Címke: próza

Bejegyzések

Burgoházi Torkonya (részlet)

Amikor Balázs másnap délután Boglárkáékhoz ment, az utcán sétálva a nevét hallotta.

– Vajon ki szólít engem ilyen különösen? – nézett körbe csodálkozva. Nem a nevén nevezték. Nem azt mondták, hogy „Balázs”! Se azt, hogy „Bazsi”, amit egyébként sem szeretett.  Se azt, hogy „Hé, te!” ahogyan azt a fiúk szokták a focipályán. De valaki őt szólította, ebben egészen biztos volt.

Maga mögött csak egy vénségesen vén nénit látott, arca ráncosabb volt, mint a kezében tartott törökszegfű szirmai. Nem ismerték egymást. Az idős hölgy is egykedvűen álldogált, szerette volna eladni az utolsó csokor virágját is, ügyet sem vetett a kisfiúra. Akkor hát ki szólította?

Már majdnem elsietett, amikor még egyszer hallotta a hangot, és láss csodát – ehhez nem férhetett semmi kétség –, az a csokor virág hívogatta őt.

Balázs közelebb somfordált. De nem mert odamenni egészen. Hiszen most először szólították meg őt így. Érezte, hogy valami furcsa dolog zajlik a szívében.

– Ne siess el Balázs, kérlek, hallgass meg minket! Tudod, mi nem messze innen bújtunk ki a föld alól, egy aprócska magból, ennek a néninek a kertjében – mondta az egyik fehér virág.

– Egész tavasszal szépen nőttünk, növekedtünk, míg ez a néni ma reggel levágott minket. – folytatta a mesélést egy másik fehér szirmú.

– Ha ma estig nem visz el minket senki, akkor el fogunk hervadni, és hiába nőttünk ilyen szépre – szólt a harmadik, akin már csak néhány szirom volt és szégyenlősen bújt meg a többi társa között.

– Tudod, mi egész életünkben arra készültünk, hogy valakinek elmondhassuk, mennyire szeretik őt – magyarázta a negyedik szál, de nyomban az arcára szaladt a pirulás.

– Estére meghalunk. Ha ma nem adnak el minket, sose lesz alkalmunk betölteni életünk célját. – Az egyetlen lila színűnek mélyebb, bölcsebb hangja volt, amiből hiányzott a bánat. Mintha csak ennyit jelentenének a szavai: „A nap sárga, az ég kék, a fű zöld. Ezek a tények megmásíthatatlanok.”

– Mi virágok szívekbe látunk. És látjuk, hogy te nagyon szeretsz valakit! – bordó volt a hangja is, akár a legpuhább bársony.

– Kérlek, vigyél magaddal, és adj oda Boglárkának minket! – így a cirmos. Nem könyörgött ő sem. Olyan természetesen mondta, ahogyan csak a virágok képesek kérni.

Balázs már egészen az árus előtt állt. A néni ránézett, a fiú összerezzent, de csak állt, és figyelt a szívében gyűlő hangokra.

– De hát miért akartok velem jönni?  Ha a szívekbe láttok, biztos találtok olyat, akinek nagyobb szeretet él a szívében.

– Sokféle virág él a földön – mondta most egy rózsaszín, hangja csengők kacagása. – A rózsák a forró szerelmet mesélik el, az ibolyák a szomorú vágyakozást, a büszke kardvirágok a tiszteletből fakadó szeretetet. A kálák az álmodozó rajongást kedvelik. Mi éppen azt a szeretetet szeretnénk elmesélni, amit te érzel Boglárka iránt.

– És meg fogja érteni? – kérdezte Balázs kicsit félve.

– Biztosan – felelte egy sárga, hangja lágy, tavaszi napsütés. – Hiszen te is meghallottál és megértettél minket ebben a hangos forgatagban.

A virágok elhallgattak, mert soha nem fecsegnek feleslegesen. Balázs előkereste a pénzét. Dehogy bánta ő a két gombóc fagyit, amit igazából venni akart! Hiszen most sokkal fontosabb dolog történik az édes málnaíznél.

Nyomban elment Boglárkához, zavartan átadta neki a virágot – és hát valljuk be, elszaladt. Nem is tudott volna mit mondani Boglárkának. Remélte, hogy majd a virágok elmesélnek mindent helyette.

Boglárka állt meglepetten, majd visszament a házba, és vázát keresett a csokornak. Ült egész este a szobájában, nézte a virágokat. Nem hallotta meg a hangjukat úgy, mint Balázs, mégis, mire a nap és a virágok feje is lebukott, Boglárka érezte, hogy Balázs milyen titkot hord a szívében.

És saját szívében is föllelte ezt a titkot. 

 

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/13) – Meddig tart?

– Ha jól értem, amit mond – szólalt meg Tiszai professzor, fölrántva szemöldökét, félrecsapva a tömjénillatú pipafüstöt –, kételkedik abban, hogy van párbeszéd lét és létező között, kételkedik abban, vajon megszólítottság-e az, ami magával történik, és kételkedik abban, hogy van-e válasz azokra a kérdésekre, melyeket föltesz magának mindaz, ami körülveszi és fölforgatja az életét.

– Kételkedem. Kételkedem abban, hogy valóban ilyen mélységű az, ami az emberrel történik. Kételkedem, pedig…

– Pedig nagyon jól tudja és érzékeli, hogy aki tagadja a létezés ilyen szintű alapformáit, az a választásaival, döntéseivel, viszonyulásaival éppenhogy igazolja ezeket az alapformákat.

– Tudom, de kételyem ennek ellenére nem mondvacsinált. Jóllehet minden percben, igen, bevallom, minden percben világosan érzem, hogy beteljesítek valamit, aminek ha nem is értem a tartalmát, de tapasztalom a logikáját, mégis minden percben kibillenek ebből a tapasztalásból, és rémülten keresem azt a lelkiállapotot, melyben ez a logika valóban bizonyosnak mutatkozik számomra. Vagyis… nem tagadhatom, hogy ez a szerelem rengeteg örömet ad nekem, de azt sem hallgathatom el, hogy a legbanálisabbnak mondható fájdalmak zavarnak. Ilyenkor pedig fölfakad bennem az öröm, és helyébe költözik a …

– szorongás. Ugye?

– Igen. Tudom, hogy gyermeteg problémának tűnik, de félek. Félek attól, hogy rendkívüli dolog történik velem, de egyszersmind attól is, hogy nem történik velem semmi. De leginkább attól félek, hogy nem tudom eldönteni, nem látom be igazán, ami most velem történik, rendkívüli-e vagy szinte nincs is jelentősége.

– Nyomot hagyni a világban, és nyomtalanul távozni: egyaránt félelmetes.

– Nem tudom, fenséges-e az ilyen szerelem, vagy egyszerűen nyomorult. Nem tudom, védtelenné tesz, vagy fölfokoz bennem valamit, ami talán már eddig is bőségesen megvolt. Mert azt tulajdonképpen kezdettől fogva tudom, hogy ennek az érzésnek nincs köze hozzá, és valahogy hozzám se igazán. Mintha független volna az én személyemtől is, mégis csak ebben a szerelemben érzem azonosnak önmagamat önmagammal. Mindez talán csak azért van, mert ő semmit nem tud a kínjaimról, de egyben tudom, hogy többről van szó. Vagy kevesebbről. Nem tudom. Képvisel, megjelenít valamit számomra ez a szerelem, de megrémülök, ha arra gondolok, hogy ez teljességgel független a személyességtől! Mi ez a személytelen erő, amely magával ragadott, és meddig tart még?

– Addig tart, amíg a sorsává nem lesz.

– A sorsommá? Dehát mi az én sorsom?

– Milyen riadtan, mégis milyen áhítattal kérdezi! Fél attól, hogy sorsa van? Vagy csodálkozik rajta? Nem tudom, mi a maga sorsa, Mariann. De egyszer majd megérzi, hogy van, és akkor azt is tudja majd, hogy mi az.

– De most nem értem, hogy mi ez. Ez az egész.

– Érti, csak azt hiszi, hogy ezzel a zavarkeltéssel még jobban megérti. Mert ebben is telhetetlen. Maga egyszerre fogékony és makacs lélek, és ez így okoz bizonyos nehézségeket. Végtelenül nyitott a játékra – a szó legnemesebb értelmében, de egyébként is, ha megengedi –, de alig várja, hogy abbahagyhassa, és egy másodpercnyi fölösleges töprengés után újrakezdhesse. Kizárólag sorsértékű fogalmakban képes gondolkodni, remekül érzi és éli magát ezekben, de el van képedve, ha valóban sorsértékű helyzetek adódnak magának. És mindezt tökéletesen belátja, elemzi és helyezi el saját történetében, ugyanakkor végsőkig hajthatatlan, végsőkig kételkedő. Pontosan tudja, hogy a létezés akkor hiteles, ha vallási természetű, mégis ki akar térni a szerelem abszolútumba hívó felszólítása elől. Nem az őszinteségét teszem mérlegre, hiszen a problémát nem ebben kell keresni. A türelmetlensége, az indulatai, a csillapíthatatlan szomja az, ami miatt kínlódik, miközben bőségesen kényeztetik az istenek. Voltaképpen mivel elégedetlen annyira?

– Egyedül vagyok. Nem tudok, nem tudom, nem…

– Nem tudja szeretni az embereket. Nem képes értékelni a dolgokat a maguk emberi voltában. Lesöpör mindent, ami nem méltó a nagyszabású álmaihoz. Maga csak az álmait szereti. Csak az eszméit. A rögeszméit. Maga egyszerűen nagyképű, kedvesem.

– Hát…

– De ez végül is nem olyan nagy baj. Csakhogy nem használja elég jól az ebből fakadó intenzitást. Nem gondolt még arra, hogy minden szenvedése mellett milyen irigylésre méltó a helyzete? Hogy milyen minősített ez a lét, amelyet a szerelem nyitott meg magának? Miért nem becsüli meg jobban?

– Félek elveszteni ezt a biztonságot. Úgy érzem, kívül kerülök mindenen. Meg merek tenni bármilyen mozdulatot, de belül akarok maradni azon belül, amin belül mindennek léte van. Ugyanakkor azt is tudom, hogy legalább egyszer kívül kell kerülnöm ezen a varázskörön. De hogyan? Mit kezdjek azzal, ami bennem van, kínoz és lelkesít végeérhetetlen?

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Peter Hoeg: Egy kiegyensúlyozott fiatalember tükörképe

 Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt. Engem már nem kísértenek a szavak. Elhagyatott épület vagyok – mondjuk, egy kiürített és elfeledett csillagvizsgáló. Tört ablakaimon át befúj a világ, de semmi nyomot nem hagy.

  Nem számít már, hogy hisz-e nekem valaki. Az alábbiakat mindenki olvassa tetszése szerint. Vallomásként, imaként, hűvös kis meseként, nyafogásként. Jómagam olyasminek tekintem, amivel mint ember a lehető legközelebb kerültem az igazsághoz.

  Azért írom ezt, mert történt valami az életemben, ami tökéletesen megszabadított mindattól, amit érzéseknek hívnak.

  Nemigen létezhet sok olyan üzenet, ami célhoz ér abból a világegyetemből, amelyikben leledzem. Akiknek a szájából azt hallottam, hogy most aztán egyszer s mindenkorra fölülkerekedtek az érzelmeken, általában épp akkor fulladtak a csatornába. Vagy úton voltak a mennybe, felfúvódva, mint partra vetődött vízihullák, a túlzott önértékeléstől.

  Nem mondhatom, hogy feddhetetlen életet éltem volna. De attól az – 1929 március 20-ára virradó – éjszakától fogva az életem mindvégig csupa arany volt. Mindegy, milyen mélyre vájok benne. Attól az éjszakától fogva a szerelemhez, a vágyhoz, a féltékenységhez és a magányhoz való viszonyom más lett, mint a többieké. Attól az éjszakától fogva szabad vagyok.

  Mindabból, amit a világ érzéseknek hív, én csupán egyet ismerek el. Valami enyhe haragot, amit azért táplálok magamban, mert melenget. Sohasem értettem. Valami azt súgja, hogy most, ma éjjel fogom megérteni.

  Tükröket találok ki és készítek. Ezt csinálta az apám is, meg előtte az ő apja is. Belőlem mérnök lett, őbelőlük nem. De ez nem nekem köszönhető, hanem a fejlődésnek. Minden mesterség egyfajta tudatállapot – ez a róluk mondható legmélyebb igazság. Azok a változások, amelyeket haladásnak neveznek, ezt az állapotot nem érintik. Munkám lényegében nem különbözik apámétól vagy nagyapámétól.

  Hogy ez a helyzet, az rendjén is van. Nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, amit ne mondtak vagy tettek volna már előttünk. Nemcsak akkor ismételjük magunkat és másokat, amikor beszélünk. A cselekedeteink is közhelyek.

  Ha mégis van értelme művésznek nevezni engem, annak nem az az oka, amit elértem, hanem amit csinálni szerettem volna.

  Arról álmodtam, hogy olyan tükröt készítek, amely a világot annak mutatja, ami a valóságban. Bizonyos módon ennek az álomnak köszönhetem, hogy megtisztultam. 

  Az európai történelemben két tükör-felfogás ismert: az igazság és az álom. Ovidius írja: Nemeszisz úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megpillantotta a víztükörben az árnyalakot, tévedésből valóságos embernek vélte.

  A korinthusiakhoz írt első levélben a tükör töredékes, megosztott, tökéletlen képet mutatott.

  A középkor emblematikus szótáraiban a tükör a vanitas jelképe volt, a hiúságé, amely a hét halálos bűn egyike.

  H. C. Andersen és Lewis Carroll tükrei fenyegetőek, megbízhatatlanok. Offenbachnál Dapertutto úgy lopja el az emberek lelkét, hogy a tükörképüket lopja el.

  Ezek a tükrök mind hazugok. Akárcsak azok, amiket mi is ismerünk. Tudjuk, hogy a tükörben sosem látjuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Aszerint, hogy milyen a lelkiállapotunk, hol elárvultnak és meg nem értettnek látjuk magunkat, hol olyasvalakinek, akit az egész világ szeret, hol pedig állatnak, amely az emberi természet terhe alatt roskadozik. De sosem látjuk magunkat olyannak, amilyenek a valóságban vagyunk: sok-sok részigazság alkotta lénynek. Az emberek számára a tükör mindig egyfajta vászon, amelyre az egyensúly iránti vágyukat vetítik.

  A másik tükör, amit a történelem ismer, az álom. A Hófehérkében szereplő vakmerő tükör. Shakespeare tükre Hamlet színészekhez intézett szavai mögött, hogy a játék tartson “tükröt a természetnek”. Ez az álom volt az, amely a középkort arra késztette, hogy számtalan szöveggyűjteményét speculumnak nevezze, így biztosítva mindenkit, hogy kimerítő és megbízható művekről van szó. Keleten a történelmi Buddha, Sákjamuni tükre ez, ahogyan a költő Asvagósa a buddhizmus aranykorának kezdetén leírta:

Oldalak: 1 2 3 4 5
Bejegyzések

A gondolatolvasó

Sokszor megállította a szél az utcán.

            És ahogy óvatosan, lesütött szemmel bicegett, megállították a pillantások is. Ha külföldiek közé szorult, azok hirtelen róla kezdtek el beszélni. Adél egy szót sem értett svédül, norvégul, szlovákul vagy portugálul, de megérezte, hogy róla van szó: szegény kislány, hogy milyen szomorú dolog ez!

            A járáshibája, ugye. Ez tette olyan érzékennyé a pillantásokra. De a pillantásokra vagy magukra a gondolatokra? Adél, miközben az ágyat nyomta a különböző kórházak rehabilitációs osztályain, sokat tűnődött ezen. Mert hiszen ha hirtelen mögéd lépnek, azt is megérzed. És ha rólad van szó, nem a pillantások állítanak meg, és nem is a beszéd váratlanul megtörő ritmusa.

            Semmi látható. Ha egy sötét szobában rólad beszélnek éjszaka, azt is megérzed, pedig alig érted a duruzsolásukat. Egy energiahullám áthatol a sötétségen: és ha sötét van, ha nem hallod a szavakat, akkor is körülvesz valami bizsergés, érzed, hogy rád figyelnek. Tökkelütött, mondta Adélról az anyja, aki a karmákban hitt, a lélekvándorlásban, és semmi mást nem olvasott szívesen, csak a tibeti megvilágosodottakat. Anya a rendszert szerette, és csak legyintett az ilyen közönséges tapasztalatokra. Adél nagyapja református pap volt, a gyomrában egy csomó félig megemésztett oldalassal és sietve elhadart zsoltárral, ő az unokája megfigyeléseit babonáknak tartotta. Babonának, vénasszonyságnak, nevetséges ostobaságnak. Majd kinövöd, ígérte. Ilyenkor Adél szemébe nézett, és nem a lábára, amit az Uzsoki kórházban egy szörnyű baleset után kimerevítettek. Adél, a szegény Adél volt az egyetlen unokája.

            De Adél nem törődött egyikükkel sem, és logikus rendszerbe akarta foglalni a tapasztalatait. És nem elégedett meg az olyan folklorisztikus beszámolókkal, hogy „már az úton hazafelé éreztem”, „még be se léptem, de elfogott az az érzés…”. Pedig sokat töprengett ezeken. Miképp lehetséges, hogy bizonyos helyzetekben az emberek látják egymás gondolatait – és akkor is látják, ha az illető egy másik szobában vagy egy másik világban tartózkodik?

            Voltak könnyen rendszerezhető törvényszerűségek. Hiszen senki sem riad fel attól, ha a másik róla álmodik, ahogy a kitartó szeretet vagy a tartós gyűlölet sem riaszt meg senkit. Az effélék elkoptathatják az embert, de nem lepődünk meg rajtuk, hanem szép lassan hozzáigazítjuk az életünket. Zavarba jönni a gyűlölettől? Mi, emberek csak arra neszelünk fel, ha egycsapásra megváltozik a ránk irányuló figyelem.

            Mert úgy élünk, töprengett, mintha egy sűrű erdőben kóborolnánk. Rengeteg szempár szegeződik ránk, és akkor vagyunk veszélyben, ha nem vesszük észre, hogy mindenki megriad. A meglepetés, ez a kizökkenés aztán – akár az ónos eső –, nyomot hagy a tárgyakon, sőt nemcsak a tárgyakon, hanem a ruhákon, a falakon, de magán a nyelven is. Nincs az a rossz krimiíró, aki ne tudná, hogy „a rémület sokáig ott lebeg a szobákban…”.

            A nyelv, mint valami végeérhetetlen melodráma.

            Adél szorgalmasan jegyzetelgetett, és a tudását kezdetben az utasokon próbálgatta a HÉV-en. Hiszen léteznie kell valamilyen bombabiztos, jó kis metódusnak, amivel ő a többi embert a markában tarthatja. Az egészségeseket, a szerelvényről gyorsan fel- és leugrálókat, az esténként szórakozni akarókat. A neki háttal ülő, kopasz, magabiztos urat elképzelte jóságos nagypapának, aztán egy pillanat leforgása múlva a szőrös kézbe korbácsot, a vastag combok közé vergődő gyerektestet képzelt – rátörte az utasra az ajtót, mint valami aljas nemi erőszaktevőre. A kopasz utas rögtön megrándult, a tarkója izzadni kezdett, gombóccá gyűrte az újságját, tekergette a nyakát, aztán idegesen odasorolt az ajtóhoz. Adél érezte, hogy nyirkos az atlétája, és azon töpreng, bejelentkezik az orvosához, hogy kivizsgáltassa magát.

            Ez vajon egy metódus, amit mindenki alkalmazhat, vagy egy olyan különleges képesség, mint az abszolút hallás, ami csak a kivételes tehetségű emberek osztályrésze? Adél ezen is sokat tűnődött – na de ki várná el egy nyomoréktól, hogy felfedezésekkel álljon elő?

            Az egycsapásra megváltozó fantáziaképek olyan alattomosak voltak, mint a gyomorszájra mért, precíz ütések. De Adélnak látnia kellett, hogy a hirtelen megváltozó figyelem gyógyítani is képes. Elég volt elképzelnie egy rossz dzsekiben fagyoskodó, depresszós lányt tengerparton sétálgató, boldog szerelmesnek, és a lány arca máris megszínesedett, a Duna partján elnyúló, hajnali Budapestből ragyogó világváros lett.

            Ám mindig könnyebb bántani valakit, mint becézgetni. Na de mi értelme mindenkit elrontani, megtörni, elkeseríteni, tönkretenni? Mi haszna van belőle? Ráadásul Adél nem is a zavarukra volt kíváncsi, hanem a titkaikra, a bűneikre, az életükre. De Adél először csak a szagukat érezte. Mert az emberekből a meglepetés, a rájuk irányuló, gonosz fantáziák kifacsarták az izzadtságot, a rosszkedvet. És ilyenkor akár a célba vett állatok, sebezhetők lettek. A hatás hasonló volt ahhoz, mint mikor Adél gondolatban levetkőztette őket. Ahogy a képzeletében kibuggyantak a gondosan takargatott hájak, visszerek, farpofák, bőrkeményedések, ahogy a legféltettebb titkaikat is számba vette, a szembenülők izzadni kezdtek.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Türelmes nyarakon gyorsan beérik az édesség a gyümölcsökben. Luarcában májusban már megpirul az eper, júniusban öklömnyi almák növekednek, és mikor a szél elkezdi visszafoglalni az utakat, a bokrok szedrektől feketéllnek.

     Aldorát az ilyen nyarak növesztették nagylánnyá. Tizenkét évesen már ágaskodott a melle, és úgy tűnt, akkor is táncol, ha csak engedelmesen lépeget a bátyjai után. Kilenc bátyja volt, a szüleit már korábban elvesztette. De hogyan lehet egy egész nyarat végignevetni?  Mikor a bátyjai, ezek az erős katonák sehol sem találnak maguknak feleséget.

     Luarcában a temetők túl közel épültek a kutakhoz. Gyakoriak a járványok, vagy talán a halottak mérgezik az élőket. Aldora lefogyott, minden nap hányt, pokoli görcsök kínozták. És gyereket várt. A kilenc testvér bízott benne, hogy Aldora visszaadja a lelkét a teremtőjének, hisz a járvány épp a gyerekeket nem kímélte. A fia születése után Aldora mégiscsak jobban lett. Hol a gyerekem kérdezgette a cselédeket. De a cselédek elfordították az arcukat, mintha Aldora valami szörnyű illetlenséget kérdezne. Eltelt egy nap, két nap, eltelt három nap. Aztán a dajkája megmutatta a hegyekben a kiszáradt kutat, ahova a testvérei beledobták a gyereket. Azért temették be  a kutat, magyarázta, hogy a gyerek ne találjon haza, és hogy ne mérgezhesse meg  az élőket.

     Lassan elmúlt a tél, és iyenkor boldog-boldogtalan táncol Luarcában. Jut hús mindenkinek, kezdődik a vadászat. Aldora bőre kisimult, az arca meg majd kicsattant a jó falatoktól, a betegség úgy hullt le róla, mint a kinőtt ruhája. Gyakran el is kísérte vadászni a bátyjait, és azt sem bánta, ha a zsákmányt a betemetett kútnál nyúzzák meg.

     Ha a gyerek akarja, majd úgyis megtalálja. De azért segített neki. Álmában minden éjjel a elmozdított egy-egy követ a kút fölül  puszta kezével. A legnagyobb titokban, hisz a tavasz a szerelem évszaka, nem a bosszúvágyé. Egy májusi napon egy gót nagyúr, Alarik jelentkezett Aldora kezéért. A kilenc testvér lelkesen igent mondott, és Aldora indulhatott is Zaragozába. Most már Büszke Aldorának hívták. Észak Hercegnőjének, a Hegyek Ajándékának.

    Aldora végigmulatta a lakodalom mind a kilenc éjszakáját. Gyónt, áldozott, táncolt, bókolt az új rokonoknak, és övére kötött kulcsokkal járta végig Alarik éléskamráit. Zaragoza gazdag város volt, a fennsíkon hírét sem hallották a járványoknak.

     Nem is a tél, a járvány vagy valami alattomos betegség végzett Alarikkal, hanem a sógora, a bősz Witiza. De a vizigótok azért nem voltak barbárok. Ha a lakomákon legyilkolták a rokonukat, az volt a szokásuk, hogy rögtön oltár elé vezették az áldozat özvegyét. Aldora még nem töltötte be a tizennegyedik évét, ugyanabban a ruhában esküdött örök hűséget, amiben Alarikkal táncolt az esküvőjén.

    A nászéjszaka utáni éjjel mozdította el a kút fölül az utolsó követ. Összekulcsolt kézzel, reménykedve, varázsigéket mormolva hevert a holdfényben, várta a gyermeket.

     Az öcsikém, mondta Witizának, mikor a gyerek egyszercsak felbukkant Zaragozában. Ő az én Gerhardtom, ő az én csillagom, az én édes kis testvérkém. A bátyáim nem tudnak róla gondoskodni, ezért küldték hozzám Zaragozába.  Te is tudod, hogy a hegyek között milyen irgalmatlan a tél! Witiza bólintott – mi mást tehetett volna? A feleségét bohókás, már-már gyerekes teremtésnek tartotta, aki méltatlan egy ilyen messzetekintő nagyúrhoz.

    Babusgasd csak, mondta jóságosan, és sietett Toledóba, ahol a király székelt, és volt mód messzetekinteni is. A gyerek növekedett, napról napra okosabb lett, de mindenki félt tőle, Witiza felnőtt fiai is. Senki sem látta, hogy a gyerek evett vagy aludt volna, de azért éjjel-nappal ott ólálkodott Witiza hálószobájában. Nem is Aldora, hanem ő figyelt a kastélyban gyülekező követekre: veszélyben a gót királyság, a szaracénok összefogtak a zsidókkal, a latin parasztok is alig várják a mór szabadítókat. A városok is zúgolódnak! Minden nap csak egy kövecskét tettek hozzá a rosszhírekhez, és máris úgy tetszett, recseg-ropog a világ.

   Csak Aldorát nem aggasztották ezek a híresztelések. Imádkozni soha nem imádkozott, beszélgetni szinte senkivel nem beszélgetett, rendre átaludta azt az időt, amit nem a fiával töltött kettesben. De ki törődik egy asszonnyal, akinek megvan a két combja, szép, friss, egészséges, és mégsem mozdul ki a kastélyéból, csak egész nap szendereg?  A hercegné már lepihent, mondták Witiza fiai, mikor a követek Aldoráról érdeklődtek.

    Witiza öreg volt. Talán elfáradt a messzetekintésben, ezért ha hazatért, már csak az ujját dugta bele a felesége ölébe, igaz, oly mohón, mintha kincset keresne. Gerhadt, a hű kistestvér ilyenkor a küszöbön várakozott. Mint valami pók, vagy egy bosszúálló szellem, gondolta Witiza. És ez a kistestvérke volt az egyetlen, aki Witizát aggodalommal töltötte el az otthonában. Mert hiszen a feleségére nem neheztelhetett: Aldora pihent reggel, pihent délben, pihent délután, pihent éjszaka, és pihent hajnalban is, amikor a fiatalasszonyok fiatal férfiakról álmodnak. Nyáron, mikor a falak is megizzadnak a hőségben, nem nyaggatott senkit, hogy sétáljon vele… De mit csinál egész nap?, töprengett Witiza. Talán azzal a korcs fiúval táncol a szobájában? 

     Witiza lassan-lassan már ebben az öcsike-dologban sem hitt. Mert nem lehet, hogy ez a kis csúszómászó Aldora gyereke? Hiszen milyen testvér is Aldora? Kilenc testvére van, kilenc ragyogó harcos, de ő még senkinek nem említette a nevüket.

    Kémeket küldött hát Luarcába, egyenesen a kilenc testvérhez, hogy bizonyítékokat találjon Aldora bűnösségére. De hiába próbált messzetekinteni, rá kellett jönnie, hogy az igazság elenyészik Luarcától Zaragozáig. Nincs olyan állítás, amit ilyen irdatlan távolság ne tenne bizonytalanná. Witizának azt jelentették, hogy a kilenc fiúnak Aldorán kívül nincs más törvényes testvére, ám meglehet, Aldorának mégiscsak született egyszer egy törvénytelen unokatestvére – de ki emlékszik pontosan erre? Aldora kislányként amúgy nem követett el semmi illetlenséget: épp kigyógyult valami rettenetes betegségből, mikor tizenhárom évesen férjhez ment.

   Witizának már nem is maradt arra ideje, hogy pletykák után tapogatózzék. Miután körültekintően leszúrta a törvényes királyt, rá várt a királyság egyesítése, fegyverben és lélekben egyaránt. Eldöntötte hát, hogy a felesége túl lusta és szívtelen ahhoz, hogy bűnöket kövessen el. De napról napra szánalmasabbnak és öregebbnek érezte magát.

      Aztán királysága ötödik évében mégiscsak elunta a feleségével kapcsolatos rejtélyeket. Megelégelte Aldora örökös pihenését, ahogy végleg megelégelte ezt a szótlan, gyanús kisfiút is, és már az sem töltötte el örömmel, hogy a felesége testét az ujjaival ellenőrizze. Így hát Aldora felöltötte a fátylat, és a király parancsára egy Sevilla melletti kolostorban szendergett tovább.

    A gótoknál a halottak akaratán kívül semmi sem szabályozza az öröklődés, se a törvény, se a józan belátás. És ki az, aki pontosan ismerné pontosan a halottak akaratát? Így aztán egy vitatott mezsgye sorsát is gyilkossággal döntöttek el, nemhogy a királyságét vagy a szerelemét.

     Az örökös szendergésben Aldorát csak az új király, Roderik zavarta meg.

   Roderik magas, becsvágyó ifjú volt, ha izgalomba jött, rögtön elöntötte a veríték. Ahogy eltette láb alól az agg királyt, rohant a kolostorba, hogy Witiza ifjú és szépséges feleségét, a büszke, ártatlanul bezárt Aldorát kiszabadítsa, a gyönyörű királynét, akit az a szánalomra méltó vénember nem becsült meg. Roderik fátylakat és selymeket hozatott Ceutából, cukrozott gyümölcsöt és más nyalánkságot Cartagenából, és persze odahelyezte Aldora lába elé a tulajdon életét és el nem múló szerelmét, de mérhetetlen meglepetésében azt kellett látnia, hogy Aldora unja az ő széptevését. És nemcsak őt unja, hanem a szerelem daloló költőket.

    Olyan pimaszul fölényes és nyugodt maradt, hogy Roderik a nászéjszakán ostort ragadott. A vér csak fokozza a szerelmet, magyarázta a kísérőinek.

   Ám ezek a megpróbáltatások sem tartottak örökké. Aldora érezte, hogy a fia, Gerhardt Ceután át megérkezik a mórok főhadiszállására. És míg ő maga illatos párnákon pihent, vagy a sebeit kenegette illatos kenőcsökkel, Gebal Tarik, a fővezér partra szállt végre valahára Gibraltárnál, hogy egyetlen kardcsapás nélkül jusson el a Salada partjáig. Az idő, az idő! Egyszercsak beérik, mint a szeder az utak mentén.

   Miközben a gótok Toledo mellett gyülekeztek, és Roderik az izzadtságát törölgetve fel-alá rohangált a királyi palotában, Aldora is seregszemlét tartott a javai felett. Most már csak a mindent eldöntő csatára várt, hogy végre Írországba szökhessen. Ahogy a férfiak eltűntek, mint az ide-oda futkosó tyúkok, olyanok lettek az udvarhölgyei. Aldora meg is fogadta, hogy mihelyt elér egy északi kikötőt, eladja rabszolgáknak őket.

     Először arra gondolt, hogy az egész királyi kincstárt magával viszi. De ugyan mért hurcolná végig Hispánián a gót királyok ereklyéit? És miért cammogna ökrös szekéren, mikor lóháton is menekülhet? És miért rostokolna még tovább, mikor nem látta a tengert soha életében?

     A toledói érsek a kezét tördelte. Hiszen a muzulmánok csak egy rablóbanda. Mit ér néhány kalóz a felfegyverzett gótok seregével szemben? – Ez a Gebal Tarik csak egy fattyú. Hiszen melyik törvényes fiú vetemedne ilyen aljasságra? Asszonyokat ijesztgetni, falvakat felégetni…Hát ne siessen el semmit, felséged! Mi, gótok holnapra megrázzuk magunkat!

     Aldora megrendült: tudni mindent tudott az érsek, és mégsem tudta elhinni a vereséget. – Mit ér néhány otromba kalóz a felfegyverzett gótok seregével? – bizonygatta.

     Pedig a csata véget ért, a palotáig hallatszott a mórok diadalkiáltása.

   Keleten már pirkadt, és nemcsak a hajnal volt indulásra kész, hanem a királyné is. Aldora intett az érseknek, és csak Cantabriában tudta meg, hogy nemcsak a sereg veszett oda, hanem a király is. A csata előtti éjjel – így mesélték –, Gebal Tarik küldönce, Gerhardt felbukkant a keresztény táborban, és azzal hitegetett néhány gótot, megtarthatják a birtokait, ha Roderikkel szembefordulnak. Mert ki is az a Roderik, kérdezgette Gerhardt. Egy fattyú, aki saját kezével ölte meg a messzetekintő Witizát. Ezután az ég megszakadt bánatában, és az angyalok leugráltak a mennyből, hogy megsirassák a gótok elárult királyát…

     Aldorát meglehetősen fárasztották ezek a cirkalmas beszámolók, melyeket gót asszonyok  adtak szájról-szájra tovább. Ő, Aldora a csata egyetlen túlélőjével sem találkozott. Pedig milyen fárasztó is volt megtervezni a saját szabadulását! Képzeletben nap mint nap kövecskéket emelgetni…

     Most már a fiát, Gerhardtot sem várta vissza. A szabadító, tengerparti szélben úgy érezte, képes lesz az ő kezét is elengedni, és egyedül útnak indulni. Hogy mit fog tenni a fia? Visszatér a halottakhoz, vagy elfogad Gebal Tarik kezéből egy földbirtokot? Talán épp a luarcai kastélyt, ahol meglátta a napvilágot.

     Már indulásra készen állt a hajó, mikor a panaszkodók, jajongók nyüzsgő tömegében észrevett egy saját földjéről való nemest, Imrichet.

     Őt a pusztulástól csak a lova mentette meg. De még mindig lassan és óvatosan mozgott, mint aki nehezen hiszi el, hogy kapott egy második életet . Halottszürke volt az arca, mint aki túl sok halottat látott nemrégiben.

    A tunyának látszó Imrich megrezzent. A vele szemben álló asszony illendően elfátyolozta magát, de mégis szinte áttetsző volt, miközben minden tagjából sütött a gyűlölet.

– Te tudod, mi történt a luarcai testvérekkel?

– Hát te nem hallottad? Felkoncolták mind a kilencet.

 Csák Erzsébet fordítása

            

 

 

 

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/12) – Kaland

Én csábítottam el. Már ha van értelme egyáltalán ilyen nagy szavakat használni. Az a fajta férfi volt, akit egy jól irányzott, s még csak nem is határozott mondattal el lehetett volna küldeni, amikor odalépett hozzám a presszóban vasárnap tíz óra felé. Nem volt tolakodó, talán még rámenős sem; sőt, tulajdonképpen udvariasnak tűnt, és sokkal kifinomultabb benyomást tett, mint a magafajta esti programot keresők. Az első gondolatom az volt: ez jó lesz. Hogy mire, azt nem tudtam, nem döntöttem el, nem is mérlegeltem a különböző lehetőségeket. A második gondolatom az volt: több van benne, mint amennyi látszik. A harmadik meg az, hogy végső soron mindegy.

Megengedtem, hogy leüljön, és újabb sört rendeljen. Hagytam, hadd beszéljen, s közben megfigyeltem. Biztos, hogy nem volt részeg. Ennek ellenére volt valami egyszerre bamba és éles az arckifejezésében, ehhez társult széles, ártalmatlan vigyora, ruganyos teste, viszonylag szép keze. Ez jó lesz – állapítottam meg még egyszer –, jó lesz a lealjasuláshoz.

Gyorsan átvettem a szót – éppen ott tartott az elbeszélésben, hogy műtősfiúként dolgozik, szerelmi bánatát már emlegette, egy pár sort szavalt is, József Attilától, de az „az ám, hazám”-nál elakadt. Átmentünk egy másik helyre. Az unicumospoharat feldöntötte, én pedig megtöröltem a kezét, és magam mellé ültettem. Elszántan, sietve, mereven csókolt. Megszorította a kezemet, engem pedig bizsergetni kezdett ez a mohó, mégis tartózkodó idegen test, ez a kellemesen hűvös száj. Gondoltam, próbára teszem. Az én gyermekkoromnak nincsenek vad emlékei bennem – leheltem a szájába e tagadhatatlan és szégyenletes igazságot, s ahogy sejtettem, ez a mondat kissé elbizonytalanította. Menjünk – javasoltam a tapasztalat diadalával.

Volt egyszer egy szeretőm, akinek az volt a szokása, hogy néha megemelt, majd visszadobott az ágyra. Ez a mozdulat idéződött meg bennem, amikor az első kapualjba fordultam. Azonnal belém nyúlt, de csak egy ujjal. Fölemeltem a lábamat, hogy jobban hozzámférjen, s megtámasztottam a kapu egyik faragott domborulatán. A kezét kifejezetten durvának éreztem, és ismét arra gondoltam: ez jó lesz. Nyelvével ugyanazokat az egysíkú, célratörő támadásokat intézte ezek után, s ezt hamar meguntam. Emberek jöttek az utcán, kuncogva haladtak el mellettünk.

Kiveszünk egy szobát – suttogta a fülembe. Nem – feleltem –, én itt akarom. Itt? – kelletlenül elfordult tőlem, én pedig kiszabadultam és elindultam az utcán. A hajamnál fogva visszahúzott, meglepő erővel harapott a nyakamba, a kezeit lassan és ügyesen csúsztatta végig rajtam, de éppoly érzéketlenül hatolt belém, mint az előbb. Hát, akkor menjünk le a Dunapartra – javasoltam. Ne hülyéskedj, gyere már – sürgetetett. Miért? Van annál romantikusabb dolog, mint a parton, a lépcsőkön kefélni? – kérdeztem. Erre nem tudott mit válaszolni, de a mozdulatai egyre türelmetlenebbek lettek, s valahol mélyen bennem is felgyülemlett néhány csöppnyi vágy, feszített a tudat, hogy végre elárul a testem. Ne itt – mondta még egyszer, már dühös volt. Bolond nőt fogtál ki, szegény, szégyenlős öregem.

– Gyere, lakik a közelben egy ismerősöm, fölmegyünk hozzá.

– Hol lakik?

– Itt, a rakparton.

– Kicsoda?

– Egy szerencsétlen vénasszony. Polli néni.

– Honnan ismered?

– A templomból.

– Micsoda?

– Mondom. Szobákat ad ki.

– Aha.

Tiszta, rendes ház, első emelet, szép kilátás. Polli néni szemlátomást idegbeteg, pénzsóvár vén kurva. Összefüggéstelenül károgott az éjféli időpont miatt, és meghatottan zsebre tette a pénzt. A szobában egy franciaágy, mellette roskatag fotel, üvegasztal, szemben egy ócska szekrénysor, az ablak előtt pedig egy termetes, viruló ficus benjamina. Húzok ágyneműt – Polli néni megtáltosodott, készségesen megágyazott nekünk. A másik szobában egy újságíró lakik – közölte, és eltűnt.

Nem nyúlt hozzám, sietve levetkőzött, és valami katonás izgatottsággal befeküdt az ágyba. Az alsóneműt magamon hagytam, melléfeküdtem. A hüvelykujját a számba dugta, a nyelvemen újra és újra végigfutott a saját fanyar ízem. Az előbbi indulat mintha elszállt volna belőle, hosszan, figyelmesen nézte a szám mozgását, nem csókolt, csak fölnyalta a kicsorduló nyálam. Ráfordultam, szétnyitottam a lábamat, megejtő hangokat hallatott, nem nyögött, inkább mintha dúdolt volna. Kinyalsz? – kérdeztem –, annyira szeretem. Átfordított a másik oldalra, a fenekemet olyan kényelmesen emelte meg, a lábamat olyan akkurátusan igazgatta el a vállán, mintha gyereket pelenkázna. Gyorsan, keményen nyalt, de hosszas szürcsöléssel szívta ki a nedvemet. A bugyim a kezében maradt, azzal együtt nyúlt föl a nyakamig, többször végigszántotta rajtam.

 

Oldalak: 1 2 3