„De António elvtárs, hát nem jobb egy szabad országban élni?”, tettem fel a kérdést, ahogy beléptem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, kivettem egy üveg vizet. Mielőtt a pohárért nyúltam volna, António elvtárs már a kezembe is nyomta. Az ujjai zsíros foltot hagytak az üvegen, de nem volt bátorságom visszautasítani. Töltöttem, ittam egy kortyot, és vártam a választ.

         António elvtárs sóhajtott egyet, majd elzárta a csapot. Megtörölte a kezét, begyújtotta a tűzhelyet, és ezt mondta:

– Fiatalúr, minden más volt a portugálok idejében…

Mosolygott. Jó lett volna tudni, miért mosolyog. Hihetetlen történeteket hallottam mindenféle visszaélésekről, rossz életkörülményekről, igazságtalanul alacsony fizetésekről. De António elvtárs következetesen kiállt a portugál múlt mellett, és titokzatosan mosolygott.

– António te ugye egy portugálnak dolgoztál?

– Igen… – mosolygott – Az igazgató úrnak. Jó főnök volt. Nagyon jól bánt velem.

– Ott Biében?

– Nem, már itt Luandában. Én már régóta itt élek fiatalúr… maga még meg sem született …

A széken ültem, és vártam, hogy folytassa, de António elvtárs csak pakolt tovább a konyhában és csendben mosolygott. Mindig ugyanolyan konyhaszaga volt, még akkor is, ha megfürdött. Fogta az üveget, megtöltötte forralt vízzel[1] és visszarakta a hűtőbe.

– De António, én még kérek vizet…

– Fiatalúr, most már elég lesz – mondta – ha nem marad elég hideg víz az ebédhez, az anyja dühös lesz.

Ahogy visszarakta a vizet a hűtőbe és letörölte az asztalt, érezni lehetett rajta, hogy szeretné, ha nem lennék a konyhában. Csak zavartam a szabad tevékenykedésben és egyébként sem szerette, ha bárki is ott volt a konyhában. Ez a tér az övé volt.

– De António…nem gondolod, hogy annak kéne parancsolnia Angolában, akié az ország? Mit csináltak itt a portugálok?

– Fiatalúr, akkoriban a város nagyon tiszta volt… és volt minden, nem szenvedtünk hiányt semmiben….

– De António nem érted, hogy ez hazugság… A feketék nem kaptak rendes állást, alig kerestek valamit.

– De volt mindig kenyér a boltban és jártak a buszok rendesen… – mondta mosolyogva.

– De mi van a szabadsággal, António… hát nem érted?

– Miféle szabadsággal? Szabadok voltunk. Szabadon sétálhattunk az utcákon, meg minden…

– Nem erről van szó António – álltam fel a székről. – Nem angolaiak irányították Angolát, hanem a portugálok. Ez nonszensz.

De António elvtárs csak nevetett.

         Mondataira csak mosollyal válaszolt, és látva lelkesedésemet felsóhajtott: „jajj te gyerek”, kinyitotta a kertre néző ajtót és szemeivel João elvtársat, a sofőrt kereste. „Őrületbe kerget ez a gyerek” mondta João elvtársnak, aki csak ült és mosolygott a mangófa árnyékában.

         João elvtárs a minisztérium sofőrje volt. Mivel a papám a minisztériumban dolgozott, João gyakran fuvarozta. Sokszor kaptam én is az alkalmon, és elvitettem vele magam az iskolába. Sovány volt, sokat ivott, olykor részegen jelent meg reggel és senki sem akart beülni a kocsijába. António elvtárs azt mondta róla, hogy már hozzászokott a szervezete az alkoholhoz, és nem okoz neki problémát a vezetés még részegen sem, de én mégis féltem. Egyszer, amikor elvitt az iskolába, beszélgetni kezdtünk:

– João te jól érezted magadat, amikor itt voltak a portugálok?

– Tessék, fiatalúr?

– Tudod, a függetlenség előtt ők parancsoltak itt Angolában. Te jól érezted magadat azokban az években?

– Sokan mondják, hogy az ország más volt akkor, nem tudom…

– Persze, hogy más volt João, de ma is más. Az elnök elvtárs angolai, angolaiak irányítják az országot, nem portugálok…

– Igen fiatalúr… – João felnevetett, majd fütyülni kezdett.

– Te portugálokkal dolgoztál João?

– Igen, de akkor fiatal voltam, szolgáltam a seregben is…

– António elvtárs szerette a portugálokat… – provokáltam

– António elvtárs öregebb – mondta João és én ezt nem nagyon értettem.

Elmentünk néhány ronda épület mellett, integettem egy tanárnő elvtársnak. João rögtön rákérdezett, hogy ki volt az, én meg azt feleltem: „María tanárnő. Ebben a negyedben laknak a kubai tanárok.”

Kirakott az iskolánál. Az osztálytársaim azon röhögtek, hogy kocsival jöttem suliba. Mindig jól körberöhögtük azt, aki kocsival jön, ezért már előre tudtam, hogy engem is ezzel heccelnek majd. De nem csak ezen nevettek.

– Mi van, min röhögtök? – kérdeztem. Murtala épp arról storyzott, mi történt tegnap délután María tanárnővel. – Az Ángel tanár úr feleségével?

– Ja, ja – mondta Helder röhögve. – Ma reggel az osztályteremben akkora volt a káosz, hogy intőt akart adni Célio-nak és Cláudio-nak. Ők meg felpattantak a helyükről, hogy odarohanjanak a tanári asztalhoz vitatkozni és a tanárnő erre azt mondta, hogy – Helder alig bírta folytatni a röhögéstől, tiszta vörös volt a feje – szóval a tanárnő erre azt mondta, hogy „a földön maradni ott a helyüknél!”

– Igen, és? – én is nevetni kezdtem mert a többiek mind nevettek.

– Ledobták magukat a földre.

Erre aztán végleg kirobbant a nevetés. Bruno-val szerettük húzni a kubai tanárokat mert néha nem értették jól a portugált, nagyon vicces dolgokat mondtak spanyolul, mi meg olyan gyorsan káromkodtunk, hogy semmit sem értettek belőle.

– De a legjobb még hátravan…- hajolt közel Murtala.

– Na, mi?

– A tanárnő erre elsírta magát és hazahúzott!!! – Murtala teli szájjal nevetett – Eltiplizett csak ezért!

         Délután matekóránk volt Ángel tanár úrral. Ahogy belépett az osztályterembe látszott rajta, hogy nagyon kivan, nagyon szomorú. Oldalba böktem Murtalát, de nem nevethettünk. Mielőtt elkezdtük volna az órát, a tanár elvtárs azt mondta, hogy a felesége nagyon szomorú, mert a diákok fegyelmezetlenek voltak, miközben egy újjáépülő országnak pont hogy fegyelemre van szüksége. Beszélt Che Guevara elvtársról, a fegyelemről meg arról, hogy jól kellene viselkednünk ahhoz, hogy jól működjenek a dolgok az országunkban. Az volt a szerencse, hogy senki sem köpte be Célio-t és Cláudio-t, mert tuti intőt kaptak volna ebben a nagy forradalmi hevületben.

         A szünetben Petra azt mondta a Cláudio-nak, hogy bocsánatot kellene kérniük a tanárnő elvtárstól, mert jószívű, kubai és azért van itt Angolában, hogy segítsen nekünk. De Cláudio-nak egyáltalán nem tetszett az ötlet és azt mondta, hogy ő csak engedelmeskedett a tanárnő felszólításának, amikor ledobta magát a földre.

         Mindannyian szerettük Ángel tanár urat. Egyszerű volt és kedves.  Az első tanítási napon meglátott egy karórát Cláudio csuklóján és megkérdezte tőle, hogy az övé-e. Cláudio nevetett és azt válaszolta, hogy az övé. Erre a tanár úr azt mondta, hogy ő már nagyon régóta dolgozik, de még mindig nincs karórája. Ezen teljesen ledöbbentünk, mert nálunk az osztályban majdnem mindenkinek volt órája. A szintén kubai fizikatanárnő is nagyot nézett amikor meglátta, hány számológép van az osztályban. De nemcsak Ángel tanár urat és María tanárnőt szerettük, hanem a többi kubai tanárt is. Velük valahogy más lett a tanítás. Választottak minden tantárgyból két felelőst, aminek eleinte nagyon örültünk, mert egyfajta al-osztályképviselő volt, aztán később már senki sem szeretett annyira tantárgyfelelős lenni, mert segíteni kellett a gyengébbek felzárkóztatásában, tudni kellett mindent az adott tantárgyból és nem lehetett 18-asnál[2] rosszabb jegyet szerezni. De a legrosszabb az volt, hogy meg kellett csinálni a házi feladatokat, mert a tantárgyfelelős minden óra előtt leellenőrizte. Naná, hogy a szünetekben gondok adódtak abból, hogy a tantárgyfelelős most megmondja-e a tanárnak vagy sem, ha nem volt kész valakinek a házija. Bruno-t egyszer vérző orral kórházba kellett vinni emiatt.

         Az utolsó órán benézett az igazgatónő elvtárs. Nagyon szerettük, ha valaki belépett  az osztályterembe, mert rögtön vigyázzba kellett állni és hangosan köszönni, amit kihasználtunk arra, hogy teli torokból ordítsuk: „jóóóó napoooot igazgatóóóónőőőő elvtááárs”.

         Az igazgatónő elvtárs csak azért nézett be, hogy figyelmeztessen minket a Nevelésügyi Minisztérium biztosának látogatására. Nem tudni, pontosan mikor, de a napokban az iskolába látogat a Nevelésügyi Minisztérium biztosa, ezért jól kell viselkednünk, ki kell takarítanunk a sulit, az osztálytermet, a padokat, reprezentatív (azt hiszem ezt a szót használta) öltözékben kell jönnünk és, hogy a tanárok majd mindent elmagyaráznak részletesen – mondta az igazgatónő elvtárs.

         Senki sem mondott semmit, senki sem kérdezett semmit. Persze csak akkor pattantunk fel és vágtuk magunkat vigyázzba, amikor az igazgatónő elvtárs elköszönt: „akkor a holnapi viszontlátásra” ami nagy dolog volt mert más volt a szokásos „találkozunk a jövőhéten”-nél, úgyhogy mi is jó hangosan köszöntünk el: „a hoooooolnapi viszontláááááátásra igazgatónőőőő elvtááááárs!”.

 

                                               (Urbán Bálint és Borbáth Péter fordítása)