Tisza úr nem volt költő, ellenben kedvelte az irodalmat. Nem volt író, ezért az írásra nem különösebben gondolt, de jól megfigyelte, hogy ránézésre egyszerűbb verset írni, mint nem azt. Talált egy pályázatot az interneten, online folyóiratba vártak verseket, rövidebb prózákat és nem volt nevezési díj, így hát rászánta magát, egy élete egy halála megpróbálja, veszteni úgy sem veszíthet semmit, legfeljebb nem nyer, bár azért harmincéves irodalomkedvelő karrierjét még ő sem minősíthette előnytelennek. Így igaz, sajnos nem ma kezdtem, gondolta, és rögtön neki is látott a pályamunkának.

Verset akart, klasszikus formában. Téma tekintetében körültekintően járt el. Abból kiindulva, hogy nem lehet tudni mekkora sikere lesz, úgy kell a témáról dönteni, hogy az esetleg a legfelsőbb irodalmi körökben is biztos sikerrel kecsegtessen. Nem állhat oda egy falusi pillanatképpel, vagy egy ipari tanuló mindennapjával, ezek már unalmas dolgok, jobban szeretne valami mást, nem beszélve arról az igényről, hogy ha lehet, akkor legyen nemzetközi, tehát a Tisza. Azért döntött emellett, mert már meglévő párhuzamot vélt felfedezni az osztrákok által oly kedvelt Duna, és a régen csak magyar Tisza között, de hogy a történelem úgy folyt, ahogyan a folyó, így ez már internacionálisan is megüti a mércét, szinte ikertestvére nyugati szomszédjának.

A költemény egészen jól sikerült, úgy érezte, már-már remekül. A Tisza ódája címet adta neki. Elmélkedett a kék folyóról, a régi halfogásokról, amik mint új legendák éltek tudatában és magáról az Alföldet éltető vízről, hiszen enélkül a térség aligha válhatott volna olyan fontos mezőgazdasági területté, mint amilyen ma. Szörnyen szép lett.

De alig küldte el, valamiféle hiányérzet kerítette hatalmába. Nem érezte fair-nek egyáltalán. Újra és újra elolvasta, és arra jutott, megtévesztően jó. Kiegészítést érdemel! Magyarázatot. Így hát neki is állt a magyarázkodó levélnek, hogy elnézést, ő tisztában van azzal, nem ilyen színvonalat vártak, teljesen megérti, ha most az első álmélkodás után nem tudnak vele mit kezdeni, ő is érzi azt a szintet, amit megütött, de nem hazudtolhatja meg önmagát, ilyen szakmai tapasztalattal nem tud rosszabbat. Úgy vélte ezt is feltétlen mellékelnie kell a pályázati anyaghoz, ezért újabb üzenetet írt, és a pályázatról vissza is jeleztek, megkapták, köszönik a tájékoztatást, ne aggódjon, majd értesítik.

Nyugodtan tért nyugovóra. Napokig nem gondolt a versre, de egyik éjjel mégis felkelt. Mi van akkor, ha nem értették meg teljesen, amit mondani akart? Nem tolakodni szeretett volna, csak segíteni a zsűri munkáját. Félreértették biztosan. De mit tehet, már elküldte. Hánykolódott, és reggelig fent maradt. Azon járt a feje, miként engesztelhetné ki a zsűrit, mert akármennyire is színvonalas amit írt, ha a pályázatosok szakmai tudását ócsárolja, nem várhat semmi jót. Igen, ez biztosan így van. A magyarázó levél csak megbántotta őket, nem kellett volna elküldenem. De hát már nem volt mit tenni.

Ez egész nap zavarta. A vers túl jó lett. Magát is meglepte, menyire. Sosem próbálta még, nem tudta mire képes. Jobban belegondolva viszont tényleg bonyolult. Még én sem értettem elsőre, mit miért írtam, honnan értené akkor pár idegen? Azok nem látnak a fejébe, sőt… Még azt sem tudják, kicsoda ő. Ezt mindenképpen tisztáznia kell. Kötelessége tájékoztatni őket arról hány éves, mióta foglalkozik irodalommal, mióta elemez verseket puszta kedvtelésből, fel kell magát mentenie minden szerencsétlen benyomás alól, amiket a vers és a magyarázkodó levél disszonanciája okozott a bírákban.

Arra jutott, az a legszerencsésebb, ha szakmai önéletrajzzal áll elő. Ebben aztán összegezheti, mit mióta csinál, eddig miket ért el, hogy folyamatosan felolvasóesteket szervez a faluban, és a nagyobb ünnepségeken ő is szaval. Ez már feltehetően megmagyaráz majd mindent. Igaz, eleinte mechanikus műszerésznek tanult, de autodidakta teljesen felfegyverkezett az irodalom minden területén, legyen az irodalomtörténet, vagy műelemzés, egyébként is a kulturális tevékenysége egyáltalán nem hanyagolható el, majdnem hogy színész, nem tehet róla, érzéke van hozzá.

Nem várt ezzel sem, rögtön elküldte, rá is kérdezett e-mailben megkapták-e, mert úgy érezte mindezt fontos közölnie, nem sikkadhat el, mikor értékelik ezt mind vegyék figyelembe, sőt ha gondolják ő is besegíthet, látott már elég prózát, szívesen kiszortírozza a gyengébbeket. A válaszra egy napot kellett várnia, azt írták, majd értesítik, ne türelmetlenkedjen, el lesz bírálva, segítségre pedig igazán nincsen szükség, továbbá levelet se írjon nekik, mert ez igazságtalan a többi pályázóval szemben.

Először kicsit elszégyellte magát, amiért most meg kellett fedni. Valóban türelmetlen volt, de csak segíteni szeretett volna, mindenesetre az üzenet alapján joggal gondolható, hogy a zsűri mégiscsak szakmailag kielégítő szinten áll, és az önigazolásra a továbbiakban nincsen szükség. Még az is lehet, van köztük egy-két nagyobb költő, író, akik mostanában publikálnak, őt ez eddig nem érdekelte, de most már bármi elképzelhető, ha bekerül az irodalmi vérkeringésbe.

Ahogy telt az idő, egyre többet gondolt a versre. Napközben végig az járt a fejében, többször elszavalta, már kívülről meg is tanulta, nem tudta megunni. Nem értette, eddig miért nem próbálkozott versírással, hiszen rendkívül szórakoztató foglalatosság, ráadásul kiterjedt ismereteivel úgy gondolta, több nagy jelentőségű költeményt is írhatna. De nem csak a vers izgatta, hanem már a zene is. Sosem járt zeneiskolába, de a tévében sokszor hallgatta az operákat, hangversenyeket, nagyon szerette az Újévi Koncertet, mindig megnézte, és eszébe jutott a Radetzky induló, meg a Kék Duna keringő, hogy milyen párhuzamot húzhatna vele. Annyira illene a Tiszához valamiféle magyarosabb keringő. Már ha van olyan, de ha nincs az sem baj, majd ő ír hozzá, szintetizátora is van, pár éve vette. Így hát nekiállt valamiféle dallamnak, és örömmel vette tudomásul, megy neki. Szép szabályos verssorokat írt, azokra nem is nehéz megtalálni a megfelelő zenét, ráadásul csak egy versszakra kell, a többi ugyanolyan ritmikájú. És valóban, szebb lett, mint mikor még csak vers volt, most már annál sokkal több, egy zenés költemény, nem sok választja el attól, hogy rövidebb szimfóniának nevezze, mert hát ugye majdnem az.

Pepi

„Az ilyen ember menjen inkább sírásónak!” – hüppögött Editke, a szerkesztőség titkárnője.

Editke elkésett. Rezső már volt sírásó, de 47 nap után felmondott.

„Felmondtam. Itt már a háegyenegy se segít.” – panaszolta a pomázi hévállomás kocsmájában.

„Sok a fiatal, Rezsőbá, sok a fiatal. Na meg a hamvasztás olcsóbb, tudja, hogy van ez…” – bólogatott megértőn a húszéves Julcsi és töltött még egy vilmost.

Rezső jutalékos rendszerben dolgozott. A jutalék modern fogalom a munkáltatóiparban. „Egy sír kilencezer”, ez állt a hirdetésben. Fene gondolta volna, jólhangzott akkor. Azután került a szerkesztőségbe.

„Miért kell magának állandóan szekálnia engem?! Mondhatok én bármit!” Ez így is volt. Rezső első alkalommal kiszúrta, hogy Editke is perverz. Azon nők sorába tartozott, akik kéretlen terézanyai jósággal gondolták kiemelni Rezsőt a világutálatból.

„Tudom, hogy a lelke mélyén jóember!” –  mondta Editke a délutáni szembesítőshowban, ahova Rezső nem ment el. Így adásba se került.

„Ez nem indirekt kopaszodás Rezső úr! Azért hullik a haja, mert túl sokat vakarja a fejét! Ne gondolkozzon annyit!” Ezt javasolta nevetgélve Editke, amikor elkapta Rezső hiú pillantását a koedukált mosdó tükrében.

Rezső utálja a nyugtató álkifogásokat, ezért gurult be Editkére.

„Nem vagy kövér Rezsőke, csak vastag a csontod!” „Nem nagy a fejed/ füled/ orrod/ szemed/ kezed/ karod/ lábad Rezsőke, csak az övéké kicsi.” És most a nemvagykopaszrezsőke.

Pedig Editke, aki kiválóan minősített okleveles gépíró, rendszeresen félregépeli a cikkeket, hogy Rezsőnek legyen korrektúráznivalója.

Rezső már próbálta az étrend-kiegészítőket, de meghízott. A kapszulát, de attól naponta kellett vágnia a körmeit. A helyi krémet, de szőrösek lettek az ujjai.

Rezső irtózott a póthaj gondolatától, de Dezsőnek ezt mégsem mondhatta. Dezsőnek a kemó után nem nőtt vissza egy szál se és hát, szeplős volt a tarkójáig. Van ilyen.

„Nincs más megoldás, Dezsőkém.” „Egyetse, Rezső! Az én Ildikóm majd elkísér a hajashoz, ért ő már hozzá!” –  és Dezső megemelte parókáját, ahogy a bohócok a cirkuszban.

„Csatospepi? Örökpepi?” –  kérdezte affektálva a strucctollas golyórágószagú eladólány.

„Ildikó?” – adta tovább a kérdést Rezső, mert nagyjából úgy érzete magát, mint az óvodai fogorvosnál amikor az amalgám szó jobban tetszett neki, mint a cement.

„Rezsőkém, az örök, az hetente cserélős. Vissza kell jönni felvarratni, ami elég macerás, tekintve hogy nincs időd. A csatos viszont lerepült a Dezsőnek múltkor a narancsriasztásos széltől.”

Dilemma. A metróban szél van, de ez a kérődző kakadu minden héten, túlzás.

„Ragasztani nem lehet, kiskezéccsókolom?”

„Lehetni lehet, de eccémás lesz tőle, akkor melyiket adhatom?”

„Csatos.”

„Az egy húszas.”

„Legyen a csatos.” Sóhajtott és megerősítésképp összecsapta tenyerét. „Editke meg mehet a sunyiba.”

Isten gukkerja

Lajosnéni les. Pára. Töröl. Sóhajt, mert unja. Megint töröl. Les. Lajosnéni a munkahelyi mellékhatás miatt hetente pucolja az üveget. „Aki mindent tud, nem érheti meglepetés!”

Rezső nem volt paranoiás. Pedig lehetett volna. Ha úgy vesszük, Lajosnénit már orvul megírták ’49-ben, talán egy időgép segítségével. Lajosnéni mindent lát, de Rezső soha nem hitte, hogy figyelik. Tudta.

Végeredményben a világ népességének körülbelül hetven százaléka abban a tudatban, helyenként reményben él, hogy figyelik. Ki így, ki úgy hívja FőfőLajosnénit, de a legnagyobb arányú az Isten elnevezés.

„DezsőkémIldikóm. Több milliárd ember úgy kelfekszik, eszikiszik hogynemondjam micsinálmég, hogy tudja, mit tudja! reméli, hogy figyelik. Éééén vagyok paranoiás?! Ééén, aki nem törődöm ezzel? Tudom és kész.” Rezső nagyjából három-öt évente szokott vállrándítással végződő szónoklatot tartani az összeesküvés-elméletéről, de kizárólag Dezsőék évfordulóján a negyedik whisky után. Rezső minden évben negyvenéves whisky-t vásárol a tiszteletükre.

Dezső, amikor először hallgatta végig Rezső elméletét a világuralomról megijedt. Másnap felkereste a munkahelyi pszichológust, de Klárika doktornő mindvégig azt hitte, Dezső magáról beszél harmadik személyben. Klárika örül, ha esete lehet. Évente körülbelül fél páciense van, ha átlagot nézünk. „Akkor jövőhéten ugyanekkor kedves Dezső! A bogyócskát meg vegye be rendesen!”

Rezső nem szed gyógyszert. Szerinte, és a „szerinte” mindig azt a 3-5 évenkénti egy estét jelenti, szerinte az oltásokkal és gyógyszerekkel kezdik az egész manipulációt.

„Ha nem mondták volna gyerekkorodban, hogy nem tudsz repülni, most repülnél!” –  dülöngélt Rezső szűk szemmel a kredencnek támaszkodva.

Elválaszt jó két-, háromujjnyi szeletet, elfekteti a deszkán és vékony, hegyes körmeivel, kapkodó mozdulatokkal csipegeti belőle a csokoládéfoltokat és az aszalt gyümölcs és a zselé színes, elaprózott darabkáit, ezt a mozaikszerű törmeléket. Végez vele és a kifosztott, sárga tésztára tenyerel, és megnézi, ott maradt-e a lenyomata – persze, hogy nem, látja be idén is –, és megnyalja, megszimatolja tenyerén a massza ragacsos helyét, a nyomát, hogy az orra hegyére is jusson, és a szétnedvesedő tésztából gyurmát készít, akár valaha kenyérbélből a polentát, mikor Apussal horgászni készülődtek. És ebből az alaktalan sütiből, ellapított piskótából, mint hosszú éveken át minden vasárnap, most is akkora darabot gyúr éppen, hogy pontosan az öklébe férjen, hogy senki ne leplezhesse le, amíg a karámhoz ér, hogy kisebb darabokká gömbölyítve, sorra kínálhassa szét a lovaknak. Azok pedig hagyják kócolni sörényüket megint, és nyálasan csücsörítenek a csemegére.

A Nap igazán süt most, hevíti a zsindelyt: remeg a levegő a gerendaház felett, amelynek közelében hatalmas pajta dülöngél, szénapadlással szuszog, oldaláról lábos-kék viharlámpa százas szögre akasztva csikorog. A kazalból fényes nyelű villa áll ki, egy halott szekér megroggyant, leláncolt csontvázából pedig rozsdás pántú kocsirúd, amin furcsán fénylik mégis egy-két szegecs. A kukoricás szélén madárijesztő, rajta éppen azonosítható még a valamiféle egyenruha rongya; a szeme helyén meg szalma türemkedik, zubbonyán jól kivehető a sok golyó lyuggatta, szaggatta nyom; mikor lőhettek célba rá, honnan tudnád, ám régóta halott lehet már. Ormótlan, krumpliforma, molnárzsák fejét tarkón lőtték, onnan porzik azóta leginkább, és nyilván a napsütésben. A ház mögötti konyhakertben néhány nagyobb forma vakondtúrás, belőlük szögletes whiskey-s üvegek állnak. Az ólak felől élénk gané, valahonnan pedig savanyún áporodó káposztaszagot hoz és sodor itt egymásba most a szél, majd kukoricacsuhét és kevés frissen kaszált zöld fűszárat kap magára; a házba a behajtott zsalugáter résein át ront, ám az megszűri, levetkőzteti, így áramlik most meztelenül a szobába, elmozdítja az egyetlen képet a falon, megigazítja a virágokat a vázában, elragadja a sütemény illatát a konyhából, belékap még a függönybe, aztán távozik is a veranda felé a bejáraton.

A lány felé tart, hogy mindazt, mi az imént a házban megesett, annak hullámos, hollófekete hajába keverje, hogy belefésülje ez a naiv gondoskodás.

Apus, aki ott ül, aki alatt hintaszék nyög a verandán és a veranda is, elnézi, hogyan szállhatna lányának derékig érő vörös haja ebben a tolvaj szélben, és újra és újra a lányba szeret, miként valaha annak anyjába. Amint elnyílik húsos ajka kissé e merengésben, rögtön ki is hűl szájában a rengeteg vas, és az ír rokonokra emlékezik, meg az emészthetetlenül tömény fémes ízre, a vérre, amelyből az első kortyokat még lenyeli az ember, aztán elhányja magát.

Apus a pajta felé réved. Leginkább a langaléta, a szeplős, tar sógor kísérthet ott ilyenkor, na, és a kérdés, az akadémikus, hogy „mosolyog-e még a nigger a fehér lányra?” És a válaszra, hogy igen, az újabb rúgás, amely mint később kiderült, átszakította a szájpadlását és ezért, hogy vakítóan fehér, fiatal fogainak törmeléke az orrába jutott és belealvadt a sok vérbe. Egy álló napig tartott, míg Memphisben kitisztították, kikaparták az orrmandulájával együtt, véresen történt ez is, miként a verés és emlékezetesen, akár egy abortusz, feketén, harminc dollárért. Vagy négy üveg whiskey-t itattak meg vele aznap, tán soha ennyit azóta se. Aztán pontosan emlékezik a karcos tükörre is, amelyben a birkanyírók borotválkoztak reggelente, amelyet elétartottak, miután rátaláltak és szalmazsákra fektették. Vajon miért tartották elé azt a tükröt? Ezen is elgondolkodik sokszor, és azon, hogy amikor a szalmazsákra fektették, mégsem az alaktalanná rugdosott feje sajgott viselhetetlenül, hanem a zsák vásznát hegyesen átnyársaló, és hátába álló törek csípte, viszkette inkább, sőt csiklandozta, és ha lett volna szája, szeme, füle, orra, ha lett volna arca, tekintete akkor, fölismerhető, talán láthatta volna a tükörben, hogy esetleg mosolyog, talán nevet.

Mintha annyira érzéketlenné lehetne ütlegelni, rugdosni az ember fejét, hogy annak feladatát aztán egy olyan testrész is átvállalhatná, amelynek igazán nem az lenne a dolga, hogy érezzen. Az ember hátának nem az a dolga, hogy érezzen. És eszébe jut most a játék, mit nagyapjával úgy szeretett:  „No, hány ujjammal nyomom a hátadat, te huligánpalánta?” – kérdezte volt mindig nagyapa. És igazán nehéznek bizonyult helyesen felelni, hogy hány ujjal is nyomják az embernek a hátát. De ott, kiterítve akkor, pontosan megmondta volna, nem sokat kalkulálva, inkább, akár egy térképen mutogatva el, hogy itt és ott meg amott, száz és ezer helyen egyszerre, mégis külön-külön szúrja, szurkálja a sok szalmaszál, a feje búbjától egészen a fenekéig. Effélékre gondol Apus, és ajkait összezárva melegíti most szájában a vasat. Aztán az ölébe hanyatló játékra hunyorít, mire megvarrt szemhéja rondán, ijesztően gyűrődik el hiányos szemöldöke alatt. Igazít még a játékon kicsit és fölpillant a lányra, aki úgy áll ott a karámnál, oly függetlenül ebben a háztáji szélben, mint egy macska, aki elviseli csupán, hogy babráljanak a fején, tűri csak, hogy a hajába mozduljon ez a dús, szelídített levegő.

„Megjavítottam! Nézd!” – kiált a lányra tompán, odvas hangján Apus, akárha korhadt fatörzsből szólítaná – „Emlékszel rá?!” Sápadt, viaszarcú babát mutat föl, szája piros, nyakában többször ráfordított hosszú, fehér gyöngysor, mint csángó népviseleten. Frankie nyugodtan fordul hátra, el a lovak felől, tétován, mint akit meglehetősen távolról hívnak, vagy valahonnan igazán bentről, a ház mélyéről, de élénken lágyul el a kedves figura láttán, amely Apus lapát kezében csakis fogolyként, valamiféle túszként látszhat, aztán éppen véget érő gyerekkorában igyekszik a veranda felé, siet kiszabadítani kedvenc babáját, hogy lénye eddigi történetének egyetlen, összegző, egyben utolsó kifejezése legyen, pontosan az a mozzanat most, amely a babát kéri Apustól.

A lány barátnője mindig elszarja.

Fekszenek az ágyon, például, a fiúval, egy a fiú miatt gyorsan lezajlott (s a jelenből szemlélve szinte csak egy pillanat erejéig tartó) szeretkezés (inkább párosodás) után, késő délután, a lány szobájában, ahol a plafont csak a mindörökké láthatatlan szentlélek tartóztatja meg lágy kezeivel az össze (vagy le-) omlástól. Fönt hajszálrepedések és penészfoltok, mintha szándékoltan nonfiguratív pacák volnának. Most ez az ég fölöttük, vagy az óvó háló, a dunnyha, a meleg simogató anyai kéz. Paradox módon épp a szülőktől legtávolabbra repítő tevékenység után érzi magát az ember néha legközelebb a szülőkhöz (az anyaméhben pl., vagy az anyai ölelésben – mindegy is; közel az anyag s az eredet istennő-szubjektumához, a megszopogatható, megfacsarható megragadhatatlanhoz) – gondolja a lány barátnője, s pechjére, a gondolatát hangfolyamhoz kalapálja, mely folyamot nagy sóhajjal ereszti ki még nyálcsillámlású ajkai közül.

Mi van?!, kérdi a fiú, kinek testében még bőven eleven a pár perccel előbb robbant élvezet. (Azaz, már csak parázslik a robbanás után; narancssárga vérerek, ritmusát újra feltaláló szívverés.) – Na itt szarja el a lány barátnője; – Csak azt kérdeztem, gondolsz-e anyádra szeretkezés közben…- két oldalról, mint a jól megtömött kurva.

Mert egy, mi az, hogy szeretkezés?! Derogál. A fiú nagyonis poszt, mit kezdene egy ilyen romantikus kifejezéssel. Bölcsész egyébként, ha a lány jól emlékszik, esetleg valami szociológus. Vagy talán pszichológus? Ógus, mindegy: nem autószerelő. (Ha az lenne egyébiránt, akkor meg mi?!) És nem is filológus. – Pátosz tehát, hogy lehet ilyet mondani? (Volt olyan már, egy, akinek tetszett. Vagy nem derogált neki. Mindenesetre, nem izzadt le a szó hallatán, nem érzett felgyülemleni magában olyféle megzabolázhatatlan taszítást, amit a zsíros haj vagy a pattanás vagy az alig-mell láttán.) Pátosz, az istenbasszameg! Rá is gyújt. Meg a lány barátnője is. A nikotin plusz orgazmus, majdnem mint a kávé és a tej. (Már aki tejjel issza. Már aki rágyújt sz. után.)

Szóval szex vagy baszás.

Kettő: mi az, hogy anyádra?! – Magyarázatra sem érdemes.

Rágyújtanak, a füstöt fel a plafon felé, elkendőzni az anyai simogatást, ezt az anyaméhbe. A lány barátnője derűsen tekereg az ágyban, mit sem sejt még. Sejthetne már, hisz volt pár hasonló eset; de a remény ugye, utoljára. Eszébe jut egy hang:

Eszednél légy mán, mari! Hát miajóistent csinálsz te? Már megin kurvákocc? Inkább egyé, mer sovány vagy mint a fogyókúra.

Tekereg tovább, miért ne tekeredne; a kígyók is így csinálják a mesekönyvben, meg a kis férgek a gyerekek seggében meg a kutyáéban, ő miért ne csinálhatná.

Hagyd már abba, az istenbasszameg.

A cigaretta végét már egyedül szívja el, a második cigaretta végét, mert időközben, a felgyülemlett (fokozatosan emelt s púpozott, mint a homokvár) feszültség új cigarettákat lobbantott füstre, s a fiú, hát mondhatni, úgy otthagyta a lányt, azon spermaszagban, azon verejtékben, azon langyosságban – mint a frissen baszott lányokat, akik csak arra jók.

A lány barátnője egyébként nagyon vékony. Talán egészségtelenül az. Bár, egészség? – ebben a világban, főleg így a vége felé, az egyik legtaktikásabb fogalom, amit eddig emberi elme megteremtett. Viszonylagos, relatív; függőben van, mindentől. Civilizációs betegségek, mondják, meg a kultúra átka, meg az évezred átka, meg ilyenek. A lány barátnőjének egyébként semmi komoly baja nincsen.

Magának semmi komoly baja nincsen – mondta is a szürke bajszú, jóképű háziorvos, az ötvenes éveiben járó -, hacsak az nem, hogy túl sokat idegeskedik; meg kéne nyugodnia tán, többet aludni, nem agyonhajszolni magát: akkor megjön az étvágya.

A lány meg a lány barátnője talán ezen az egyetlen ponton érintkeznek (szellemileg) ti., hogy egyikük sem szeretett enni, mikor még kisebb volt.

S ott vannak azok a szörnyű nagymamák, akik, jó népszokás szerint, s azoknak a jó kis létfenntartó ösztönöknek hűen engedelmeskedve, csak tömik és tömik és tömik a karmaik közé került unokákat. Láccik, hogy városi vagy – köpik a szavakat a ráncok közül -, láccik, megláccik, hát ez a vézna kölök, hát nem lesz ebből semmi. Na jól felhízlallak én, ha akarod, ha nem – s a kislány (a lány barátnője) ettől rettegett, ettől a hízlalástól, mert tudta: még ha meg is jön itt az étvágya, a folyó mellett nem sokkal, ebben a kis kunyhóban, amiben a nagymamája meg a nagypapája töltötték az egész nyarat, ha visszakerül a városba, rögtön elmegy a kedve az evéstől. Teleszítta a tüdejét az erkélyen állva a lány a friss vidéki levegővel, a folyó szagával telített levegővel, az esti párával túltelített nehéz levegővel, és érezte, hogy ez valami nagyon egészséges, ez valami ősi és igaz, és ilyen körülmények között érdemes enni, zabálni, mint a disznóknak (amik egyébként nem voltak a kertben), vagy mint a libáknak (amiknek a tömését sem a lány, sem a lány barátnője nem látta soha.) A lány barátnője sokszor elképzelte, hogy egy tanyán lakik most épp, egy olyan tanyán, amiről sokszor ábrándozott – kacsák, lovak, frissen fejt langyos tej kora hajnalban, bodros felhők a végeláthatatlan rét fölött, ilyenek -, és abban a világban a nagymama kicsit megemberesedett, összeszedte magát, hogy jobban nézzen ki (pl. szépen meg volt mosva az ősz göndör haja), és kedvesebb is volt sokkal.