Arany délután volt.
Kimentünk a tóra.
Három kis unokám,
Évi, Ili, Dóra
Evezett, kormányzott
És telt-múlt az óra.
Három huncut kislány
S vágyuk annyi volt csak,
Hogy meséljek nekik,
Míg libeg a csolnak.
Mi mást tehettem hát,
Ha ők parancsolnak?
Szólt az első: „Kezdd el,
Mondd a mesét, hahó” –
A második kérlel:
„Tréfásat, nagyapó” –
A harmadik ajkán
Folyton árad a szó.
Egyszerre ámulva
Figyelnek mind oda,
Feltűnik a tündér,
Megjelen a csoda,
Állat is, madár is –
Nem tudni micsoda.
Aztán, hogy kifogytam
A mesemondásból,
„Máskor, gyerekek, majd”
Szabadkozom százszor,
De ők csak kacagnak:
„Most legyen a máskor”.
Így mesélt a regék
Öreg szerelmese.
Ábrándot, kalandot,
Milyent nem tudsz te se
S hogy hazaeveztünk,
Elkészült a mese.
Évike, fogadd el,
S kössön csokrot kezed
Gyermekálmaidból,
Miken bús fény rezeg,
Szalaggal övezze
Szelíd emlékezet.
ELSŐ FEJEZET.
Lenn, a Nyuszi barlangjában.
Évike már elúnta, hogy tétlenül üldögéljen nénje mellett az árokparton. Egyszer-egyszer bepislantott abba a könyvbe, amelyet a nénje olvasott, de nem voltak benne se képek, se versek.
– Mit ér egy könyv – gondolta Évike – képek meg versek nélkül?
Hát csak ült-üldögélt s azon törte a fejét, már amennyire tőle telt – mert a rekkenő hőségtől egészen elálmosodott és megbambult – hogy jobb volna fölkelni pitypangot szedni és füzért fonni belőle, amikor hirtelenül elsurrant mellette a pirosszemű fehér Nyuszi.
Ebben semmi különös nem volt. Azon se csodálkozott Évike valami nagyon, hogy a Nyuszi ezt mondogatta magában: „Jaj, Istenem, még elkésem”. Évike később, amikor visszagondolt erre, ráeszmélt, hogy ezen csodálkoznia kellett volna, de most bizony egy csöppet se csodálkozott. Ám, amikor a Nyuszi kihúzott egy órát a mellényzsebéből és megnézte rajta, hogy hány óra s aztán elrohant, Évike tüstént talpraugrott. Eszébe villant, hogy ő eddig még sohase látott olyan nyuszit, akinek mellényzsebe lett volna, se pedig olyant, aki órát húzott volna ki a mellényzsebéből, hát kíváncsiságában utána iramodott a réten. Szerencsére még éppen láthatta, amint a Nyuszi besurrant egy jókora lyukba a sövény alatt.
A következő pillanatban Évike utána ugrott, meg se gondolva, hogy is kerül majd vissza onnan.
A Nyuszi barlangja egy darabon egyenes volt, mint valami alagút, aztán hirtelenül lejtett, oly hirtelenül, hogy Évike egy szemvillanás alatt máris zuhant lefelé, egy roppant mély kútba.
Vagy a kút volt roppant mély, vagy pedig roppant lassan esett lefelé, mert Évikének esés közben sok-sok ideje maradt arra, hogy körülnézzen és eltünődjék azon, mi fog vele legközelebb történni.
Először is lefelé kukkantgatott, hogy lássa, hová fog esni, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott. Aztán a kút falát vizsgálgatta és észrevette, hogy mindenféle polcok meg könyvállványok vannak, néhol pedig térképek és festmények is lógnak szögekről. Lefelé zuhantában elkapott egy köcsögöt az egyik polcról. Ez volt ráírva: „SZILVALEKVÁR”. Csakhogy a köcsög, sajnos, üres volt. Évike hát nem merte ledobni a köcsögöt, mert attól félt, hogy agyonüt vele valakit. Ezért ügyesen egy polcra tette, amikor esés közben elsuhant mellette.
– Nahát, – gondolta Évike – én, aki ekkorát zuhantam, ezután egyáltalán nem félek majd attól, hogy legurulok a lépcsőről. Majd mondogatják otthon: „Micsoda bátor egy kislány”. Sőt akkor se sírok, ha leesem az ötödik emeletről.
No, ezt el is hihetjük neki, gyerekek.
Évike csak zuhant, zuhant, zuhant.
– Hát ennek már sohase lesz vége? Vajjon hány mérföldet zuhantam eddig? – kérdezte fennhangon. – Valahol a föld középpontja felé járhatok. Várjunk csak. A föld középpontja felülről számítva körülbelül 4000 mérföldnyire lehet.
Évike sok mindenfélét tanult az iskolában s ez nem a legjobb alkalom volt arra, hogy tudását fitogtassa, hiszen amúgy se hallhatta senki. De azért, gondolta, sohasem árt a leckét fennhangon ismételgetni.
– Igen, annyira van: 4000 mérföldnyire. Csak az a kérdés, hogy hányadik szélességi és hányadik hosszúsági fokon?
Évikének halvány sejtelme se volt arról, hogy mi fán terem az a szélességi meg a hosszúsági fok. Csak tetszettek neki az ilyen komoly, tudós kifejezések.
Most újra rákezdte:
– Vajjon keresztül esem-e a földgolyón? Jaj, de furi lesz, ha majd ott bukkanok ki, ahol az emberek a fejük tetején járnak. Valahol Amerikában, vagy Ausztriában.
Évike örült, hogy ezt senki se hallja, mert élt a gyanúpörrel, hogy az utolsó szót mégsem egészen helyesen mondotta.
– Majd meg kell ám kérdeznem valakit, hogy is hívják azt az országot. „Néni kérem, tessék megmondani, ez itt Ausztria, vagy Ausztrália?”
Képzeljétek, gyerekek, Évike, amint lefelé esett a levegőben, illedelmesen meg is hajolt a tanító néni előtt. Mondjátok, tudnátok ti ezt utána csinálni?
– Jaj, milyen butának hisz majd a néni. Nem, inkább nem kérdezem meg. Talán majd ki lesz valahol írva.
Évike zuhant, zuhant, zuhant lefelé. Minthogy pedig semmi egyebet nem tehetett, megint beszélni kezdett:
– Azt hiszem, Cirmos nagyon fog búsúlni utánam ma este. – Cirmos a cicája volt. – Remélem, adnak majd neki tejecskét vacsorára. Édes Cirmoskám, de jó lenne, ha itt volnál velem! Az igaz, a levegőben nincsenek egerek. De vannak bőregerek s a bőregér az majdnem olyan, mint a rendes egér. Vajjon szeretik-e a macskák a bőregeret?
Évike ebben a pillanatban hirtelen elálmosodott, félálomban dünnyögte:
– Szeretik a macskák a bőregeret? Szeretik a macskák a bőregeret?
Néha meg így:
– Szeretik a bőregerek a macskát?
Mindegy volt, hogyan mondja, hiszen úgyse tudott rá felelni. Érezte, hogy elszundikál. Éppen azt kezdte álmodni, hogy a Cirmossal karonfogva sétál s nagyon komolyan vallatóra fogja őt:
– Hát Cirmoskám, most valld be őszintén: ettél-e te már bőregeret?
Ekkor egyszerre – zsupsz – néhány rőzsekötegre, vagy egy halom őszi falevélre pottyant, ezzel vége is volt a zuhanásnak.
Évike egy csöppet sem ütötte meg magát. Tüstént talpraugrott és körülnézett. De a feje fölött mindenütt sötétség volt. Előtte hosszú folyosó nyílt s abban a rohanvást rohanó fehér Nyuszit pillantotta meg. Nem volt veszteni való ideje. Évike uccu, utána, mint a szélvész s még hallhatta, amikor a Nyuszi a sarkon befordulva, így sopánkodott:
– Jaj, jaj, tapsi füleimre, villás bajuszomra, még elkésem.
Évike a Nyuszi sarkában volt, de egy fordulónál elvesztette szem elől. Most egy hosszú, alacsony csarnokba ért, amelynek mennyezetéről egy sor lámpa világított lefelé.
Köröskörül ajtók voltak itt, de valamennyi zárva. Évike körbe járt és sorba próbálgatta valamennyit, aztán elszontyolodva a csarnok közepére ment s azon tünődött, hogyan szabadulhatna ki innen.
Hirtelen egy háromlábu asztalkát pillantott meg, csupa-csupa üvegből. Ezen nem volt semmi egyéb, mint egy icike-picike aranykulcs. Évike első gondolata az volt, hogy ez a kulcs talán beleillik az ajtóba, de vagy a zár volt nagyon nagy, vagy a kulcs volt nagyon kicsi és sehogy sem akarta kinyitni egyiket sem. Amikor azonban Évike másodszor is körülnézett, megpillantott egy függönykét, amelyet eddig nem vett észre. A függöny mögött egy parányi, alig harminc centiméter magas ajtócska volt. Beledugta az icike-picike aranykulcsot a zárba és roppant boldog volt, mert a kulcs beleillett.
Kinyitotta az ajtót és látta, hogy egy szűk folyosóra nyílik, alig szélesebbre, mint holmi patkánylyuk. Letérdepelt és a folyosón át olyan gyönyörű kertet pillantott meg, amilyent még soha életében nem látott.
Jaj, hogy szeretett volna kiszabadulni ebből a sötét csarnokból, künn sétálgatni a tündöklő virágágyak meg a hűs szökőkutak között. De még a fejét se tudta keresztüldugni az ajtón.
– Aztán ha a fejem még keresztülférne is, – gondolta szegény Évike – a vállam nélkül nem sokra mennék vele. De jó volna összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Talán nem is olyan nehéz ez, csak tudnám, hogy kell kezdeni. Mert tudjátok, gyerekek, oly sok tündéri dolog esett meg Évikével, hogy már azt kezdte hinni, semmi se lehetetlen.
Nem sok értelme volt, hogy a parányi ajtónál ácsorogjon, hát visszament az asztalkához. Titokban azt remélte, talál majd rajta még egy kulcsot, vagy valami könyvet s abból megtudhatja, hogyan lehetne úgy összecsukódni, mint valami fényképezőállvány. Most azonban egy kis üveget talált rajta.
– Huncut legyek, ha ez itt volt az előbb – mondotta Évike.
Az üveg nyakára papírszelet volt ragasztva, erre pedig gyönyörű nagy betűkkel ezt írták „Igyál meg!”
Hiába volt azonban ráírva: „Igyál meg!”, Évike sokkal okosabb volt, semhogy hűbelebalázs megigya.
– Előbb megnézem, – mondta – nincs-e ráírva: „Méreg”.
Ő tudniillik már megannyi szép kis mesét olvasott olyan gyerekekről, akik megégtek, vagy akiket fölfaltak a farkasok, vagy más, ehhez hasonló kellemetlenség érte őket, mert nem akartak jóakaróikra hallgatni, akik váltig figyelmeztették őket, hogy huzamosabb ideig ne fogjanak meg vörösen izzó piszkavasat, mert végül megégetik a kezüket, meg hogyha éles késsel belevágnak az ujjukba, az rendszerint vérzik. Évike sohase felejtette el ezeket a tanításokat. Tudta, ha nagyon sokat iszik olyan üvegből, amelyikre az van írva: „Méreg”, akkor előbb vagy utóbb baj éri.
Mivel erre az üvegre nem volt ráírva „Méreg”, Évike hősiesen belekóstolt s roppantul ízlett neki. Szakasztott olyan íze volt, mintha cseresznyésrétesből, madártejből, mazsolaszőlőből, csokoládéból, pulykapecsenyéből és vajaskenyérből keverték volna össze. Hamarosan ki is itta az egészet, körömcseppig.
*
– Jaj, de furcsa – szólt Évike. – Most összecsukódtam, mint valami fényképezőállvány.
Csakugyan, az egész Évike egyszerre alig volt nagyobb husz centiméternél. Örült, hogy már kifér a parányi ajtón és kimehet abba a gyönyörű kertbe.
Előbb azonban várt egy pillanatig, nem zsugorodik-e tovább. Egy kicsit izgatott is lett.
– Végül még az is megeshetik, – mondotta – hogy egészen elfogyok, mint a gyertya lángja. Vajjon milyen is lennék akkor?
Próbálta elképzelni, milyen is a gyertyaláng, miután már elfujták. De nem emlékezett rá, hogy látta volna valaha.
Kisvártatva, miután meggyőződött arról, hogy nem történik vele semmi, elhatározta, hogy azonnal a kertbe megy. De amikor a parányi ajtóhoz ért, szegényke, akkor vette észre, hogy ott felejtette az icike-picike aranykulcsot. Visszatipegett érte az asztalkához, de már nem ért fel odáig. Látni jól láthatta a kulcsot az üvegen keresztül és próbált is fölmászni az asztal egyik lábán, de az asztal nagyon síkos volt. Végül pedig, amikor belefáradt a sok nekirugaszkodásba, leült szegényke a földre és sírvafakadt.
– No ne bőgj. Úgyis hiába bőgsz – parancsolta Évike magának szigorúan. – Azonnal hagyd abba.
Évike gyakran jó tanácsokat adott önmagának. Igaz, hogy ritkán engedelmeskedett. Néha meg annyira összeszidta önmagát, hogy sírva is fakadt miatta. Egyszer – emlékezett – pofon is ütötte önmagát, mert csalt, amikor önmagával huszonegyest játszott.
Ez a furcsa kislány ugyanis szerette azt képzelni, hogy ő két személy.
– Most úgyis hiába képzelném, hogy két személy vagyok, – gondolta szegényke – még jó, hogy egy valamire való kitelik belőlem.
Évike hirtelenül egy kis üvegszelencét pillantott meg az asztal alatt a földön. Kinyitotta. Egy vékony szeletke süteményt talált benne. A süteményen mazsolaszőlőből gyönyörűen kirakva ezt olvasta: „Egyél meg!”
– Jó, – mondta Évike – megeszem. Ha megnövök tőle, elérem a kulcsot, ha pedig eltörpülök tőle, akkor kimászhatom alul az ajtórésen. Akár így, akár úgy, kijutok a kertbe. A többivel édeskeveset törődöm.
Évike beleharapott a süteménybe, közben pedig remegve mondogatta:
– Jaj, mi lesz? Jaj, mi lesz?
Kezét a fejebúbjára illesztette, hogy megtudja, nő-e, vagy törpül. De legnagyobb meglepetésére azt vette észre, hogy se nem nőtt, se nem törpült. Igaz, hogy többnyire ez szokott történni, ha az ember süteményt eszik. Évike azonban már annyira megszokta, hogy mindig valami tündéries dolog történik vele, hogy már érthetetlennek tartotta, ha a dolgok a maguk rendes kerékvágásában haladtak.
Így hát Évike tovább evett s hamarosan bekebelezte az egész süteményt.
Kontrollszerkesztette Dobás Kata
(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)
