegénykét!

            De mikor Perrín felébredt, egyetlen egy szóra sem emlékezett! Bosszús volt és azt kérdezte tőlem, vajon van-e valami megoldás arra, hogy ébredés után is emlékezzen eme titokzatos álombeli nyelvre. Azt válaszoltam neki, hogy soha nem hallottam olyan módszerről… Ami többé-kevésbé érintené ezt a kérdést, de azt javasoltam neki, hogy kezdetben ne az egész nyelvre próbáljon emlékezni, csak egy-két szóra… És így tovább addig, míg meg nem jegyez legalább egy tucatot. De még ez is kifogott rajta.

            Álmában mindig biztos volt benne, hogy azért sikerült két-három szót megjegyeznie, de ahogy felébredt, semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:

            –Ta pura mikala… És most, mit kezdjek ezzel?

            –Várjuk ki, hogy holnap emlékszel-e még több szóra!

            De soha többé nem emlékezett több szóra; talán jobb is így, mert én magam nem tudtam kiverni a fejemből: ta pura mikala. Mondtam a kutyáknak, a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben lévő nyulaknak, de semmi, még csak észre se vették, hogy hozzájuk beszélek. Lehetséges, hogy ha Perrín Buriz mondaná, akkor történne valami?!

            – Tudod mit, mondd Colónnak!

És megtette. Maga Perrín mesélte mi történt. A kutya meglepődve nézett vissza rá.

            – Ta pura mikala!

Háromszor is elismételte. A kutya összetörve, fülét farkát behúzva eliszkolt. Eloldalgott Moncin irányába.

– Ta pura mikala! Kiáltott Perrín a távolodó kutyára, miközben rájött, hogy elveszítette az ő szeretett barátját, fogolyvadász társát, Colónt.

            A kutya elment, Perrín soha többé nem látta őt. De még sokáig emlékezett Colónra, ahogy először csak meglepődve nézett rá, majd növekvő félelemmel.

            – Majdnem elsírta magát!

            Telt-múlt az idő, és két év elteltével Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Colón.

            Bárcsak most is velem lenne! És láss csodát, egyszer csak a rekettyés mellett megjelent az ösvényen Colón. Felemelte a fejét, és rátekintett hajdani gazdájára.
– Colón! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a mágikus szavakat. Perrínt kirázta a hideg. Colón harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!

            Városi kiejtéssel beszélt. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte – úgy érezte, ott kell hagynia a hegyet és visszatérnie a gontáni útra.        Egy láthatatlan erő letaszította.

            A hátában érezte Colón parancsoló tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya -– ő mesélte így – megfordult, és nyomban hazaindult,engedelmeskedve a titkos parancsnak.

            Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Colón nem engedi!

                                                                                                                   Huszti Andrea fordítása

 

A Tengeri Herkentyű nagyot sóhajtott s uszonyával megtörölte a szemét. Évikére nézett, szólni akart, de nem bírt. A zokogás elfojtotta a hangját.
– Mintha csont akadt volna a torkán – mondta a Griffmadár és rázni kezdte, döngetni a hátát.
A Tengeri Herkentyű végül visszakapta a hangját, de patakzó könnyek közt folytatta:
– Te bizonyára nem sokat éltél a tenger fenekén.
– Semeddig se – szólt közbe Évike.
– Talán még sohasem is láttál tengeri rákot?
– De már ettem is egyszer – kezdte Évike, de aztán sietve visszaszívta. – Nem, még soha.
– Akkor hát nem is tudhatod, – folytatta a Tengeri Herkentyű – hogy milyen a tengertánc.
– Nem, nem tudom – szólt Évike. – Milyen tánc az?
– Hát mindenekelőtt – kezdte a Griffmadár – valamennyien fölállanak a tengerparton egy hosszú sorban.
– Két hosszú sorban – üvöltött a Tengeri Herkentyű. – Fókák, Teknősbékák meg a többiek is, valamennyien. Aztán két lépés előre.
– Ki-ki a maga párjával! – ordított a Griffmadár.
– Az magától értetődik – mondta a Tengeri Herkentyű.
– Mindenkinek egy Tengeri Rák a párja. Két lépést előre, aztán rákcsere és két lépés vissza – üvöltött a Griffmadár.
– Ha ez megvan, – folytatta a Tengeri Herkentyű – akkor…
– Akkor be kell dobni a Rákokat – sikított a Griffmadár s egy nagyot ugrott.
– A tengerbe, amilyen messzire csak bírod – fejezte be a Tengeri Herkentyű.
– Most villámsebesen utánuk kell úszni – víjjogott a Griffmadár.
– Bukfencet vetni a vízben – visított a Tengeri Herkentyű, vadul ugrándozva.
­– Ismét rákcsere – sikította a Griffmadár.
– Vissza a partra és vége az első résznek – mondta a Tengeri Herkentyű, hirtelenül leeresztve a hangját.
Ez a két szörnyeteg, aki még az imént úgy ugrabugrált, mint két őrült, most ismét leült, elkomorodott s Évikére tekintett.
– Szép tánc lehet – mondta Évike félénken.
– Akarod látni? – kérdezte a Tengeri Herkentyű.
– Jaj, de szeretném – mondta Évike.
– Gyere, táncoljuk el az első részét – mondta a Tengeri Herkentyű a Griffmadárnak. –  Tengeri Rák nélkül is menni fog. Melyikünk énekeljen?
– Énekelj te, én már elfelejtettem a szövegét – mondta a Griffmadár.
Kézenfogták egymást lassan, ünnepélyesen táncolni kezdtek. Közben néhányszor rá-ráléptek Évike lábára. Elülső lábukkal az ütemet verték. A Tengeri Herkentyű lassan, bánatosan rázendített:

 

Egyedem-begyedem
Tengertánc,
Hajdú sógor
Mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet,
Csak egy csupasz
Verebet.
Én ángyomat kiáltom,
Vaspálcámat kongatom.
King-kong konga-tom –
Kácki tolvaj, te vagy, te.

Egyedem-begyedem
Bakkecske,
Hová való
Menyecske?
Szántóföldre
Ugrálni
Békalyukba
Bújkálni
Állj mán Fodor mán
Ecki-becki-Tengerecky Pál.

Egyedem-begyedem
Cin-cimbe
Áber-fáber
Domine
Ékusz-pókusz
Kandalékusz
Ákom-bákom
Koákrákom, buff.

– Köszönöm szépen, nagyon érdekes tánc volt – mondta Évike, aki örült, hogy már vége van. – A vers is tetszett. Csak azt nem tudom, mi az az egyedem-begyedem?
– Ezt majd az egyetemen tanulod meg – intette le a Tengeri Herkentyű.
– Sok mindent szeretnék még kérdezni, ha szabad – kérlelte a Tengeri Herkentyűt.
– Kérdezz – bátorította a Tengeri Herkentyű.
– Mivel szabják ki a báliruhákat? – kérdezte Évike.
– A Rák ollójával – felelte a Tengeri Herkentyű.
– Ki írja a báli meghívókat? – kérdezte Évike.
­– A Tintahal – felelt a Tengeri Herkentyű.
– Sokan vannak ilyen bálon? – kérdezte Évike.
– Ugy szorongunk, mint a heríngek– felelt a Tengeri Herkentyű.
– A Tok is ott van? – kérdezte Évike.
– Hogyne – felelte a Tengeri Herkentyű. – Bál után abba rakják el a cigányok a hegedűjűket.
– Az Angolna tud-e angolul? – kérdezte Évike.
– Csak szeretne – felelt a Tengeri Herkentyű. – Amint a neve is mutatja. Angolna, de nem tud szegény.
– Miért hallgat annyira a Kecsege?
– Erre a kérdésedre most egy verset mondok – felelt a Tengeri Herkentyű. – Jól figyelj ide:

Nem beszél a kecsege,
De aki bölcs, fecseg-e?

– Jegyezd meg, kislány, hogy a bölcs mindig hallgat.
– Azért beszél ez annyit – gondolta Évike, de nem mondta, hanem azt kérdezte: – Most tessék megmagyarázni azt, miért van a kecsegének a szájába dugva a farka és miért van zöld mártással leöntve?
– Dehogy is van zöld mártással leöntve – felelt a Tengeri Herkentyű. – Hiszen azt lemosná róla a tengervíz. De az már igaz, hogy a farka a szájába van dugva.
A Tengeri Herkentyű most akkorát ásított, hogy majd elnyelte Évikét, aztán így szólt a Griffmadárhoz:
– Magyarázd el neki, hogy miért van a kecsegének a farka a szájába dugva.
– Azért, – kezdte a Griffmadár – mert ő is résztvett a tengertáncban, őt is belehajították a tengerbe. De olyan messzire dobták, hogy a farka a szájába csapódott s azóta is úgy maradt.
– Köszönöm a magyarázatot, – szólt Évike – nagyon érdekes volt.
– Most talán te beszéld el, hogy mi minden történt veled – únszolta a Griffmadár Évikét.
– Jaj, sok mindent beszélhetnék arról, ami ma reggel óta történt velem – mondta Évike félénken. – De a tegnapi dolgokról nem is beszélek, mert tegnap még nem az voltam, aki ma vagyok.
– Nem értem. Magyarázd ezt meg – szólt a Tengeri Herkentyű.
– Nem, előbb beszéld el, mi történt veled – türelmetlenkedett a Griffmadár. – A magyarázatok hosszúak és unalmasak.
Évike hát elbeszélte, mi minden történt vele attól a perctől kezdve, hogy megpillantotta a Fehér Nyuszit. Eleinte egy kicsit félt, mert a Griffmadár meg a Tengeri Herkentyű egészen közel húzódott hozzá s tágra nyitott szemmel, tátott szájjal hallgatta, de aztán lassacskán bátorságra kapott. A Tengeri Herkentyű, meg a Griffmadár mindaddig nyugodtan hallgatta, amíg Évike oda nem ért, ahol a Hernyónak elszavalta a Családi kör-t. Itt a Tengeri Herkentyű akkorát sóhajtott, hogy csaknem elfújta Évikét.
– Ez bizony fölöttébb különös – jegyezte meg.
– Világéletemben nem hallottam ilyesmit – csodálkozott a Griffmadár is.
– Vagyis a versnek egészen más értelme lett, mint volt – tünődött a Tengeri Herkentyű.
– Ejnye, szólj neki, hogy szavaljon valamit – tekintett a Griffmadárra, mintha az jobban tudna hatni Évikére.
– Állj föl szépen és szavalj el nekünk valami nagyon, de nagyon komoly és nagyon, de nagyon tanulságos verset – szólt a Griffmadár.
– Hogy parancsolgatnak nekem ezek az állatok. Kikérdeznek a leckémből – gondolta Évike. – Akár az iskolában.
De azért fölállt, meghajolt s minthogy még mindig a tengertánc járt az eszében, ezt a verset szavalta el:

Április bolondja,
Fölmászott a toronyba,
Megkérdezte, hány óra,
Féltizenháromra,
Csiribiri kanveréb,
A bolondot űzd odébb.

– Hiszen ez nem egészen komoly vers – jegyezte meg a Griffmadár – s nem is egészen tanulságos.
– Magam is azt hiszem – fontoskodott a Tengeri Herkentyű. – Nagy hülyeség lehet, mert nem értem.
Évike nem szólt. Csak leült, arcát tenyerébe temette s azon gondolkozott, vajjon fog-e még valaha rendes dolog is történni vele ebben az életben?
– Talán magyarázd meg – mondta a Tengeri Herkentyű.
– Ugyse tudja megmagyarázni – mondta a Griffmadár. – Inkább szavaljon el egy másik verset.
– Mit jelent például az, hogy csiribiri meg kanveréb? – kérdezte a Tengeri Herkentyű. – Egy betűt se értek belőle. Aztán miért kell valakinek fölmászni a toronyba, ha alulról is láthatja, hány óra? Ettől reped meg az én fejem. Szavalj inkább egy másik komoly és tanulságos verset.
Évike nem mert ellenkezni, noha érezte, hogy ismét felsül. Remegő hangon fújta:

Volt egyszer egy rák,
Hátán volt egy zsák.
Elszaladt a rák,
Ottmaradt a zsák.

Az én sípom azt fújja:
Tim-tam daruláb,
Szőke disznó mezítláb.

– Énekeljük el mi is – kiáltott a Griffmadár.
A Tengeri Herkentyű már énekelni kezdte, de akkor valaki bekiáltott:
– Kezdődik a törvényszéki tárgyalás.
– Gyere – sürgette a Griffmadár Évikét. Kézenfogta s máris vitte, meg se várta, míg a Tengeri Herkentyű befejezi az énekét.
– Miféle törvényszéki tárgyalás lesz? – lihegte Évike futás közben.
A Griffmadár azonban csak ennyit mondott:
– No gyere, gyere – s egyre gyorsabban futottak és egyre halkabban hozta feléjük a szél a Tengeri Herkentyű énekét:

„Tim-tam daruláb,
Szőke disznó mezítláb.”

Kontrollszerkesztő Dobás Kata